Kelet-Magyarország, 1978. január (35. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-29 / 25. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Vita a korszerű népművelésről Találkozás a zenével Megyénk közművelődésében a hangversenyélet az utóbbi tíz évben mennyiségben és minőségben sokat fejlődött. Az Országos Filharmónia által rendezett ifjúsági és felnőtt előadások számának növekedésével a megyék közötti rangsorban Szabolcs-Szat- már megye a tizenkettedik helyről a negyedik helyre lépett. Művelődési intézmények, társadalmi szervezetek és az Országos Filharmónia az elmúlt évben Nyíregyházán 74 hangversenyt rendezett. A jelenlévő hallgatók száma 19 000 volt. (Átlag 250 fő.) Ebből ifjúsági 41, 9000 érdeklődővel. Az Országos Filharmónia az 1977—78. évi zenekari és kamarasorozatán 560 bérlettel rendelkezőt tart nyilván. Az ifjúsági sorozatokon (általános, közép- és szakmunkásképző iskolák) 1300 bérletes tanuló vesz részt. A 6 hangversenyből álló zenekari sorozatnak jelentős számú (160) iskolába járó közönsége van. örvendetes, hogy az ifjúsági koncerteken kívül ezekre is eljárnak a zenét kedvelő fiatalok. Sajnálatos tényként kell megemlíteni azt az esetet, amikor egy-egy hangverseny időpontja tanítási szünetre, vagy főiskolai vizsgaidőszakra esik. Ilyenkor a vidéki tanulók hazautaznak s a hangversenyteremben ezek helye üresen marad. A legjobb lenne, ha ebben az időszakban csak kamarabérleti előadás lenne. (Itt kevesebb a tanuló.) A filharmónia ragaszkodik a tervezett időponthoz. más napot nem tud javasolni. A rendezőség keresi a legjobb megoldást. Figyelemre méltó a hangversenyt rendező szervek (tanárképző főiskola, zeneiskola, KÓTA, művelődési házak, ifjúsági szervezetek, zenei tagozatos iskolák, Országos Filharmónia) azon törekvése, hogy a zenei rendezvényeket ne szervezzék egymásra. Itt csak a példás koordináló tevékenységről szólhatunk. A megyeszékhelj en az Országos Filharmónia műsorai lépést tartanak más, nagyobb városok koncertjeinek műsorával. Sok esetben a Zeneakadémián előadott műsort nálunk is bemutatják. Az utóbbi időben több jelentős együttes, a nemzetközi zenei életben is kimagasló — hazai és külföldi — előadóművész szerepelt nagy sikerrel! Például a Leningrádi Filharmonikusok, Igor Ojsztrah (SZU), Gidon Krémer (SZU), Mario Bonaventura (USA), Kobayashi-Ken-Ichiro (Japán), Trikolidis (görög), Koródi András, Kovács Dénes, Fischer Annie, Kocsis Zoltán, Schiff András stb. A „Vita a korszerű népművelésről” c. cikkben felteszik a kérdést: „Jöhet a világhírű együttes, a külföldi karmester, az utolsó pillanatban jelennek meg a plakátok. Aztán az előadás elmarad! Érdektelenség? Rossz szervezés?” Az előzőkben kifejtett eredmények mellett ellentétként hat a szóban forgó két zenei rendezvény lemondása. A Kelét-Magyaror- szág már régebben foglalkozott e témával, a hibákra is rámutatott s a Móricz Zsigmond Színház vezetősége — mint rendező szerv — bizonyára levonta a tanulságot. A szándékért és a kezdeményezésért azonban csak elismerés illeti a színházat, de a körülmények alakulása ezt a döntést tette szükségessé. Nyíregyházának már van hangversenylátogató bázisa. További feladat újabb rétegek bevonása. Az alapozó munkát, a zenehallgatás megszerettetését az iskolában az énekzenetanárok végzik. A felnőtteknek egyik kedvező lehetőség a zenével való találkozásra, a zeneművek alaposabb megismerésére a TIT és a megyei könyvtár által szervezett zeneismertető előadások látogatása. A nagy- zenekari sorozatban szereplő műveket ismert szakemberék közérthetően ismertetik, elemzik. A zenemű részleteinek bemutatása után a könyvtár zenei részlegében fejhallgatókon keresztül egyénileg is meghallgathatják azokat az érdeklődők. A zenével való ismerkedés ezen útját mind többen veszik igénybe, egyre népszerűbb lesz. Azt hiszem, ez is a korszerű népművelés egyik formája. Kovács László ének-zene szakfelügyelő A napozo Hézső Ferenc festménye műcsarnokbeli kiállításának anyagából. A zok ott gyorsan vetkőzni kezdtek. Felerősítették a táskarádiókat. Aztán csak egyre beljebb és beljebb. Már elhagyták a fürdőterület határát kijelölő kötelet is. ■ — Hé! — ugrott fel nagyot kiáltva szomszédom. — Ne menjetek oda! örvénylik, belefulladtok ! — De azok csak úsztak. Szomszédom a vízbe ugrott és utánuk úszott. Utólérte őket, valamit magyarázott a bandavezérnek. De a víz alá nyomták. A fürdőzők érdeklődéssel figyeltek a parton. Volt, aki nevetett. Egy bikinibe préselt idősebb hölgy pedig egyenesen a szomszédomat pocskondiázta : — Miért nem hagyja magukra a gyerekeket? Úgy kell neki! Beugrottam a vízbe, hogy mentsem az idős férfit. De máris felbukkant a feje és úszott ki a partra. Nagyon mérges volt. — Felháborító! A javukat akarom és majdnem belefojtanak a vízbe. Nincs itt rendőr? — Csak ne legénykedjen — dorgálta volna a bikinis, de a kopasz akkorra már elment és rövid idő múlva egy rendőrrel tért vissza. Az kiparancsolta a társaságot a vízből. — Amennyiben megsértitek a fürdő rendjét, kitiltalak benneteket — mondta végül a rendőr és eltávozott. A csoport nem mozdult, csak néztek a rendőr után. Aztán a vezér veszedelmesen villogtatni kezdte a szemét a mellette álló kopaszodó férfira. Lépett is egyet előre, ütésre emelve a kezét. — Nyugalom fiatalember! — kaptam el a csuklóját. — Köszönd meg, hogy figyelmeztettek. — Fiacskám! — mondta majdnem könyörögve a férfi. — Gondolkozz! Én jobban tudok úszni, mint ti, de ott én sem merek. — Nem gondolkozom. Attól elhullik a haj. Nem akarok kopasz lenni. Maga engedje el a kezem, jó?* Végül eltűntek. Mi békésen hevertünk a homokban. — Segítség! Segítség! — hallottuk egyszerre távolabbról a kiáltást. Talpraugrot- tunk. A banda kiabált. A vezért pedig nem láttuk. Szomszédom a vízbe ugrott. Átbújt a kötél alatt és az örvénylő rész felé úszott. Követtem. A tölcsér közelében a férfi lebukott. No, még csak az kell, hogy ez is ottmaradjon. A tölcsér közelében csapkodtam idegesen. Egyszer csak a víz kidobott magából egy testet. Vitte az ár. A hosszú hajú volt. Elkaptam a sörényét és ki a partra. De mi lehet a szomszéddal? Ezt megmenti, ő meg ... Lestem, hogy dob-e ki magából még embert a tölcsér. Dobott. A kopaszodó férfi derékig kiemelkedett, oldalt elvágta magát. És már úszott is kifelé. A legényből kiöntöttük a vizet, sokat ivott. Egyszer csak megvonaglott a teste. — Él! — állapítottam meg. A tömzsi kis ember úgy forgatta a legényt, mint valami játékszert. — No, mit bámulsz? — kiáltott rá a férfi, mikor az ki7 nyitotta a szemét —. azt hiszed, a túlvilágon vagy? A fiú felült, fejét a mellére eresztette. Szégyellte magát. — Át akartunk úszni a túlsó partra. — És mit akartatok ott? A legény hallgatott, majd vállat vont. — Nem tudom. — Nem tudod? Legalább úszni tudsz? — Tudok. — Állj csak fel! — parancsolta az életmentő. — Ti is figyeljetek — fordult a többiekhez. — Jegyezzétek meg: aki nem tud úszni, az ne akarjon a túlsó partra menni. Aztán itt vagyunk a híd mellett. Azon is át lehet menni. Mindannyian úgy bámultak a hídra, mintha először látnák... MEGYÉNK TÁJAIN GARBOLC A kkorjs sütött a nap. A Sáregér mellett kibomlottak már a rügyek, lehulltak az almafák szirmai. Tavasz volt, 1970 májusa. Az ár Nagyhódos felől támadott. Elsodorta a mélyebben fekvő házakat, s pillanatok alatt körülzárta a falut. A Szatmári utcában Győri tanító úr kinézett az iskola ablakán, s egy rég elfeledett Balassi-vers sorai jutottak eszébe: „Nincs már hova lennem, kegyelmes istenem, mert körülvett engem szörnyű veszedelem.” Harangoztak, menekültek az emberek. Akkor még nem gondolta senki, hogy lesznek jó néhányan, akiket végleg elűz a víz. Járom a csöppnyi falu utcáit. A házak tetején elolvadt már a hó, az utak jégtakarója is fokozatosan enged szorításából. Az ereszekről kövér vízcseppek hullanak. A főutcán, a templommal szemben lévő házak udvarán érintetlen a rég lehullott hó. Hiába keressük a gondos gazda seperte járdát is, itt nem él már senki. Papp Árpádnak, a ro- zsályi tanács elnökének szavaira . gondolok. 1970-ben 357 lakó volt Garbólcon, ebben a kicsi, határnak szorított faluban. Ma 242-en élnek itt. Az árvíz után néhány hónappal született egy rendelet, amely lehetővé tette, hogy a falu lakói a szomszédos községben, Méhteleken ingyen házhelyet, s százezer forinton felüli kamatmentes kölcsönt kapjanak lakásépítésre. De alig néhányan használták ki ezt a lehetőséget. Pedig a falu sorsa a nagy védőgát elkészültével megpecsételődöttnek látszik. Garbolcon, Kishódoson, Nagyhódoson, Komlódtótfa- luban és Nagygécen építési tilalom van érvényben. Ez az öt falu ugyanis a nagy gát, és a román határ közé van zárva. Ha egy 1970-eshez hasonló árvíz jönne ismét, ezt a vidéket mindenképpen elöntené a víz, hiszen tulajdonképpen víztározó szerepét tölti be ez a néhány négyzetkilométer. „Egy közepes nagyságú árvíz tíz perc alatt elborítja ezt a területet. Itt nincs helye az érzelemnek, az öt falu sorsa meg van pecsételve. A másik ötven érdekében” — hangzik a hivatalos álláspont. — Nálunk kérem, ember- emlékezet óta nem volt árvíz — mondja Gönczy Endre, garbóiéi házának kerítésére támaszkodva. — A mi községünk olyan magasan vah, mint a gyarmati templom tornya. 70-ben elsodorta majd mindegyik szomszédos falunkat az ár, de mí szárazon maradtunk. Néhány házat ért csak a hodosi faluvégen a víg, itt a falu közepén egy cseppnyi sem volt. De aztán felhúzták ezt a nagy gátat, ami kikerül minket, s most azzal rémisztgetnek bennünket, hogy ha jön egy újabb ár, menthetetlenül elpusztulunk. Dehát hogyan hagynám itt a házamat, közvetlenül a nagy víz előtt építettem, ráadásul most fordulnak termőre a kertben ay>UiiafAk. Nézzen csak körül, egy nagy gyümölcsöskert az egész Garbóié. Nem is ment el innen szinte egyetlen meglett férfi sem. Csak a fiatalok. Ök már nem sok jövőt látnak itthon. A fiatalok viszont azt mondták, ha már menni kell, hát akkor minél messzebbre így most az a hiányzó száz ember szétrázódott az ország szinte minden részére. Találkozhat az ember garbolciak- kal Kecskeméten, Budapesten, Oroszlányban, de még Kaposvár mellett is. Hogy mi hajtotta ilyen messze őket, senki sem tudja. De egyszer mindenképpen utána kellene járni, vajon miért nem a szomszédos Méhteleken telepedtek le, ahol orvos, iskola, ingyen telek, közmű várta őket. Még az otthon maradottak sem tudják, csak találgatják az okokat. Nagy Károlyéknál disznóölés van, együtt a család. A szokásos kérdezősködés után rögtön a legégetőbb gondra, Garbolc jövőjére terelődik a szó. — Mondja, mi lesz velünk? — szegezi-a vendégnek a kérdést a házigazda. — Csakugyan halálra vagyunk ítélve? Mert mi egyszerűen nem tudjuk elhinni. Tudja, az egészben talán a legrosz- szabb ez a bizonytalanság. A „se itt, se ott” érzése. Bár, ha józanul belegondol az ember, az árvíz nélkül is előbb- utóbb erre a sorsra jutott volna a falu. A fiatalok már korábban elkezdtek szállingózni tőlünk, most meg már alig van néhány harmincon aluli. Zoltán, Károly bácsi fia is máshol rakott fészket. Kisna- ményba nősült, s ma már csak látogatóba jön haza. — Ha az ember nagyon szigorúan, józanul gondolkodik, mindenképpen rá kell döbbennie, hogy itt már egyetlen fiatalnak sincs jövője — mondja. — Lakást nem építhetnek. Az óvodások Ro- zsályba, meg Zajtára járnak át, az iskola, a tanács, a tsz- központ, az orvosi rendelő Méhteleken van. Még papja sincs a falunak, üres a parókia. A kultúrház, ugyanúgy mint hét évvel ezelőtt, mo6t is vakolatlanul áll, az ablakocskái betörve. Az a négyöt fiatal szívesebben jár az üres iskolába, ott pingpongoznak. Hogy velük mi lesz? Senki nem tudja, talán még ők maguk sem. Viszont ha az idősebbek életén kezdünk el töprengeni, azt keli mondanunk, hogy meg lehet érteni a ragaszkodásukat a faluhoz. szülőföldjükhöz. Hiszen itt töltötték el életük javarészét, ide köti őket minden. Azt is figyelembe kell venni, hogy azért majdnem mindenkinek kényelmes, erős lakása van itt Garbolcon. És ők már nem igen képesek arra, hogy ötven-hatvan éves fejjel idegen földön új életét kezdjenek. Mert a legtöbbjüknek azért még a szomszédos Méhtelek is idegen. Bíznak a kis töltés erejében, és a szerencsében. K iált az utcán már lassan sötétedni kezd. Töredezett járdán megyünk önkéntes kísérőmmel, Bakk Lajos bácsival a kisgát felé. Az udvarokon, a kertekben javakorabeli férfiak metszik az almafákat. — Nagyon jó határa van Garbóiénak, megterem itt minden — magyarázza az öreg. — Látja, mindenütt gyümölcs, meg gyümölcs. A hatvanas években kapta itt el az embereket a telepítési vágy, minden kis helyre almafát ültettek. Most vannak a legjobb térmőkor- ban. — De hát Lajos bácsi, ha Méhteleken, vagy másutt építettek volna házat, akkor is megmaradt volna maguknak a gyümölcsös, meg a lakás — próbálom meggyőzni az öreget. — Fiam, most hagytunk volna itt mindent, amit negyven esztendő alatt felépítettünk? Hatvanesztendős fejjel vállaltunk volna magunkra kétszázezer forintos kölcsönt? Fiatal korunkban, pontosan harminc évvel ezelőtt megváltottuk volna a világot is. Öten, nincstelenek: Horváth Zsigmond, Veszprémi László, Juhász Endre, Váradi József meg jómagam béreltünk 100 hold földet felében, s megalakítottuk az első tsz-t. 1948 volt akkor, s azt hittük, ezen túl minden úgy lesz, ahogy mi akarjuk. Aztán öregségünkre jöttünk rá, hogy mégsem vagyunk olyan erősek, mint amilyennek hittük magunkat. Ki gondolta akkor, hogy 1978- ban eladó lesz szinte a fél falu? De nem nagyon vesz már nálunk senki házat. Legutóbb 1975-ben volt itt vásár, húszezerért adtak el egy tízéves sátortetős lakást. De tudnék én akár húszat is- mutatni, ami éppen eladó. Bizonyságul a bátyjához, Bakk Antalhoz vezet. Ö 25 ezerre mondja a régi, de még igen jó karban lévő lakást. A fiának már az árvíz előtt megvolt az építési engedélye a régi portára, de a tilalom közbeszólt, ö viszont kihasználta a lehetőséget: Méhteleken épített szép, összkomfortos lakást. E sorok írója is ebbein bízik, s miközben az ész és a szív diktálta érveket mérlegeli, egy régi bújdosóének sorai járnak a fejében: „Mer’ még a fecske es, Ahol nevelkedik, Búsan énekel, Ha indulni kelletik.” Aztán beszáll a kocsiba, s arra gondol: ha legközelebb erre jár, vajon hány embert talál Garbolcon? S akik elköltöznek, fogják-e úgy szeretni új hazájukat, mint a régit? A krónikás később a gátra gondol s az ötven falura, ahol nyugodtan alhatnak immár az emberek. Balogh Géza 1978. január 29.
