Kelet-Magyarország, 1977. december (34. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-18 / 297. szám

1977. december 18. KH VASÁRNAPI MELLÉKLET Változó életünk Közúti forradalom Száz évvel ezelőtt, amikor Otto megkapta a szabadalmat a négyütemű benzinmotorra, megkezdődött a közutak forra­dalma. A kétmérföldes sebességgel haladó gőzkocsi végképp lomtárba került negyvenévi szolgálat után, s nagyhirtelen ti­zenötszörösére nőtt a járművön közlekedő sebessége. A folya­mat rohamos tempóval folytatódott. És ami fontos tudnivaló: az emberek élettempója a járművek sebességével arányosan gyorsult. Kétszázmillió autó mérni, tétovák, félnek, egész utcai tartózkodásuk stresszes állapotot idéz elő. ök már nem nevelhetők, nem változ­tathatók. Lényegében rászo­rulnak a társadalmi gondos­kodásra, segítségre. — A másik igen veszélyes csoport a gyermekeké. Itt is a veszélyhelyzetek fel nem ismerése a döntő. Hiányzik belőlük a szükséges félelem­érzet, életkorukból adódó gyorsaságuk ragadja őket könnyelműségre. Ez a nemze­dék nevelhető, tanítható. Mondhatni: a legfontosabb területe ez a közlekedési kul­túra terjesztésének, hiszen ők a jövő járművezetői és gya­logosai egyaránt. Mondhatjuk azt: az idősebb nemzedék el­lenséget lát a járművekben, a fiatal pedig hajlamos semmi- bevenni. Az idén 111 baleset szenvedője volt gyalogos a megyében Mindez jelzi: nem oktalan dolog a velük való foglalkozás. Csábító sebesség A tapasztalatok szerint a volán mögé kerülő ember saját erejének megsokszoro­zódását érzi. A sebesség csá­bít, az élettempó gyorsulása is hajlamossá teszi az autót, motort vezetőt arra, hogy be­lelépjen a gázba. — A minap motorosokat vizsgáztattam — így dr. De­meter. — Nagyon szépen, korrekten vezettek, s jó szív­vel foglaltam állást a jogo­sítvány megadása mellett. Amikor a fiatalemberek meg­kapták a papírt, felültek a járműre, s úgy ugrattak el, olyan sebességgel száguldot­tak, hogy behunytam a sze­mem. És ez áll sok kezdő au­tóvezetőre is. Főleg a fiata­lokra. A legtöbben kinövik ezt. De amíg tapasztalatot szereznek, bíznak reflexeik­ben, járművükben, s abban, hogy velük nem történhet baj... Márpedig a baleset ellen senki nincs bebiztosítva. Sok járművezető tartja azt, hogy kétféle ember van: aki már karambolozott, s aki még fog. A közlekedési szakember ezt tagadja. A realitást tükrözi az a szám, amely azt valószínű­síti, hogy a mindig előírás­szerűén vezető is 10 százalé­kos valószínűséggel válhat balesetet szenvedővé. Csökkentsük a forgalmat? Vannak túl óvatosak, akik a motorizáció ütemét látva azt kívánják: csökkenjen an­nak üteme. Persze ez ab­szurd dolog, s legfeljebb olyan korlátozás képzelhető el, amely a népgazdaság te­herbíróképességével, a jár­műparkot kiszolgáló hálózat elégtelenségével, az infra­struktúra fejlődésével kap­csolatosan születik. Van-e a feltartóztathatatlan folyamat és következményeivel szem­ben gyógyír? — Nem a forgalom csök­kentése, hanem a közlekedési kultúra növelése lehet a jö vő, sőt a jelen útja — mond­ja a szakember. A gondok többsége ugyanis abból ered, hogy nem nőttünk föl ehhez a tempóhoz, nem tudunk úgy közlekedni, ahogy kell. Né­hány példa a bírói gyakorlat­ból ahhoz, amit gondolok: a 4-es úton B. szabályos előzés­be kezd Wartburgjával. Az előtte haladó Zsiguli, amikor mellé ér, gyorsítani kezd. A- sebesség már 100 körül jár. Az oktalan vetélkedés közben a forgalmi helyzet megválto­zik. Az előzésbe kezdett ko­csit baleset éri. Mondhatjuk: udvariatlanság, ha úgy tet­szik, veszélyeztetés. Lényegé­ben a márkák harca, kivagyi­ság. — Más. Halad a kocsi az úton. Szabályosan. A vezető döccenést érez. Nem áll meg, pedig érzi, valamin átment. Alvó embert gázolt. Cserben­hagyja. Vagy a motoros fia­talember felvesz egy nőt Nyíregyházán, hogy Tisza- dobra viszi. A nő útközben leesik. Nem áll meg a veze­tő. Elmegy Tiszadobra, bekap pár féldecit. Kerülő úton jön vissza. A nőt súlyos sérülés­sel órák múlva találják meg. Ismét más: a jármű elüt egy gyermeket. Szatmárban tör­tént. Vonszolja 30 méteren át. Aztán a motor elrobog. Kerü­lővel hazamegy. Ügy remélte, hogy megússza. A cserbenhagyás, az italo­zás az utóbbi időkben nagy arányokat öltött. Főleg az idősebbek isznak, vannak vi­dékek, ahol reggel nem is in­dul úgy útra motoros, autós, hogy be ne kapjon valamit. Nem véletlen, hogy ennek megfelelően romlik a baleseti statisztika. S itt nem a szá­mok, az emberek az érdeke­sek. — A idén a fehérgyarmati járásban 50, a nagykállóiban 40, a nyírbátoriban 35, Nyír­egyházán 19 százalékkal nőtt a balesetek száma. A bírói gyakorlat során látható, hogy a súlyos esetek többségében szerepet játszik az ital. És még valami: minél primití­vebb valaki, annál valószí­nűbb, hogy baleset okozója lesz, hiszen képtelen felfogni adott esetekben a forgalmi helyzetet, több irányú figye­lésre alkalmatlan, lényegesen magasabb számban fogyasz­tanak alkoholt. Csupán egy példa: a nagyobb balesetek részesei közül minden ne­gyedik ember italos befolyá­soltság állapotában volt. A járművezetői oktatás ma jónak mondható. Az igény egyre inkább az, hogy az al­kalmasságot előre állapítsák meg. Szükséges lenne pszi­chológus előzetes vizsgálata. Ki kellene szűrni az agresszí­veket, a bizonytalanokat. Lé­nyegesen nagyobb figyelem kívántatik a munkahelyek ré­széről, hiszen még ma is van hivatásos sofőr, akiről kide­rült, hogy idült alkoholista. Talán még a környezetvizsgá­lat is elkelne adott esetekben. — Vészharangot kongatni nem szükséges. A gyakorlat azt mutatja, hogy sok olyan országban, ahol lényegesen több a jármű, kevésbé veszé­lyes a közlekedés, mint ná­lunk. Ami szükséges: jó inf­rastruktúra, megfelelő közle­kedési szervezettség és közle­kedési kultúra. Vagyis nevel­ni kell, a rr^r jogosítvánnyal rendelkezőkét éppúgy, mint a jövendő vezetőket. Az általam tárgyalt évi hatszáz ügy ta­pasztalatából kiindulva mond­hatom: a közlekedési erkölcs, az új helyzethez felnőtt em­beri magatartás kivédi a ve­szélyt. Legyünk derűlátók. Ha minden jól megy, úgy 10 esztendő múlva felnövünk. Addig viszont vigyázzunk. Bürget Lajos Rendhagyó szülői értekezlet­pT'RirTTQr7 Kondor Béla ^JLTUY U uZj grafikája Középiskolából a termelésbe? Vélemények az új típusú szakmunkásképzésről Milyen szakembereket neveljen az iskola? A fejekben legyen több, vagy a kezekben? Egyáltalán nevfeljen-e szakem­bereket a középiskola, vagy adjon széles alapokat a későbbi speciális képzéshez? Kiből válik jó szakember, aki a szak­munkásképző iskolában szerez oklevelet, vagy aki ugyanezt a szakközépiskolában nyeri el, egyben érettségi bizonyítványt is kap? Hogyan válik be a párhuzamos képzés, amely szerint ugyanazt a szakmát a jövő esztendőtől a szakmunkásképzők­ben és a szakközépiskolákban is elsajátíthatják a fiatalok? Kérdések sokasága hang­zott el a rendhagyó „szülői értekezleten”, amelyet a na­pokban a Nyíregyházi Kos­suth Lajos Szakközépiskola hívott össze a nagy ipari üze­mek, szakminisztériumok részvételével. A 172 éves múltra visszatekintő Kossuth 16 éve szakközépiskola, s ar­ról ismert, hogy kitartóan ke­resi az érettségizett szakem­berek képzésének új útjait. Az iskola a jövő tanévtől a kor követelményei, szerinti elhelyezést kap: megépül 120 millió forintos beruházással a 24 tantermes, előadóter­mekkel, tanműhelyekkel, nemzetközi szabványoknak megfelelő sportlétesítmény­nyel ellátott új épület, kollé­gium. Nem kész szakemberek Ökrös István igazgatót és a tantestület tagjait az fog­lalkoztatja, hogyan lehet a sok milliós berendezéssel el­látott iskolát a megye szak­emberképzésének szolgálatá­ba állítani, különös figyelem­mel a jövő évtől életbelépő új rendszerű szakmunkáskép­zésre. — Jelenleg három szakmá­ban adunk alap szakmai kép­zést a fiataloknak — folytat­ja az igazgató. — Gépjármű­technika, gépészet, finomme­chanika és műszeripar. Az iskola mintegy 20—22 millió forint értékű technikai fel­szereléssel, géppel rendelke­zik. Köztük ipari televízióval, amely a tanműhelyi oktatást segíti. A jövő évtől, igazodva a megye ipari fejlődéséhez, autószerelő és autóvillamos­sági, távközléstechnikai, gép­szerelő és gépi forgácsoló osz­tályokban képezünk szak­munkásokat, akik a harma­dik és negyedik évükben az üzemi, vállalati tanműhe­lyekben sajátítják majd el a szakmai tudást, részt vesznek a termelésben. Megszeretik-e a szakmát, vagy elmennek más munka- területre? Törődnek-e velük a szakoktatók, az idősebb szakmunkások? Egyáltalán érdekeltek-e a szakmát taní­tók a fiatalok oktatásában, vagy sem? A tapasztalatok, vélemények eltérőek ... — Kész szakembereket nem várhatunk az iskolától — je­gyezte meg Erős Károly, az 5-ös Volán igazgatója. — Ke­mény üzemi munka után tud­nak majd elfogadható szin­ten dolgozni. Igaz, hogy az iskolának egyik lábával min­dig a jövőben kell állni, de ne feledjük el, minden szak­mának megvannak a hétköz- napiasan szólva tróger mun­kái is, amit nem lehet gé­pekkel, műszerekkel elvégez­ni. Az autószerelő szakmá­ban is jócskán akad ilyen. Olyan fiatalok is kellenek, akik nem csak elméletileg jártasak, manuálisain is meg tudják csinálni, amit kell. Idősebbek ösztönzése Markovics Gyula, a VAGÉP igazgatója az ipari tanuló­képzési alapot említette, ami az üzemi oktatók honorálását szolgálná... — Ez nem rendezett mindig — mondta. — El-ed vonják a vállalatoktól, s ilyenkor az idősebb szakmunkások jó­szándéka az egyetlen, ami segít. S a tervet azoknak is teljesíteni kell, akik a fiata­labbakat oktatják. Pedig egy­re nagyobb szükség van fő­ként érettségizett szakmun­kásokra. Egészen új szak­mákban is, mint az aranymű­ves, ötvös. A modern kvarc, digitális, elektronikus órák javítását is meg kell oldani. Eddig Pesten képeztük eze­ket a szakembereket, jó lenne a megyében megszervezni a ‘képzésüket... — Nálunk is az érettségi­zett szakmunkások váltak be jobban — vette át a szót Cvik Ferenc, a 13-as AFIT igazgatója. Először nehezeb­ben boldogulnak a szakmai fogásokkal, de rövid idő alatt utolérik a szakmunkásképző­söket, és el is hagyják őket. Közülük kerülnek ki a tech­nikusok, későbbi középveze­tők is. A képzést nálunk is gátolja, hogy a napi munka közben kell foglalkozni a fia­talokkal. És a teljesítmény szorít... Ha valamikor fontos volt az iskola és az üzem partneri kapcsolata — a jövő évtől kü­lönösen az lesz. Az elméleti alapokat, az új technikát jól megismerhetik a fiatalok az iskola tanműhelyeiben, labo­ratóriumaiban. A technika mai fejlettségi szintjét pedig az üzemekben tapasztalják majd. A szakmunkások pár­huzamos képzése pedig nem távolodást, hanem közeledést tételez fel, amelyről dr. Kuk- nyó János, a megyei tanács vb osztályvezetője így fogal­mazott: Elmosódó határok — A jövő, hogy még in­kább közelít egymáshoz a szakmunkásképzőben és a szakközépiskolában folyó ok­tatás. Néhány szakmunkás- képző iskola már ma olyan szinten áll, hogy szakközép­iskolai szakmunkásképzést is folytathat. Tovább kell dol­gozni a feltételek javításán, a tananyag differenciálásán, hogy nyitottá váljék a szak­munkásképzés, s az arra ked­vet, szorgalmat érző fiatalok bármelyik iskolatípusban in­dulva megszerezhessék a ma­gas szintű általános és szak­mai alapokat, s majd az üze­mi gyakorlatokon a megfele­lő speciális képzettséget is. (P.G.) Az első világháború után kezdődött világszerte a nagy robbanás. Mára odáig .fejlő­dött, hogy a statisztika 200 millió személyautót tart nyil­ván a világon. Ezek mellett fut a megszámlálhatatlan te­herautó, motorkerékpár. Ez a rendkívüli mobilizáció mozgásba hozta a társadalmat is, a modern életforma nélkü­lözhetetlen elemévé vált. Sok előnye miatt megbocsátják a súlyos nehézségeket, a torló­dást. a balesetveszélyt, a szo­rongást, a zaj- és hangártal­mat. Ugyanakkor világossá vált, hogy a motorizáció nem egy­szerűen a gépkocsi beszerzé­sét jelenti. Minden gépkocsi­ra jut egy autó ára útépítés és még egy autó ára közúti üzemi létesítmény költsége. Ahol ezek a tényezők vi­szonylag egy időben jelent­keznek, ott a motorizáció fej­lettsége jónak mondható. Az iparilag fejlett orszá­gokban ez a folyamat a há­ború alatt, illetve közvetlenül utána érte el csúcspontját. Hazánkban az automobiliz­mus és közút robbanása alig 10 esztendős. Magyarországon 1970-ben 200 ezer gépkocsit tartottak nyilván, s 1980-ra tehető az az idő, amikor ez a szám eléri az 1 milliót. A fejlődés hihetetlen ará­nyait jelzi az a szám, mely tanulsága szerint az útfelület az elmúlt évtizedekben két­szeresére nőtt, az igénybevé­tel ugyanakkor hatvanszoros (!) lett. A nap bizonyos so­kában a városokban, így Nyíregyházán is tapasztalha­tó a forgalom olyan sűrűsége, ami már-már tartós veszély- forrásnak tekinthető. Szokták mondani: a nagy forgalomban szolgálatot telje­sítő közlekedési rendőr vagy utcaseprő olyan veszélynek van kitéve, mint egy berepü­lőpilóta. A kissé túlzó figyel­meztetés arról beszél, hogy a közutakon baleset miatt meg­halok száma egy kisebb helyi háború áldozataival vetek­szik. Megyénkben ez a szám az idei év háromnegyedében meghaladta a hatvanat. — Pedig megyénkben még korántsem beszélhetünk arról — mondja dr. Demeter Fe­renc tanácsvezető bíró, a köz­lekedésbiztonsági tanács el­nökségi tagja —, hogy a köz­lekedés elérte volna a telí­tettséget. Jelenleg közútjain­kon 60 ezer gépjármű fut. ebből 21 ezer a személygép­kocsi. Mellettük találjuk még a motorkerékpárokat, kismo­torokat és szép számmal a fogatolt járműveket. A leg­veszélyesebbekről, a karékpá- rokról se feledkezzünk meg. Jóllehet a motorizáció fejlő­dése rendületlenül tovább tart, máris beszélhetünk ar­ról, hogy a korábbiakhoz vi­szonyított sok jármű máris sokaknál szorongás forrásává vált. Menekülés? — A gyalogosok és a jár­művek kapcsolata a legtöbb problémát magában rejtő té­nyező — mondja dr. Demeter közlekedési bíró. Elsősorban az öregek nem találják a he­lyüket az utcán. Az úttesten nem átkelnek, hanem me­nekülnek. A távolságot, a se­bességet nem tudják jól fel­

Next

/
Oldalképek
Tartalom