Kelet-Magyarország, 1977. december (34. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-04 / 285. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. december 4. o Az ecsedi verbunk titka Szivárvány színben Testvéri üzenet R ejtett-e szökött katonát a láp vidéke, volt-e betyárok búvóhelye, szegénylegények tanyája, vajon melyik híres zsivány lopta a lovat a csárdából, ahol nótázással múlatták az időt, s versengtek is hozzá; kinek kopogósabb a csizmasarka? Csak a láp zárta el a világtól a falut, ahol évszázados hagyományok maradtak meg, vagy inkább a büszke nagyecsedi- ek zárták magukba őseik titkait? Nagyecseden ugyanis még a legutóbbi évek nép- művészeti kutatásai is páratlan értékeket fedeztek fel — a népdalokban — és táncokban elevenen élő kuruc és 48-as hagyományokat. S annak is van valami titka, hogy a megyében ez az egyetlen község, ahol „A népművészet mestere” címet táncosok kapták. B ulyáki család jó néhány van a faluban, közülük többen is viselik a Gergely nevet. Néhány évvel ezelőtt még mindenki arra az egyre gondolt, ha valami idegen Bulyáki Gergely bácsit kereste. Most már kevesebb a levél, a meghívás, ritkábban jönnek érte, hogy szerepelni vigyék. Üjra előkerült megkülönböztető mellékneve — minket is eszerint igazítottak útba. Ágyban fekve találtuk. No, azért nem halálos — szólt azonnal, megnyugtatóan, csak egy kis megfázás. Nem tett jót a legutóbbi szegedi kirándulás. Már ott, a „Tápéi búcsú” táncfesztiválon gondolta, hogy hátulütője lesz annak a nagy mulatságnak. — Mondtam is magamban, Gergely, Gergely, elment az eszed, nem neked való ez, olyan vagy már, mint az országút, megöregedtél. De hogy egy kis- nátha azért nem veszi le a lábáról, már szólítja is feleségét, Éti nénit. A ruháit kéri. Felöltözik. Hetvenhárom év fáradt mozdulataival, közben keseregve, hogy lám, mit tesz az idő az emberrel. Még a gerincét is meghajlítja. Ám a nehéz mozdulatokon is átüt az ünnepélyesség, hiszen élete jeles napjaira emlékeztetik a tárgyak — a 43 esztendős csizma, a mellény. Ez volt a vőlegényi öltözet. Ebben jár esküvőre-temetésre. Erre tűzték ki „A népművészet mestere” jelvényt. Ebben táncol. — Elmondhatom, hogy az életem nagyon sok vígsággal telt el. Van úgyis elég gyász, minek csináljunk magunknak újabbat? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem nem voltak nehéz esztendőim — egyénileg gazdálkodtam és jöttek az aszályos évek, meg a padlásseprés, sőt még a piacolásra is rászorultunk — de az én földem az első osztályban volt. A föld meg olyan, mint az ember ruházatja, megszolgál. Csak a mezsgyéből kitaníttattam a pedagógus lányomat — még maradt is. Egyébként négy gyermekem van — de csak az az egy tanult. Tizenöt éve aztán bementem a téeszbe. Most abból élek. Ezer forint a nyugdíj, ehhez 600-at kapok még a mesteri cím után minden hónapban. A mikor először hívták a Népművelési Intézetbe, még azt sem tudta, miről van szó. Igaz, már elkészült akkorra az első összeállítás! a nagyecsedi táncokról, de azt álmodni sem merte, hogy valaha kitüntetést kap érte. — Gondoltam magamban, hogy valami nagy dolog történt, ha én itt Nagyecseden egyet csuklottam, s azt már a fővárosban is hallják. Először csak bemutatkozni hívták. Akkor Molnár Lajos kapta a mesteri címet — táncának titkai ma már vele együtt a sírban pihennek. .Gergely bácsi vitte magával az utánpótlást: az ifjú Mur- guly Lajost, hadd lássák, mit tudnak az ecsediek. A fiatalember hamarosan „A népművészet ifjú mestere” lett, Bulyáki Gergelyt, „A népművészet mesterét” pedig megismerte az egész ország. Nem tudná összeszámolni, hány színpadon, hányféle fesztiválon szerepelt. Pár hete németek jöttek tőle tanulni. Amerikába is hívták, s el is ment volna, ha repülni nem kell. Végül is úgy döntött: nem ül „vasmadárra”. — Egy másik budapesti szereplésen pedig odajött hozzám egy hosszú hajú ember és azt mondja: Ide tessen figyelni kedves jó barátom! Vannak magának élményei? így kérdezett, én meg meséltem — Kodály Zoltánnak. Élmények? A legnagyobb? A bolgár néptáncfesztiválhoz hasonló tarka, színes forgatagot még nem látott. Oroszok, szerbek, románok táncait figyelte, de egy sem tudta meggyőzni arról, hogy volna szebb tánc a világon, mint az ecsedi verbunk. — Volt itt egy tanár, Danes Lajos a neve. ö kezdte szervezni, hogy színpadra vigyük az Ecsedi lakodalmat, úgy, ahogy az régen szokásban volt. Én lettem a kisnász- nagy, a lánykikérő. Háromszor adtuk itthon, aztán körbejártunk vele, amerre csak hívtak, ötvenen tudtuk a műsort — aztán egyszer csak kihalt az egész. A lépéseket még megtaníthatnám a mai fiataloknak, de az kevés. Azt az érzést nem adhatom át, ami engem átjár, ha táncolok. Benne van minden részemben a muzsika, a ritmus. Örömömben táncolok, s attól még nagyobb az örömöm. Most is minden percben kész vagyok — csak azt sajnálom, hogy tíz évvel nem húzhatom vissza az időt. A népművészet mestere kitüntető címet a hagyományokat ápoló művészetért kapta. Miféle hagyományokat ápol? — Ezek bizony még a negyvennyolcas időről maradtak itt. Csak az ecsediek tudják a régi, eredeti lépéseket. Ügy van ez, hogy firól- fira szállt, elég volt nézni az öregeket. Az egész megyében elterjedtek a férfi szólótáncok. Ezek közül az ecsedi verbunk előadójától különösen virtuóz felkészültséget kíván. Sok van még benne a verbu- váló-toborzó katonatáncból, de már lazább szerkezetű, hiszen a szóló rész után lakodalmi párostánc követte. Gergely bácsi állandó párja Bíró Lajosné. Szerette volna saját fiainak is megtanítani táncait, de nem sikerült. Nem volt hozzá hajlamuk. A községi művelődési ház táncegyüttese és az iskolai tánccsoport egy időben sokat tanult az ecsedi öreg táncosoktól. Ma azonban inkább az a jellemző, hogy az idősebb szólisták — mint egy-egy magányos farkas — külön felkéréseknek tesznek eleget, a helyi táncegyüttessel nem sikerült eleven kapcsolatot teremteni. Pedig érdemes volna, mert Gergely bácsi még tudja a titkot. — Olyan hatéves forma lehettem, amikor először elBulyáki Gergely vittek egy lakodalomba. Ültem a sarokban, amikor megszólalt a zene, s akkor látom, hogy az ünneplős férfiak kiperdülnek a középre. Akkor láttam először az ecsedi ver- bunkot. Azóta láttam is, jártam is eleget. Itt, Ecseden is él az a közmondás, hogy „akármilyen kedves vendég, három napig untig elég”. De három napig kellett is tartani egy rendes lakodalomnak. Meg a bálok. Majd minden héten volt egy, s onnan el nem jöttem, csak hajnalban, ha a zenészek hazakísértek. Hogy mi a táncom titka? Talán, hogy könnyedebb, egyszerűbb, mint a kemény, férfias magyar verbunk — azt táncolják betanítva a színpadokon. Itt kevesebb a csizmaverős és kopogós, nem ugrok fel, nem hoppolok, inkább nézze, aki meg akarja tanulni. N agy szó volt a faluban Gergely bácsi kitüntetése. Hamar híre ment, hogy milyen szép pénz járt vele — több mint hatezer forint. Mostanában egyre több fiatal kérdezi meg tőle, hogyan lehetne a mesteri címhez hozzájutni. Csak legyint, azt mondja, azért érdeklődnek, mert felemelték a pénzt 10 ezerre. Aki nem a táncot szereti, hanem egyből címet akar, azzal nincs mit tárgyalnia. Ö egy negyedszázadot táncolt addig, míg a kitüntető cím is igazolta művészetét. Büszke rá ma is, de nem ezt tartja a legfontosabbnak. Hanem azt, hogy 73 évesen újra színpadra hívják. December 10-én lesz a következő fellépés, s addig meg akar gyógyulni, mert mint mondja: „ígéretemet tettem az ecsedieknek”. — Nem volt valami gazdag ember a szépnagyapám. De a fiait iskolába járatta. Jobb anyag nem volt a háznál — pokrócdarabból varrták a táskát. Így lett a neve: Pokróc-Bulyáki. A nagyapám sora már valamivel jobban ment. Annyira, hogy még egy szárazmalma is volt itt a közelben, ő volt: Malmos- Bulyáki. Ismert a faluban mind a két melléknév, de újabban leginkább akkor találnak meg, ha azon a néven keresnek, amit én szereztem: a Táncos-Bulyáki. Baraksó Erzsébet A határainkon túl sarjadt magyar irodalmak egyik leg- fiatalabbja a kárpát-ukrajnai. Többszöri jelentkezés után ez az irodalom az idén újabb életjelt adott magáról a Kárpáti Kiadónál megjelent Szivárványszínben című ifjúsági almanach-hal. Legutóbb 1972-ben jelent meg hasonló válogatás Ung- váron. A várakozás legszebb reggelén címmel. Akkor csak fiatal költők próbálgatták saját hangjukat közös kötetben. A most megjelent válogatás mindenképpen a továbblépést jelzi az öt évvel ezelőtti kötethez képest. Mint minden szárnyait bontogató, erejét próbálgató irodalomban, itt is a lírikusok hallatták elsőnek hangjukat. Az idei kötetben már felefele arányban találunk lírát és prózát. A prózai műfajok is többfélék: az írások között van elbeszélés, humoreszk, riport. A kötet szerzői fiatal írók. költők, újságírók. Nem véletlen jelenség az, hogy a fiatal szerzők elsősorban a rövidebb műfajokhoz fordulnak. írásaiknak teret időszaki kiadványok, s a napi sajtó ad. A publikációs lehetőségek terén jelentős szerepet tölt be az évenként megjelenő Kárpáti Kalendárium, s a Kárpáti Igaz Szó vasárnapi számaiban jelentkező Neon és Lendület című irodalmi oldal. Utóbbi a napilap által néhány éve szervezett József Attila irodalmi stúdió tagjainak írásait közli. A Szivárványszínben című kötetben sok .ismert névvel találkozunk. Kecskés Béla, Balogh Balázs, Erdélyi Gábor, Dupka György, Márkus Csaba, Finta Éva nevét jól ismerik Kárpát-Ukrajnában, Füzesi Magda versei pedig már a hazai sajtóban is napvilágot láttak. A kötet szerzői pályakezdők, a fejlődés különböző állomásain: Kecskés Bélának, Balogh Balázsnak és Füzesi Magdának már önálló verseskötete is megjelent. A prózaírók közül Erdélyi Gábort, Behun Jánost és Márkus Csabát tapasztalt újságíróként ismerik. A költők verseikben hitet tesznek Október mellett. A versírókat foglalkoztatják közös történelmünk nagy eseményei is: a Dózsa-lázadás, a Rákóczi-felkelés. A szovjet nép nagy közösségébe tartozóknak érzik magukat, s szenvedélyesen kutatják a K ialvatlan szemekkel, amikor semmi tartás nincs az emberben, egy átdolgozott éjszaka után milyen is lehet a világ? Keserű. Keserű a szám is a rengeteg bagótól. Le kéne dőlnöm kicsit, mielőtt belevetem magam a kerti munkába. Nincs nagy kedvem hozzá, de meg kell csinálni, mert az asszony is holtfá- radtan jön haza. Egyik felemet húzza az ágy, amit az asszony megve- tetlenül hagyott, másikat a kert. A kert az erősebb. Felhúzok 100 vödör vizet a kút- ból és lefekszem. Ég a szemem, alig bírom. Még csak a tizedik vödörnél tartok. Szomjas a föld, szomjasak a fák, növények. Hiába vettem a slagot, nem szabad locsolni. Pedig legszívesebben azzal locsolnék. De nincs háromezer forintom. Mert százszázalék, hogy beköpne valamelyik szomszédom. Irigyek, mint a kutyák. Nem jó egyedül. Jó kedélyű ember vagyok, szeretem, ha mindenki vidám körülöttem. Ha* két napig nem megyek dolgozni, a srácok már hiányolnak. Azt mondják, dől belőlem a hülyeség. Legalább egy kutyám lenne, annak lehetne beszélni. Mintha csöngettek volna? Talán a posmai szovjet élet problémáit. A prózaírók jelentős teret szentelnek a társadalmi változások, a tudat átalakulásának, a kárpátontúli magyarság mai élete ábrázolásának. Egy ilyen jellegű kötet szerzői névsora nem jelenthet rangsorolást, irodalmi osztályozást. Jelentősége abban áll, hogy az alkotóknak lehetőséget nyújt a nagyobb közösség előtti megszólalásra, a tágabb akusztikára. A kötet elé értő és finoman árnyalt előszót írt Gort- vay Erzsébet, az Ungvári Állami Egyetem magyar tanszékének tanára. Bevezetőjében írja: „Nem titkoljuk, de nem is szégyelljük, hogy az ötesztendős munka nem hozott egyszerre csupa érett gyümölcsöt, s hogy a szakmai és szemléleti adottságok szinkronizálódásának folyamata egyeseknél még nagyon sokáig el fog húzódni, másoknál pedig talán be sem következik." Ügy érezzük, a szigorú szavak egyszer-két- szer helytállóak. A kötet teAz éveket emlékek követik: Gondoskodások, Sikerek, ) Izgalmak. A fontosakra emlékezni kell, 1 Örökké, Mivel békét Teremtünk Mi —‘ emberek, És nem bálványokat. 'Ha te pedig a rossz segítésére Sietsz, — Remélve, hogy a titok titok marad: — Lelkedből ki nem zárhatod, Kétszer erősebb nálad; így vissza mindig várhatod, Éppen Ezért Az igazat én mindig tisztelem, — Ám semmi más parancsot nem! A jó feltáría a gonoszt És a reményt. A jó így földi boldogságot oszt. _n__/l_ tás ... biztosan újságra kell az előfizetés? Hagyjál már a francba, te süket barifa! — Jó napot! Azt hittem, nincsenek itthon. — Kezét csókolom. Hol lennék ilyenkor? Nézze már, levetkőztetett ez a süket barifa. — Kicsoda? — néz rám gyanakodva a postásnő. — Az őszibarackfa. Beleakadt az ingembe, én meg kibújtam belőle. — Azt hittem már, valakit felszedett, hogy megcsalja az Iduskát. — Ha nem lennék ilyen fáradt... — felszednélek téged, gondolja, de nem mondja ki hangosan —, mert minek okozzon problémát magának. — Mit hozott, postás néni? — Néni a mamája! Mit gondol, legalább tizenöt évvel fiatalabb vagyok magánál. hetséges szerzői mellett olyanokkal is találkozunk, akik nincsenek még teljesen birtokában az írói-költői kifejezési eszközöknek. E hiányosság ellenére a kötet azt bizonyítja, hogy a kárpátontúli magyar irodalom fejlődésének fontos állomásához érkezett: kialakulóban van az a prózai réteg, amely ábrázolni képes a sok nemzetiségű Kárpátontúl életét. Az ottani magyarság számára ez saját kultúrájának bővülését, s. a vele együtt élő más nemzetiségűek, ukránok, oroszok, románok jobb megismerését jelentheti. Számunkra pedig a magyar irodalom figyelemre méltó vonulata. Végezetül annyit: a szerkesztő, Márkus Csaba nyilván a bőség zavarával küzdött a kötet összeállításánál, hiszen kimaradt egy-két olyan költő, akiknek a verseit hazai folyóirataink is közölték. Fodor Gézára, Fábián Lászlóra, Zseliczki Józsefre gondolunk. Tóth István Nem az az óriás, a sikerfi, Aki bátor, aki a dicséretet Mindig felső fokon zengte: Meghal az énekes, És Arról, Akiről énekelt Ma Már \ Senki Nem hall egy szót sem. Burjánzott gazság Rossz hol megvetette lábát, Kibuggyant a forrás Hol bölcsesség muzsikált. ^ Jóságra a felelet Mindig is Jóság! Feledés fátyla T Terül Rád Gonoszság. K Fordította: Sigér Imre — öttel. Egyezzünk meg ötben. Jó? — Na itt írja alá, aztán itt se vagyok. — Mi ez? Tizennyolc forint? — Nyeremény. — A fene egye meg. Lehetne egymillió legalább! — Majd legközelebb! Viszlát! — Várjon, igyon egy kávét — öt forintot a postásnő zsebébe csúsztat. — Köszönöm szépen. Igen bőkezű. — Ugyan. Tehetem, hiszen nyertünk. — Tudja, van olyan ember ebben a körzetben, akinek kilenc Adyt számolok le és egy huncut vasat nem ad, de meg sem köszöni. \ — Van ilyen.----V----------i/ “ v- Jevgenyij Antoskin Az éveket emlékek követik Farkas Ilona: Éjszakai műszak után KM Népművészeink
