Kelet-Magyarország, 1977. december (34. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-18 / 297. szám
1977. december 18. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET TERITEKEN A KONYHAPENZ Elöljáróban néhány mondatfoszlány a helyenként izzó hangulatú beszélgetésből: „... Én már nem is számolom, mennyi megy el a konyhára... Észnél kell lenni, ha az ember bemegy a boltba, különben csak nagyot néz a pénztárnál... Azt nem mondhatja senki, aki dolgozik, hogy szűkölködnie kell az élelemmel... Nem kell mindig az árakban keresni a baj okát: sok függ a jó beosztástól is... Amikor műszak után megyünk haza mi munkásasszonyok, bizony ritkán kapunk olcsóbb parizert, virslit, vagy friss tepertőt: akkorra már elfogy... Lehet úgy is asztalt teríteni, hogy ne roskadozzon, mert jön még a sokadika is ...” Az újságíró beszélgető partnerei a Nyírség Ruházati Szövetkezetben: Mohácsi Jánosné (két gyermek anyja, a férje lakatos), Vass Ti- borné (szintén kétgyermekes anya, kőműves a férje), Tóth Józsefné (neki is két gyermeke van, a férje lakatos) és Takács Józsefné (három fiú anyja, akiket most már egyedül nevel; súlyos betegségben nemrég halt meg a férje). Valamennyien munkás- állományúak: varrónők, vasalónők. Mennyiből könnyebb? Mohácsiné adta meg az alaphangot: — A munkásember nemigen spórol a gyomrán. Van, aki nehezebb fizikai munkát végez, az ilyen ember nem mehet el a műszakba üres teával vagy egy kis zsíros kenyérrel. Meg aztán ott vannak a gyermekek, akik hál’ istennek nőnek, mint a gomba. Tehát az ilyen családoknál elég sok kell. Mi nem vagyunk amolyan nagyevők, de szeretjük a jót és a változatosat. kerül, amibe kerül. Én már nem is számolom, mennyi megy el a konyhára. Mert az árak. bizony, valahogy gyorsabban nőnek, mint a kereset. Tehát a kereset: melyik család mennyihez jut havonta? Gyorsan kiderül, hogy a szövetkezet legújabb bérezése szépen megemelte a kereseteket. Jobban számít a teljesítmény és jött a felemelt műszakpótlék is azoknak, akik két műszakban dolgoznak. Mohácsiné és Vassné 3500—4000 között keres. Ha ehhez hozzávesszük a férjeik jövedelmét, meg a családi pótlékot, tisztán megvan havonta a hétezer. Tóthné közbeszól: — Ennyiből már valóban vaellátás is. Az nagyon kellene, hiszen én itt még a kétezret sem bírom megkeresni. Tessék utánaszámolni! Visszakanyarodunk a konyhapénzhez. Egyikőjük mondja, ahány család, annyi szokás — s ebben egyet is értenek. Mohácsiné: — Én például mindennap főzök. Ellentétes műszakba járunk a férjemmel. hogy a gyerekek ne legyenek magukban. Ha már így van, döntöttünk: otthon kosztolunk. Mások biztosan azt mondják, őrültség, a mindennapos főzésben ki lehet készülni. Nekem nem okoz olyan nagy-nagy problémát és higgyék el, így olcsóbban is kijövünk. Csak tessék utánaszámolni: ha a férjem is, én is, meg a gyerekek is üzemi konyhán, napköziben étkeznénk, arra elmenne vagy 700—800 forint. — És az még csak egyszeri étel lenne naponta — egé„Én már nem is számolom, mennyi megy a konyhára...” (Mohácsiné) szíti ki Vassné, aki szintén szeret a tűzhely körül sürög- ni-forogni. — Ha magasak is az árak, ennyi pénzért azért már lehet sok minden alapanyagot venni. Ráadásul így azt esz- szük, amit szeretünk s az ebédből mindig marad vacsorára, vagy a vacsorából másnapra, vinni. — Például tegnap milyen megoldást választott? „Mire megyünk haza a műszakból ...” (Tóthné) — Mi nagyon szeretjük a mirelit tökfőzeléket. Vettem belőle, hozzá két pohár tejfölt és vagy hatvan deka húst. Jó volt, kiadós volt, főtt étel volt s állítom, sokkal többe került volna, ha mondjuk sonkaszalámit vagy más hideget veszek. Tóthné inkább csak magának mondja: — Nem mindenki teheti meg, hogy mindennap főzzön. Nálad már nagyobbak a gyermekek, de amíg én munka után ellátom a kicsiket, kimosom, amit levetettek, bizony már jól benne vagyok az estében. Persze, amikor tehetem, én is főzök. Csakhogy ez sem ingyen van. Sokszor elbeszélgetjük az asszonyokkal, hogy az idén is jó volt a termés sok mindenből, de ez nem nagyon látszik az árakon. Hét forint egy kiló hagyma, 25 a fokhagyma, de a krumpli árán sem mutatkozik az idei jó termés. Takácsné: — Vagy mondhatnád az almát, amiből annyi volt az idén, hogy nem győzték leszedni, meg hova tenni. írja az újság, meg mondja a rádió, hogy kettőhatvan az alma kilója, de én még csak többért láttam a boltban. Újra Tóthné: — Na most akkor mi van? Az ember igyekszik jól beosztani a kis pénzét, mert ugye, több nap, mint kolbász. Ha nem főzök, mert nincs időm, gondolom, veszek olcsóbb hideget. De mire mi, munkásasszonyok megyünk „Ügy tudtunk haladni, hogy belevágtunk a részletekbe...” (Vassné) haza a műszakból, a boltban bizony csak ritkán kapunk parizert, virslit vagy friss tepertőt; akkorra mér elfogy. Tegnapelőtt három boltban is csak a kezüket tárták szét, mondták, már elfogyott a tej is ... Szerintem ezen lehetne és kellene is segíteni, itt valahol a hiba a szervezésben van. Ihaj, csuhaj, meg a kölcsön Mohácsiné mondta, hogy a munkásember nemigen spórol a gyomrán. Ezt szeretné most kiegészíteni: — Nem verjük a fogunkhoz a garast, de azért megnézzük, mire adjuk ki a pénzt. Nálunk például senki sem dohányzik és a bárszekrényben sem rendeztünk be házi kocsmát. Mert — nehogy meg- bántódjanak egyesek — néhol százasokat füstölnek el s ha valaki rájuk nyitja az ajtót, máris töltik tele a poharat, vagy anélkül is rendszeresen koccintgatnak. Sok családban másképpen mennének a dolgok, ha egy kicsit engednének ebből a szokásból. Mert azért nem lehet névnap minden este... Vassné egyik ismerőse példáját hozza fel. — Amikor megkapják a fizetést, van ihaj, csuhaj, amit csak meglát a szemük, mindent összevásárolnak. Ilyenkor gyakran rájuk romlik az étel, kiöntik. Aztán egy jó hét múlva már kopognak a szomszédoknál kölcsönért, mert jön a villanyszámlás, meg fizetni kell a tévét... Hát így is élnek egyesek. Mohácsinénak ez mást juttat az eszébe: — Semmi közöm hozzá, de amit egyesek már a névnapjukból csinálnak, az egyenekönnyebben boldogul az ember. De itt vagyok például én. Még kicsik a gyermekek, kénytelen vagyok egy műszakban dolgozni, s bizony, ezt nem fizetik túlságosan. Ök havi öt és fél ezerből élnek, négyen. Takácsné van a legrosszabb helyzetben. Vidékről jár be, egy műszakos, ráadásul elég gyakran beteges, s maga sem csodálkozik rajta, ha ilyen körülmények között nem tudnak komolyabb munkát bízni rá. Eddig azért volt valahogy: a férje is keresett, a nagyobbik fiú már érettségizett, kinn dolgozik az NDK- ban. Most viszont? — Nem is tudom. A segélyek eddig kihúztak a bajból, de hogy miként lesz ezután? Mondják, jár majd árA Búza téri piacon. sen felháborító. Ök már el sem tudják képzelni a trak- tát négy-öt fogásos vacsora nélkül, temérdek italt összevásárolnak. Szokás meg ízlés dolga ez, jól tudom, de az is igaz, hogy egyik ember a másikat licitálja túl. Pedig jót kívánni nemcsak úgy lehet, ha kétezren felül van a végszámla. Helyeselnek a jelenlévők, de abban is megegyeznek, hogy ahol ilyen a módi, ott nemigen küszködnek a konyhapénzzel, mert a munkáscsaládoknál ez azért mégsem általános. — Nem bizony — kapcsolódik újra a beszélgetésbe Tóthné. — Az ember úgy forgatja a keresetét, hogy jusson is, maradjon is. Szerencse is, meg nem is, hogy a férjemmel együtt négyszer kapunk egy hónapban. így sose vagyunk pénz nélkül, de el is aprőzódik így a fizetés. Hát előré kell gondolkodni. Mint most, az ünnepek köze- ledtén. Számba vettem, kinek mi hiányzik a legjobban, s úgy lesz ajándék karácsonyra, hogy ami a fa alá kerül, arra egyébként is szükség volna. — Másként nem is igen lehet a mi körülményeink között, veti közbe Takácsné. — A középső fiam Záhonyban jár középiskolába, a hét végén itthon volt. Húst rántottunk, hozzá a tojás meg minden, már oda egy százas. A másik százas útiköltségre, meg egy kis zsebpénzre. Akkor előáll a fiam: „anyu, elvesztettem a fél kesztyűmet”. Tél van, nem fázhat, adnom kellett kétszázat egy pár kesztyűre. Máris oda van négyszáz s akkor még hol a többi kiadás? Vassné megérti mindezt, bár ő és a hozzá hasonlók ilyen gondokkal nemigen küzdenek. — Mi építettünk, kertes házunk van, onnan sok minden kikerül, zöldség, hagy„Én még a kétezret sem bírom megkeresni...” (Takácsné) ma, káposzta, de még az alma is. A legtöbb munkásember ilyenre vágyik, ilyet szeretne. Azért mi is úgy tudtunk jobban haladni, hogy belevágtunk a részletbe, aztán törlesztettük. Takácsné: — Nem vagy egyedül, én már húszéves törzsgárdista vagyok az OTP-nél! Amit lehet... Tóthné bérházban lakik, ő nemigen számíthat a háztájira, neki mindent venni kell. — Azt azért nem mondhatja senki, aki dolgozik, hogy szűkölködnie kellene az élelemmel. Már elnézést, hogy újra egy sérelemmel hozakodom elő, de kikívánkozik. Ha az embert nem is veti fel a pénz, a gyerekének azért igyekszik előteremteni, amit lehet. Hallottam Mikulás tájékán, hogy egyik-másik boltban lehetett banánt meg narancsot kapni, meg a gyerek is mondta otthon, hogy látott másoknál. Na, mondom, lesz nektek is banán! Lejártam a lábamat, de sehol nem kaptám: mire én odaértem, már szétkapkodták vagy lehet, hogy volt a pult alatt. Persze, ez már nem létkérdés, jól tudom, de az a munkásember is szívesen odaadná a gyermekének azt az egy-két baiíánt. Valaki közbeszól: — Mondta, aki kapott, hogy azt is túlérlelték a raktárban, némelyik ehetetlen volt... Másként is lehetne ezt intézni! Vannak-e trükkök ? —El-elkalandozunk, de újra csak visszafutunk a konyhapénzhez. Azj egyik asszony, mintha titkot árulná el, úgy mondja: vannák azért jól bevált fogások, amolyan, kis trükkök is, mélyekkel köny- nyebbé tehető a gazdálkodás. Takácsné: — Ha én megveszek egy tyúkot, megpucolom, felfújom, a bőrét lenyúzom, megtöltőin jó kiadósán, úgy elteljk vele a család, hogy a sültje már nem is hiányzik. Az marad estére, másnapra. Mohácsiné: — Vigyáz az ember az ízekre, nem kapkodja el a főzést, így a kevesebb is többet ér. Vassné: — A szakácskönyvben az ember azt keresi, ami gyorsan, egyszerűbben elkészíthető és mégis kiadós. Sok helyütt a család már únja a húst, mégis az van a legtöbbször... Tóthné: — Kerülje az ember a túlzásokat. Ez a legjobb trükk. Vajgy már ez nem is trükk, ugye? Itt hozzák szóba a karácsonyi készülődést. — Egyik-másik háziasz- szony már most izgalomban van, mindenfélét összevásárol. — Pedig a karácsony is csak két nap, utána jön a kedd, meg a csütörtök... — Lehet úgy is asztalt teríteni, hogy ne roskadozzon. Mondják is egymás után: sajnos, pazarlással is találkozni sok családnál, meg értelmetlen túlzással. Az ajándékozásnál is megfigyelhető, mintha csak karácsonykor illenék szeretnünk egymást, vagy mintha ilyenkor akarnánk bepótolni az évközi mulasztást. Tóthné meséli: — A kisfiam mostanában mondja, hogy szeretne egy fociasztalt. Mégnéztem, vagy hatszázba kejrül. Mondom, kisfiam, ez nagyon sok, nekünk erre még nem telik. Miért? — kérdezi a gyermek — hiszen apu is meg anyu is hazahozza a fizetést, van nekünk pénzünk ... Most aztán ki kell találnom egy olyan ajándékot; amire szükség is van, amit elbír a keretünk és aminek legalább úgy örül majd a fiam, mintha megkapná azt a fociasztalt ... A konyhapénz ürügyén váltottunk szót négy munkásasszonnyal a fegyelmezett életmódról, a jó beosztásról, kisebb és nagyobb hétköznapi bosszúságokról. Nem titkolták: egyik sem rakja külön borítékba az élelemre valót, mégsem küzdenek kenyér- meg tejgonddal fizetés előtt két nappal. Pedig hónap közben fizetni kell a bútor-, meg a tévérészletet, a szövetkezeti lakás árát, a különböző szolgáltatásokat is. Sok nem jut a takarékba, azért gondolniuk kell nehezebb napokra, esetleg váratlan kiadásra. így aztán nincs külön pénze a konyhának sem. Csak a jövedelem van, amit kezük munkájával szereznek s amit igyekeznek megbecsülni, kiki a maga módján. Ha nem is dobálóznak a százasokkal, ezresekkel, panaszkodni sem szeretnek. Ok tudnak örülni mindennek, ami munkával jött s amivel egy kicsit könnyebb ma, mint tegnap. Szöveg: Angyal Sándor Fotó: Elek Emil
