Kelet-Magyarország, 1978. március (35. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-12 / 61. szám

VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Létbiztonság falun Alig több, mint egy évtizede a termelőszövetkezeti zár­számadó közgyűlések vegyes érzéseket kiváltó összejövetelek voltak. Ahol jól zárták az évet — mert a szorgalmas munká­hoz még a megfelelő talaj- és éghajlati viszonyok is adottak voltak —, ott az év végi számadás falusi népünnepélynek, pa­rasztlakodalomnak tűnt. Nem csak személyes tapasztalataim alapján mondhatom ezt, de korabeli fényképfelvételek, újság­tudósítások is igazolják. Másutt — de erről keveset és kevés­szer szólt a fáma — viták, veszekedések voltak, az elnöki be­számolókat fűszerező kiszólások és közbekiáltások zavarták. daságokban az elmúlt év után a személyes jövedelmek éves szinten 1000—4000 forint kö­zött emelkedtek. Hol hogyan. Termelőszövetkezete válogat­ja. A háztáji termelés több­letmunkája megint csak ki­nél hogyan, családonként 20—40 ezer forint tiszta jö­vedelmet adott. Mikor és hogyan alakult ki a nyugodtabb, a kiegyen­súlyozottabb és mértéktar­tóbb légkör, nehéz lenne azt évre, napra és órára meg­mondani. Az okok azonban feltérképezhetők. Tizennyolc évvel ezelőtt felmérhetetle­nül nagy ellentmondásokkal kezdődött a kors*«t*^b gaz­dálkodásra való áttérés. A talajerőben leromlott földte­rületek, szegényes, többnyire hagyományos és idejét múlt termelő eszközök és felkészü­letlen, a nagyüzemi gazdál­kodásra képzetlen emberek jelentették a termelőszövet­kezeteket. Az éhes gyomornak nem elég egy elkövetkező bőséges lakoma ígérete. A viták, a veszekedések mindig erről a tőről fakadtak. A 10—20 fo­rintos munkaegységek, a ház­körüli szegénység borzolta a kedélyeket. Ennyire futotta az erőkből. Tizenöt évvel ez­előtti időkről mondta el az egyik termelőszövetkezeti el­nök: „a zárszámadást meg­előzően, időben elkezdtük az agitációt, az emberek meg­győzését. Házról házra jár­tunk, hogy magyarázzuk a mérleg szerinti eredményt, hogy fegyelmezett magatar­tásra bírjuk az embereket”. Vagy sikerült, vagy nem. A szövetkezeti jövedelem mellett szűkös és erősen kor­látozott volt a második bevé­teli forrás, a háztáji is. Az akkori szövetkezeti szabály- zet előírta, hogy csak egy te­hén és annak szaporulata le­het a tsz-tag tulajdonában. Ugyanígy korlátozták a ser­téstartást. Az aprójószág-tar- tást vagy a kisállattenyésztést viszont a takarmányhiány gá­tolta. Megvolt ennek is az oka. A technikát, a korszerű technológiát mással nem, csak a kétkezi munkával lehetett pótolni. Ami volt, elmúlt. Lassan, fokozatosan megoldódott a helyzet, megnyugodott az em­ber. A derű, a vidámság azt jelzi, hogy a létbizonytalan­ságot a biztonság váltotta fel. Ennek alapja a gazdálkodás­ban elért színvonal, az ellent­mondások feloldása. Mindennél jobban utal a nagy fejlődésre néhány or­szágos és megyei adat. A bú­za átlagtermése országosan 1971—1975 között 33,2 mázsa volt, a kukoricáé 41,7 mázsa. Az elmúlt évben országosan búzából hektáronként 40,5 mázsát, kukoricából 47,3 má­zsát takarítottunk be. Szabolcs-Szatmár megye nem tartozik kimondottan a jeles gabonatermő területek közé, mégis mázsákkal nőtt itt is a búza és a kukorica hozama. Szép számmal akad­nak termelőszövetkezetek, ahol üzemi átlagban hektá­ronként 35 mázsa búzát, 40— 45 mázsa kukoricát kombáj- noltak. Szembetűnőbb azon­ban a speciálisan szabolcsi növények hozamnövekedése: a 14 mázsán felüli dohányter­més és nem utolsó sorban az 55 ezer vagon össztermés téli almából. Most mondjuk rá, hogy ez a hallatlanul nagy értékű és szükséges termelésfelfutás csak a tudomány, a technika vívmánya? Egyoldalú len­ne ez az értékelés. A tudomány, a technika két­ségtelenül nagy termés­fokozó erő, de párosult ezzel a kedvező politikai lég­kör és nem utolsósorban az emberi akarat. A tudományos és technikai forradalom sza­bolcsi térhódítása az, hogy az elmúlt évben 33 ezer hektár­ral nőtt az intenzív termelés­be vont terület és ma a me­gyében 80 ezer hektáron ter­melik iparszerűen a búzát, kukoricát, napraforgót, do­hányt, burgonyát és az al­mát. Ehhez és a további fej­lődéshez is elegendő a kémiai szer, a gép és egyre több a jól képzett szakember. Nőtt az állatállomány, az állattenyésztés hozama is. A szakosított szarvasmarha-te­lepek, sertéstelepek, a kor­szerű juhtenyésztés, a barom­fitenyésztés és -feldolgozás színvonala olyan, hogy elbír­ja a legkritikusabb európai összehasonlítást. Ez a nagy­üzemi gazdálkodás, de mel­lette van a kisüzem, a háztá­ji. A gyümölcs, a hús, a tej és zöldség nagy százaléka a kisárutermelésből van. Nem a nagyüzemtől függetlenül, hanem a nagyüzem támoga­tásával. A termelőszövetkeze­tek takarmányt, növendék­állatot, hízóalapot, naposcsi­bét juttatnak a háztáji gaz­daságokba és felvásárolnak, értékesítenek. A kisüzemi' gyümölcstermesztés fejlesz­tését szakemberekkel, gépek­kel, kémiai szerek beszerzé­sével segítik, szervezik. Helyenként már az emlé­kezetben sem él az „egy te­hén és szaporulata, az egy hízótartás” korszaka. Van he­lyette más, kellemesebb gond, hogy kevés a kisgép, a ház­táji gép, vagy az alma lesze­déséhez a láda. A közös gaz­Az egyik nagyközség veze­tője mondta: a lakosság ta­karékbetét-állománya egy év alatt 20 millió forinttal nőtt. Nagy pénz, de nem irigylésre méltó, mert kemény és be­csületes munkának a díja. A több munka eredménye a szövetkezeti nyereség, a ház­táji bevétel is. Volt kár is. Elemi csapásból több, mint félmilliárd forint, volt vesz­teséges termelőszövetkezet is, de nem ez a mérvadó. A na­gyobb hozamokra, a többlet­re, a minőséget is javítva to­vábbra is nagy szükség van. A mezőgazdasági termelés fejlődése a hazai fogyasztás­ban és az exportban'is mér­hető. Csak egy, de nagyon is lényeges dolog: húsból, tőke­húsból és töltelékáruból nincs már ellátatlan község. Ennek megfelelő a fogyasztás mér­téke. Országos adatok: az egy főre jutó húsfogyasztás 1977- ben 70 kilogramm felett volt, a tej- és tejtermék-fogyasztás 146 kilogramm, a zöldségfé­lék fogyasztása 96 kilogramm. Tíz évvel ezelőtt az 50 kilo­grammos húsfogyasztást sze­rettük volna elérni. Az ex­portérték országosan, dollár­ban számolva, ma már egy­milliárdos. Visszatérve az alapgondolat­hoz: miért is nyugodtabbak, fegyelmezettebbek, kiegyen­súlyozottabbak ma a zár­számadó közgyűlések? Miért nyugodtabbak az emberek, még akkor is, ha veszteséges az év? Hát ezért. A tagok jö­vedelme a közösből és a ház­tájiból stabil. És most már hosszú távra ilyen a kilátás. Elhalványult és egyre inkább megszűnik a számadások népünnepélyjellege. A szemé­lyes panaszok, gondok fel- hánytorgatását — mert ha van is, nem kenyérkérdés — felváltja a komolyabb, a ter­melésfejlesztés mikéntjét vi­tató tanácskozás. így a jó. így, ha a felszólalások többsége a tervekhez, a hozamokat nö­velő, a munka eredményessé­gét fokozó elképzelésekhez ad javaslatot, hasznos tanácsot. A mezőgazdasági termelés tartalékai nagyok. A jelenlegi eredményeinkkel még csak az elérhető célt láttuk meg. Nincs olyan ágazata, szakterülete a mezőgazdaságnak, ahol az inten­zív termeléssel a hozamok növelésére ne lenne lehetőség. De nincs egyetlen mezőgazdasági üzem, termelőszövetkezet sem, ahol a tagok jövedelemszintjének emelésére, a munka további könnyítésére, a szociális ellátás javítására ne lenne szükség. Tesznek is ezért. így, ilyen alapon a szabolcsi termelőszövetkezetek 1977- ben teljesített 7 milliárdos bruttó termelési értéke néhány év alatt S—9 milliárdra nő, a tagok biztonságérzete tovább nö­vekedik. Ez a rendjén lévő dolog. Seres Ernő Tél. Berecz András rajza. Msíó-... mígnem elemészt téged A mikor Árendás úgy két óra tájban hazalépett, hogy harapjon valamit, az asszony éppen a gyerek­kel viaskodott. Hörbölte az ételt, itthon nem kellett fe­gyelmeznie magát a csöröm­pölés nélküli kanalazásra, mint az elnöki továbbképzé­sek verejtékesen óvatos ét­kezésein. melyeken a lelep­leződéstől félt: másoktól min­tázza a kés és villa páros használatát. Kedélyére nagy fekete madár telepedett. Az asszony a gyerekre' acsarko­dóit, de Árendásnak hallása volt rá, hogy az ostorcsatta- násos hangsúly tulajdonkép­pen az ő késésének szól. Az „isten verte kölyke, én nem kínlódok tovább veled!” — csomagolása annak a ki nem mondottnak, hogy „az én munkám ebben a házban csak annyit ér, mint a ló pottyantása!” Való igaz, hogy Margit már régen túl lehetne a mosogatáson, ha ő nem ké­sik. De a férfiból még nem párolgott el a délelőtti gyű­lés sósavas hangulata, amiatt nem gurított békítgető mon­datokból szót szőnyeget az asszony elé. Lányakorú fe­hércseléd volt ez a Margit, dédelgetni kellene, akár a macskát, hiszen amíg meg nem nyerte magának, nem volt se éjjele, se nappala mi­atta. Attól á perctől, mihelyt a kettőjük dolga kitudódott, senki sem merte többé szép- combú Margónak hívni az adminisztrátorlányt. Árendás azonnal elvált első asszonyá­tól. Szegény Lidi csak tyúk­ültetésben, paprikapalántá­zásban, mosásban, takarítás­ban tudott gondolkodni! Az elnök elvette Margitot. Már gömbölyödőtt a lány hasa. — Vesződjön veled egyszer a kujtorgó apád is! Az asszony lecsapta a gye­rek elé az írószerszámot és magukra hagyta őket. Mené­se mostanában kezdett puha macskamozdulatokból súlyt éreztető döcögőssé alakulni. Árendás érezte, hogy a nem­törődöm járás neki beszél. Már nincs miért ingerkedve ringatózni... Odaállt a gyerek mellé. — Elakadtál? A gyerek gyanakodva le­sett fel rá. Árendás ez, le sem tagadhatná az apját! Süntüske-kemény hajbokor, sovány arc — mintha belül­ről viccesen beszippantotta volna a fölösleget a fogsora közé —, pereménél kifelé pördülő fül, a szem keskeny résben kuksol: rozsbarna, akár az anyjáé. Mégis vala­hogy alamuszi ez a gyerek; nagyapa korú apa és nagyon- is asszonyos menyecske bók- kanó fejű termése. Nem volt. ideje összemelegedni a fiá­val. Otthoni szűkös idejét Margit igényelte. — El... elakadtam — le­helte a gyerek. Miért fél ez tőle? Árendás­ban mézgásodni kezdett a bosszúság. Szemével csapdáz- ni akarta a fia pillantását, de a rozsbarna golyók ide-oda szökdöstek előle. Furcsa — döbbent rá —, ezt a gyereket még sohasem hallottam ne­vetni. Mosolyt préselt az ar­cára, belefájdultak a pofa­csontra feszülő izmok. Bizal­mat követelő — s nem kérő — nyájasság ez, érezte. Pu­hább lágyra most nem tudta igazítani vonásait. — Hoci! — nyúlt a köny­vért. A gyerek a válla völgyébe húzta a fejét. Árendás fenn­hangon olvasta a példát. Min­dent hangosan olvasott, így szívósabban kullancskodtak agyába a szavak. „Lófogattal egy katasztrális hold földet lehel felszántani egy nap alatt. Egy traktorral hét hol­dat. Hány hold különbséget jelent ez 19 nap alatt?” Szok­ványfeladat! Az ő fia ne tud­ná ezt megoldani? A hirtelen sarjadt fölényérzet — ma­gunk alá tapodjuk a példát! — békülékennyé tette. — Hogyan gondolkodtál, Sunyukám? A gyerek pillantása a fü­zetlapra fagyott. Sipítós hangja útközben meg-meg- karcosodott: — A tizenkilencből el köll venni hetet... — Rrrrossz! Kiröffent belőle, mielőtt fegyelmezte volna magát. Már leleplezte magában: mostanában elégedetlensége sebesebb a meggondolásnál. Csak óvatosan, mint a hímes tojással! Puhított a hangján: — Mondd el a példát Su­nyukám. A *„Sunyukába" azonban belefőtt egy kis keményítő is. A gyerek szemhéja mint a fészkéről rebbentett madár szárnya. Kiugró pofacsontján sűrű pontokban kezdett kipi­rulni a bőr. Árendás elfor­dította a fejét: isten verte kölyke! — A traktor hét holdat szánt föl. Akkor tizenkilenc nap alatt mennyit? A gyerek nem képes eme­leteiben látni az épületei! Árendásban egyre tarajosab- bakká híztak a rossz kedv- hullámai. Kezdjük élőiről. — A lófogat egy nap alatt hány holdat szánt? Sunyu izzadt kis mancsá­val a füzetet gyürögette. Az arca nyálkásan csillogott, mintha olvadásnak indult volna. Torkából csak több­szöri nekikészülődésre ugrot­tak a szavak: — ... A lófogat... hetet. Ugye? A reménykedő „ugye?” ke­gyelmet kunyorált. Árendás előtt megbillent a világ. A fia — egy Árendás gyerek! — nehéz gondolkodású. — Te isten barma, te! Egyet szánt föl egy lófogat egy nap alatt! Egyet szántot­tam föl, pedig majd’ a belem lógott ki, úgy törtem magam abban a rohadt gevernyás- ban, hogy gazdább legyek a gazdánál! Érted, te isten barma kölke?!... Hány hol­dat szántott föl a paraszt? — E.. . gyet — vacogta a gyerek. — Egyet! A gép meg hetet! Akkor tizenkilenc nap alatt hány holdat hasogat föl? Ide nézz a szemembe! Áliánál fogva megemelte a fia fejét A kocsonyás ned­vességtől undorodott; kire fajzott ez a kölyök? Lidi, az első felesége volt ilyen rívós, de az meg ez a rakás kis sze­rencsétlenség, hogy jön ösz- sze? Homlokfalát belülről égette valami. Nem hallotta, mit mond Sunyu, csak a hangsúlyából érezte ki, hogy újra mellébeszél. A szégyene ez a kölyök, az emberek a markukba röhögnek: az el­nök fia megbukott! — Amikor a traktorra ül­tem, öt-hat holdat megszán­tottam. Nem hetet! De ötöt, azt meg! Kemény gyerek vol­tam!... Tizenkilenc nap alatt tizenkilencszer ötöt... Azt mondták az emberek: „Áren­dás Jani, te zsellérszármazék létedre rápirítottál a gazdák­ra, légy az elnökünk!” Tizenkilencszer öt, érted?! A gyerek orrából szivárgó zöldessárga páros patak elérte Árendás kezét. Nem tudta megmagyarázni, hogyan: egyszerre valahogy a délelőtti gyűlésen volt megint. De mintha nem is ő lett volna, hanem a gyerek ... Vagy ő, csak a bensejében gyerek­ként. Újra hallotta a főagro- nómus szavait: „Jani bá­tyám. lépnünk köll, mert minket lép le az idő. Már nem lehet szakértelem nél­kül ..." Mondd ki: hülye va­gyok ! „Nem erről van szó, te is tudod. De a bővített újra­termelés azt kívánja ...” A friss okleveles állattenyésztő bólogatott: kizárták őt maguk közül az idegen nyelvű szak- kifejezéseikkel. Ütött.-» ®*tyába rázni a szövet- jó voltam!? ~a kezét újra. ^^M|^pg^ákat a terv fölött VjflHAAni — jó voltam!? . ^ÍWPöként is traktorra ül­ni. voltam!? ... Hitelt kikaacsorogni — jó voltam!? ... Kitaníttatni az agronó- mussá vakaródzott urakat — jó voltam!? A gyerek némán állta az ütéseket: se holt nem volt, se eleven. Margit vijjogva röppent ki a belső szobából. — Megölöd, te állat!... Segítség, emberek! A boltból átszaladtak né- hányan és lefogták Árendás Jánost. A boltos telefonált orvosért. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. március 12.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom