Kelet-Magyarország, 1977. december (34. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-18 / 297. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. december 18. Az impresszionizmus Edouard Manet: Női arckép. lat, kerüli a testes, plasztikus formálást, foltokban rakja egymás mellé a színeket, ami síkszerűvé teszi a kompozí­ciót. Az impresszionisták (a francia Manet, Renoir) tet­ték uralkodó módszerré a szabadban való festést, a plen air-t (plener, annyi mint: szabad levegő), vász­naik ezért többnyire élénk színűek. Kiváltképpen érde­kelte őket a napfény színeket átalakító hatása. Mivel pe­dig a tünékeny fényjelensé­gek állandóan változtatják a színek értékét (valőrjét), a látvány rögzítéséhez gyors ecsetvonásokra volt szükség; innét képeik „vázlatszerűsé­ge”. Egyes mesterek — poin- tillisták — keveretlen szín­pettyeket, vonalkákat raktak egymás mellé, mozaikszerű- en, melyek a szem recehár­tyáján alakulnak át megfele­lő tónusokká. Az impresszionista mód­szerrel festett képet kellő távolságból kell szemügyre venni: közelről a festmény kusza ecsetvonások együttese csupán. Mivel fő alkotóele­me a színfolt, a színek ár­nyalatgazdagsága — színtelen reprodukció alig árul el va­lamit a mű szépségéről. Az újszerű színhatásokon alapuló impresszionista stí­lus a színtelen szobrászatban a felületek érzékletes, játé­kos fényárnyékokkal szab­dalt mintázásban öltött tes­tet. Kompozíció és plasztikus formálás dolgában nem ho­zott újat, s a művészek ezért új utakat kerestek. A festők jelentős része viszont ma is lényegében az impresszionis­ta látványfestészet elvei sze­rint dolgozik. Hazánkban a nagybányai iskola kamatoztatta legin­kább ennek az irányzatnak a tanulságait (például Csók Ist­ván, Szőnyi István.) „Tiszta” formájában az impresszio­nizmus már rég a múlté. A mai látványfestők felhasznál­ják azoknak az izmusoknak a vívmányait is, amelyek ép­pen az impresszionizmus el­lenében bontakoztak ki, a századforduló táján. Artner Tivadar Ha dióhéjban akarjuk meg­fogalmazni a modernség ál­talános sajátosságait, elsősor­ban azt kell figyelembeven­nünk, hogy a művész már nem szavakkal leírható tör­ténetet, cselekményt ábrázol és nem törekszik természet­hűségre. A valóság elemeit csupán eszközül használja egyéni érzései, formai meg­látásai kifejezéséhez, és sza­badon bánik velük: merészen átalakítja a látványt, gyak­ran a felismerhetetlenségig. Az első „izmus”, az imp­resszionizmus (az „impresz- szió” azaz a benyomás szó­ból képzett elnevezés) az ap­rólékosan természethű natu­ralizmus és a régi mesterek stílusát utánzó akadémizmus ellen bontakozott ki Fran­ciaországban, a múlt század utolsó harmadában. Hívei szerint a művészetnek nem feladata társadalmi tartal­mak, drámai mondanivalók közlése, célja önmagában van: a szépség, elsősorban a színek harmóniájának rögzí­tése. Ez a l’art pour l’art (lár pur lár, annyi mint: művé­szet a művészetért), vagyis az öncélú művészet elve. Az impresszionista festő számára a világ színek és fényjelenségek együttese. Ih- letője a látvány, függetlenül“ attól, hogy tájat, virágcsok­rot vagy embert örökít-e meg. A témát nem tartja fontosnak. Minden méltó a festésre, ami alkalmat nyújt kellemes színharmóniák öt­vözésére. Száműzi a —való­ságban nem létező! — vona­Egry József fényittas balatoni kompozíciója. FILMJEGYZET Nincs mese A modern filmművészet tendenciái között gyakran felfedezhetjük azt a sokféle elharapózott szokást — néha, mi tagadás, divatot —, hogy ti. a cselekmény szerepét a rendezők minimálisra redu­kálják. A hajdani sztorinor­mák nem érvényesek többé. A jólfésült meseelemeknek befellegzett. Egykor a film- történeteknek volt kezdete, folytatása és vége. Ma? Szá­mos művész hadat üzent a tradicionális történetnek. Másképpen, máshogyan épít­kezik. Mivel lehet egyáltalán he­lyettesíteni a mesét? Rende­zője válogatja. Választék bő­ven akad. Hangulatokkal, at­moszférával, víziókkal, val­lomásokkal, monológokkal, tájképekkel — hosszú soro­kat töltene meg valamennyi lehetőség felsorolása. Más kérdés, hogy a „pót­lék”, mely a cselekmény trónfosztását dokumentálja, egyenértékű-e azzal a kötő­anyaggal, amelyet a vászon­ról kiszorított. Frederico Fel­lini esetében mindenképpen, hiszen a FELLINI RÖMÁ-ja vagy az AMARCORD laza eseménysora mögött hiteles történelmi-társadalmi kör­kép bontakozik ki és az al­kotó szenvedélyes feltárulko- zása, szokatlanul őszinte gyónása többet ér minden csattanóra helyezett sztori­fordulatnál. De ugyanezt mondhatjuk Kaneto Shindo felejthetetlen drámájáról, A KOPÁR SZIGET-ről is. Itt sem történik semmi különös, a kiszolgáltatott hősök min­dennapi életüket élik, „foly­ton húzzák a vizet”, de eb­ben a verejtékes monotóniá­ban egy tragédia minden ok­okozati összefüggésére fény derül, érzelmi töltése pedig, hála a csodálatosan kifejező zenének, a szokásosnál sok­kal „sűrűbb”. Mindezek persze pozitív minőségek, holott alább az új norma vadhajtásáról szeret­nék írni. Méghozzá két fris­siben bemutatott magyar film kapcsán. Voltaképpen egyikben sincs „mese”, de nincs bennük igazán jó egyéb kohéziós anyag sem. Más sza­Könyves­polc A versszeretők pontosan tudják, hogy a lírának milyen különleges ere­je van: néha félsorokkal vagy egy találó képpel mozgósítani képes szunnyadó érzelmein­ket, esetleg egymástól távoli képzeleteket kapcsol össze gondolati szállal. Illyés Gyu­la száz új verset tartalmazó kötete, a Különös testamen­tum már címével is képzet- társításra ösztönöz. A Villon- fordító költő a testamentum­író elődöt idézi, s a távolság csak látszólag nagy közöttük, hiszen a csavargó francia mellesleg tanult gondolkodó is volt, s Illyés kötetének ér­tékét éppen filozofikus ér­vényességű gondolatisága ad­ja. És egy további asszociá­ció, amely szintúgy nem ön­kényes: a kötet verseit ol­vasva Tamási Áron síremlé­ke jut a recenzens eszébe. Egy kilenc tonna súlyú tra- chittömb, amelynek felületét finom, domborművű alakok­kal díszítették készítői, a Szervatiuszok. Illyés versei is hasonlatosak ehhez: igénye­sen megmunkált formai ele­mek burkába öltözött súlyos gondolatok. Illyés költészetének fogad­tatása az elmúlt időkben nem volt vitáktól mentes. (Egyéb­vakkal szólva: a modernség követésének szándéka a két magyar alkotás esetében visszájára fordult. Az egyik film Zolnay Pál munkája (SÁMÁN), a másik Révész Györgyé (KI LÁTOTT ENGEM?). Mindkét bukás tanulságos. És paradox módon- mindkét alkotói alapállás elfogadható (lenne, ha a szándékot az eredmény hitelesítené). Zolnay ekként vélekedett filmkészítési módszeréről: „Egy ezer ránccal szabdalt arc, amit hosszan elnézünk, s ami mögötte megjelenik, egy sors. Ez engem jobban érdekel, mint bármilyen „sztoris film...” A sztoris film arra kér, hogy nézd; ez a másik fajta arra, hogy lásd.” A SÁMÁN-ban ennek megfelelően az asszociációk kavargása adja meg az alap­hangot. Három figurát lá­tunk és egymáshoz való vi­szonyukat. Jönnek-mennek, sétálnak, beszélgetnek, néz­nek, perlekednek. Próbálgat­ják önmagukat és a valósá­got. A fantázia és az ábránd már-már szétválaszthatatla- nul egybemosódik. Hogy mi­től sikertelen mégis a kísér­let? Mert a főmotívum — a sámánság — és az alapgon­dolat — az anyag és a tudat egymástól való függősége — nem bomlik ki megfelelő mélységgel. Kusza és zava­ros a filmpanoráma, nincse­nek jelzőkarók, melyek eliga­zítanának bennünket. Nem a mese hiányzik, hanem a meg­felelő tartópillérek. Csupán szép képekből, atmoszférikus képsorokból lehetetlen fel­húzni egy filmházat. Ezúttal a katedrális helyét viskó fog­lalja el. Nagyjából hasonló a hely­zet az Ady-emlékfilmmel (KI LÁTOTT ENGEM?) — s ez a fiaskó még fájdalmasabb, hi­szen Révész művét nagy ér­deklődés előzte meg és a vál­lalkozás egy nagyszabású or­szágos akcióhoz kapcsolódik. Révész és Hubay (a forgató­könyvíró) elvetették a ha­gyományos életrajzi filmek kellékeit. Született, felnevel­kedett, élt, befutott, szere­ként: melyik jelentős költőnk esetében nem volt ugyanez a helyzet?) A mai szemlélő mindenesetre könnyebb hely­zetben van. Egy ritka gazdag­ságú életmű jellemző vona­lainak ismeretében közelít­het az új terméshez. A száz vers közül jó né­hány az öregség-halál-alko- tómunka viszonylatait oldja lírává. Változatok az elmú­lásra, mondhatnánk (EGY RÉGI KÉREGETŐÉNEK DALLAMÁRA, ISTEN VÉN MALMAI), s hogy ez a gon­dolatkör különösképp fog­lalkoztatja a költőt, azt ter­mészetszerűnek tarthatjuk, hiszen ebben az évben ünne­pelhettük 75. születésnapját. A nemzetinek és nemzet­közinek, a költői feladatnak, a hagyomány őrzésének és továbbvitelének gondolati összegzése így valósul meg egy bonyolultan összetett ké­pében : (... S ott a Síkon az a félroncs őrtorony!... És az örök Hang — ügető lo­vasé? — valahonnan a Lápból: azért se! Voltak, akik — kéz-kéz­be — barátném, a sortűz előtt dallal mámorosodtak — nem hajtani főt: nézni fölénnyel a vész­be.) ÁGYUZÖ IDŐ tett, csalódott, meghalt: tény­leg unalmasak ezek az el­koptatott kategóriák. Az al­kotók Ady Endre, a közéleti költő és a közéleti személyi­ség hatására koncentráltak: arra, hogyan élt ez a kivéte­les zseni kora társadalmának és az egyes rétegek képvise­lőinek tudatában. Színésznők, hírlapírók, polgárok, urak, parasztfiúk, varrónők^ tisz­tességes és tisztességtelen emberek vallanak saját Ady- képükről. Közvetlenül vagy közvetve. Mormolják a ver­seket, vagy ismétlik az igét, melyet a poéta gyújtóhatású soraiban megfogalmazott. Né­hány szépen megtervezett beállításon felvillannak a századelő jellegzetes helyszí­nei is. Talán még sztoritöre­dékeket is felfedezhetünk a filmben: ilyesfajta a két Ady-kereső vesszőfutása (az egyik, Imre, példaképként tiszteli, a másik, Ormódy, személyes bosszúvágytól tü­zelve hajszolja az éppen tá­vollevő költőt). Mindez azon­ban .— kevés. Nincs vagy alig van valóságíze, mutatvány- számba megy, realista ábrá­zolás helyett a látványos show elemeit foglalja magá­ban. Arról nem esik szó a filmben, amit az idei — ju­bileumi — rendezvények nap mint nap megfogalmaztak: Ady magyarságáról, Ady for- radalmiságáról, Ady korsze­rűségéről. Meg a személyiség gyújtó-kisugárzó erejéről sem. Mese nincs a filmekben? Rendben van. De akkor me­se helyett legyen bennük va­lami. A SÁMÁN-ban és a KI LÁTOTT ENGEM? című alkotásban a szerzők a me­sét is, meg a mesét helyet­tesítő „valamit” is elspórol- ták. Veress József A magánemberi szféra rendkívül visszafogott han­gon, tartózkodó szerénység­gel van jelen a kötet versei­ben. A megőrző és megtartó szerelem szava szólal meg a HŰ TÜKÖR Kámea-szépsé­gű képében. A költő szellemi frissesége a legváltozatosabb versfor­ma, versszakrend keretei kö­zött virágzik ki. Formai öt­letgazdagsága, hajlékonysága is példa lehet a fiatalabb köl- tőnemzedék előtt. A Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában megjelent kö­tetet Borsos Miklós rajzai dí­szítik, de mintha a korábbi Illyés-illusztrációkhoz képest ezek fáradtabbak, kevésbé öt­letesek lennének. A KIK JÖTTEK, ÉVEK, ÉVEK?... című versben ol­vashatjuk : Ügy igaz: nincs, hogy ennyi — s ilyen! — utak után ne tudja titkát a vén:... Kívánjuk Illyés Gyulának, hogy ezeket a titkokat legyen még ideje elmondani. Okulá­sul valamennyiünknek. Hamar Péter Illyés Gyula: Különös testamentum KM

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom