Kelet-Magyarország, 1977. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-13 / 267. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. november 13. O Két húszévesforma fiú ült velem szemben a vonaton. Csendben bámultak kifelé az ablakon, nézték a bágyadt napfényben sütkérező mezőket, a sápadt-sárga kukoricatáblák hullámait. Egyikük hirtelen felkapta a fejét, és megbökve társát, kimutatott az ablakon: — Nézd csak! Fácánok ... — Három kakas meg egy tyúk. A másikból kiböffent egy apró nevetés, aztán vigyorogva ki is mondta mulatságos gondolatát: — Akárcsak a csengeri bálban! — Te felmentéi az este? CSENGERBEN tér, húzza a talpalávalót a mátészalkai Apolló. Sajátos rétegződés figyelhető meg: a színpadtól a terem közepéig cigányok táncolnak féktelen jókedvvel, onnan a terem végéig világosabbak az arcok. Az előtérben mondják: itt is volt már némi csetepaté, de aztán rend lett. Feltűnik az ajtóban egy rendőr alakja is, körbenéz a füsttel telt, sörben úszó előtérben. Nyitva a büfé, olcsó a borsodi. Nem túl rokonszenves látvány ... A férfinem képviselői valóban döntő fölényben vannak. Jó részük részeg is. Nem csoda hát, ha a falubeli fiatalok közül sokan nem jöttek el — különösképpen a lányok. — Nem voltam, de Béláék felmentek, ők mondták, hogy nem volt érdemes. Tavaly voltam egyszer, de egyáltalán nem éreztem jól magam ... A klubvezető — Csengerben körülbelül százötven-százhatvan olyan fiatal van, aki még nőtlen vagy nincs férjnél, tehát akikre számítani lehet az ifjúsági rendevényeken — Jenéi Lajos tanácselnök mindjárt meg is magyarázza a „nőtlen” vagy „férjezetten” jelző használatát. Nem véletlenül mondta így. — Sajnos, élnek a régi szokások ezen a téren: aki megházasodik a fiatalok közül, az már nemigen jár társai közé — legyen akár húszéves is. Ez persze részben érthető, hiszen új, közös életükkel, meg egymással vannak elfoglalva. De a baj az: nem is nézné jó szemmel a rokonság, a szülők, ha ugyanúgy folytatnák. Széttárja a kezeit. Ez ellen nincs orvosság — csak az idő. — Milyen lehetőségeik vannak a csengeri fiataloknak a szórakozásra-művelő- désre a községben? És a lehetőségekhez hogyan aránylanak az igények? — Ügy vélem, a lehetőségekkel nincs baj. Itt van a kultúrházunk, melyben sok alkalmat találnak az összejövetelekre. Van egy jól működő ifjúsági klub, több szakkör, havonta egyszer szeszmentes estét rendez az ÁFÉSZ KISZ-szervezete a presszóban, időnként színház, vagy más kulturális esemény is van a művelődési házban. — Ami pedig az igényeket illeti: azt hiszem, nyugodtan vehetjük úgy, hogy a tizen- és huszonéves fiatalok közül csak körülbelül a negyedrészük vonható be különféle rendezvényekbe, rendszeres munkába. A többiek amolyan alkalmi vendégek — elsősorban a lányok! Mert azt is meg kell jegyezni: a lányok 'közül igen kevés jár például az ifjúsági klubba... Októberi szombat. Meg- megbicsakló zeneszó, csizmák kopogása, botok csattogása, énekhangok. Kíváncsi fejek hajoltak ki az ablakon, aztán nyíltak a kiskapuk, és csoportosan álldogálva, nevetgélve, össze-összesúgva nézik a csengeriek a kis felvonulást. Rég láttak ilyet — évek óta nem tartottak a faluban szüreti menetet. A szombat délután csendje megszakad, tizenhat fiatal ropja a menettáncot az út közepén, mögöttük a szekéren fúvószenekar, hátul pedig a cigányzenekar szekere ballag. Ennyi az egész — de ez is nagy tetszést arat a csengeriek között. — Március első napjaiban alakult a tánccsoport. Ha jól emlékszem, ketten vannak köztük, akiknek már van némi tánoos gyakorlatuk régebbről. Volt itt ugyanis tánccsoport már több is, de mind felbomlott — részben „kiházasodtak” belőle, részben megunták, hogy gyakorolnak, fellépési lehetőségük meg jóformán semmi sincs. Gellért Zsigmond, a művelődési ház igazgatója ott ballag a felvonulók mellett, kerékpárját tolva. Nyakában fényképezőgép, időnként lekapja a társaságot, hol tánc közben, hol a szekéren. — Igényük viszont volt rá a fiataloknak — meg a falunak is. Megalakítottuk hát újra "á csoportot. A lányok szinte kivétel nélkül a cipőüzemből vannak, a fiúk meg több munkahelyről. így sikerült most egy kis felvonulást szervezni — amolyan hírverést az esti bálra. Ugyanazt kérdezem tőle is, mint a tanács elnökétől: mit csinálhatnak a fiatalok Csengerben, ha közös szórakozásra, tartalmas egüttlétre vágynak? Sorolja a művelődési házban működő csoportokat. — Honismereti szakkörünk van, fotókörünk, szintén márciusban alakult a fúvószenekarunk, melynek tagjai fiatalok. Nyáron szerveztünk egy szabó-varró tanfolyamot is — meglepett az érdeklődés, a siker. Csaknem kivétel nélkül fiatal lányok- asszonyok jöttek! A közeli terveinkben szerepel egy irodalmi színpad létrehozása: már összejött a résztvevők többsége, remélhetőleg még idén sikerül megalakítani. A felvonulás végeztével szinte támolyogtak a fiatalok — igencsak hosszú utat tettek meg a faluban. De az arcok mosolyognak: láthatólag elégedettek teljesítményükkel. — Nyírvasvári vagyok, és fél éve vagyok itt Csengerben. A Minőségi Cipőgyárban dolgozom Nyírbátorban, onnan küldtek el betanítónak az itt létrehozott új üzemünkbe. Úgyhogy én itt kiküldetésben vagyok — nevet Szabó Irén még mindig pi- hegve. — Amikor ide kerültem, szinte rögtön beálltam a néptánccsoportba. Annak ellenére, hogy sose táncoltam ... de hát így vannak a többiek is. Ügy érzem, jól választottam: jó közösséget alakítottunk ki. Amikor az első táncunkkal április negyedikén felléptünk a községi ünnepségen, és tetszettünk a közönségnek, éreztük: érdemes csinálni, még ha nem is vagyunk „versenyképesek”. A magunk és a közönség kedvéért __ Táncospárja, Bakk Antal bólogat. A huszonegy éves törzsállattenyésztő (a sertéskombinát dolgozója) ugyancsak előgyakorlat nélkül vágott bele a táncolásba. — Én is nagyon megszerettem a népi táncot. Élvezettel tanuljuk az új lépéseket, még ha sokszor nehezen is megy. Ezt a táncot, amit az utcákon mutattunk be, Szécsi Antalné tanítónő tanította be, máskor a csoport egyi'k tagja oktat bennünket, aki már táncolt régebben. De a múlt héten egy váratlan szerencse is ért bennünket az egyik próbán. Itt vannak most az egyetemisták almát szedni, délután be szoktak jönni a faluba. Egyikük meghallotta, hogy próbálunk a kultúrházban. Bejött, leült csendben, figyelte a próbát. Aztán egyszer csak fölállt, elnézést kért — és megtanított bennünket egy új táncra... Mint kiderült, ő maga is néptáncos Pesten. Lelkes a kis csoport. Valódi amatőrszellemben táncol- nak-próbálnak — az együtt- lét, a közös élmény kedvéért csinálják. Mint mondják, növekszik az érdeklődés a faCsorvási Júlia a művelődési házban működő ifjúsági 'klub vezetője. Segítségével sikerült kiszemelgetni a táncolok közül néhány fiatalt: a klub törzsökös tagjait. Elvonultunk a klubterembe egy kis beszélgetésre — nem sokat kellett szabadkoznom, hogy elvonom őket a szórakozás„A kötött programokkal nincs baj’ luban a táncosok iránt: jelenleg két jelentkező is van. Bakk Antal — immár „civilben” — a bejáratnál áll nyolc óra előtt. Karján piros rendezői szalag. Lassan gyülekeznek a bálra a fiatalok, csoportosan ácsorognak az előtérben, folyik a szó er- ről-arról. A szomszédos eszpresszóban viszont máris telt ház van, szól a zene, élvezettel (és nem is lebecsülendő módon) improvizál az elektromos orgonán a hosszú hajú fiú, jár a dobos keze. Egyelőre csak két pár táncol — de ők aztán minden erejüket beleadják. Igencsak élvezik a feléjük forduló szemeket. Aztán benépesül a zenekar előtti tánctér. Futkosnak a pincérek, villog a bokszok fölötti falilámpa — egyezményes hívójel. Az egyik asztalnál nyolc-tíz tagú fiatal társaság. Ók nem bajlódnak a pincér hívogatá- sával: egy láda sört cipelnek oda asztalukhoz, és csak le kell nyúlni... A pult körül tolongás — akinek hely nem jutott, itt kér egy sört, kólát, miegyebet. A miegyébből ugyancsak kijutott némelyeknek, mint ezt a homályosodó tekintetek, az imbolygó járás mutatja. Pontban kilenckor aztán elcsattant az első pofon. Egy fekete képű kiskatona kivörösödött szemmel rohanna a magakelletve, ám annál bizonytalanabbul álló fiúra, aki szájon vágta. Barátnője egy üveg sörrel támad, majd többen beavatkoznak, szétválasztani akarván a verekedőket. Mindezt természetesen üvegcsörömpölés kíséri, meg az odarohanó pincér átkozó- dása: „Az istenit, hagyjátok abba, mert a végén be kell zárni!!” Az egyik békéltető az orgonabokor alatt köt ki, aztán elcipelik a kakaskodó- kat A fehér inges délceg legény véres kardként mutogatja elszakadt cipőjét. Aztán lenyúl az asztal alá egy újabb sörért. A művelődési ház előcsarnoka zsúfolt, bent, a teremben már benépesült a tánctól. Legyintettek: annyira azért nem érzik jól magukat. .. — Ügy mondták eddig töb„Itt kezdtük a népi táncot” ben is: a klubban is van olyan gond, hogy kevés a lány. Mi ennek az oka? összenéznek, nehezen indulnak meg a szavak. Aztán felcsattan az egyik lány, Boros Katalin, a cipőüzem betanított munkása. — Persze, hogy kevés, ha egyszer unatkozunk a szabadfoglalkozásokon. Mert ez arra áll: a vasárnap délutánokra, estékre. Jönnek a srácok, leállnak rögtön asztalifocizni, vagy sakkozni. Mi meg ülünk... — Hát mit csináljunk? Keressetek magatoknak ti is elfoglaltságot — vág vissza kevés meggyőződéssel Pa pp András, a költségvetési üzem vízvezetékszerelője. Aztán legyint: — Még egy jó diszkót se tudunk csinálni, mert ezzel a kis masinával nincs mit kezdeni — int a háta mögött lévő magnó felé. A mellette ülő Csorvási Gyula (a tsz agrármérnöke) szabatos magyarázatba kezd, mi miért rossz a klub technikai felszereléséből. Csörgedeznek a panaszok: gyorsan kiderül, hogy a kötetlen klubnapokkal szinte nem tudnak mit kezdeni. Téblá- bolással kezdődik, tévénézéssel végződik. Közte nincs sok említésre méltó. Az egyik fiú még azt is megkockáztatja: a lányokat még jobban eleresztik a szülők a presszóba, mint a klubba. Egy lány viszont hozzáteszi: ott legalább van hangulat... Majd a sportra, mint kedvelt időtöltésre terelődik a szó. Itt is van panasz — s ez már megalapozottabbnak tűnik az előzőeknél (hiszen ott a kívülálló némi kényelmességet is kiérzett)... Alakítottunk mi egy kispályás focicsapatot is, volt községi bajnokság a hét KISZ- alapszervezet között. De focizni pálya nélkül igencsak nehéz... Van ugyan pálya a faluban, három is — de ebből csak a gimnáziuméra engedtek be időnként. — Ott van az új úttörősporttelep. Mi is dolgoztunk az építésén — miért ne lehetne „ifjúsági” a neve? Hogy mi is játszhassunk rajta. — Egyébként most a gaz veri fel... — hangzik egy zsörtölődő kiegészítés. — A községi sportpályára be sem tehetjük a lábunkat hol ezért, hol azért. Az iskolaudvarról kizavarnak bennünket. Hát akkor hol sportoljunk? így nem lehet tömegsportot csinálni . ... Megemlítem az előzőleg szerzett értesülést: szeszmentes szombatok a presszóban. Milyenek ezek az esték? Antal Erzsébet a legilletékesebb a válaszra, hiszen ő az ÁFÉSZ nél dolgozik, s ezek a szeszmentes esték az ő KlSZ-szer- vezetük kezdeményezésére születtek, ök a házigazdák is. — Sikerük van ezeknek a szombatoknak, tréfás vetélkedők, műsorszámok tarkítják a kólázást, táncot. Teltház van — semmivel sem kisebb a forgalom, mint a „szeszes” estéken... — Csak az a baj, hogy nem rendszeres! — vág közbe Simon Sándor, a hizlalda kőműves karbantartója. — Havonta kéne lenni egynek, de jó, ha negyedévenként van. Pedig tényleg szeretjük. És erre még a gimiseket is elengedik a kollégiumból! Az ám: a kollégium. Félszáz lány lakik benne, meg vagy húsz fiú. Zárt rendben élnek, de ott sem ritka a házi diszkó — persze idegenek kizárva! — A mi klubunkba is szerettük volna bevonni a koli- sokat — mondja a klubvezető. — De az lett a vége, hogy eltolták a dolgukat: ide engedték el őket, és a presszóban kötöttek ki jó páran ... Magukra vessenek — bár mi is sajnáljuk, hogy így alakult. ... Hullámzik a beszélgetés, mint a nagyteremből átszűrődő zene. A lábak már verik a taktust... Vasárnap délután — a verőfényes őszi nap ajándéka. A csengeri állomás felé ballagok. A házak előtti kispa- dokon tereferélő nénikék, komótosan üldögélő férfiak. Szemük mindent lát, fülük mindent hall. Látják a szépen felöltözött lányok kis csapatait, amint viháncolva indulnak a főtér felé, hogy ott egy fagyival, kólával üssék el az időt. A kéz a kézben sétáló párokat, akik már a „felnőttség” felé közelednek ezzel a kinyilvánított kapcsolattal. Ök már nem mennek el a klubba. Békesség borul a zsongító csöndű utcára, egyre laposabban éri a sárga leveleket az őszi napfény. Szöveg: Tarnavölgyi György Kép: Hammel József KM „Bejönnek — és rögtön a foci..
