Kelet-Magyarország, 1978. április (35. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-09 / 83. szám

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

1978. április 9.

MŰVÉSZETI EGYÜTTESEINK

Hasznos emberek lesznek

A Nyíregyházi Vegyeskar

Stílszerűbb „útbaigazítást” elképzelni sem lehet: a megyei művelődési központ még kihalt lépcsőházában a „semmiből” hirtelen felcsendül egy dallam, majd felel rá egy másik — szinte jelezye, hogy merre lesz ma próba. A klubterem még csukva, az emeleti előtérben egyelőre a ruhatári pultra kirakva hever néhány kottalap. Fél hat

— a próba hatkor kezdődik

— de a bejárók, no meg azok, akik inkább korábban szeretnek érkezni, már ott, a ruhatár előtt elkezdték a „próbát”.

Pontosan hatra illik jönni. Hatkor bezárják az ajtót, aki elkésik, anélkül be sem tudna óvakodni, hogy feltűnést ne keltsen. Nagy fegyelem, precíz szervezés —mindenki a helyén, mint fogaskerekek a jól működő gépben. Így kezdi a próbát megyénk egyik legkiemelkedőbb jelentőségű és színvonalú művészeti együttese: a nyíregyházi vegyes kar.

nekarban, egy kisebb kamaraegyüttesben, a tiszavasvári citerazenekart pedig már sok sikeres megyei szerepléshez juttatta hozzá.

Suhanyecz Jánosnak foglalkozása szerint látszólag semmi köze nincs a zenéhez. Tervező, mégpedig közműveket tervez a KEVITERV-nél. Az építészet, a fizika, a statika a köztudatban valóban távol esik a művészetektől, így például a zeneművészettől is. Suhanyecz Jánosnak azonban zeneiskolai végzettsége is van — fuvolából. Kiválóan tudja egyeztetni a teljesen ellentétes érdeklődési köröket — tervez és énekel — hét éve tagja a kórusnak.

Kik énekelhetnek ebben az együttesben? — kérdeztük Fehér Ottót, a kórus vezetőjét. Válaszából megtudtuk, hogy semmiféle zenei előképzettséget nem írnak elő, sőt még a kottaolvasás sem kötelező. Van viszont egy egyhónapos próbaidő, ez alatt

lyett „tanítónak” lenni. Előnye mégis volt ennek a szereplésnek: több olyan XX. századi művet tanultak meg a bemutatóra, amely addig nem szerepelt műsorukban.

Nincs olyan korszak, zenei stílus, melynek jellemző képviselői, darabjai ne szerepelnének repertoárjukon, a reneszánsz kóruszenétől napjainkig. Monteverdi madrigáljai állandó műsorszámaik közé tartoznak, csakúgy, mint Petrovics, vagy Szoko- lay szerzeményei.

A kórus a megye zenei életében jelentős szerepet tölt be: a legkiemelkedőbb együttesek közé tartozik. Évente

15—20 fellépésen állnak közönség elé, s ehhez hetente két próbát tartanak. Évek óta rendszeres résztvevői a nyírbátori zenei napoknak, kétszer jártak külföldön: a

Szovjetunióban, illetve Romániában. Koncertjeiket több alkalommal közvetítette a rádió — esetenként egyenes adásban is — kétszer szeAz egyesített vegyes kar és a szimfonikus zenekar legutóbb Budapesten vendégszerepeit. Vezényel: Fehér Ottó. (Paál L. felv.)

Lapozzunk most vissza a képzeletbeli krónikában: 1955-ig. Ekkor határoztak úgy a megye kulturális vezetői, hogy a megye zenei életének fellendítésére egy nívós énekkart hívnak életre. Főleg olyan pedagógusokat toboroztak az akkori, úgynevezett pedagóguskórusba, akik éneket, zenét tanítottak, rendelkeztek zenei képzettséggel. Arra a hajdani pedagóguskórusra annyiban emlékeztet a mai együttes, hogy hatvanegy tagjának majdnem fele tanár — nagy részük zenei képzettséggel is rendelkezik. Ha azonban ma körülnézünk a csoportban, foglalkozás szerint a legkülönfélébbekkel találkozunk, tanácsi ügyintézővel, sebészorvossal, vagy gyógyszerész asszisztenssel.

Több, mint húszéves tagságával Báródi Mihály — a nyírbátori járás pedagógiai szakfelügyelője — az első számú „törzsgárdatag”. A pedagóguskórus megalakulása után pár hónappal jelentkezett, s jár azóta is, megszakítás nélkül. Az „oszlopos” tagságot öt éven felül számolják, s azt már nem is olyan könnyű összeszámolni, hány ilyen tagja van az együttesnek. Sok a régebbi, komoly előadói rutinnal rendelkező énekkari tag. Barna János, a Nyíregyházi 6-os számú Általános Iskola tanára is közéjük tartozik. A bariton és basszus szólamvezetője. Még abban az időben kezdte, amikor a kórustag- ságért nem kaptak anyagi ellenszolgáltatást — amikor még csupán magáért a muzsikáért énekeltek. Ő egyike azoknak az „univerzális”*ze- nészeknek, akiknek az énekkari tagságon kívül egyéb közük is van a zenéhez: játszik a nagy szimfonikus zedöntik el, megfelelő-e a jelentkező — szakmai szempontból: fül és zenei ösztön — erre van szükség.

Még ma is emlegetnek egy produkciót, amikor megkapták a kottákat — egy kórusművet, Váci: Még nem elég című versére — azzal a megjegyzéssel, hogy a szoboravatás, ahol a művet elő kell adniuk, egy óra múlva kezdődik. Ennyi idejük volt ismerkedni, elsajátítani, próbálni stb. S egy óra múlva már közönség előtt énekelték.

A szakmai színvonalnak egyik mércéje — főleg a saját, belső mércéjük —, hogy mennyi idő alatt képesek egy új darabot közönség elé vinni. Ez az egy óra persze kirívó példa, nem jellemző. Sokszor fordul elő azonban, hogy a próba nem elegendő a produkcióhoz. Ilyenkor hazaviszik a kottákat, s a következő próbán felmondják a „leckét”. A másik mérce, amely már az országos mezőnyben is rangsorolja a kórusokat: hogyan szerepelnek a minősítéseken. Korábban kétévenként tartottak, újabban háromévenként rendeznek minősítő bemutatókat. A kórus két évvel ezelőtt a „Hangversenykórus” fokozatot érte el, ami azt jelenti, hogy képes egész estét betöltő, önálló hangversenyre. A „Szocialista kultúráért” kitüntetés mellett ez az a cím, amire jogosan büszkék.

Emlékezetes szerepléseik között tartják számon az ugyancsak két évvel ezelőtti fellépést a debreceni nemzetközi kórusfesztiválon. Eredetileg ugyan azt remélték: ugyanúgy vesznek részt, mint a többiek, aztán kiderült: tőlük várják a szakmai bemutatót. Vegyes érzelmekkel fogadták ezt a lehetőséget, furcsa volt „tanuló” herepeltek a tv-ben. Legújabban pedig a BBC angol rádió és televíziós társaságnál ismerkednek hangjukkal; a Magyar Rádió közvetítésével ugyanis néhány hete küldtek ki egy műsort: Monteverdi, Kodály, Bárdos és a már említett Mamiya műveiből.

Tulajdonképpen amatőr együttesnek számít a kórus, tagjai azonban a megyei tanácstól rendszeres próba- és felléptidíjat kapnak. Szolgálatonként 30—50 forint között van ez az összeg, a szakmai színvonaltól függően a karnagy dönt: ki mennyit kapjon. Az anyagi ellenszolgáltatással azt próbálják honorálni, hogy a kórus megyénk zenei életének ma már nélkülözhetetlen tényezője. Ez esetenként furcsa helyzeteket produkál, például az egyesített vegyes karban, ahol ennek a vegyes karnak a tagjai együtt énekelnek más kórusok tagjaival — akik valóban amatőrök, azaz még tiszteletdíjat sem kapnak ugyanazért a munkáért.

Ettől a kórustól mindig profi produkciót várnak. S mit vár a kórus a továbbiakban önmagától? — kérdeztük végül Fehér Ottótól. A közeli jövőben négy-öt előadásból álló közművelődési sorozatra készülnek — népszerű formában közelebb vinni a muzsikát g közönséghez. Hosz- szú távra pedig legfontosabb feladatuknak az oratórikus műfaj művelését és népszerűsítését tekintik. Erre eddigi eredményeik elegendő alapot adnak. A továbbiakban pedig azt tervezik, hogy ilyen műfajú művekkel bővítik repertoárjukat. Ezenkívül országos kantátafesztiválra is készülnek, amelynek várhatóan ez a kórus lesz a gazdája, itt, Nyíregyházán.

Baraksó Erzsébet

Ötvenéves a gyógypedagógiai nevelés megyénkben

H

azánkban az értelmi fogyatékosokkal való szervezett foglalkozás 100 éves múltra tekint vissza. 1875-ben Frim Jakab „Munka” elnevezéssel nyitotta meg első intézetét, egy tanulóval. Mintegy 50 évvel később, 1928. március 26-án kezdte meg működését az első nyíregyházi kisegítő iskola. Megnyitásáról Czimbolinetz Jenő, a nyíregyházi iskola egykori vezetője így ír jelentésében:

„Nem volna teljes a gyógypedagógiai mozgalom szabolcsi története, ha e legelső jelentésemben nem jegyezném fel dr. Kovács László nyíregyházi orvosnak, iskolánk szakorvosának a nevét, aki — csekély személyemmel együtt — a saját lelkiismereti kezdeményezéséből és ügyszeretetéből két évvel ezelőtt a ,Nyírvidék’ és az általam alapított .Szabolcsi Tanító’ című helyi lap hasábjain megindította a propagandát Szabolcs várme-- gyében gyógypedagógiai intézmények létesítése érdekében. Amikor a helybeli társadalom tájékozatlanságának a ködét ez intézmények felől már eloszlattuk és a hivatalos körök megértő érdeklődését is felkeltettük: a szántás után a siker jegyében jöhettek a magvetők.”

A fogyatékos gyermekek országos összeírása alkalmával 1927. februárjában Simon József országos gyógypedagógiai szakfelügyelő szintén törekedett megnyerni az ügynek úgy a város vezetőit, mint az egyházak képviselőit. Ennek eredményeként hozzájárultak a pedagógusok részére egy beszédhibák javítására szolgáló nyári tanfolyam támogatásához, tantermet és a dologi kiadások fedezését ajánlották a létesítendő kisegítő iskolának.

A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1928. január 28-án kelt 76 326/1927. VII. üo. sz. alatt rendelte el a kisegítő iskola létesítését és intézkedett a tanulók áttelepítéséről. 1928. március 23-án tartották az első áttelepítési vizsgálatot. A jegyzőkönyv tanúsága szerint áttelepítettek hat leányt az első, két fiút és hét leányt a második osztályba. Az összevonásra vonatkozóan a következőket olvashatjuk: „Az áttelepített gyermekek tanítása — tekintettel a megejtett pedagógiai vizsgálat eredményére — kombinált I. és II. osztályban fog történni a kisegítő iskola előírt tanterve szerint.”

A tanítás március 26-án kezdődött. „Mindössze 60 munkanap állt rendelkezésünkre a tanévben, hogy neveltetésük hiányosságait és szerzett hézagos ismereteiket a kisegítő iskolai tanterv szerint kiegészíthessék.”

Június 26-án tartották az első nyilvános évzáró vizsgát, ahol egy bizottság, valamint a szülők jelenlétében adtak számot a tanulók elért eredményeikről. A bizottság kilenc 2. osztályost a népiskola 2. osztályába visszautalhatónak talált. A vizsgáról felvett jegyzőkönyvben olvashatjuk: „Különösen

feltűnt a hibás beszéd eltűnése a gyermekek ajkáról és a kézügyességük produktumai,” A helyi lap, a „Nyírvidék” 1928. június 29-i számában méltatta a kisegítő iskola első vizsgáját.

Az osztály eredményein felbuzdulva a többi egyházi iskola is igényli egy-egy osztály szervezését. így a következő években négy összevont osztály működik 79 növendékkel az evangélikus, görög és római katolikus, valamint az izraelita iskolákban. Ekkor már igazgatójuk is van, Malmos József. Kérelmét, hogy önálló épületet biztosítsanak, elutasítják, sőt a város a hozzájárulást is megtagadta, így ezentúl az állam viselte a dologi szükségletek kiadását is.

Hazánk felszabadulása után az emberek gondolkodása, véleménye is megváltozott a fogyatékos gyermekekről. Az új alkotmány törvénybe iktatta a művelődéshez való jogot. Ingyenessé és kötelezővé tette az általános iskolát és kimondta, hogy „A Magyar Népköztársaság polgárai a törvény előtt egyenlők és egyenlő jogokat élveznek.” Énnek alapján megindult a fogyatékosok intézményeinek szervezése, a lehetőségek megteremtése a gyermekek beiskolázásához.

Ma már közel 2000 olyan tanköteles részére biztosított a szakszerű nevelő-oktatás, akik sérülésük következtében az általános iskolában nem tudnak eredményesen haladni. Két kisegítő, két foglalkoztató iskola és nevelőotthon működik a szétszórt településeken élő tanulók részére. A megye négy városában önálló kisegítő iskola jött létre, s több, mint 20 községben az általános iskola mellett nyitott osztályokban tanítják a fejlődésükben gátolt gyermekeket.

A szülők és a társadalom azt várta a kisegítő iskolától, hogy fejlessze ki tanítványaiban mindazon képességeket, amelyek a termelő munkába való részvételhez és a szocialista társadalomba való harmonikus közösségi és zavartalan egyéni élethez szükségesek. E kívánalomnak nem tudott eleget tenni, hiszen — akár az általános iskola — csak alapozó funkciót tölt be. Ezért az elmúlt évben Nyíregyházán létesített továbbképző tagozat igen nagy jelentőségű. Három — ruha-, cipő- és kárpitosipari — szakmában szerezhetnek betanított munkás bizonyítványt az arra alkalmas tanulók. Sőt többen a dolgozók iskolájának 7. és 8. osztályát is elvégzik a két év tanulmányi idő alatt.

A gyakorlati képzés során megismerkednek a társadalom elvárásával, kialakul helyes értékorientációjuk, megtanulnak alkalmazkodni a munkahelyi közösséghez. Tehát a szocializáció egyik oldala, a munkahelyi és közéleti beilleszkedés megvalósul. Ebben segítséget nyújt a Vörös Október Ruhagyár, a Kárpitosipari Szövetkezet és a Szabolcs Cipőgyár munkáskollektívája, KlSZ-szerve- zete.

E tanévben hagyják el a továbbképző iskolát az első 8. osztályt végzett betanított munkások. így valósult meg 50 év után a fejlődésben gátolt gyermekek teljes rehabilitációja megyénkben.

Tárnái Ottóné

főiskolai adjunktus

CSINGIZ AJTMATOV:

A tengerparton futó tarka kutya

Milgun vette észre elsőként a vadállatokat. És amíg Ki- riszk a fejét forgatva próbálta megállapítani, hol rejtőznek a gyűrűsfókák, a csónak már messze elúszott attól a helytől, nehogy az állatok észrevegyék a heverőhelyről.

Az öreg Organ rájött, hogy Kiriszk semmit sem látott.

— No, te láttad? — kérdezte a kisfiútól.

Kiriszk nem mert hazudni.

— Nem, nem láttam — vallotta be.

— Odamegyünk még egyszer — rendelkezett Organ. — Tanuld meg megkülönböztetni őket a sziklák között. Különben nem lehetsz vadász.

Az evezősök engedelmeskedtek, a csónakot az előző helyre vitték, bár ez kockázatos volt. Ha csak egy gyűrűsfóka is gyanút fog, az egész falka egyetlen szempillantás alatt a tengerbe veti magát. Az állatok szerencsére nem vették észre a vadászokat. A sziklavonulat mögött feküdtek a rendetlenül szerteszét dobált, for* Részlet. Csingiz Ajtrriatov kisregénye a Szovjet Irodalom tavaly decemberi számában jelent meg.

mátlan kövek között, majdnem egészen a víznél.

— Nézd csak azt a hegyes követ, olyan, mint egy letört agyar, egy kissé távolabb pedig van egy vöröses színű, eljegesedett dombocska, nézz át közöttük — mondta Ki- riszknek Milgun.

Kiriszk figyelni kezdett. Milgun és Emrain eközben az evezőkkel serénykedve igyekezett a csónakot egy helyben tartani. És ekkor Kiriszk meglátta a tengeri vadak hátát — s hatalmas, uszonyos törzsüket. A foltos, fénylő, szürkés hátak mozdulatlanok voltak. A távolból a tapasztalatlan szem nem tudta megkülönböztetni őket a szikláktól.

E pillanattól kezdve izgalom vett erőt a kisfiún. Kezdődik: ott vannak az igazi tengeri vadállatok! íme, elérkezett a nagy vadászat!

Organ a csónakban maradt, hogy partközeiben tartsa a hullámokon, ők hárman pedig — Emrain, Milgun és Kiriszk — a heverőhely felé siettek. A parton haladtak, ösztönösen meghajolva, s gyorsan szökell ve egyik rejtekhelytől a másikig. Kiriszk nem maradt le, csak azt érezte, hogy a mellében vadul kalimpál a szíve, s időnként

megszédül a nagy büszkeségtől és az izgalomtól.

így lopakodtak a heverőhely felé, majd kúszni kezdtek a földön. Kiriszk is kúszott. Az érdes sziklákon és a töredezett jégen nehéz és kényelmetlen volt kúszni, de Kiriszk megértette, hogy ez szükséges.

Lihegve, verejtékben fü- rödve kúsztak, olykor lehúzódtak, majd fejüket fölüt- ve körbefigyeltek. Aztán mozdulatlanná dermedtek és elcsendesedtek, amikor már csak a célzás és lövés volt hátra.

Kiriszk egész életében nem felejtette el ezt az órát, ezt a tavaszi napot, ezt a rideg, sziklás szigetet a hatalmas és végtelen tengeren, és rajta ezeket a vad, sötétbarna sziklákat, amelyeket valamilyen esztelen erő forgatott ki a helyükből és dobált szerteszét a csupasz és rideg, jeges és élettelen földön; s hogy ott feküdt hason, az édesapja és Milgun mellett, akik lövéshez készülődtek, előttük pedig, egészen a tenger szélénél egy kis mélyedésben, a szelek és viharok rombolta, dudoros, mohlepte sziklaom- ladékok között, ott volt egy kisebb gyűrűsfóka-falka, s még mit sem sejtve, nyűgöd-