Kelet-Magyarország, 1977. november (34. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-27 / 279. szám

KM 1977. november 27. o A gólya fehér és feke­te tollazatú, hosszú csőrű és lábú, vonu­ló gázlómadár. Az iskolai életben használt bi­zalmasabb kifejezésben első­éves egyetemi, főiskolai hall­gatókra mondják azt, hogy gólya. De hogyan kapcsolódik a gólya az elsőéves hallga­tóhoz? Talán úgy, hogy a madár elrepült hosszú útjá­ra, az „emberke” pedig bere­pült a több éves tanulásra? Lehet, de ez mondvacsinált­ként hangzik. Hát akkor? Egy biztos: a gólyabál az el­sőéves hallgatók tanév eleji bálja. Ide már valahogyan beillik a gólya és a diák kap­csolata. Ha másként nem, hát úgy, hogy jelen van a fogadalomtételnél a kitömött gólya egy példánya és az es­kü mondásakor féllábra kell állni. Azt nem lehet mondani, hogy hosszú, tömött sorok­ban érkeznek a fiatalok a Bessenyei György Tanárkép­ző Főiskolához, azon az őszi szombat estén, amikor gó­lyabáljukat tartják az első­évesek. Mindenesetre: mire a hangulat a tetőfokára ér, nem sok hely marad üre­sen. Az asztalok csak a tánc idejére maradnak árván. A zenéről két együttes gondoskodik. Az egyik a ci­gányzenekar, a másik a mis­kolci EDDA rock-együttes. Milyen is egy gólyaavatás? (Csak röviden.) A táncteremben szépen, sorban, elsőévesekhez illően felsorakoznak a gólyák. Van­nak vagy hatszázan. Aztán minden jót és rosszat, amit a másodévesek tanácsolnak nekik megfogadnak, hiszen nem mernek még ellentmon­dani. Átveszik a gólyával dí­szített színes zászlót, s ígérik, hogy becsülettel megtartják egy évig. Aztán egy év múl­va már ők lesznek a „na­gyok” és ők fogják a „kicsi­ket”, a jövő évi gólyákat ijesztgetni a főiskolai élettel, főleg az utóvizsgákkal. Mert az utóbbi főszerepet játszik az eskü szövegének szinte minden mondatában. Pedig sokan azt mondják, hogy csak bekerülni nehéz ... Egyszer mindennek vége, most egyelőre a gólyaavatás­nak. Az államvizsgáig még négy kemény esztendő vár minden ittlévőre. Ej, minek is kell mindig ezt a tanulást emlegetni, amikor itt van a jó zene! A szórakozásé most a főszerep. Gyerünk táncol­ni! gyen — mondja a rövid, barna hajú Magdi. — Tud­tam, otthon megkezdődött az iskola, s már nagyon vágy­tam arra, hogy ott lehessek. Ne lepődjetek meg, hogy esztergomi létemre Nyíregy­házára gondoltam, amikor az otthont említettem, de azt hiszem, ennek lassacskán természetessé kell válnia. — Mit vársz a főiskolás évektől? — Középiskolás koromban több, valóban jelentős vers­mondó versenyt nyertem meg, s a környezetem mit sem tartott természetesebb­nek, mint hogy színésznő le­gyek. Harmadikos koromigén két találni. Nagy a zsúfolt­ság a most csárdának beren­dezett zsebszínházban is. A cigányzenekar csárdást ját­szik, a sarkokban diszkrét félhomály, csak néhány gyer­tya pislákol. Gyorsul a zene, egyre veszettebbül forognak a párok. Akár egy Móricz- regényben, tetőfokon a han­gulat, de még csak igazából „most kezdődik, most kezdő­dik a tánc”. Legalábbis a nóta szerint, mert hirtelen elhallgatnak a hegedűk és a zenészek pillanatok alatt el­lepik a büfét: kávét, kólát igyekeznek keríteni. Fülledt meleg van. Szakad róluk a víz. de hiába, az ablakokat Minden jót és rosszat megfogadnak. is így gondolkodtam. Aztán, hosszas tépelődés után úgy éreztem, nem nekem való az az élet. Az sem véletlen, hogy most itt vagyok, s tanárnak készülök. Hiszen nap, mint nap láthatja az ember, hogy a jó pedagógus munkája na­gyon sokban hasonlít a színészéhez. Emberek előtt áll mindkettő, s valamire megtanítja őket. Azt hiszem, nincs annál szebb dolog, mint megtanítani valakit arra, amit nem tud. Lehet, hogy nem pontosan idéztem, min­denesetre nagyon igaznak érzem ezt a mondást. Kér­désetekre válaszolva pedig, sok-sok jóbarátot, s olyan négy évet várok, ami után nyugodtan elmondhatom, megállóm majd a helyemet a gyerekek előtt. Egyre többen lesznek a körelőadóban. Már a hatal­mas pálmák virágládáin is ülnek, lehetetlen szabad szé­zárva kell tartani, különben egy-kettőre beugrálnának rajta a kintrekedtek. A büfé körül sokan tolon­ganak. Van itt vagy húszféle áru: kóla, Márka, virsli, lin­zer, csokoládésszelet, s ki tudja még mi. Szesz azonban nincs, a sörnek még hírét sem hallották a büfések. Egyeseknek jó ez, másoknak nem tetszik. Van, aki tesz el­lene. Nincs olyan messze a Márka presszó, vagy a Körút étterem. Ott lehet inni, az élelmesebbek pedig behozzák a terembe. Igaz, csak a pad alatt isszák, s kínálják a ba­rátokat, mert szigorúan bün­teti a rendezőség az ilyen cselekedetet. A szigorúság kevés, de azért a pokol nem szabadul el. Az egyik büfépult mögött filigrán kislány, Gergely Edit elsőéves hallgató árul ételt,- italt. — Elsőéves létedre hogy­hogy nem vagy a gólyák kö­zött? — Nekem még nincs es­télyi ruhám, farmerban pe­dig nem akartam odaállítani. Inkább eljöttem árulni — mondja, s elnézést kér, hogy nem tud tovább foglalkozni velünk. Sokan várják, hogy kiszolgálják. Editet csak akkor értjük meg igazán farmerügyben, amikor Kovács Mariannái és szüleivel találkozunk. Ma­riann szerint feltétlenül szükséges az alkalomnak megfelelő öltözet, ahogyan a meghívóban is áll. De ha va­lakinek nincsen? Erre már Mariann is csak a vállát húz­za meg kissé. Orvosszülei vi­dékről jöttek megnézni lá­nyuk gólyabálját Ok a többi szülőt hiányolják. Rajtuk kí­vül talán öt-hat házaspár szórakozott (?) a gólyabálon. A csárda egyik sarkából régi ismerős integet felénk. B. Kati, frissen diplomázott tanárnő. — Gyerekek, de jó, hogy találkoztunk! Te jó ég, mikor is láttuk utoljára egy­mást? — csapja össze te­nyerét, s szorít helyet maga mellett. — Csak nem ripor­tot írtok a bálról? Nohát, er­ről van mit mondanotok, igaz?! Emlékeztek, mikor fő­iskolások voltunk, milyen fanyalogva húztuk a szánkat a gólyabálokra? Most meg csodálatos minden. Alig vár­tam már, hogy megszabadul­jak legalább egy napra ab­ból az isten háta mögötti faluból. Hogyan, ti még azt sem tudjátok, hol tanítok? Megmondom, de ne írjátok le a nevét. Még csak az hiá­nyozna, hogy megtudják a szülők, a tanár néni Nyír­egyházára jár bálozni. — Hogy érzed magad a faluban? — kérdezzük, s kortyolgatjuk a langyos kó­lát, miközben a zenére né- hányan már összeölelkeztek, úgy járják. — Látjátok, ezt a felszaba- dultságot hiányolom legjob­ban a faluban — válaszofja Kati. — Ott vigyázni kell minden szavunkra, mozdula­tunkra, mert egy tanárnőnek illik komolynak lenni. Is­meritek Sántha Ferenc Húsz óra című könyvét? No, ak­kor emlékeztek biztosan ar­ra a jelenetre, mikor az írót a falusi orvos leviszi a pin­céjébe, amit az egyik pesti presszó stílusában rendezett be, s ahol azt mondja az író­nak, soha nem szokja meg a falut, s ide, a magánpresszó­ba menekül esténként. — Te hová szoktál mene­külni? — Látjuk az arcán, sikerült egy időre elvenni a kedvét a mulatságtól, pedig nem akartuk. Kesernyésen húzza el a száját, s fejcsó­válva mondja: — Azt hit­tem, legalább a mai estére sikerül elfelejtenem, hogy már tanár vagyok, s azt hi- hetem, újra főiskolára járok. Dehát ilyen az én szeren­csém, jöttök ti, s emlékeztet­tek rá, hogy felnőttem. Nem azért mondtam azt az orvos- példát, mintha én is mene­külnék, de néha lazítani kell. Erre csak a diákváros felel meg. Nem tudjátok elkép­zelni, néha milyen egyedül érzem magam otthon. Közben Kati feláll, nem pazarolja ránk az idejét, el­megy táncolni, ha már úgyis Ritmikusan hullámzik a tömeg az EDDA zenéjére, csak úgy reng belé az ablak­üveg is. Az egyik sarokban a nemrég még főszereplő gólya magábaroskadtan árválkodik, senki sem törődik már vele. A körelőadó földszinti és emeleti kerengőjén kialakul­tak már a párok, az asztal- társaságok, csak néhányan szomorkodnak — a gólyához hasonlóan — egy-egy sarok­ban, várják az álombéli lo­vagot, vagy a királylányt. A magyar—gyors- és gép­író szakos Tóth Magdi társa­inál is kevesebb időt töltött még Nyíregyházán. Egy hét­tel később kezdte tanulmá­nyait, mert egy Komárom megyei kórussal Olaszor­szágban járt, s végigturnézta az Appenin-félszigetet. — Csodálatos élmény volt, de az utolsó napokban már nagyon vártam, hogy vége le­Mégsem temetik a shaket. Nemcsak sör mellett lehet szórakozni — mondják ők. azért jött. Mi pedig egyedül maradunk gondolatainkkal. Ki hibáztatható azért, hogy Kati még mindig itt, a régi társak között érzi jól magát? Talán a főiskola sajátságos lombikvilágával, a Katik pedig önmaguk bezárásával akadályozzák meg a zökke­nőmentes beilleszkedést az adott iskola, falu közösségé­be. .. Egymásba karoló párok között megyünk a beatzene rajongói felé. Hiába temetik már évek óta a jó öreg sha­ket, majd mindenki ezt jár­ja. — Csak azt mondjátok meg nekem, hogy mi az ör­dögre gondolhatnak ezek a tánc közben — int a tánco­lok felé Adorján István, aki nemsokára végez a földrajz- testnevelés szakon. — Mert hogy a partnerek nem egy­geket. Jancsi és Anna két hónapja ismerték meg egy­mást egy táncos összejövete­len. Most hirtelen meggon­dolják magukat és vissza­mennek táncolni. Erre meg­bomlik az addig oly vidám társaság. A másik pár, lzsai Éva és Udvari Sanyi is fel­ugrik, s gyorsan elszaladnak a táncterem irányába. A kis csoport ötödik tagja, Szőlősi István pedig szedelőzködik. Éjfél már elmúlt, és ő ma, azaz vasárnap Sárospatakra megy kirándulni a munka­társaival. Elköszön, mi pedig a következő szünetben meg­keressük az EDDA vezető­jét. Pataki Attila, az együttes vezetője, vastag, tömött baj- szú, kemény kötésű legény. — Egy héttel ezelőtt a me­zőgazdasági főiskola gólyabál­ján játszottunk — mondja. Az EDDA legalább 70 dalt játszott a bálon. mással foglalkoznak az szent. Különben tudjátok-e, hogy öregszünk! Nézzétek meg, alig látni már a táncolok kö­zött negyedévest. Pedig most az egyszer még» ki kellene mulatni magunkat. De hát nem tudom, ti hogy voltatok vele, elsős korunkban mint­ha hangulatosabb, érdeke­sebb lett volna ez az egész muri. No mindegy, azért is táncolok egyet. Az a kis far­merruhás tetszik nektek? — int egy szőke lány felé, s el­tűnik a kavargó tömegben. Még egy fiatal sem bír vé­gig táncolni egy egész éjsza­kát. A kerengő felső emele­tének egyik asztalánál öten ülnek: két lány és három fiú. Közülük Sándor Anna tanárképzős: harmadéves történelem—orosz szakos. Előttük az asztalon tíz kólás- üveg áll. Ebből adódik a kérdés: nem hiányolják a sört? — Szerintünk, azt hiszem, nyugodtan mondhatom töb­bes számban — mondja lzsai János, aki most vég­zett a mezőgazdasági főis­kolán — nemcsak sör mel­lett lehet szórakozni. Láthat­játok a kólásüveget előttünk. Ettől vagy nem ettől, nem tudom, de a hangulatunk ki­tűnő. A többiek helyeslőén bó­lintanak, s a nyomaték ked­véért „meghúzzák” az üve­— Kedves emlékek fűznek Nyíregyházához. Az ifipark­ban is többször szerepeltünk már. Szívesen jöttünk ide. Az együttesnek legalább húsz saját száma van. Ezek mellett vagy ötven más, is­mert dalt játszottak és ját­szanak még, összesen nyolc­száz watt hangerővel. A fel­szerelésük egy részét Ome- gáéktól vették. — Úgy gondoljuk, sok itt szórakozó fiatalt érdekelne, hogy mennyi a ma esti gá­zsitok? — Lehet, hogy a magas összeg hallatán sokan iri­gyelni fognak bennünket. Tízezer forintot kapunk. Eh­hez hadd tegyem hozzá, hogy a négy óra alatt mindannyi­an leadunk két-három kilót. Az biztos, hogy fárasztó lehet ezt végigcsinálni. Éppen ezért nem irigyeljük őket, de nem is sajnáljuk. E ajnalig tartott a bál, és sokan olyan jól érezték magukat, hogy eszük ágában sem volt elhagyni négy óra­kor a báltermeket, összetű­zésre persze nem került sor. Mindvégig kulturáltan szóra­koztak a bálon részt vevők, ami sokat elárul a mai fiata­lokról. Szöveg: Balogh Géza Sipos Béla Kép: Gaál Béla VASÁRNAP! MELLÉKLET

Next

/
Oldalképek
Tartalom