Kelet-Magyarország, 1977. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-13 / 267. szám
VASÁRNAP! MELLÉKLET 1977. november 13. o Változó életünk A kételkedés ám Amikor a sárga repülőgép megfordult a nyírbélteki főutca fölött, majd a napraforgótábla felé szállt, valami bizonyossá vált Az nevezetesen, hogy ez a község, amely mint egyéni gazdák faluja szerepelt a köztudatban, már átlépte a tulajdon- váltás küszöbét. Nem skanzen többé Négy évvel ezelőtt egy ittlakó úgy jellemezte a falut: „maszek skanzen ez”. Egyedül a szomszédos kisközség, Omboly büszkélkedhetett termelőszövetkezettel, a több mint háromezres Nyírbéltek az átmenet és a válság korszakát élte. A gazdák öregedtek, egyre több föld maradt parlagon, a fiatalok elhagyták a mezőgazdaságot, a szövetkezet a szomszéd faluban nemigen lelkesedett az új belépőkért, bélteki tsz megalakítása pedig illúzió volt, elsősorban anyagi okok miatt, de munkát óben sem bővelkedtek. A közigazgatásilag egyesült Nyírbéltek es Omboly azonban nem állott meg ezen a nem túl bíztató ponton. Miközben a gazdák foguk között bosszúsan morogták:, „miért is nem tartott három nappal tovább 1961-ben az átszervezés’’, a politikai és gazdasági vezetés megkezdte a békés átalakítás nem könnyű folyamatát. Az első, amit számba yettek: a parlagföldek voltak. A mind több leadott terület, műveletlen föld az ömbölyi, a nyírlugosi tsz illetve állami gazdaság területét növelte, s mára már az a helyzet, hogy az 5866 hektáros határ több mint kétharmada szocialista tulajdonba került. Mi lesz az öregekkel? A folyamat rendkívül izgalmas. Sokan annyit adnak le. hogy valami azért mégis maradjon: a két-három holdat az idősebbek is művelik, van, aki minden földjétől megszabadul, hiszen se ereje már, se kilátása nincsen. A legjobb egyéni belátás készteti őket erre a döntésre, s talán még örülnek is annak, hogy egy másfél évtizedes nyűgtől szabadulnak. De vajon mi lesz azokkal, akik egy gazdasági realitásnak engedelmeskednek ? A fiatalok közül igen korlátozott számban a tsz-be mennek, elsősorban gépre. Számuk elenyésző. A középkorúak a környéken, vagy messzebb vállalnak munkát, az iparban. Az idős férfiak közül kerülnek ki az éjjeliőrök, akik az ország minden részén megtalálhatók. Végül azok, akiknek más nem kínálkozik, az állam nemes segítségét veszik igénybe. Pár év alatt 50-ről 107-re emelkedett azok száma, akik havi 870 forint külön támogatást kapnak a tanácstól. Ez a nyugdíjnak is mondható segítség havonta biztosítja a létalapot, megtérítéséről életében senkinek sem kell gondoskodnia. A hagyaték képezi a törlesztés alapját. Hogy ez az összeg menynyire követi az igényeket és mennyivel több, mint egyszerű segély, azt példázza: 300 forintról indult, s ma egy elfogadhatónak mondott összegnél állapodott meg. Mérlegen a munkaerő Ha ma megnézzük Nyírbéltek és Ömböly 4120 főnyi lakosságának foglalkozási megoszlását, érdekes képet kapunk. Az iparban 140-en dolgoznak. Az építőipar 25, a kereskedelem 91 főt foglalkoztat. Szellemi foglalkozású 22, egyéb nem termelő 129. Ingázik a községekből: 600 ember. A mezőgazdaságban mintegy ötszázan dolgoznak, közülük 135 fő az egyéni gazda. Rajtuk kívül 300 nőt tartanak nyilván mint tartalékot, munkát várót. A mostani tendenciákat figyelembe véve az tűnik ki, hogy a következő esztendőkben tovább tart a tulajdonviszonyok változása, egyre többen adják át földjeiket közös művelésre, és a ma 1100 hektárra tehető egyéni föld 1980- ig szinte kizárólagosan szövetkezeti vagy állami tulajdonná válik. Ez törvényszerűen azzal jár, hogy a mezőgazdasággal foglalkozók száma tovább csökken, és két év múlva nem haladja meg a négyszázat. Ideális helyzet! — mondhatná valaki: a 4120 főnek nem egész 10 százaléka dolgozik majd a mezőgazdaságban. Ez már-már világ- színvonalú arány. Vajon igazán ennyire szép a kép? Nem jelentkezik semmi, ami megzavarná az egyik oldalon pozitív és törvényszerű változás menetét? Jövőkutatás Ahhoz, hogy előre lássunk, a mai helyzetből kell kiindulni. Az ömbölyi tsz, amely a parlagföldeket átveszi, kicsi, jelenleg 2663 hektáron gazdálkodik. Nem is rosz- szul. A megyében talán itt fizetik a legmagasabb munkabért. Nem véletlenül. A munkaerőt tartani kell, a szakembert meg kell fizetni. A rossz talaj, a bonyolult gazdálkodási rend máris maximális emberi erőfeszítéseket követel. Közben az is tény: a gépesítés korántsem megfelelő szintű. A homokföldek különleges gépeket kívánnak, ezek rengeteg pénzbe kerülnek, az viszont nincs. Az újra és újra idekerülő földek csak nehezítik a helyzetet, hiszen megkívánják a termésszerkezet állandó alakítását, a gazdálkodás változtatását. Több munkaerőt nem kapnak, de nem is akarnak, a technika viszont elégtelen. Az előrejelzések szerint a két falu határában lévő földek művelése két-három esztendő múlva a mezőgazdaságban dolgozók maximális erőkifejtését követeli majd meg, különösen akkor, ha a jelenlegi jövedelemviszonyoknál nem akarnak rosz- szabbat. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor elmondható: bekövetkezik a tulajdonviszonyok alapvető változása, de éppen a mezőgazdaságban maradók élet- és munkakörülményei nem javulnak, életmód- és életforma-változásról aligha beszélhetünk. Kiutak A gondból pedig ki kell jutni. Ennek a rendeződésnek képezi részét az a segítség — egymillió — amit a megye biztosított a tsz-nek. Igaz, ez csepp a tengerben, de jelzi: a szükségességet felismerték. A másik fontos lépés a tsz részéről történt: pontos tervük van a földhasznosításra, a különböző rendszerekhez csatlakozásra, a rét- és legelőgazdálkodás fejlesztésére. A nyírbélteki kulturális, egészségügyi viszonyok — s nem is rossz körülmények — további fejlesztését szolgálja az a 26 milliós támogatás is, amit a mostani ötéves tervben kaptak. Egyre többen ismerik fel az egyéniek között is, hogy a gabonaféléket megegyezés alapján úgy kell vetni, hogy gépi műveléssel legyenek termeszthetők, ami az első lépés egy okos tagosítás felé. Sokan és okkal keresik a megoldásokat, hiszen egy elért életszínvonalat senki nem adna fel szívesen. Márpedig az az egyszerű tény, hogy a község — Nyírbéltek — lakossága egy év alatt ötmillióval növelte takarékállományát, jelzi: nem alábecsülhető anyagi erők gyűltek itt ösz- sze. Az iparban és másutt dolgozók jövedelme, a mezőgazdaságban foglalkoztatottak keresete itt ma még tetemesen nő a kertek, gyümölcsösök kínálta bevétellel. A mostani gazdasági évben 43Í vagon málnát, 214 vagon uborkát, és nagy mennyiségű dohányt értékesítettek a fogyasztási szövetkezeten keresztül. Mindez jelzi azonban azt is: úgy lenne hasznos minden megoldás, ha ez a népgazdaság számára fontos, ugyanakkor a családok számára nélkülözhetetlennek tűnő termelés nem csökkenne, illetve összhang teremtődne az itt gazdálkodó szocialista szektor és a kisegítő gazdaságok érdekei között. Hány ember gondja ? Feltehetnők a kérdést: vajon hány embert érint ez? Megyénkben alig néhány, főleg kisebb község gondja az, hogy a földtulajdon mai helyzete változzék. Néhány száz, jó esetben néhány ezer emberről van tehát szó. Hogy mégis gond ez, s hogy szólni kell róla, annak az az egyszerű oka: azok, akik 16 évvel ezelőtt elkéstek a kortól, az eltelt időben végtére is becsületesen teljesítették kötelességeiket. Nem lenne tehát oka annak, hogy sorsuk, idős korukra, ne rendeződjék, hogy családjaik, utódaik ne nyugalomban éljenek. A történelem kemény leckéje volt számukra amúgy is az elmúlt évtized, s kétkedésük, bizonytalanságuk árát megannyiszor megadták. Nyírlugoson van ma egy cséplőgép. Amolyan régimódi. Azért tartják, hogy aratás után a magángazdaságoknak elcsépelje a szerény termést. Nos, ez a gép lassan jelkép lesz. Az írás elején említett sárga repülő jelenti a jövőt a Nyírség déli végein is. Nem lehet kétséges, hogy az emberért lett társadalom a cséplőmasina és a repülő közötti szintkülönbséget alkotóan átteszi a múlt és a ma embere viszonylatára is. Bürget Lajos Képzőművészeink vázlatkönyvéből VÁRNAI KÉPESLAP. (Krutilla József rajza) Borisz Paszternák: Tavaszi útvesztő Az alkonyat tüze kihamvadt. Fenyővadonban valahol, Űtvesztőjén kies Uralnak Magányos ember lovagol. A ló patái összecsengtek, Tüdőt felrázó vad galopp Visszhangja verte fel a csendet, A víz tölcsérben felcsapott. Majd lassan meglazult a zabla, Lépésre váltott a lovas, Zaját, dobaját elragadta A dúsan áradó tavasz. Valaki sírt és feljajongott, Izekre hullt a sziklaszirt, Derékba tört fenyőfacsonkok Zuhantak, és valaki sírt. A tűzben álló alkonyon túl, A fák fekete ág-bogán. Mint riadó harang, ha kondul. Tombolva szólt a csalogány. Ahol a fűz, a földre hajló, Gyászfátyla mögött megbúvik — Dalolt a fülemüle-rabló, Hét tölgyfán nyűve karmait. Milyen ínségnek hívta jöttét? Miért tört fel a vad rítus? A fegyvert el kire sütötték? Kire mozdult a puskatus? Úgy tűnt, szököttek táborából Kilép erdei rém gyanánt, Tekintetével átnyalábol Néhány portyázó partizánt. Erdő, mező, a föld, az égbolt Minden hangot magába vett, A kín, öröm, a vágy, a téboly, A fájdalom megméretett. íresik Vilmos fordítása O jjel katonák jöttek a házba, hogy betöltsék a bosszút. Lövésekre ébredtem. Fent lövöldöztek, valahol a negyedik emeleten. Amíg a katonák két emelettel följebb ténykedtek, amíg lejöttek a lépcsőn, a következők történtek velem. Először: a szüleim hálószobájában találtam magam (éjjel életemben először). Megláttam éjjel a szüleim hálószobáját. Rózsaszínű búra alatt világított a lámpa az éjjeliszekrényen. Egy ágyban láttam a szüléimét. Az apám szemérmetlen látvánvt nyújtott. Ráadásul olyasmit csinált, aminek következtében anyám is ugyanilyen szemérmetlen látványt nyújtott. Apám belül feküdt és ahhoz, hogy leszálljon az ágyról, keresztül kellett másznia az anyámon, vagy át kellett lendülnie fölötte, ö a takarót is magával húzva mászott. Takaró nélkül maradt az anyám. Mozdulatlanul feküdt tovább, egyetlen mozdulatot sem tett, hogy befedje magát: magán kívül volt a rettegéstől. Nem éreztem sajnálatot. Fel kellett volna vennem a takarót, be kellett volna takarnom, meg kellett volna ölelnem és simogatnom. Bárhogy, bármilyen szavakkal lelket kellett volna vernem bele, visszatérítenem az öntudatát. De nem tettem meg. Másodszor ezeket gondoltam az apámról: ...soha sem jutott az eszedbe: lehetséges, hogy okosabb vagyok nálad. A lehetőségét sem fogadtad el annak, hogy a szülők és a gyerekek egyenlők lehetnek. Azt hitted, te vagy a példaképem. Azt hitted, olyan akarok lenni, mint te. azt hitted, folytatni akarlak, folytatni akarom az arcvonásaidat, a bajuszodat, a gesztusaidat, a gondolataidat, a hálószobádat; azt hitted, úgy kell feküdnöm egy nővel, ahogy te fekszel az anyámmal. Azt hitted, így kell, hogy legyen. Én nem akarok a folytatásod lenni! Érted? Harmadszor: hirtelen egész más szemmel láttam azt a berendezést, amely annyi ideig körülvett, és ettől a látványtól megdöbbentem. Minden egyes tárgy a nyakamba varrta magát, mindegyik kötelezett valamire. Gömbölyű óra volt a falon: „Ez már megvolt, amikor születtem — mondta nem is egyszer az anyám —, de már akkor is, amikor a nagyanyád”. Nem ez alatt az óra alatt akarok meghalni. Nem akarok folytatás lenni. Hirtelen felismertem, hogy bútorok családi kupaktanácsa vesz körül. A bútor tanácsot ad, a bútor élni tanít Ezt mondja a tálaló: „Egész életutadon elkísérlek. Mögötted állok. Sokáig eltartok, tartós vagyok; két nemzedék tartotta bennem az élelmét. Tartós vagyok, és ha óvatosan bánsz velem, akkor a fiadnak, az unokádnak is kitartok. És majd én is legenda leszek.” Hirtelen felismertem a tárgyaktól való függőségemet. A gömbölyű asztal arra kény- szerített, hogy akkor is forduljak, amikor egyenesen akarok menni, a komód balra lódított, amikor jobbra akartam menni, a lakkozott polcok a falon megrövidítették a mozdulataimat. Fel akartam lázadni már nem is egyszer, de a bútorok apámon keresztül hatalrpat ( gyakoroltak; Fölöttem.,. Titkos Utasításokat , adott néki a tálaló, és a gramofon, hogyan is csapjon be, hogyan kedveskedjék, mit tegyen, hogy ne jusson el hozzám a háború híre, hogy csendes, jó magaviseletű gyerek legyek. Időnként valamelyik függöny — amely néha olyannak tűnt, mintha egy egész birodalomnak elegendő ijedelem hullámoztatná meg — egy- egy bársoly labdácskával kárpótolt. Ilyenkor azután a legendák és tradíciók megsértésével bármilyen irányba dobálhattam, olyan neveket adhattam neki, amelyek durván sértették a családi elképzeléseket arról, hogy mi is a függöny, hogyan is kell óvni, és milyen szerepet is játszik az emberi életben. Negyedszer: elárultam az apámat. Kirohant a hálószobából. Ügy reszketett, hogy beszélni sem tudott, megszűnt ember lenni a rettegéstől. Tyúkká változott. Repdesett. Hirtelen felrebbent az asztalra (fehérneműben), megkapaszkodott, újból felrebbent, ezúttal a tálalóra, végül az ablakpárkányon kötött ki. És ezek után hirtelen (nem a repülés után — nem repült — csak nekem kóválygott a fejem, és ettől láttam így megnyilvánulni rettegése külső jeleit) megpróbált úrrá lenni magán. Sikerült. Hirtelen megváltozott, abbahagyta a röpdösést, keményen megvetette a lábát, kiegyenesedett, a vállamra tette a kezét és megszólalt. — Kolja, légy büszke! Ügy halunk meg, mint az igazi nemesek! Egyszóval: tovább tart az apám hatalma, nincs szétkergetve a bútorok tanácsa, a legenda él. A családfő, a nemzetség folytatója, a hagyományok letéteményese bemutatja az utolsó trükköt. Történelmi módon hal meg. Vértanút csinál magából. — Várj! — folytatta — rögtön visszajövök. Együtt halunk meg. Bement a hálószobába, és magával tuszkolta az anyámat, aki megőszült. Apám egyenruha-köpönyege volt rájuk terítve. — Gombold be valamennyi gombodat! — parancsolt rám (a diákzubbonyom volt rajtam, csak úgy a vállamra vetve), fogadjuk méltóképpen a halált. Kopogtak az ajtón. Apám ment kinyitni. Anyám a padlón hevert. Apám a kiegyenesített hátával, megemelt vállaival úgy vonult, mint egy vértanú. Már ő is legenda volt. Akkor megelőztem. Kitártam az ajtót és így kiáltottam: — Lőjetek! Lőjetek! A hálóba. Titokban lőjetek! A tálalóba, a legendába, minden egyes gombba. Szakítsatok el tőle. a bajuszától, a gondolataitól! Szabadítsatok meg' n zt kiáltottam, és teljesen kiszolgáltatva valaki karjába vetettem masam. Elcsendesedtem, mert megértettem, végzetes lehet számomra, hogy súlyos tífu- szos létemre felálltam az ágyban, és ilyen heves felindulást értem át. Bratka László fordítása i KM
