Kelet-Magyarország, 1977. december (34. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-04 / 285. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. december 4. lentétem, azért lettem kereskedő. Divatlapot bordátok, otthon varrók a családnak, a kartársnőim is megkérnek néha. Azzal, hogy én szabó vagyok, kenyér van a kezemben, mert varrni mindig lehet. A szakma egyben az önállóságot is jelenti, Azt, hogy még kisvárdai viszonylatban sem csak egyetlen munkahely akadhat, hanem lehet választani. — Ha nem szeretnék dolgozni, akkor olyan szakmát választottam volna, ahol fix fizetés van — mondja Fekete Sára. — Itt már tudják, mit ér az ember, nem kell bizonyítania. — A nadrágot mindig magamnak varrom — állítja Fodor Mária. A szakmunkás-bizonyítványuk alig néhány éves. Ez az első munkahelyük. Nem próbálkoztak mással? — Nagyon anyás vagyok, jó nekem Berkeszről Kis- várdára járni — beszél Fekete Sára. — Soha nem vágytam máshová, pedig két nővérem is Pesten dolgozik. — Ruhára mindig szükség van. Egy életen át dolgozhat az ember ezzel a szakmával — teszi hozzá Fodor Mária. te, aztán a nadrágkészítő szalagon folytatta, most pedig az öltönyök gallérját készíti. — Ügy fogunk kinézni, mint a nyúzott macska, mert sürget az export. De menni kell. — Én meg azt mondtam a nyugdíjjal, hogy most egy kicsit pihenek — mondja Demeter Paula. — Aztán most két reszortom van. Csak arra kell vigyázni, hogy az órám ne legyen több, mint amennyit a nyugdíj mellett dolgozni lehet. Mert különben bírom. — Nincs nálunk olyan, hogy te csak betanított munkás vagy, te meg szakmunkás — vélekedik Kai Belőné. — Legfeljebb a fiataloknak mondjuk: „Gyermekem, ne járj ki állandóan cigarettázni, kávézni, mert nyolcadikén a fizetéseden látszik meg.” Huszonegy évvel ezelőtt fehérnemű varrónőként kezd„Én már tudom!” — jelentkezik Szakács Ilona. A fizetés egy része pedig az ifjúsági takarékba kerül, a másik fele az édesanyához vándoroL — Olyan azért soha sem volt, hogy amit szerettem, azt ne vettem volna meg. Arra ad anyu pénzt. harmadik helyet szerezte meg. Ö pedig egyik oszlopos tagja a csapatnak. — Anyuék eleinte nem akartak engedni. De aztán Nagy a családi összetartás. Kilencen vannak testvérek, az idősebb fiúknak, akik megnősültek, házat épített a család. A lányoknak viszont bútor, berendezés dukál. „Mert különben bírom.” (Demeter Paula) Nyugdíjas, nyugdíj előtt álló dolgozók. Azok, akik végigpróbáltak az életben sok mindent. Tíz évvel ezelőtt Demeter Paulának még azt kellett bizonygatnia, hogy bízzanak meg benne, megmutatja a szalagon, hogy tud varrni, még ha korábban másutt is dolgozott. Kői Bé- lánénak húsz évvel ezelőttről az jut az eszébe, milyen keserves volt a gyereket a bölcsődébe hordani, utána rohanni a munkahelyre. Maholnap viszont már nagymama lesz. — Olyan nagy jövés-menés nem volt nálunk. A fiatalságnál akadt, aki meggondolta, került neki egy másik hely — mondja Kői Béláné. — De vissza is jött közülük sok — teszi hozzá Demeter Paula. A ki elment, aki maradt, s aki visszajött, egy sem azért tette, mert nem akart dolgozni. A munka már több a családi jövedelem egyszerű kiegészítésénél. Igaz, sokszor több gonddal, vesződséggel jár, ha a család terhei is ott vannak. A szövetkezet háromszáz harminc éven aluli fiataljából 70—80 ma is hiányzik. Gyermeket nevel, szülési szabadságon van. Egy-két év múlva azonban visszatérnek a varrógép mellé. Irta: Lányi Botond „Azzal, hegy én szabó vagyok, kenyér van a kezemben.” (Fencsik Júlia) tani a munkában, mert sürget a tőkés export, akkor szintén lehet rájuk számíta— Szerettem a szövetkezetben dolgozni. Tíz évig voltam részlegvezető. — Mégis otthagyta. Itt, az áruház ruházati osztályán jobb? beleegyeztek, nem szóltak érte. — Focizni látták már? — Azt még nem. Meglehet, hogy odahaza, a Kisvárdától néhány kilométerre lévő Papon egyesek még ma is szentségtörésnek vélik, ha egy lány csíkos mezt húz magára és mások szeme láttára kergeti apety- tyes labdát. A szövetkezet ifjúsági szalagjánál viszont természetesnek veszik. — Én voltam a fő szurkoló — jegyzi meg Fekete Sára. Mindketten szakmunkások, mégpedig a jobbak közül valók. Megmutatkozik ez a teljesítményükben, a lelkesedésükben. A jövőre elkészülő új üzemcsarnok területének a rendezéséhez is ők vállalkoztak elsőnek. Ha egy kicsit jobban rá kell haj„A nadrágot mindig magamnak varrom.” (Fodor Mária) — Lényegesen más a munka. Ezt is szeretem, — állítja Fencsik Júlia. — Egyébként nem szívesen beszélek arról, miért jöttem el. A volt elnökkel akadt személyes el„Maradj otthon, segíts anyádnak! Gyújtsd össze a stafi- rungot, aztán ha férjhez mégy, akkor viseld gondját a családnak, a háztartásnak!” — recept, amelyet százszor és ezerszer elmondtak már, amikor falun vagy városon kijárta az iskolát a kislány. Anyáik, nagyanyáik példája lebeghetett szeme előtt, mely szerint az asszonynak a fakanál mellett a helye, a gyereknevelés, a ház körüli munka a dolga. Aztán módosult az ismert szöveg: „Mi lesz veled kislányom? Valahová csak menni kell, nem ülhetsz itthon, míg férjhez nem mégy” — hangzott az intelem. A gondolkodás most is rövid távra szólt, arra a pár évre, ami a 8. általános befejezése és a férjhez menés közé esett. Utána maradt az ismert szöveg az asszonyok hagyományos szerepéről. Bár egyre többen akadtak, akik nem hitték el, hogy ennek így kell lennie, akik önmagukért, a megélhetés kényszerén túl a munka öröméért maradtak az üzemben, a munkahelyen. Újabban pedig egyre több lánynak természetes, hogy szakma legyen a kezében, gondoskodni tudjon magáról. Náluk az ismerkedés az élettel a szakmunkásképző műhelyében kezdődik, s a rendszeres munka elkíséri őket a nyugdíjig. — A nővérem otthon hagyta a varrógépet, amikor férjhez ment. Én meg nagyon szerettem varrni, ezért jelentkeztem ide — kezdi Szakács Ilona. — Én is nagyon szeretek varrni — toldja meg társa, Tóth Erzsébet. A két kislány egyelőre inkább szeret, mint tud varrni. A kisvárdai 111. számú szakmunkásképző intézet első éves tanulói, akik három év múlva férfiszabó szakmával a kezükben hagyják el az iskolát. A barna-fekete szemű Erzsiké, a szőke Ilonka együtt indul minden reggel Nyírlövőről, hogy az iskolapadba üljön, vagy a tanműhelyben hajoljon a varrógép fölé. Már nem első fecskék, akik gyarapítják a bejárók számát, hanem a sokadikak, akik falun laknak ugyan, de a városban keresnek munkát. Így látják a szomszédban, de ez a példa a családon belül is, hiszen Szakács Ilonának a nővére szintén ide járt iskolába, majd kezdett el dolgozni a kisvárdai ruházati szövetkezetben. — Erzsiké nagyon jól keres — büszkélkedik a nővérével. — Mikor 2600-at, mikor többet hoz haza. Mondta, hogy .a szalagon mindig az elsők között van. A Tóth családban viszont a tsz-irodát és a cukrászüzemet választották a nővérek. Hogy a kisebbekből, a még iskolás húgból és öccsből mi lesz, az a jövő kérdése. Valószínű, hogy ők is továbbtanulnak, szakmát választanak, mint ahogy tette majd a teljes nyírlövői osztály a nyáron, az általános iskola befejezése után. A napi programjuk viszont nem egyezik a lányoknak a városon élőkével. Nem csak azért, mert a bejárás több időt vesz igénybe, hanem mert otthon szintén számítanak a munkájukra. — A csirke az első, amikor hazamegyek — mondja Ilonka. — Utána, öt órakor a disznónak kell enni adni. Elmélyült figyelem, nem kapkodó, de gyors mozdulatok. Arányos arc, a divattal lépést tartó ívelt szemöldök, túlzásoktól mentes, ám a fiatalok igényeinek megfelelő öltözködés. Ez jellemzi Fodor Máriát. Semmi sem utal a magatartásából arra, hogy sztár. Pedig az lehetne, mert a Kisvárdai Ruházati Ipari Szövetkezet női labdarúgócsapata az OKISZ Kupa országos döntőjén a „Itt már tudják, mit ér az ember.” (Fekete Sára) „Sürget az export.” (Kői Béláné) Fotók: Gaál Béla