Kelet-Magyarország, 1978. május (35. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-28 / 124. szám

ÜNNEPI KÖNYVHÉT • Hogyan került kezünkbe az első könyv? Vajon em- lékszünk-e rá, mi volt az első remekmű, mely után ked­vet kaptunk az olvasásra? Mikor és kitől kaptuk? Anyánktól, tanárunktól, barátunktól, vagy magunk fe­deztük fel. mint Móra kincsekereső Gergője? Ezekben a napokban elénk hozzák a könyveket. Nem kell a boltba sem bemenni, sátrak asztalain, pa­vilonok polcain válogathatunk. Megunknak és ajándék­ba. A könyvet ünnepeljük. Ezzel az összeállítással is, melyben Szabolcs-Szatmárban élő. vagy innen elszár­mazott írók műveiből válogattunk. Balázs Józsefnek új regénye jelent meg az ünnepi könyvhétre. Fábián Zoltán és Galambos Lajos régebbi köteteiből vettük a részleteket, Ratkó József és Rákos Sándor költeményeit a Szép versek antológiából. Váci saját rajzaival illuszt­rált verseskötete pedig a könyhét egyik keresett műve lesz. Galambos Lajos: Diagnózis Hajsza (Részlet) Munkaideje kettőkor járt le, de már fél kettőkor ab­bahagyta a munkát, ekkor vette ki az ebédidőt. Meg­mosdott gyorsan, bekapott valami főzeléket, átöltözött és szaladt a gyárba. Kettőkor, azaz tizennégy órakor átvette a kábelmű­helyt. Először is leült. Lélegzetet vett. A titkárnőtől kért egy kávét. Míg a kávé elkészült, bóbiskolt. Míg a kávét itta, átnézte az aznapi gyártási program papírjait. Magához rendelte a művezetőket. Vé­gigsétált a részlegen, s időn­ként volt egy-két jó szava: — Hogy van, Ferenc sza­ki? — Csak-csak. — Mikor ultizunk egy jót? — Csak a mérnök elvtár­son múlik, nem rajtunk. — Hát majd igyekszünk, összehozzuk. — Ha nem lesz épp szol­gálatban a másik helyen! Visszament a részlegveze­tői irodába. Lehajtotta a fe­jét: istenem. Nyílt az ajtó. — Zavarlak? — kérdezte a szakszervezetis. — Ugyan, gyere csak. Hellyel és cigarettával kí­nálta Dányádit. Mosolygott rá. — Parancsolj — mondta neki. — Kérlek — szívta a ciga­rettáját Dányádi —, nekem rendkívül kínos ez az egész, dehát mind a párt, mind a szakszervezet úgy határozott, hogy én beszéljek veled. — Csak nincs baj a mun­kámmal? Dányádi nagyot legyintett: — Ne hülyéskedj. Külön­ben, ha máskor nem, kártya közben szóltam volna neked. — Pedig én pontosan érzem — mondta Cégény Imre mérnök —, hogy baj van a munkámmal. Fáradt vagyok. Nem figyelek oda. Amit csi­nálok, annak már nincs lel­ke. Kötelességszerű az egész. S nem tudom, mikor fürdők be én, s mikor a műhely? — Hát akkor nekem kár is mondani bármit — örven­dezett Dányádi. — Miért? Mert mit akar­tál mondani? — Hát ugye. tulajdonkép­pen ugyanezt. — Mit? Éles hang lépett föl ben­ne: — Halljam! — Ne durváskodj már — mondta Dányádi. — Mire való? Barátok között, Imre, az istenit, miire való ez? Már akkor Cégény kiabált: — Ha én mondok valamit, én mondom! Ha ti mondjá­tok ugyanezt, más a fekvése. Konkrétan: mért küldtek ide? Dányádi összehúzódott: — Nem jó — mondta. — Itt részlegvezető vagy, ott meg méred az italt. Az em­berek, a lényeget tekintve, ugyanazok. Hogy jön ez ösz- sze? Miféle tekintélyed lehet itt neked, ha a másik műszak­ban italt mérsz nekik? Imre, Imre. — Ki ugatta el, hogy ott vagyok másodállásban? — Nem mindegy? Cégény megdörzsölte a ha­lántékát: — Hát persze. Én is el­mondhattam volna már nek­tek. CSÁK GYULA szik föld sóhcua (Részlet) Mendel Péter bement a házba, gyorsan egy butélia bort hozott ki és két poha­rat. Mereven nézték a bort; Mendel töltött belőle, föl­emelte a poharát, koccintot­tak. — Hát akkor az utolsó fu­varos egészségére! — mond­ta Kalenda. — Tudja, kevesen járnak ide, de hát az a jó — kezdte magyarázni Mendel. — Szó­val, azt mondtam az előbb, hogy semmi sem érdekesebb és fontosabb annál, ami ben­nünk van. Csak jól ismerje az ember magát. Sokszor ép­pen ez a baj. Jobban ismeri az ember a barátját, a csa­ládját, a szerelmét, mint sa­ját magát. — A szerelmét? — kérdez­te Kalenda. — Hát persze. A szerelmét. Ha már ezt kérdezte, el­mondhatom — itt megállt a fuvaros, és az asztal szélét simogatta. — Na... Mondja csak — biztatta Kalenda. — Én a szerelemnek kö­szönhetem: elkezdtem a vi­lágon meg a saját sorsomon gondolkodni. Rájöttem — ne értsen félre —, hogy bennem is, meg magában is, az em­berben, több titok van, mint mondjuk a napon túl. És tudja, miért, mi vezetett rá? Kalenda összébb húzta a szemét, úgy figyelt. Nem ér­tette. hova akar a fuvaros kilyukadni. — Hát a szerelem. Itt szoktam ülni, ezen a helyen, amíg a lovak esznek, aztán ezen gondolkodom. A múlt­kor is szinte megijedtem. Mit ért volna az életem, ha én csak fuvaros maradok. — Hát az, nem? — szólt közbe Kalenda. — Látszat szerint. Csak a látszat. Az a fontos, jól je­gyezze meg, az a fontos, hogy fogékony legyen az em­ber saját magára. — Ezt már mondta — Ka­lenda egyre türelmetlenebb lett. — Nem értem magát! Mindenféléről beszél, de nem ezért hívott ide! — Szeretem Kapuvári Sándor: Vetítés mosogatórongy falvédő szennyes vízzel telt vödör esik három kajszibarack tojás pohárban fonnyadó női öl esik esik esküvői fénykép műfogsor mamusz az ágy alatt esik házikabát sérvkötő feszület repedező vakolat csepereg az eső nyílik csukódik kép a kép után vörös vonallal húzza át a villám Zoltán: A VÍZÍpállIia A rádiós lány (Részlet) mondta, amikor végre nagy kínnal felült s kifülelt. Oda­kint addigra megszűnt a földomlás, s a távolodó, rit­kuló lövöldözés zajából is alig hallatszott be valami. — Gyere ki, nézzük meg! Valami leszakadt. Láttam. Lehet, hogy itt rekedünk. — Te bolond! — nevetett a másik rekedtes, dünnyögő hangon. Kimutatott. — Nem látod a holdvilágot? Naa! Tessék! Szabad a kijárat. — Legyintett. — Biztosan el­aludtál. — Nem, nem. Nem alud­tam. — Ijedtsége valame­lyest csitult, kis restelkedés- sel tette hozzá: — Mintha egy embert is láttam volna. — Embert? — Közvetlenül előttünk zuhant a patakba. Ettől a hírtől a bajtársa mindjárt éber lett. Felmar­kolta maga mellől a puskát, csőre töltötte, s intett: gye­rünk! Szájára tett ujjal mu­tatta, hogy halkan, óvatosan. Erős testű, de alacsony férfi volt, alig kellett meghajolnia az alacsony barlangban. Az ejtőernyős lány oldal­vást elnyúlva feküdt a kövek között, félig a vízben, félig a parton. Eszméletlen volt, lé­legzése sem hallatszott a cso­bogástól. A két magyar összenézett. Nem szóltak, csak az arcuk, meg a válluk rándult. Pus­kájukat nekitámasztották a kőfalnak, s az élettelenül fekvő testhez mentek. Vigyá­zó kézzel megfogták, kihúz­ták a szárazra, ott hanyatt fordították. A szemüveges fiú föléje hajolt, kezdte szét­bontogatni mellkasán a fel- hasadozott ruhát, hogy meg­hallgassa: dobog-e a szive? Akkor vette észre: — Te, ez lány! A társa türelmetlenül le­gyintett. — Él vagy nem? Ezt fi­gyeljed ! — Él — válaszolta kis idő múlva. A lány két melle közé szorított füllel jól hallotta a szív akadozó lüktetését. — Akkor jó — bólintott a társa, s már csak keze moz­dulatával jelezte, hogy vi­gyék be a barlangba. Ratkó József: m r 1 • 1 rr r Térdig köve Arcom aszálytól gyötretik, pillantásom repedezik, könnyem kannái likadnak, mosolyaim elapadnak. Láttam a jövőt mögöttem jövögélni a ködökben. Ordas arca kötve ránccal, lába vonszolódva lánccal. Nem a Napot, nem a Holdat, szarva közt hozá a múltat. S szeme mintha nem is volna, varasodó csillag volna. Gondoltam ifjúnak, másnak, nem sebekkel cicomásnak, s jaj előttem, nem mögöttem jövögélni a ködökben! Térdig kővé, majd derékig, fölnyújtott ujjam hegyéig, válik szemem kőgolyóvá, hajam kőből való hóvá. Térden tördelt homlokomat, teszik vala malom alá, csontból csiszolt csigolyáim vetik vala kerék alá. Váci Mihály: A beszámoló (Részlet) Köszöntőm a Legfelsőbb Szervek legalsó kiküldötteit. A Központi Vezérlő Elvek itt képviselt szempontjait. v Köszöntjük az országos szinten megérkezett Kartársakat, s azokat, kik csak helyi szinten képviselik itt magukat. Most én demokratikus módon mindnyájatoknak neviben, szerény véleményem elmondom. Ti csak kiáltsatok: — Igen! Mert nálunk legfőbb elvi szempont: -v felelős demokrácia! Azért, amit ma itten elmondsz felelsz holnap — atyámfia! így hát akárki bátran szólhat, — mert mások ma már az idők csak én vagyok a régi — s holnap reggel a munkavezetők. Ügy egyeztek meg, hogy mindig mindegyikük azt a feladatot vállalja, amihez több az ereje. Hónapokkal ezelőtt, amikor Kolomea alól a visszavonulás megkez­dődött, tették egymás között ezt a törvényt, s azóta e sze­rint élnek. Szó alig kell — egyik is, másik is tudja, mi­kor mi a dolga. Az őrködő szemüveges fiú felült a kőfal tetejére, úgy vigyázta a patakmedret, amely sötét volt, titokzatos.^ A hold az égen lejjebb ván­dorolt, s úgy fordult, hogy rézsut szemből az ő partol­dalukat világította meg. Ábrándozásra késztető hangulata volt a tájnak; úgy tűnt, mintha nem is ott lenne, ahol van, mintha ma­ga képzelte világban lebeg­ne, ahogy álmában szokott az ember. Most még az ott­hona is alig sejdült fel ben­ne, a hazaigyekvés szenvedé­lye elszunnyadt. A nagy­anyjától gyermekkorában Mártát — mondta váratlanul a fuvaros. — Hogyan? — Kalenda fölemelkedett. A poharat odébb tolta az asztalon, és várt. — Szeretem. Ennyi. Csak ennyi. — De hát maga itt azzal kezdte, hogy mi van a na­pon túl, meg miegymás. Ma­ga viccel velem! — Kalenda ezt már állva mondta. — Igen... Tudja, ha meg­érti az ember, hogy mi a sze­relem, akkor már mindent ért. Az isten is, az istenség... — Azt hiszem, ideje el­mennem. Maga megzavaro­dott. — Ne menjen. Nem ért maga semmit! Hiába van magának három szakmája is. Az előbb csak azt akartam mondani, hogy az isten is tudta, nagyon is tudta, hogy szerelem nélkül nem létezhet az emberfajta. — Maga, nem tán... csak talán nem azért hordja a ke­resztet a nyakában? — Ka­lenda úgy mondta ezt, mint aki előtt ebben a pillanatban világos lett minden, a fuva­ros tudálékos egyénisége hir­telen érthetővé vált számára. hallott mesék igézete bó- nyálta be, s a csodatevés ere­iét érezte magában. Arra lett figyelmes, hogy valahonnan a magasból kő­darabok hullanak be a pa­takba; látta, amint felfényle- nek a vízvájta odú előtt, az­tán hallotta a csobbanást. Leugrott a mellvédről, s elő­rébb ment, hogy jobban lás­son. Ekkor zuhant le a part­falról az ejtőernyős lány, közvetlenül a közelében csattan be a patakba; föld, kőtörmelék omlott utána. A szemüveges fiú első riadalmában azt hitte, rájuk szakadt az egész part. Beme­nekült a kőfal mögé, a kis barlangba, ahol a társa ájult fáradtan aludt. — Kelj fel, bombáznak! Bombáznak, vagy mi az is­tennyila! A másik először meg sem mozdult, hortyogott tovább, alig lehetett lelket verni be­le. — Bombáznak a fenét! — — Ezért... Ezért hordom... — bólintott Mendel. Kalenda már otthagyta az asztalt, amikor a fuvaros utánasietett, és könyörögve kérte, hogy menjen be vele a házba. Az előszobában álította meg Mendel, és arra kérte, hogy nézzen be a szobába. Kalenda tanácstalanul bá­mult a férfira, nem értette, hogy miért kellene neki be­néznie a szobába. — Nagyon kérem, csak egy pillanatra. Kalenda egy ágyat látott, a fehér párnán egy asszonyi arcot, a paplanon két kéz mozdulatlanul, félig becsuk­va árválkodott. Ügy rémlett, hogy a kezek nem is tartoz­nak az asszonyhoz. — A feleségem — mondta Mendel. — Az ágyról nem szállhat le, a lába miatt... Kalenda kifordult az elő­szobából. Mendel az udva­ron, a léckerítés előtt érte utol. — Mennyit kér? — nézett Kalendára. —• Hogyan? — Mennyit kér? Bérmeny­nyit adok, ha békén hagyja Kapuvári Mártát. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. május 28. O Báláz/ Józ/ef /ZERETÖK É/ /ZERELR1E/EK

Next

/
Oldalképek
Tartalom