Kelet-Magyarország, 1977. december (34. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-04 / 285. szám

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. december 4. o Régészeti szenzáció Ösmagyar sírokat találtak Lengyelországban A Przemyslben lévő mú­zeum mindig érdekes látni­valókat tartogatott a látoga­tóknak. Ikonjai, az ezer éves város emlékei, a történelmi nevezetességű Jaroslaw mű­kincsei méltán hozták izga­lomba az érdeklődőket. Az idei évben azonban egy új, valóban nem mindennapi régészeti lelet fordította ide a közfigyelmet. Tudósok, tör­ténészek, régészek, rajtuk kívül a muzeális dolgok iránt érdeklődő nem szakközönség is felkapta a fejét a hírre: ősmagyarok sírját tárták fel a város határában. Kik lehettek? A múzeumban kísérőm mgr. Andrzej Koperski ré­gész, az idei nagy felfedezés hőse. Szívélyesen kalauzol fel a restauráló műhelybe, ahol a szenzációs lelet tár­gyi tartozékait, a sírok mel­lékleteit hozzák rendbe a tu­dományos munkatársak. — A sírokat ebben az év­ben találtam és tártam fel — mondja a régész. Kilencven centire a föld alatt bukkan­tunk rá az érdekességre. Elő­ször még sejtelmünk sem volt arról, hogy ez a feltárás az év nagy meglepetését hozza. A környéken ugyanis gaz­dag régészeti anyag találha­tó, ami azzal magyarázható, hogy Przemysl és környéke fontos útvonalon feküdt. A meghökkentő az volt, hogy a feltárt sírokban olyan le­let feküdt, amely első ráte- kintésre azt sugallta: itt olyan temetkezési helyre bukkantunk, amely legin­kább a magyar kutatások során feltárt honfoglalás ko­ri sírokra emlékeztet. A probléma csak az volt: ilyen vagy hasonló lelet eddig még sosem bukkant fel, és ezért joggal fogalmazódott meg a kérdés: vajon hogyan kerültek ide ősmagyarok? Elemzések után Koperski dr. ezután el­mondta: a sírokat alapos vizsgálat alá vetették. Meg­állapítható volt, hogy nem harcban elesett katonáról V égre elment. Legalább annyit nyertünk vol­na ezen a lottón, hogy futotta volna a szivattyú árát. ötven vödörrel még hátra van. Majd estére foly­tatom. Az almafákat is meg kell permetezni. A rózsák is nagyon tetvesek. Már semmi álmosság nincs bennem. Csak ne égne a szemem. Jó ez a hideg szoba, hideg ágy­nemű. Nem szabad elalud­nom ... nem szabad elalud­nom, mert a kávét feltettem a gázra. Ezt kell állandóan hangosan mondanom, mert különben elalszom. Ha most eloltanám a gázt; biztosan nem tudnék elaludni. De nem oltom el, mert kávét akarok inni. A kávétól tudok aludni, mert minden reggel iszom kávét. Csengő cseng, egy asszony kiabál, tódul befelé a füst. Te jóságos ég! Elaludtam. A kávéfőzőből a gumi is ki­folyt és kint valaki ráfeküdt a csengőre. Nem elég, hogy csenget, még kiabál is. — Mi van? — Ki lakik itt? — __ kérdi egy jó negyvenéves nő. — Ha nem tudja, mi az is­tennek csenget? — Baromfiösszeíró va­gyok, teljesen mindegy, me­lyik házba csengetek be. Mindegyikbe be kell csenget­nem szó. Sőt mi több, a kö­zelben talált asszony- és gyermeksírok azt bizonyítot­ták, hogy itt élhettek egykor ezek a magyarok. Mert a tárgyak, az ékszerek, fegyve­rek, ruhamaradványok vizs­gálata bebizonyította: csak magyarok lehettek. A X. szá­zadban itt élt, vagy erre járt magyar családról van tehát szó. — Nézze — mutatja a le­leteket Andrzej Koperski —, itt van az a könyv, amely részletes áttekintést ad a X. századi magyarok viseletéről. És figyelje meg ezzel párhu­zamosan a csákányt, a ken­gyeleket, a női ruha díszeit. Szinte rá lehet tenni a kép­re, vagy mondhatjuk: ezek is szolgálhattak volna min­tául. Ha ehhez még hozzá­vesszük, hogy a harcost lo­vával és fegyverével együtt temették el, akkor a legkét­kedőbb is meggyőződhet ar­ról: csak a lovas nomád ma­gyarokról lehet szó. Közös kutatások következményei A leletek mentése után a bronz, ezüst és vas felszere­léseket, a csontvázakat a kö­zönség elé tárják. Az érdek­lődés ugyanis rendkívüli, hi­nem. Milyen háziállat yan maguknál? — Macska, és ott kikötve a vasárnapi ebéd, egy kakas. Kukorékolni is tud. — Köszönöm, ezeket nem írom föl. Kik laknak a szom­szédokban ? — A fene tudja. Egyikben a Péter bácsi, másikban a Lacikáék. — A vezetéknevük mi? — Az öregnek valami sváb neve van, nem tudom meg­jegyezni. A Lacika lehet: Tóth, Kovács, Bognár, Va­dász, Horváth — a fene tud­ja, olyan egyformák. Azasz- szony talán tudja. Kérdezze meg tőle. — Jó. Fölírom neki, hogy írja meg. — Nincs itthon? Talán el­utazott? — Dehogy! Dolgozik. Két percre az állomásnál talál­koztunk, mikor jön haza, én meg megyek szolgálatba. Mielőtt visszafeküdtem vol­na az ágyba, számba vettem, hogy kik jöhetnek még. A villanyszámlás tegnap volt, a kéményseprő, vízóra-leolva­só, gáztűzhely-ellenőr, fa­összeíró, távirdász, fénykép­ügynök, az ócskás is jöhet még. Szép kilátás. Minden­nap jön valaki. Tegnap jött a jehovisták hittérítője. Ha még egyszer idejön, úgy rú­gom ki, hogy a lába sem éri a földet. szén mindenki számára iz­galmas kérdés: hogyan ma­radtak magyarok a Kárpáto­kon kívül a honfoglalást kö­vető században is? — A felfedezést és követ­keztetéseinket magyar régé­szeti folyóiratban is publi­kálni szándékozunk — fűzi a hallottakhoz Andrzej Ko­perski. Ügy véljük ugyanis, hogy nagyon jó lenne, há a rendkívüli lelettel kapcsolat­ban a magyar és lengyel tu­dósok közösen folytatnák a kutatásokat: Mert kérdés yan bőven. Követek voltak ezen a tájon a megtaláltak? Vagy egyáltalán nem is mentek be az újhazába, hanem a ván­dorláskor maradtak itt? Vagy a Kijev és Halics felé vezető út mentén volt misz- sziójuk? A nagy ceremóniára valló temetés során fontos személyiség került a sírba? Ha igen, ki volt ő? Kérdés tehát van bőven. Biztos, hogy a magyar régé­szek is érdeklődéssel fogad­ják majd a przemysli lele­tet. Az üggyel nagyon lelke­sen foglalkozó lengyel kollé­gákkal bizonyárá megoldó­dik a ma még rejtélyes ügy. Addig is azonban örvendez­hetünk annak, hogy népünk őstörténetéhez újabb gazdag adalék kínálkozik. Bürget Lajos N égy órakor csengőszó­ra ébredtem. Külön­ben is fel kellett vol­na kelnem, de ez az agresz- szív ébresztő felbosszantott. Pokolian nyűgös vagyok, ha mélyen alszom, és felijeszte­nek. Főleg, ha ilyen fáradt vagyok. A szomszédasszony jött kaporért. Nem tűri meg kertjében a kaprot, mind egy szálig kitépte. Most uborkát rak el és kell a kapor. Nem szeretem az ilyen embereket. Nagyon szívesen adok an­nak, akinek nincs kertje, de az ilyen embereknek nem, aki azért nem tűri meg, mert nem tetszik neki, vagy csak a helyet sajnálja a kaportól. Nem szóltam neki semmit, beküldtem a kertbe, hogy szedjen annyit, amennyit akar. Sajnos rászorulunk, mert amikor délelőttös va­gyok-, ő intézi a számlákat és minden intézni valót. Rá le­het bízni a pénzt, a kapu kulcsát. Még ma nem ettem. Bele kell önteni a zöldbab- főzeléket a vécébe, mert ve­szekedni fog az asszony miat­ta. Remélem nincs nagyon megfagyva, mert nincs ked­vem melegíteni. I ndulni kell. Holnap kezdődik minden élői­ről. Csak esne az éj­jel. Nagyon-nagyon kellene az eső. ötven vödör víz adósságom van a kertnek. A szenzációs lelet színhelyén. MEGYÉNK TÁJAIN Vámosatya M éltatlanul merült a feledés homályá­ba Vámosatya. Sok-sok évtizeden át három dologról volt híres: várának romjáról, fatornyáról és a néphagyományok ápolásáról. Tiszaszalka és Barabás között csendben lapul az ezer lelkes község, mos­tanában alig hallat magáról. Ritkán szere­pel az idegenforgalmi prospektusokban, az újság innen nem közölhet ilyen híreket: „el­kezdték építeni”, „átadták rendeltetésé­nek. ..” Ettől függetlenül most is érdemes az Űjtanya melletti keresztútnál jobbra ka­nyarodni a Beregbe érkezőknek. A vár rom­jainál nosztalgiával, vagy anélkül el lehet töprengeni a régmúlt időkről, az erdő és a látványos fatorony fotótéma lehet, a beregi keresztszemes varrása közben ízes történe­tek hallhatók... A modern mezőgazdaság alaposan meg­változtatta a település környezetét, de a táj­ban most is van valami csodálatos, valami megragadó. A régi erdőségek megkoptak, de van még bőven szilfa és rekettyés, közel a Csaronda patak és több kisebb patak is kö­rülöleli Vámosatyát. A barabási szőlődomb barnában, a beregszászi hegy kékben kíván­kozna a festő vásznára. A környező tanyák romjai között a fekete föld közepes termés­sel fizet, de a tsz Mándi István által terelt juhai kövér legelőkön kolompolnak. Az egyik tanya cselédházait valamikor égbe nyúló nyárfák védték a széltől, ma már csak négy nyárfa ágaskodik, mintegy memen- tóként. A község monográfiáját 1938-ban írta meg Szabó Ferenc igazgató tanító. A sárgult lapokon az áll, hogy a község a XVI. szá­zadban az Atyai családról vette fel a nevét. „Atyának már 1341-ben vámja volt, innen az elnevezés” — olvashatjuk a monográfiá­ban. Pár lappal odébb ez olvasható: „A vár sík téren, kiemelkedő dombon, a Micz és a Csaronda vizének mocsarai által védett ma­gaslati számon épült. A magaslatot kétsze­resen árkolták körül. Régebbi feljegyzések szerint a várkastély beboltozott földalatti helyiségekkel rendelkezett. Még egy, érdeklődésre számot tartható idézet a monográfiából: „Sudár, 8x8 m alappal bíró, 4 kis toronnyal díszített 28 m magas fatomyunk régi ízlés szerinti épít­mény, amely hatalmas tölgyfa gerendákból van jellegzetes beékeléssel összefogatva és sudár része tölgyfa zsindellyel befedve. A to­ronyba 1913 zivataros nyarán a villám is be­ütött, végighasítva a torony hatalmas vezér­gerendáját, amelyet azután kijavítottak. A toronyban két harang van, egy nagy és egy kicsi.” A vámosatyaiak az 1950-es években „bányásztak” a Simondi és az Űj­tanya térségében lévő kiszáradt pa­takban. Megszenesedett őstölgyeket ástak ki a föld felszíne alól és egy rövid szárítás után ezzel tüzeltek. A bányászás után jó­kora gödrök keletkeztek a patakban, amely néha az esőzésektől és a Csaronda vizétől megtelt, aztán ismét leapadt. Apadáskor a gödrök tele voltak hallal és csíkkal. A hala­kat puszta kézzel, a ropogósra süthető csí­kokat kosárral fogták a környékbeliek. A hosszas emlékezés után lépjünk a je­lenbe. A tanács és a tsz egyesült a barabá- sival. A régi tanácsháza falán ládikó, rajta ez áll: „Vásárosnaményi ktsz rádió, tv és háztartási gép hibabejelentése.” Nevet és cí­met kell bedobni a ládikóba és a szerelő házhoz megy, hogy a világot idehozó készü­lék ismét működjön. Az épület üres, vége a fogadónapnak. A tsz-iroda ajtajait is zár­va találjuk, de az ajtók mellett a folyosón beszédesek a tablókra kirakott fényképek. A tsz-tagok nehéz munkáját örökítik meg, az egyik képen Révész Ferencné dohányos­brigádja látható. A dohánytermesztésnek itt hagyományai vannak. E gy másik hagyomány ápolója Erdős Miklósné. Éppen szemben lakik a sírfeliratai miatt érdekes temetővel. Szebbnél szebb térítők és horgolások talál­hatók a lakásán. — Dologidőben a mezőn vagyok, ilyen­kor meg varrom a beregi keresztszemest. Másfél, két évtizeddel ezelőtt még volt ken­derünk, szőttem, fontam és a saját vásznam­ra varrtam a mintákat. Még most is van né­hány vég durva vásznam a fiókban, de ezek­re nem jó hímezni, így boltból veszem a vásznat. Koncz Sándor iskolaigazgató lelkes lo­kálpatrióta, kereken 25 éve neveli a falu fiatalságát, igazgatja az iskolát. Megválasz­tották tanácselnök-helyettesnek, tagja a já­rási pártbizottságnak is. Az iskola falán egy tábla, amelyen ez olvasható: „A járás tiszta iskolája.” A ragadós sár ellenére tisz­ta az iskola, mint a legtöbb porta. — A tiszta címet hat éve nyerte el is­kolánk. Az itteniek nemcsak a hagyományo­kat ápolják, gondozzák, hanem a környeze­tüket is. Az atyaiak büszkék a településük­re, szeretik azt. A „csend és a magány” el­lenére szívesen laknak itt, a község lélek- száma sok éve stagnál, nem kívánnak el­költözni az itteniek. Tartozott hozzánk négy tanya, mindet felszámoltuk. A tanyaiak szíve­sen telepedtek községünkbe. — Halljunk néhány szót a jelenkori vál­tozásokról, érdekességekről. — A felszabadulás után kultúrházat, majd könyvtárat építettünk. Az előbbi léte­sítmény sportolásra és táncra egyaránt al­kalmas a fiataloknak. Bancsi Csaba KISZ- titkár november 7-én kapta meg a KISZ KB dicsérő oklevelét. A fatornyot felújítot­ták pár éve, a műemlék templom felújítása most van folyamatban. A közelmúltban kap­tunk a megyei tanácstól 270 ezer forintot óvodabővítésre. A jövő év elején nagyobb lesz az óvodánk, több gyermeket tudunk el­helyezni. A község Tiszaszalka felőli végén az egyik udvaron hosszú sátrat építe­nek. Szombaton lakodalom lesz, a vendégsereg a hagyományokhoz híven a sá­tor alatt köszönti az ifjú párt, itt fogyaszt­ják el a finom és egyedi ételeket. A lakzi részben a régi, színes formában, részben modem körülmények között zajlik. A régi jó szokásoknak megfelelően kinyílnak majd a pénztárcák — a fiatal házaspár boldogu­lására. Mondják, hogy a „hivatalos embereket” Barabáson keressük. Erdők között, egy ka­nálison át vezet az út az igazgatási központ­ba. Baksa Károlyné főelőadó tőzsgyökeres vámosatyai: — Hetente három délelőtt fogadóórát tartok a községemben, mindenkinek jól is­merem az ügyes-bajos dolgát, az elintézni valóját. Ha nem tudok segíteni, segít az el­nök elvtárs, aki péntek délelőttönként szo­kott fogadóórát tartani. Pásztor Miklós, a közös tsz párttitkára: Az egyesítés óta az atyai asszonyoknak is jobb a foglalkoztatása, a ládaüzemben té­len is kapnak munkát. Közös erővel meg­kezdtük a gépesítést, kevesebbet kell haj- longani, mert vettünk egy dohánykombájnt is. Néhány nap múlva autóbuszt vásárolunk, az atyaiak is kényelmesebben juthatnak ki a mezőre. Bencs Tiborné, a tsz személyzeti veze­tője: — Az egyesítés óta a vámosatyaiaknák szőlődombjuk is van. Korszakalkotó ese­mény történt november 7-e tiszteletére; a határ menti mezőkaszonyi szovhozzal barát­sági szerződést írtunk alá. Sor kerül majd szakmai és baráti látogatásokra, a dombon létrehozunk egy „Barátság szőlőskertet”. Pezsdül az élet, Vámosatya még hallat magáról. Nábrádi Lajos

Next

/
Oldalképek
Tartalom