Kelet-Magyarország, 1978. április (35. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-09 / 83. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET

1978. április 9.

Az ízlés korszerűsége

előremutató és konzervatív, mély értelmű és sekélyes, munkál, él, hat e közegben együtt.

Könnyű műfajt igényesen

Természetesen szeretnénk, ha az igényesség maximálisan tért hódítana, ha a valóságos értékek minden területen egyeduralkodóvá válnának. Tudomásul kell azonban vennünk, hogy szép számmal akadnak napjainkban is hívei a cigányzenének, az operettnek, sokan a kriminek és különösen sokan a tánczenének.

Eleve hibát követ el az, aki kizárólagos „kultúrellen- séget” vél felfedezni a fent említett műfajokban. Elfeledkezik ugyanis arról, hogy ezt is lehet jól, ízlésesen és persze lehet rosszul, ízléstelenül produkálni. Meg arról is, hogy a cigányzene, az operett, a krimi, a tánczene a maga helyén olyan funkciót tölt be, amit nem lenne könnyű pótolni. Gondoljuk csak el: hogyan lehetne például a tánczenét kiiktatni életünkből? Mivel tudnánk pótolni azt a fajta könnyed szórakozást, amit egy jó krimi nyújt? — És így tovább.

Nagyon helyes tehát, hogy nem a fent említett műfajok ellen harcolunk a közművelődésben, hanem mindenekelőtt arra törekszünk, hogy e területeken is igényes produkciók szülessenek. És ha nyomon kísérjük az eredményeket,' láthatjuk, bizonyíthatjuk, hogy születnek is.

Színvonal — arányok

Ugyanakkor célravezető a törekvés, hogy olyan produktumegyüttest alakítsunk ki a kulturális, életben, ahol mindenki megtalálja a maga ízlésének a megfelelőt (a ret- rográd ízlést persze nem kívánjuk kielégíteni) — ám egyben a szocialista koncepciónak megfelelő arányok kialakítására is törekszünk.

Szókimondóbban fogalmazva: az arányokat a színvonal felé igyekszünk eltolni. Ennek a „pozitív előjelű aránytorzításnak” eredménye például, hogy a rádió műsorában jóval nagyobb teret foglal el a komolyzene, mint amekkora napjainkban az iránta megmutatkozó tényleges igény. A cigányzene mennyiségileg viszont kevesebb annál, amennyit a hozzá vonzódó rétegek szeretnének hallani. (A példák sorát lehetne folytatni.)

Generációs

ízléskülönbségek

Ha ízlésről, ízlés rormálás- ról esik szó, általában két nagy hiba veszélye kísérhet bennünket. Egyik: hogy elfeledkezünk az állandó ízléskorszerűsítésről — másik: hogy türelmetlenekké válunk azokkal szemben, akiknek ízlése nem jutott még arra a bizonyos ideális szintre. A két hiba néha egyszerre jelentkezik. S nem is annyira a tömegkommunikációs fórumokon, mint inkább a kisebb közösségekben zajló vitákban, nézetcserékben. Ezért válnak ezek oly gyakran presztízscsatákká, amelyekben a kulturális ízlés csupán a villámhárító szerepét tölti be, vagy pedig — hasonlóan nem kívánatos módon — „süketek párbeszédévé”, amelyben az egymással vitázó felek nem értik, nem akarják és sajnos sok esetben nem is tudják megérteni egymást.

Ízlések és pofonok gyakran különbözőek — hangzik a szólásmondás. Valóban sokban különböznek egymástól. S ha nagyon látványos ízlés- generációs összecsapásra ritkán kerül is sor, a problémák ott rejtőzködnek a mélyben. Ténylegesek és valósak. Nagy megfontoltsággal kell hozzájuk közelítenünk, nehogy a magunk igazának vé- delmezése automatikusan együtt járjon olyanok meg- sebzésével, akik erre semmiképpen nem szolgálnak rá. Még akkor sem, ha netán nem egyezik ízlésük a kívánttal, vagy a miénkkel.

P. Z.

Az ízlések sokszor és sokban különböznek, még az azonos osztályhoz, társadalmi réteghez, műveltségkörhöz kapcsolódó emberek esetében is. Azt is tudjuk és hirdetjük, hogy az ízlés — esetünkben a művészeti ízlés — nem mindentől elvonatkoztatott, légies valami, hanem erős szálakkal kötődik a korhoz, az adott társadalmi valósághoz. Hozzá való viszonya azonban nem is egyszerű, nem is ellentmondásmentes. Előfordulhat például, hogy egy polgári világnézetű ember művészeti ízlése fejlettebb, korszerűbb, mint azé, aki nála haladóbb ideológiai felvértezettséggel rendelkezik. Azaz: a polgári kötődés nem zárja ki eleve az ízléskorszerűséget és a marxista meggyőződés nem hozza magával automatikusan a modern ízlést és művészetszemléletet. Egyik esetben tehát az ízlés meghaladja a személyiség ideológiai szintjét, másik esetben viszont nem éri el. Átmeneti korban élünk, és ez is sok mindent megmagyaráz, de karakterisztikusan utal a kérdéskör bonyolultságára is.

A marxista álláspont ebben a kérdésben is igen egyértelmű. Állandó jelleggel törekednünk kell arra, hogy építsük önmagunkban és másokban a szocialista személyiségtípust. Aminek természetesen alkotóeleme a korszerű ízlés is. Végső célunk odáig jutni, hogy társadalmunk tagjai ne csak a közösségi gondolkodásban érjenek el magas szintet, ne csupán politikai felkészültségük növekedjék, hanem ízlésük is kerüljön összhangba az általuk helyeselt célokkal-esz- mékkel. Közművelődési munkánk középpontjában e törekvések állnak. Jól megfigyelhető ez a rádió, a tévé, a mozik műsorpolitikájában, a könyvkiadásban, a népművelésben, az öntevékeny kul- túrtevékenységben és az ismeretterjesztésben.

De művelődéspolitikánk világosan körvonalazott célokért küzdve nem feledkezik meg a jelen valóságáról, fényeiről sem. A mai magyar valóság az ízlésnormatívákat tekintve is igencsak sokszínű. Értékes és kevésbé értékes,

tan hevert a helyén. Fölöttük, a heverőhely, a sziget és a tenger fölött az enyhén ködös, dermedt-mozdulatlan ég

— legalábbis a kisfiúnak úgy tűnt — feszülten várt az első lövésre.

„Csak eltaláljam!” — gondolta magában, és a vállához szorította a Winchestert, amit az édesapja átadott neki.

Ebben a tűnő, régen várt pillanatban, amikor büszkén már dicső és híres vadásznak látta magát, hirtelen belehasított az a felismerés, hogy ebben a sziklamélyedésben szorongó, fösvény napmelegre váró kövér és esetlen állati hátak és oldalak .milyen védtelenek és sebezhetők. De ez csak egy pillanatnyi késlekedés volt. Eszébe jutott, hogy ő vadász, és az emberek zsákmányt várnak tőle, hogy a fókák húsa és zsírja nélkül éhes és szűkös az élet, és még az a gondolat is felvillant benne, hogy elsőnek kell lőnie, s ki kell tennie magáért, összeszedte magát, keményen célzott, ahogy az édesapja tanácsolta, az állat bal uszonya alá, kicsit fölfelé és jobbra

— épp a szívére a hatalmas, foltos uszonyosnak. Az állat mintha megérezte volna a veszélyt, hirtelen fölütötte a fejét, bár nem látta a vadászokat és szagot sem kaphatott — a szél a tenger felől fújt. Egy kicsit még oldalt kellett húzódni a jobb célzás kedvéért, valami egy kicsit zavarta elöl, valamilyen árnyék — nagyon óvatosan lehetett csak odébbcsúszni, és

ekkor egy kis kődarab Ki- riszk könyöke alól kimozdult, és elindult lefelé a lejtőn, útközben más kövekbe is beleütközve. A foltos fóka rövid, ugatásszerű hangot hallatott, a falka felneszeit, és bőgve gyorsan mászni, gurulni kezdett a víz felé. Ebben a pillanatban, mintegy megelőzve őket, mielőtt elérnék a tengert, lövés dördült és a falka szélén leterített egy nagy gyűrűsfókát — Milgun megmentette a helyzetet, Kiriszk elvesztette a fejét.

— Lőj! parancsolt rá Em- rain.

A vállát erős ütés érte, a lövés döreje a fülébe csapott, úgy érezte, teljesen megsüke- tült. Rettenetesen szégyellte magát, hogy elhibázta a lövést, és hogy miatta vallott kudarcot a vadászat. Az apja újabb töltényt dugott a kezébe:

— Tölts, és lőj gyorsan!

Az, ami meglehetősen könnyűnek látszott, a töltés és tüzelés (hányszor megcsinálta ezt egész egyszerűen, amikor lőni tanult), most sehogy se sikerült. A Winchester závárzata nem akart neki engedelmeskedni. Milgun eközben térdelve még két lövést adott le a vízbe menekülő gyűrűsfókákra. Egyet megsebesített, az állat ott fetrengett közvetlenül a part szélén. A vadászok arrafelé futottak. A falka már eltűnt a hullámokban, a sebesült állat, amely még a parton maradt, minden erejét megfeszítve a víz felé igyekezett. Mire az emberek odaértek, a gyűrűsfókának sikerült a vízbe vetnie magát. Uszonyait mozgatva úszni kezdett, s ringatózó, véres csíkot hagyva maga után, lassan ai áttetsző tenger mélyébe süllyedt. Tisztán látszott rémülten kimeresztett szeme, a tarkójától egészen az uszonyáig húzódó halványkék csík a hátán. Milgun leeresztette a célzásra emelt fegyvert — a kegyelemlövésnek már nem volt értelme.

— Hagyd, úgyis elsüllyed — njondta Emrain.

Kiriszk csak állt, kifulladva és leverten, s nagyon elégedetlen volt önmagával. Jóval többet várt. Nesze neked, nagy vadász!

Hallgatott a kisfiú, minden erejét összeszedve, nehogy hirtelen elsírja magát szégyenében. Roppant nekikeseredett.

— Sebaj, lesz még sikeresebb vadászatod is — vigasztalta később Milgun, amikor hozzáfogtak, hogy felbontsák az elejtett gyűrűsfókát. — Mindjárt elmegyünk a Középső Emlőkhöz, ott mindig több vad tanyázik.

— Igen, egy kicsit elsiettem — kezdte volna Kiriszk, de az édesapja közbevágott.

— Ne magyarázkodj. Az első lövéstől még senki sem lesz vadász. Majd máskor sikerül. Lőni tudsz, a zsákmány nem szökik meg előled.

Kiriszk hallgatott, de a lelke hálával telt meg, hogy a felnőttek nem tettek neki szemrehányást.

Árvái János fordítása

MEGYÉNK

TÄJAIN

Rozsálypuszta

A temetődomb pléh Krisztusa a sza- bolcsveresmarti tornyokra tekint; a néma temetőben fakeresztek, kemények, kopottak és időállók: sokáig őrzik még a hajdan volt rozsálypusztaiak emlékét.

Senki nem mondta, de lehet, hogy az itteniek fejében megfordult már a gondolat: rossz helyre néz a Megváltó. Ha nem őket figyeli, akkor legalább a veresmarti tanácsházat nézhetné, ugyanis onnét várják a segítséget, vagy a jó hírt, melyet nem muszáj angyalszárnyon szállítani: megtenné a személyes közlés, vagy a telefon is.

Mert Rozsálypuszta Veresmart külterülete, és ők belterület szeretnének lenni. Egy ötvennégy házból álló tanya, mely megszűnésre ítélve viseli az átmeneti állapot min- den hátrányát. Ügy tűnik, Rozsálypusztát is utoléri a tanyák fájdalmas, de érthető sorsa, eltűnik a térképről: ha nem ma, akkor holnap.

Hermann József, a tanács elnöke címszavakba szedve közli a legfontosabb tudnivalókat. Lakosság: 280—290 között ingadozik. Elvándorlás: nincs. Munka viszont bőven van. A tsz, a vasút, a kisvárdai üzemek adnak kenyeret. Iskola, vetítés, KISZ-szervezet és népfrontelnökség is van. Továbbá: közel a Tisza és „legelőin a fű kövér”.

Lehet, hogy az itteniek nehezebben viselik majd el azt, ami bekövetkezik, ök nem csupán érzelmeikben kötődnek házaikhoz, földjeikhez, a Tisza füzes partjaihoz, hanem észérvekkel is alátámaszthatják mozdulni nem akarásukat. Megélhetésük itt is biztosított. Közel a város, és ugrásnak sem nagy a távolság, ami Veresmarttól elválasztja őket.

A tanácselnök így fogalmazott: „A létesítményeket fenntartjuk, önmagától elsorvadni nem fog a puszta, mert szoros kapcsolata van a külvilággal. Üj házat építeni nem lehet, de bővíteni igen, ha a család nagysága ezt úgy kívánja.” A kép teljességéhez persze az is hozzátartozik, hogy a megírtnak látszó sors elkerülésének egy módozata azért volna: Rozsálypusztát Szabolcsveresmart belterületévé kellene nyilvánítani. Ezt talán ott is fontolgatják, ahol dönteni kell. A pálcát még nem törték el a rozsálypusztaiak feje felett.

Lehet, Rogy nem veti fel a pénz az ittenieket. De mire költik azt, ami van? Ha új hajlékot nem építhetnek? A válaszhoz azért tudni kell, hogy a bővítés néhol egy új házzal is felér. És új ház is épült bárminémű következmények nélkül. Az építtetők mégis abban bíznának, hogy maradhatnak?

A tanácselnök szerint pénzüket lakásaik csinosítására költik. Továbbá — ezt nem az elnök mondta — pompázatos kerítések építésére. Erről akárki meggyőződhet, aki az egyetlen utcán, a nagyságos Rákóczi fejedelemről elnevezetten végigsétál. És megeshet, hogy a pénzkiadás újabb lehetőségét is felfedezik. Az első lépést az egyik rozsályi kisiskolás szülei tették meg: a település történetében talán először zsúrt — nem tévedés! — rendeztek a gyerek egy számjegyű születésnapja tiszteletére.

Mosolyt is fakaszthat a magyar falvakban eddig hiányzó esemény, de továbbgondolva az sem kizárt, hogy, a zsúrozó gyerekek, ha felnőnek, nevezetes ^napjaikat nem a kocsmában ünnepli^?., majd meg. Mert bármily kicsiny is Rozsálypuszta, pálinkafőzővel és főznivalóval is rendelkezik, a száraz torkok pedig, mióta ember él itt, adottak ..,.

Ha kezdetben a temetődombon állottunk, maradjunk még ott egy pillanatra. Ennyi is elég arra, hogy a pár tucatnyi házon végignézzünk. A Tiszát innét nem látni, csak a töltést, de érezni a folyó leheletét. A szél, mely Borsodból, a zempléni hegyekből fúj ide, talán azt a zajt is elhozza majd, ami a sétányi távolságban fekvő és már készülő tiszai kikötőben egyszer megpihenő hajókról röppen fel. Újra betöltheti szerepét a vidék: fontos közlekedési útvonallá lesz.

A domb tövében laknak Molnár Istvánék. Az udvarban feketébe öltözött középkorú asszony áll:

— Veresmartról férjhez jöttem ide, harminc esztendeje. Megszoktam a helyet. Szeretem a csendet. Legalább hetvenéves a ház — mutat a gondosságról mesélő épületre... — a legkisebb gyerekem örökli majd. Hárman, akik elmentek már, fejenként ötvenezer forintot kaptak tőlünk, a negyediknek most gyűjtünk. Van egy kis almásunk, a férjem a téeszben dolgozik, jószág is akad; aki megbecsüli, annak mindenre jut a pénzből... — Észreveszi a fekete ruhát figyelő szemet. — Elment egy jó ismerős. Veresmarton temetik délután, oda öltöztem már ...

Az öreg cigány híres mesterséget űz: tek- nőt váj, igaz, csak apróban. Háza egy szoba, benne ágyak, asztal és tűzhely: rajta az ebéd fő. A falon színes fénykép jóképű fiút ábrázol. Az alatta levő fekhelyen kicsi gyerek alszik. Ajkán az a mosoly, ami a gondtalan apróságok sajátja. Gond csak vele van. „Elhagyta őt az anyja, hát mi neveljük a gyereket, míg a fi;..a katona. Valakinek törődni kell vele — mondja az asszony —, hiszen ő nem tehet semmiről sem ...”

Kevés a fa, és fogy az erő, erről panaszkodik az öreg teknővájó, a 71 éves Szabó Sándor. „Pedig egy sózóteknőért ezernégyszáz forintot is fizetnek” — sóhajt fel. miközben éles késével fűzfát farag: egy fakanál utolsó simításait végzi.

Az iskola olyan, amilyen valaha minden faluban volt. Egy tanteremben négy osztály, és hozzájuk egy tanítónő: Vincze Péterné. Most húsz nebulóból verődik össze a létszám, de úgy látszik, a demográfiai hullám őket is eléri: jövőre huszonegyen, utána pedig huszonnégyen lesznek.

A Zsúrról már esett szó. de egyéb jelei is vannak, hogy a világ zaja ide is eljut. Például az egy délelőtt elkobzott játékpisztolyok és az az izgalom, ami a délután vetítendő indiánfilmet előzi meg.

Régen híres ifjúsági klub működött a tanyán, ami ugyan nem olyan híres ma, de van, és nem is rossz. Vincze Péterné olyan örvendetes jelenségről is beszámolt, mint a könyvvásárlási kedv éledezése. Az udvarról beszűrődő vidám lárma pedig arról tanúskodik: a gyerek mindenütt egyforma, kirobban az energiától, és ha bírná, hegyeket mozgatna.

Baj, úgy látszik, a felnőttekkel van. Mondjuk az, hogy amióta Dögé, Fényeslitke és Veresmart egy szövetkezetét alkot — így mondja a tanítónő —. vezetőt egyet sem látni a tanyán. És még valami: nincsen kondás, emiatt pedig visszaesett az állatállomány.

A kondásügyről azonban autentikusabb nyilatkozó Vámos Ferenc hetvenéves téesz- nyugdíjas. tanácstag.

— Volt itt kondás — meséli az apró, fekete kucsmás ember —, de mivel Veresmartnak nem jutott, hát nekünk sem engedik. Látszik is, hogy nincs, mert egyre kevesebben tartanak állatot . ..

A tanya felszámolásáról pedig így vélekedik:

— Ltí a nép a társadalmi munkát már megunta. Ez is a bizonytalanság jele. Nem tudják, mit várhatnak. Nekem is azt mondták, amikor új kerítést építettem, hogy olyan legyen, amit szét is tudok szedni... Itt mindenkinek van egy kis gyümölcsöse. Veresmarton pedig egy posványos fenékrészre költözhetnénk. Kinek kell az? Olyan régen húzódik az egész dolog, hogy a nép csak vár, vár, aztán már nem is törődik semmivel. Tudni kéne már, mi lesz? Ügy beszélik, 197p-re a hajóállomás is elkészül... Minden olyan bizonytalan ...

tanyáról kifelé menet, Veresmart irányából harangszó húz el a házak felett. Molnárné ismerősét temetik. Talán a tanyát is?

SpeidI Zoltán

KM

o