Kelet-Magyarország, 1978. január (35. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-29 / 25. szám

Változó életünk Házikolbász, fehér kenyér Sipkay Barna Gyűlölet, szerelem, éjszaka A Rába-Steigernek egy dupla hátsó kereke 80 ezer forintot ér — mondják ott a műhelyben —, de ez sem meghökkenést, sem csodálko­zást nem vált ki. Pedig hát egy Zsiguli ára. — Igen, igen... — bólogat­nak a külországi vendégek, közben azt nézik, miként süti a szalonnáját az egyik szerelő a monstrum vaskály­ha nyitott ajtaján át a bősé­ges parázson. Primitív szerkezet, de hasz­nos a kályha. Nagy tábla le­mezekből ott, a műhelyben tákolták össze és félméteres, karvastagságú dorongokkal fűtik. Hitvány tüzelő, drága tüzelő. Nyáron a vihar leta­rolt egy erdőt, milliókat érőt, annak a fáját égetik. A juhász nyolcyanezre De a vendégeket a kályha sem érdekli, az erdőről szóló néhány szót is eleresztették a fülük mellett. Az embereket nézik, akik aktatáskából, műanyag szaty­rokból jó étvággyal, élvezet­tel tarisznyáznak. Mutatós a félmarékra fogott házikol­bász és a fehér kenyér. Látni, ha nincs is már nagy divat­ja falun a disznóölésnek, azért ezen a télen is sokan vágtak. Az ebédelőktől nem kér­dezte senki, hogyan élnek, mennyit keresnek, hiszen a vendégek már bent, az iro­dán tájékozódtak. Az elnök, Bajka Zoltán készséges volt, a gépi könyvelésből hozta be a kartonokat. Egy traktoro­sét, egy állattenyésztőét, egy szántóföldi mövényápolóét, egy szerelőét. Az év végéig számfejtett fizetés 40—45 ezer, 50 ezer forint körül volt, de a juhász pénze, aki az év­nek mind a 365 napját szor­galmasan ledolgozza, a 80 ezer forintot közelítette meg. Nagy számok ezek, de nem mutatják hűen a családok, a termelőszövetkezeti tagok be­vételiét. Hisszük azt, amit látunk. A vendégeknek volt egy olyan kívánságuk, hogy sze­retnének egy családot meg­látogatni. Tyúkodon, a Lenin utcán Szabó Bálint nyugdí­jas tiszta szobájába ültünk be. De amíg mentünk, vitt bennünket a gépkocsi, el­hangzott néhány kérdés. — Hogyan zár 1977 után a termelőszövetkezet ? — Nem a legjobban — mondta az elnök és hivatko­zott a tavaszi, a nyári, az őszi kártételekre. A kukorica legalább 30 százalékkal ke­vesebbet termett, mert a szeptemberi fagy viaszérés­ben lepte meg. — Hány személygépkocsi van a termelőszövetkezeti ta­gok tulajdonában? Több, mint hatvan. Pontos számot nem tudott mondani az elnök, hiszen ki tart ma nyilván ilyen dolgokat? Ré­gen lejárt annak az ideje, hogy a falusi emberek élet- színvonalát a televízió-előfi­zetésekkel, a mosógépek szá­mával, vagy a személygép­kocsikkal mérjük. Szabó Bá­lint lakásában is azt láthat­tuk, amit Tyúkodon még száz és száz lakásban lehet látni. Hogyan él a nyugdíjas? Az új, modem bútorok kö­zött ott áll a szoba ékessége, a televízió. A televízió alatt újságok kötege, könyvek. Sorolná a nyugdíjas az élete történetét, azt, hogy kezdet kezdetétől benne volt a szövet­kezeti mozgalomban, hogy 45 után juttatott földön gaz­dálkodott, hogy milyen volt azelőtt az élet, de hát ismé­telten a jelenkorra utaló bi­zonyítékok kellenek. — Mennyi nyugdíjat kap? Háromezer forinton felüli számot mond a munkában megfáradt ember, s aztán a kertre, a háztájira terelődik a szó. Az milyen jövedelmet ad? Osztás és szorzás és ke­rek számként, tiszta jövede­lemként 20 ezer forintot mond. Mire kell a pénz? A gyerekek látják a hasznát. Tyúkod főutcáján épül egy új ház és annak alapkövében, falaiban már benne van a tavalyi, az azelőtti jövede­lem. Tyúkod nagyközség. Meg­közelítően 3600 lakosa van, de ha a külső telepítéseket is számítjuk, Urát és a tanyá­kat, 4400-on felül van a lélek- szám. Nem mindenki dolgo­zik a termelőszövetkezetben. A tagok száma 1080, ebből 700 az aktív kereső, ötezer hektáros a termelőszövetke­zet területe és mindenkinek jut munka. Nem olyan mun­ka, mint régen, hiszen a kü­lönböző ágazatok, a búza-, a kukorica-, a napraforgó­termesztés gépesített. Száz­millión felül van az eszköz- állomány, ebben azok a cso­dálatosan nagy teljesítményű gépek, amelyek nem váltot­tak ki ámulatot a vendégek­ből. A tsz repülője Igaz, amikor Bajka Zoltán közölte, hogy van repülőgé­pe is a termelőszövetkezet­nek, lengyel gyártmányú, és hogy lesz egy helikopter is, nagyobb lett az érdeklődés. Sajnos, a gépet nem lehetett megnézni, a pilótával nem nyílt alkalom a beszélgetés­re,'mert a légi munkaeszközt téli nagyjavításra Budaörsre vitték. Néztük hát a tehené­szetet és beszélgettünk az ot­tani dolgozókkal. . Nem látványos dolog egy tehenészet. A nagy halom siló savanyú szaga — ott van nem messze a bejárattól — az úton végigkísért bennün­ket.-Ebben a savanyú illat­ban a legérdekesebb a te­nyésztői munkáról adott tá­jékoztató volt. A kiváló hús­termelő magyartarka tehene­ket holstein-frizekkel keresz­tezik. Láttuk az első szá­mú ieszármazottakat, azok­nak unokáit és néhány déd­unokát is. A napi 24—28 li­ter tejet adó tehenek között a jövőről is elhangzott egy vázlatos információ. A háromszázas tehenésze­tet megduplázzák. Változtat­nak a tartástechnológián is, az istállókhoz kifutókat, sza­bad téri etetőjászlakat épí­tenek, s így a kötetlen tar­tással jobb tejtermelési ered­mény érhető eh Mind nagyon szép — közölték a vendégek, de ki találja ki a tehenek nevét, mert a fejtáblákra ilyeneket is írtak: Bütyök, Kávé, Csillagvirág. „Pillanat-talaj”... Az év minden évszaka szép. A tavasz, a nyár, az ősz. A tél is mutat valamit abból, ami sajátosan szatmá­ri. A látogatás napja azon­ban se nem téli, se nem ta­vaszi. Éppen olvadt és latya­kos, sáros volt mindenütt az utca, a terep, amerre a ven­dégek jártak. Naív kérdés, hogy így van-e mindig, de alkalmat ad egy kis történe­ti visszapillantásra. A tyuko- di térség az Ecsedi-láp vidé­kéhez tartozott, tartozik és sehol másutt a megyében, vagy az országban nincs ilyen talaj. Az már megszűnt, hogy Ecsedtől Tyúkodig ladikázza­nak az emberek a vadvize­ken, de a lecsapolt láp nem a legjobb termőföldet juttat­ta a gazdálkodóknak. Meglehet, nemigen értet­ték a vendégek, amit az el­nök mondott, de érdekes: úgynevezett „pillanat-tala­jon” végzik a .munkát. Ami­hez nagyon kell érteni, hogy kiválasszák a legalkalmasabb időpontot a szántásra, vetés­re, a betakarításra, mert ha egy percet, egy pillanatot késnek, abból már tetemes károk származhatnak. Ezért van szükség a sok nagy gép­re, az emberek erőfeszítésé­re. Sok volt a látnivaló. Talán több is a kelleténél, hiszen fárasztó egy nagy gazdaság minden zegét, zugát bejárni. Mutatta az eLnök a mellék­üzemági műhelyeket. A ter­melőszövetkezet szakmun­kásai; lakatosok és hegesztők külföldi megrendelésre' is dolgoznak, készítenek ház­gyári üzem részére acélzsalu­kat, de húsüzemi kampókat és dohányszárítókhoz tűsor- keretet is. A legfőbb tevé­kenység természetesen a me­zőgazdasági termelés, de nem lehet kihagyni egyetlen lehe­tőséget sem a jövedelem fo­kozása érdekében. Rádi Jenő ebédje Ebédhez a termelőszövet­kezet étkezdéjében terítet­tek. A tagság nagy részenem itt étkezik, ahhoz kicsi len­ne a helyiség. Amit feltálal­tak: tyúkhúsleves csiga tész­tával, főtt csirkehús, papri­kás csirke bőséges szafttal, galuska. A lengyeleknél más az étrend, de ízlett. Nem vé­letlen hát, hogy az érkezési szokás is szóba került, azt is megkérdezték, hol sütik a kenyeret? Nem volt az ünnepi ebéd. hiszen Rádi Jenő, az Árpád utcából elsorolta már egy­szer, mi volt a napi étrendje a nyár derekán. Téli teper­tőt reggelizett — magyarázta —, olyat, amelyet zsírban el­tesznek, nagyon finom. Az ebéd — hétköznap — tyúk­húsleves volt és sült. Van aprójószág bőven — mondta —, csirkét százat neveltek, kacsából is hápog vagy har­minc az udvaron. „‘Mi pusz­títjuk — így Rádi Jenő —, nehogy a róka egye meg elő­lünk.” Esteledik. Fut a kocsi, el­marad a község utolsó háza is. Csak a gondolat száll vissza. Rendeződnek a nap élményei és megfogalmazó­dik egy záró mondat. Ha valaki csak átutazóban megy keresztül Tyúkod főut­cáján, vagy letér a mellékut­cákba, akkor is sokat lát. Láthatja; új ház új ház mel­lett épül, nem ritkák a há­zak előtt az Olyan kerítések sem, amelyek egy-egy kisebb vagyont érnek. És a porták! A falutól eddig idegen mel­léképületekkel: garázsokkal is gyarapodnak. Az lenne természetellenes, ha nem így lenne. • Seres Ernő (részlet) Tíz esztendeje, 1968. január 28-án halt meg Sipkay Barna. Amikor eltávozott közülünk, mindössze ötíves szigorúan vett írói múlt állt mögötte: 1963- ban jelent meg első kötete, a Messzi harangszó. Ezt gyors egymásutánban követték köny­vei — 1964-ben napvilágot látott a „Hajnali hinta" meg a „Határtalan élet", egy év múl­tán „Gyűlölet, szerelem, éjszaka" címmel jelentek meg elbeszélései, kisregényei; 1966-ban került a könyvesboltokba a „Boldogtalan boldogság". Amikor halálhíre megdöbbentette barátait, olvasóit, egyszerre három kötete volt nyomdában — a „Nyakamban az élet", a „Rágalom" és a „Valaki a ködben" című alkotásai már posztumusz művek. Bátran nevezhető írói karriernek ez az öt esztendő, hiszen a sorra megjelenő könyvek mellett jelentős elismerésben is részesült Sipkay Barna: 1965-ben SZOT-díjat, két év múl­va pedig József Attila-díjat kapott munkásságáért. Annál megrázóbb volt korai halála, és gyötrően hiábavaló a kérdés: hogyan folytatta volna? Milyen alkotások szikrája hányt ki benne, mire viszi, ha ... Mindössze negyvenéves volt. A Kelet-Magyarország újságírójaként dolgozott közel másfél évtizedig — ízig-vérig a toll embere volt. Szabolcs-Szatmárt járva sorra születtek riportjai, tárcái a nagy változá­sokról, az ötvenes-hatvanas évek gyötrő gondjairól, nagyot forduló sorsokról, emberi indu­latokról. A falu, az ott élők gondolkodásának, szokásrendszerének eltéphetetlen gyökerei épp úgy foglalkoztatták, mint a megújult társadalom értelmisége, a vidéki kisváros sajátos atmoszférája vagy az útkereső fiatalság. Az itt következő részlet a Gyűlölet, szerelem, éjszaka című kisregényből származik. A tanyai kollégiumok első éveiben, a tanyákon élők között sokan fogcsikorgatva ellenálltak — „elveszik a gyerekeinket". A kisregény fiatal pedagógusnője egy hazaszökött-csalogatott kislányért megy ki a tanyára. A ri már fázott. Belülről borzongatta a hideg. Még a lelkem is vizes — gon­dolta, amikor megverte a tanya ajta­ját. Aztán odanyomta orrát a kalapnyi ablak üvegéhez és leskelődött. Valamikor halk pa­rázsvilág melengette odabent a sötétséget. De semmi mozgás. — Nyissák ki! — kiáltot­ta egyszerre türelmét vesztve. — Nyissák ki, tudom, hogy itthon vannak! Következménye lesz annak, ha nem nyitják ki. Mit gondol­nak, szórakozásból töröm itt magam? Kati! Kati! Gincsai Kati! Gyere elő, úgyis tudom, hogy itt vagy! Hallod?! Egyszer csak belülről kaparásztak az ajtón, s lassan, mintha csak magától nyílna, befelé engedett. Ari rossz érzéssel nyomta még beljebb. — Ki van bent? Egy vizes szemű öregember foltos kabát- ujja nyúlt elébe, majd előbbre lépett maga az ember is. — Tessék — mondta nehezen forgó nyelvvel. — Én vagyok. Én. — Én a Kati nevelője vagyok — mondta Ari bátrabban. — A kislányt keresem. — És belépett. Mellbe vágta a párolgó, nehéz le­vegő, ami betöltötte a szűk szobát. A nedves fal, az égő csutka, a szellőzetlen, régi ágy­nemű, tyúk és macska, mosdatlan testek sza­ga. Ari legszívesebben azonnal kifordult vol­na a szobából. Az öregember megrettenve bámulta. — Hol van a kislány? — Góré — mondta az öregember egyet­len szóval. S a tűzre mutatott. Ari csak körülpillantott és kimenekült. Odakint nagyot lélegzett. Náluk az istálló­ban különb volt a levegő. Valami roppant a disznókarámnál. Még látta, hogy a kislány ledobja hátáról a ku- koricakóró kúpját, s átbújik az ól és a trá­gyadomb között. — Gincsai! Ide gyere! Látlak! Visszasietett az udvarra. A kislány meg­gondolta a dolgot, és bevárta a ház előtt. Konok, ijedt szemét a földre sütötte. Ari el­képedve nézte. Alig ismerte meg. — Te ma nem fésülködtél. — Nem — mondta reked­tes, torokfájós hangon a gyerek. — Nem volt időm. — Mikor keltél? — Háromkor. — Gyönyörű! Hol van apád? — Elmentek anyámmal imádkozni. — Hová? — Bagoly Nagy Miklósékhoz. Ott szoktak vasárnaponként gyülekezni a hívők. — És te mit csináltál hajnal három óta? — Én? — a kislány segítségért pillantott körül. Aztán lassan válaszolt. — Górét gyűjtöttem, aztán kieresztettem a tyúkokat, disznót etettem, a kutyát... tűz­re vigyáztam... örégapámnak enni adtam .. : mert az öcsémet is elvitték anyámék, ahogy fel virradt. Ari iszonyodva hallgatott. A kislány nemcsak gubancos volt, hanem piszkos is. És az arcán olyan rettentő konokság, amitől Ari nagyon szomorú lett. — Érted jöttem. Velem jössz. — Nem — mondta a kislány. — Nem lehet. Senki sincs itthon, ebédet főzök. — Akarsz velem jönni? A lány erre hallgatott. — Jobb itthon, vagy jobb a kollégium­ban? Őszintén válaszolj. — Itthon jobb. — Miért? — Mert itthon vagyok. A fiatal tanítónő összeszorította ajkát. — Kati — mondta, amikor megtalálta a hangját. — Tudod te, miben élsz itthon? Nem tudod, mert gyerek vagy. De egyszer majd megérted, hogy most miért kell velem eljönnöd. Menj, és pakold össze a holmidat. — Azt nem kell összepakolni — mondta meg­gondolatlanul a gyerek —, benne van a pok­rócomban. Ari hirtelen diadalt érzett. Miért volna benne még a kislány batyuja a pokrócban, ha nem valami ösztönös sugallatból? És ez az ösztön már a kollégiumi nevelés eredmé­nye! — Gincsai! Fogd a batyudat, és gyere azonnal! Kint van a szekér, ládd, a párttitkár jött érted! Most csak ő, de legközelebb apá­dért jönnek a városi rendőrök, érted?! Durva volt, de tudta, hogy nincs idő, s ha nem erőszakos, a gyerek nem mer majd menni. Meg is lódította a kislányt, és utá­nalépett a szobába, hogy ellenőrizze. A kis­lány rémülten kapkodta fejét. Az ebéd! Oda­tettem a vizet! öregapám még a tűzre sem tud tenni, kiborítja a parazsat! — Majd főz anyád, ha hazajön! öregapád pedig meg­mondja, hogy elvittelek vissza, a kollégium­ba. Érti, bácsi? A kislányt elviszem a kollé­giumba! Ez a törvény! Az öregember bólogatott, láthatóan a törvény nagy hatást tett rá. — Jó, jó. Amikor a szekérre felültek, Kurnyik nagy szemeket meresztett. De nem szólt. Ari a ponyvát kettejükre terítette, és magához ölelte a kislányt, aki remegett. — Ne félj semmit, Gincsai Kati — mondta neki maga­biztosan. — Majd én beszélek apáddal. Van az apádnál is erősebb: a törvény. Az pedig azt akarja, hogy olyan boldog ember legyen belőled, mint más gyerekből. — Nem fázol? A gyerek először nézett fel. Reszkető könnycsepp ült hosszú szempillájának végén. — Nem — mondta fáradt, rekedtes hangján. — Inkább álmos vagyok. — Hát akkor aludj — vonta még jobban öléb§ Ari. — Majd el­kérjük Kurnyik bácsitól a másik pokrócot is. — A párttitkár odaadta. A kislány hamarosan tényleg elaludt. Ari most kezdte érezni a felelősséget. Komo­ran nézett az útra a két ló vizes háta fölött. Kurnyik megköszörülte a torkát. — Nagy ügy lesz ebből, tanító néni. De hál’ istennek, vagyunk elegen, hogy a nagy ügyekből se legyen nagyobb baj, mint a kicsikből. Ari nem értette, miért az iskola felé hajtanak. Ott azonban Kurnyik leszállt, és bement az öreg Révaihoz. Jó negyedórát volt távol. Kifelé Révai kisérte. Mintha nyoma se volna már haragjának. — Volna egy fél oldal szalonnám eladó! — kiáltotta. — Hirdesse meg a tantestületben, ha kell valakinek! Príma szalonna! Ari, amikor elindultak, nem állta meg, hogy Kurnyiknak oda ne szúrjon. — Most is fontosabb maguknak a szalonna? — Kurnyik azonban bölcsen mosolygott. — Nem arról beszéltünk, tanító néni. De hát a szalonna is úgy hozzátartozik az élethez, mint teszem azt, ez a gyerek a szüleihez. A tanító úr mos­tan átmegyen Gincsaiékhoz, és bevárja őket. Lehet, hogy elsimul minden. Lehet, hogy nem. — És akkor? Mi lesz? — Azt még nem tudni. De bármi tör­ténik ezen a földön, mindent meg lehet re- parálni. Csak a halottat nem lehet vissza­hozni a temetőből. Ez a Révai tanító úr pe­dig sok életet megreparált már. Olyan sokat, hogy ha órás lenne, bízvást meggazdagodott volna a mesterségéből. De csak tanyasi taní­tó. Egyszer, vagy húsz esztendeje megvan már, kést emeltek rá. Ott a nyoma a hátá­ban. Igaz, a támadójának azóta nem, hajlik két ujja a jobb kezén. Ügy is hívják azóta, a Kacska Nagy Pista. Itt lakik, nem messze. — És nem fél tőle Révai? — Miért félne? Egyik legjobb embere a tanyában. Kommunista. Ha rajta múlna, vol­na téesz, tanító néni. Tanulékony ember az ember, ha van kitől, és van mit. Ari már nem fázott. A gyerek bánya­ként^ melengette az oldalát. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. január 29. Q

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom