Kelet-Magyarország, 1978. április (35. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-16 / 89. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. április 16. o VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Tiszta eszközökkel Változatlan halálunk Beszélgetés a nevelőmunkáról dr. Kuknyó Jánossal, a megyei tanács művelődésügyi osztály vezetőjével Ot esztendővel ezelőtt egy hozzátartozóm temetése ügyében mentem a nyíregyházi temetkezési „üzletbe”. Baljós (élhomály, a helyiség közepén koporsó, mögötte még jó néhány. összeszorult torokkal kértem tanácsot, mit készséggel meg is adtak — ám a nyomasztó környezet csak tovább fokozta a gyász súlyát. Három esztendővel ezelőtt, mint ezt az üzlet vezetője, Téglási Istvánná elmondta — átalakították a helyiséget. Most tágas, világos előtérben találja magát a belépő, hátul függönnyel takarva a polcsor, nyolc koporsóval. Itt választhatja ki az ügyfél a megfelelő koporsót, szemfödelet, koszorúkat, a szertartáshoz is megállapodhat az ügyintézőkkel. — Azt kellett nagyon megtanulni, hogy ebben az üzletben nincs helye mosolynak, ha belép valaki. Nekünk is részt kell vennünk az idegenek gyászában — és higgye el, néha ez nagyon könnyen megy. Nap mint nap tragédiák részesei vagyunk — legyen a halott gyermek vagy öreg. Vöröslő szemű asszonyok lépnek be. Mögöttük egy tízéves forma kislány. Néma rettenettel bámulja a koporsókat. — Tessék megnézni, ezek vannak. Ez itt 788, ez 809, ez pedig 2523 forint. Van persze olcsóbb is. 250, vagy 483 forintért. Vagy ez az 1337 forintos. Az pedig egy fémkoporsó 3230-ért. — Talán... talán ez — mutat a fiatalabb nő a világos, fényesre politúrozott, súlyos koporsóra, amely 2523 forintba kerül. — Majd még visszajövünk. Köszönjük. S azt is elmondta, hogy igyekszik minél színvonalasabbá, méltóságteljesebbé tenni az úgynevezett társadalmi temetéseket. A szónokok felkészült emberek, jól beszélnek, szépen gördülnek mondataik, versenyre kelnek az egyház szolgáinak évezredek csiszolta méltóságával. • A temetkezési vállalat igen nehezen kap dolgozókat. Mélyről fakadó viszolygás taszítja az embereket egy olyan munkahelytől, mely halottakkal foglalkozik, koporsót árusít, temet, sírt gondoz. Valami arra késztet mindőnket, hogy óvatosan kerüljük a beszédben az elmúlást, a gyászt, a nemlétet. Pedig az ókor bölcsessége igaz: „mindig gondolj a halálra, hogy sose félj tőle.” Mégis: senki sem fogja fel igazán, hogy az élet szükség- szerű velejárója a halál, valahogy ott bújkál bennünk a kétség, hogy velünk az úgysem történhet meg... S mert ez az egyetlen dolog, mely minden ember számára igazán végleges — inkább nem foglalkozunk vele. Súlyosan hullanak a szóró, gök, az idegenben sajátos visszhangot vernek. Lehet „nagy nyomásra” panaszkodni, mert sokan haltak meg? Lehet szenvtelenül utasítani a belépő két férfit: „hozzátok fel a tizenegyest, már gyülekeznek, mindjárt itt vannak a koszorúk is”? Igen, lehet! Lehet, mert kell. Ezt a munkát is el kell végezni, itt is emberek dolgoznak — emberek, akik hozzáedződtek olyan dolgokhoz, melyet maguk sem hittek volna... — Edződni lehet, de megszokni soha! — László István tizenhárom esztendeje sírásó (vagy hivatalosan: temetésrendező), és mégis ezt mondja. — Tulajdonképpen mi csak a temetés külsőségeivel foglalkozunk: kiássuk a sírt, berendezzük a ravatalozót, szállítjuk a koporsót, elhan- toljuk. De látjuk a testeket, a gyászolókat, halljuk a sírást, tudjuk, kit temetünk... — És még csak azt sem mondhatjuk, hogy nagyon megvagyunk fizetve — teszi hozzá Makara György. — Én négy éve vagyok itt, és csak azért maradok, mert nem szeretek munkahelyet változtatni. — Azt mondják, a sírásók nagyon sokat keresnek, mert sok a borravaló! — Ez bizony igencsak túlzás — legyintenek mindahányat — Mert gondolja meg: ha kapunk egy százast, azt tízfelé osztjuk! Egy-egy temetés munkáiba mindannyian részt veszünk! Egy pár százas ha van havonta. A fizetés pedig három, három és fél ezer körüli. — Az a tapasztalatunk, hogy manapság egyre inkább a drágább temetések szaporodnak! Tavaly több, mint hatezer embert tettünk földbe, illetve hamvasztottunk — mondja Övári Zoltán, a temetkezési vállalat igazgatója. Az utóbbiak elenyésző kisebbségben vannak. Talán azért, mert a hamvasztás lényegesen olcsóbb, és a külsőségeknek nincs olyan nagy szerepük? Vagy az emberi tudat mélyén lappangó ősi tétovázás volna az ok? A halál utáni... mi is? Mert az lehetetlen, hogy csak úgy eltűnjünk, hogy a történelem egy pillanatának részesei legyünk és aztán: semmi. Legalábbis számunkra semmi. És ha már a szellem megsemmisül, hát legalább a test maradjon. Hiába tudjuk, hogy a föld magába szippantja az anyagot — a tudat, hogy a sírkő alatt ott fekszik a test, mégis megnyugtatóbbnak tűnik. mint egy maréknyi szürke por befalazása... Egy átlagos temetés körülbelül háromezer forintba kerül — s ebben minden benne van. Még az is, hogyha a hozzátartozók polgári gyász- szertartást kívánnak, a vállalat ingyen biztosít búcsúztató szónokot, kórust. Ez a vállalat mindenki számára ismerős, és mégis ismeretlen. Ismerős, mert nincs olyan család, mely ne került volna kapcsolatba vele. Ismeretlen, mert nem beszélünk — és nem is akarunk tudni róla. Bennem is ez motoszkált, amikor megszólítottam egy férfit a nyíregyházi temető ravatalozója mögött: hol találhatnám a sírásókat? — A brigádunk vezetője itt van bent — mutatott a kör alakú épület belsejébe. — Azon az ajtón tessék bemenni. Zömök, vállas férfi fogadott. Fején tányérsapka, kezében füstölgő szivarcsutka. A helyiség kőpadlója frissen locsolva, a fal mellett szürke vasszekrények, hátul jókora asztal. — Dobos László. Mit parancsol? Amikor jövetelem célját előadtam, sokáig fürkészte az arcomat. Nem gyakori itt az újságíró. Különösen nem az olyan, akit a sírásók maguk érdekelnének. — ... Tíztagú a hrigádunk, de még kellene két ember, hogy minden jól menjen. Van munkánk bőven: január elsejétől máig pontosan 232 temetésünk volt. Évek óta nem volt ilyen nyomás. Most is legalább tizenöt koporsó áll a hűtőben. Egy nap általában hat-nyolc temetés van. Elhisszük, vagy sem a kevés borravalót, egyremegy. Az a lényeg: kevesen végeznék el a munkájukat. Nem beszélve arról a ma is meglévő űrről, ami köröttük támad, ha megtudják, mi a foglalkozásuk. Sírásó. Hát- borzongató képzeteket keltő szó, valaha a legkivetettebb emberek szakadtak ide, a pá- linkásflaska volt az ásó mellett a legfőbb szerszámuk. — Ha hiszi, ha nem, nincs ivászat. — A főnök hangja határozott. Bólogatnak mind. — Volt, nem mondom olyan emberünk, aki ittasan jött dolgozni, de rögvest haza- küldtük! Tudjuk, érezzük: nekünk is a helyhez méltón kell viselkednünk. Nem kockáztathatjuk meg, hogy valamelyikünk támolyogva álljon a sír szélére. — Nem beszélve arról, hogy a kétméteres gödrökben ugyancsak észnél kell lenni, amikor ásunk! — mondja nyomatékkai Markovics István. ... Itt az az idő. Nyílnak a szekrények, gombolják a fekete egyenruhát... Kint szól a gyászzene. Eggyel gyarapodik a sírhalmok száma a temetőben. Egy- gyel kevesebben vagyunk. S ezen mit sem változtat a temeA megyében az összes te- tés ára, a koporsó minősége — és sajnos, az igazi szenvedés, a metés 11 százaléka volt pol- valódi könnyek sem. A halál, halál marad. Lehet és kell is gári, a többi egyházi. Nyír- fejleszteni az ezzel kapcsolatos szolgáltatásokat, építeni a egyházán ellenben ez az falvakban a ravatalozókat, lovas kocsi helyett autón vinni a arány harmincöt százalék! — koporsót, hiszen a hátramaradottaknak nem marad más, mint mondta az igazgató, és hoz- minél szebben, emlékezetesebben temetni az elhunytat, zátette: — Nem tudom, ez a Ám az is bizonyos: elhessentjük a gondolatot. Az eltávo- nagy eltérés minek köszön- zott ember helyén tágongó rést lassan-lassan betölti az idő. A hető, legfeljebb sejtem: a többiek élnek, dolgoznak, szeretnek, emlékeznek, nagyvárosban több az olyan család, ahol már nem jelen- Tarnavölgyi György fősek a vallásos hagyományok. Az utóbbi időben több nevelési intézményünkből érkeznek jelzések arról: némely pedagógusnak könnyen jár a keze. magyarán veri a gyermekeket. Mi a következménye a megengedhetetlen testi fenyítés alkalmazásának? Milyen felelőssége van ebben a szak- felügyeletnek, az igazgatónak, a tantestületnek, nem kevésbé a szülői magatartásnak? — kérdeztük dr. Kuknyó Jánostól, a megyei tanács művelődésügyi osztályvezetőjétől. — Évente 8—10 iskolából jön olyan jelzés a szakosztályhoz, a különböző társadalmi szervekhez, amely arra utal. hogy egyes pedagógusok nevelési módszerének részévé vált a testi fenyítés. Ez a szám nem több és nem kevesebb, mint általában minden iskolai évben. De előfordul, hogy egy-egy esetnél súlyosabb vétségekkel is találkozunk, ezért váltanak ki nagyobb érdeklődést, felháborodást. — Nem gondolja, hogy a testi fenyítés gyökerei az úgynevezett nyakleves-szem- léletben keresendők, amelyeknek lényege, hogy az iskolákban kialakult, vagy inkább a múltból tovább él a nyakleves, a „barack" alkalmazása, amely egyesek szemében nem számít fenyítésnek? Valójában az. mert megalázó, érzelmileg, lelkileg káros. — Egyfajta „liberalizmus” valóban létezik az iskolai köztudatban, amely csak azt minősíti testi fenyítésnek, ami már kisebb- nagyobb nyomot hagy a gyermeken. Ebbe nem törődhetünk bele. A testi fenyítés idegen a szocialista nevelés szellemétől és gyakorlatától. Ezért elmarasztaljuk, alkalmazását nem engedjük. Azonban mérlegelni kell egy-egy adott esetben, vajon milyen pedagógusról van szó? Olyanról, aki nem törődik a gyermekkel, nem tesz értük semmit, nem tudja lekötni őket és nyomban jár a keze. vagy olyan nevelőről, aki — ahogy mondani szokták — él-hal a gyermekért, a lelkét kitenné értük, s akad olyan szituáció, hogy egy pilla/iatra elragadtatja magát és felemeli a kezét... Ez sem menthető, de úgy gondolom, ezt jobban megbocsátja a gyermek is, a szülő is, mint azét. akinek egyetlen nevelési eszköze a verés... — A fegyelmezetlenségért, a rendbontásért verik meg a gyereket, vagy mert nem készült? — Rendszerint az óra alatti fegyelmezetlenség miatt. A pedagógus tehetetlensége, hozzá nem értése teremthet olyan helyzetet, hogy a gyermekek nem figyelnek és ekkor kezdődnek a rendetlenkedések. Ha olyan helyzetet teremtünk, hogy a tanulónak nincs lehetőségük a rosszalkodásra. ez nem fordul elő. — Vannak nevelők, akik a szülőkre hárítják a felelősséget, azt mondják: őket egyenesen kérik a szülők, legyintsék meg a gyermeket, ha nem fogad szót. — A pedagógusnak ez sem ad felhatalmazást a testi fenyítésre. A szülők egy része olyan iskolai légkörben nőtt fel. ahol elelcsattantak a pofonok, néha a körmös. fe- nekes is járta. A szülői közvélemény éppen ezért majdhogynem természetesnek tartja, ha az iskolában meglegyintik a gyermekét. Sok szülő, sajnos, otthon is alkalmazza ezt. így a gyermekek közül sokan nem is mernek otthon panaszkodni. — Elég mélyek a gyökerek. Valóban nemcsak iskolai ügyről van szó, nem csupán jó néhány magáról megfeledkező, vagy a verésre hajlamos pedagógus „meg- neveléséről". hanem a közvélemény szemléletének változtatásáról is. Az iskola tantermen túli kötelessége a szülök nevelése is. Visszatérve az iskolába, mit tart a művelődésügyi osztályvezető az igazgatók felelősségéről? — Az igazgatónak minden esetben tudnia kell arról, ha egyik vagy másik pedagógus rossz módszereket alkalmaz. A baj nem egy esetben az, hogy az igazgató elmulasztja az első verésnél megtenni a szükséges lépéseket. Azután már a következő esetek fölött is elnéz. Talán az iskola vélt becsülete, a tantestület többi tagjának védelme érdekében. Vagy gyávaságból. Egyik sem jó. Az igazgató elsőként felelős az iskolában történtekért. s éppen azzal növelheti a tantestület, az iskola rangját, tekintélyét, ha fellép a testi fenyítés minden fajtája ellen. — Ügy gondolom, felelősség terheli a szakfelügyelőket is. akik inkább tantárgy- centrikusán ellenőrzik az iskolákat... — A szakfelügyelők felelősségét is erőteljesen hangsúlyoznám. Valóban kötelesek feltárni a visszásságokat. Megelőzni az olyan eseteket, amelyek komolyabb következményekkel járhatnak. Erre nyomatékosan felhívtuk a figyelmüket. — Az utóbbi időben a megye — és az ország — közvéleményét foglalkoztatták a berkeszi gyermekotthonban történtek. Mivel zárult a vizsgálat? — Azzal kezdem, hogy az otthonokban lakók egész gyermekkorukat az otthonban élik le, ahol megkülönböztetett figyelmet kell kapniuk. Az a tapasztalatunk, hogy az iskolai tanulás alatt nincs is különösebb probléma, de a szabad idő megszervezése, a velük való foglalkozás már nem ilyen kedvező. S ilyen helyzetben — különösen, ha az irányítás, az otthon vezetése sem áll hivatása magaslatán — a nevelő tanárok felkészületlensége. vagy nem megfelelő magatartása sok konfliktus forrása lehet. Ez történt a berkeszi gyermekotthonban is. ahol néhány pedagógus napi gyakorlattá tette a gyermekek verését. Amikor erről tudomást szereztünk. fegyelmi bizottsággal vizsgáltattuk a történteket. A vizsgálat eredménye: az igazgatót leváltottuk és másutt alacsonyabb munkakörbe helyeztük, a vétkeseket elbocsátjuk, másokat fegyelmi büntetésben részesítünk. — A notórius verekedő pedagógusok — miután az intézményből elbocsátják őket — egy idő múlva egy másik iskolában. intézményben tűnnek fel és újra kezdik... — Sajnos, vannak tapasztalataink, hogy egy-egy máshonnan elbocsátott pedagógus egy másik községben, vagy iskolában újra tanít, rossz módszerekhez nyúl. Kötelességünk figyelmeztetni az iskolák vezetőit, figyeljenek oda a pályájukat így újrakezdőkre. mert a tapasztalatok arra intenek bennünket: a notórius verekedők nehezen tudnak megváltozni. Ezzel a válasszal láthatóan a művelődésügyi osztály vezetője sem elégedett. Ezért hadd fűzzük hozzá; el kellene érni. hogy akiről tartósan bebizonyoso- sodik: képtelen a szocialista nevelés szellemében dolgozni, ne kapjon többé katedrát egyetlen diákintézményben sem. Visz- szatérve a témára: találkozhatunk a testi fenyítéssel kapcsolatban olyan vélekedéssel, kívánsággal is — elsősorban az érintett iskolák egyes vezetői, nevelői részéről. — hogy ne teregesse ki a sajtó, rádió, tévé az ilyen eseteket. Mi erről az ön véleménye? — Meggyőződésem, hogy ezekkel foglalkozni a tömegtájékoztatási eszközöknek nem csak joga, de kötelessége is. Csak a nyilvánosság bevonásával küzdhetünk a neveléstől idegen módszerek ellen. Az üggyel felelősséggel foglalkozó cikkek sokszor segítenek az igazság feltárásában. — Létezik lelki fenyítés, lelki vesszőzés is. Ez talán még maradandóbb nyomokat hagy és nem lehet fegyelmileg felelősségre vonni a vétkest. Ez más szálon, de szintén hozzátartozik a témához... — Valóban, a gyermek önbizalomhiányát. gátlásosságát a különböző lelki pofonok, nyaklevesek csak felerősíthetik. Elég egy-egy szúró, meggondolatlan megjegyzés a gyermek külső vagy belső tulajdonságairól és a tanuló könnyen nevetség tárgyává válhat. Ebben is nagy a pedagógus szerepe és felelőssége. Egyáltalán: az igazában közösséggé formálódott tantestületben nem lehet talaja sem a testi, sem a lelki fenyítésnek... — Nem lennénk igazságosak, ha nem tennénk fel a kérdést: ki védi meg a pedagógust az alaptalan vádaskodástól? Hiszen a szülők, a közvélemény egy része hajlamos az általánosításra is ... — A pedagógusok döntő többsége becsülettel végzi munkáját, szereti és tiszteli a gyermeket, minden tudásával, igyekezeté- yel azon munkálkodik, hogy felelősségteljes, önállóan gondolkodó, s: ellemileg-érzelmileg teljes embereket neveljen. Ez, a történtek ellenére. így van például erkeszen is. — Az a pedagógus, iki tiszta eszközökkel nevel, bátran a sz: lébe nézhet szülőnek. gyermeknek, kollc iknak egyaránt. Páll Géza KM
