Kelet-Magyarország, 1977. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-27 / 279. szám
KM 0 Változó életünk Két tűz között Ülünk a fotelban, egymással szemben. A hátam mögött vitrin. Benne porcelánok, kutyus, madár, néhány váza. Két dobozban kitüntetés. Egy kiváló dolgozó és egy árvizes érem. Az asszony kis tálcát hoz be. Egy üveg bort, és két jó kávét. H. Lajos cigarettával kínál. — így könnyebb a beszélgetés — mondja —, s látszik rajta, hogy zavarba van. Pályamódosulás — Szép a lakásuk — mondom, csak hogy mondjak valamit. — Szép. Tizenkét esztendő alatt lett ilyen. Még 65-ben kaptam, amikor a második gyerekünk született. Akkor még mint kőműves dolgoztam. Jó kis brigádom volt, csupa belevaló ember... Elgondolkodik. Látni rajta, hogy fejében ott kavarognak a képek. A vidám tréfák a bakálláson, a jóízű hajrák egy-egy épület befejezésekor, a brigád egészséges vitái. — Ma is itthon van a fand- lim és a vakolókanalam. Sajnos, ritkán van rá szükség, legfeljebb ha valami fusit vállalok. Mert vállal az ember a pénz miatt is, de a gyakorlatért is. Igaz, csak módjával, mert könnyen megszólják az embert. Hiába, ha valaki már művezető, sokkal nehezebb. Mert az lettem, s ennek most öt éve. Ahogy akkor mondták a fiúk: kiemeltek. Isten bizony, örültem neki. Jólesett, hogy felfigyel- tek rám. Nem voltam már gyerek, akkor múltam harmincnégy. Mit jelent középen lenni? Visszaidézem H. Lajosnak mindazt, amit munkahelyén hallottam róla. Az építésvezető ugyanis dicsérte. Mégpedig meggyőződéssel. Kiváló szakember, következetes vezető, önállóan dönteni tudó. Volt munkatársai, azaz ma is azok, csak éppen a függelmi viszony változott, szintén jókat mondtak róla. Igaz, minden mondat mögött ott lappangott az árnyék: más lett, de nem is lehet másként, hiszen ő már művezető. — Igen, ismerem a fiúknak ezt a véleményét. Ennek is megvan a története. Kezdetben még valóban úgy volt: együtt jártunk, mint régen a brigádban. Együtt totóztunk, s egy-egy közös különmunkánk is akadt. Aztán ez félbemaradt... Úgy, mint a mondat. Kíváncsi lennék, vajon miért következett be ez a törés. Ki volt a hibás? A művezető? A brigád? Nógatom barátomat, hogy folytassa. — Nos jó. De csak úgy, ha nem írja meg, hogy ki mondta, kiről. Arról volt szó, hogy a fiúk felvállaltak egy garázst. Engem is hívtak. Mint rendesen. De az történt, hogy valami anyagot is akartak az építkezésről. „Nem” — mondtam, s le akartam beszélni a fiúkat. Ekkor a fejemhez vágták: bezzeg, mióta góré vagy, úgy félted a cuccot, mintha a tiéd lenne. Igaz, kibékültünk a nagy vita után, de ez a tüske megmaradt. Észrevettem, hogy lassan inkább hivatalos lesz a viszony, miint baráti. Ekkor H. Lajos jó ideig tétovázott. Ezt a feleségétől, Magda asszonytól tudom. Rágódott, hogy a barátait cserbenhagyta. Pedig az ereje éppen abban volt, hogy nagyon szót tudott érteni mindenkivel. Elsősorban a munkásokkal. Mert az építésvezetővel, a mérnökökkel már nehezebb volt. Kicsit mindig kisebbségi érzése volt. Pedig elvégzett jó néhány tanfolyamot, beiratkozott a középiskolába is. Mégse érezte a teljes biztonságot. Szétfoszlott társaságok — A munkahelyen még könnyebb volt. Kiadtam a munkát, ellenőriztem, kidolgoztam a lelkem. De azt tuidom: értem a dolgom. Fejemhez is vágták a szakik: Lajos, te úgy macerálsz minket, mintha nem is lettél volna melós. Pedig becsület szavamra nem csináltattam mást, mint amit magam is megcsináltam volna, ha kőműves maradok. De hát a pontosságból nem engedhettem. — Aztán egyre többször fordult elő, hogy magam indultam haza. Tovább is kellett maradni, sok volt az adminisztrálni való is, amit sosem szerettem. És lassan elelmaradoztak a barátaim. Nem volt kedvem hét végeken még meccsre se menni velük. A családok is valahogy elszoktak egymástól. Csafc az öreg Barabás szakiék maradtak. Ö megértette, hogy mi a helyzet. Biztat is azóta szüntelen. H.-né, Magda leül közénk. Kezét az ölébe ejti, úgy hallgat. De amikor ideérünk, megszólal. Látni, örül, hogy elmondhatja azt, amit talán még a férjével sem beszél meg, de amit finom asszonyi ösztöne olyan jól érez. — Hát igen, megcsappantak a barátok. És ami a legrosszabb, valahogy nem alakul ki semmi új. Mert a mérnökök, a vezetők családjaitól mi messze vagyunk. Más a módunk, de más abe- szélnivalónk is. Tudom, hogy szeretik az uramat, de valahogy sosem lesznek ők barátok. Pedig ez hiányzik Lajosomnak. Mert alapjában derűs ember, szereti a jó társaságot. Hiába mondja, hogy legjobb itthon, meg velem, hogy a gyerekekkel érzi a legjobban magát. Igaz ez persze, hogy igaz. De azért ő is, meg én is néha szívesen kapcsolódnánk ki másokkal. — Nem ennyire bonyodalmas ez — vág közbe a férje. Persze van gondom, meg rágódok is rajta, de talán ez az élet rendje. Ha valaki feljetíb kerül, kicsit elszakad a korábbi társaságtól. Tudja, a múltkor a Tölgyesben összeszaladtunk négyen, művezetők. Korombeliek, egy volt öregebb. Beszélgettünk, s kiderült, majd mindegyiknek voltak vagy vannak ilyen gondjai. A legtöbben azonban rá se rántanak. Szóval itt beszélgettünk, s másnap mit gondol mi történt? Az egyik volt brigádtagom leszól a fal tetejéről: mi az Lajos, megalakult a művezetők klubja? Mintha megpofoztak volna. Megéri? Hallgatom a művezetőt, s közben azon morfondírozok: vajon megéri-e ezt a sok gondot az, hogy művezetővé léptették elő. Bére nem több, mint egy jól hajtó szakmunkásé. Két tűz között van állandóan. Társasági helyzete bizonytalanná vált, barátokat veszített el. — Ezt nem lehet így kérdezni — mondja. Vannak dolgok, amiket nem a megéri — nem éri meg dönti el. Először is, mint a legtöbb ember, én is hiú vagyok. Örülök annak, hogy többre vittem. Gyermekeim előtt is bizonyítok így. Rá vagyok kényszerítve a tanulásra, s ez igen nagy dolog. És különben is: ha el tudom jól látni ezt a munkakört, akkor kutyakötelességem megtenni akkor is, ha nekem vannak egyéni nehézségeim. Az építkezés párttitkára H.-ról beszélve a következőket mondta: — Magam is voltam művezető. Lajos, aki régi jó munkatársam, nem túloz. De egy fontos dolog még azért van. Az nevezetesen, hogy H. nagyon jó szakember. Kiváló szervező, erős kezű középvezető. A taggyűléseken neki van a legtöbb gyakorlati javaslata. Munkájáért, magatartásáért a legnagyobb megbecsülést élvezi. Biztos vagyok abban, hogy ez sok mindenért kárpótolja. Az talán túlzás, hogy a vezetői körében kisebbségi érzése van. Ennek az oka, hogy sajnos a munkásainkat nem eléggé készítjük fel arra, hogy miként viseljék el, ha előbbre léptetik őket. Nem lelkizni! — Ismerem a titkár elvtárs véleményét. Igaza lehet. De én kibővíteném mindezt azzal: arra se nagyon készítjük fel az embereket, hogy mi a teendő, ha valakit kiemelnek közülük. De a felsőbb vezetők se mindig tudják, miként viselkedjenek egy újdonsült középvezetővel. Nem kívánjuk mi, hogy bratyizza- nak velünk. Azt se, hogy lekezeljenek. Gondolom, mindenkinek van itt mit tanulnia. Megjönnek a gyerekek. Csaba 14 éves, Márta 12 és Lőrinc 6 esztendős. Leülnek közénk, hisz’ melyik gyermek nem hallgatja szívesen a felnőttek beszédét! Az asszony ki akarja tessékelni őket, de marasztalom a srácokat. Van egy kérdésem is hozzájuk, ami talán fényt vet egyre s másra. Ismeritek-e édesapátok munkahelyét? — Én már jártam ótt — kezdi sürgősen Lőrinc —, s édesapám sok embernek parancsol. — Lőrinc nem érti ezt — vág közbe Csaba. Ápa nem parancsol, csak irányít. És az más. Én tudom, hogy ő csak szépen tud beszélni, márpedig aki parancsol, az nem beszél szépen. Édesapámat szeretik — mondja Márta. Tudom, mert kap kitüntetést, és mindenki előre köszönt neki, amikor kint voltam az építkezésen. — Nem ez a fontos — így H. Lajos —, tény, nincsen nekem különösebb bajom. Nem lelkizni, ez a fő. Dolgozni kell, sokat, jól, s akkor becsülik az embert. Itthon is, a munkahelyen is. Barabás bácsi mondta egyszer: „Lajos, ne taktikázz soha. Mindig egyenesen tegyed a dolgod, azzal a józan ésszel, amit a munkahelyeden tanultál.” Ehhez tartom magam. Számot vetek saját lelkiismeretemmel. Az érzékenység nem kenyerem. Persze azért az ember gondolkodik. Mert valahová azért kell tartozni... Bürget Lajos VÁROS. (Tusrajz.) Készítette Buliás József, a megyei művelődési központ képzőművészkörének tagja. Moldova-mühely Emlékezetes kép egy író-olvasó találkozóról: Moldova György kérdez — a vasutasok izzadnak. Az író faggatja a szakembert, és megnyeri a kérdezz—felelek játékot. A találkozó után együtt ballagunk az állomásra. Útközben mondja: — Megtanultam a vasutat. Bármilyen furcsán hangzik is, így kell mondanom: megtanultam. Tíz évig készültem arra, hogy írok a MÁV-ról, teljesen szívügyemmé vált a téma. Amikor aztán a közelmúltban megkezdhettem a munkát, nekifeküdtem a szakkönyveknek és a szabályzatoknak. Több forgalmi utasítást olvastam, mint amennyi riportot írtam. A vasút lett a második otthonom. Volt olyan hét, hogy egyszer sem láttam a családomat. Vonatról vonatra kapaszkodtam, „vezérekkel” paroláztam, óraszám zötykölődtem Záhony és Pécsvárad között, borozgattam bakterekkel, beszéltem átrakókkal, saruzómunkásokkal és állomásfőnökökkel, éjszakáztam vasúti szállásokon. Közönségsiker Megérte. Moldova harmadik szociográfiája — a Tisztelet Komlónak és Az őrség panasza után megjelent Akit a mozdony füstje megcsapott... — ugyancsak közönségsiker lett. A nem kis példányszámban megjelent riportkötetet már hónapokkal ezelőtt elkapkodták. Az író mégsem elégedett. — A vasútról még korántsem mondtam el mindent. Átnyújtottam az olvasónak egy csokor riportot, amelyekben elsősorban az emberre, a vasutat a vállukon tartó, a szakmájukat megszállottan szerető emberekre figyeltem. Tervem pedig az volt, hogy teljes képet adok a MÁV belső szerkezetéről, a vasút életének mindennapjairól. — Úgy érzi tehát, hogy adós maradt valamivel? — Igen. Például a válaszokkal. Nyitva hagytam a legfontosabb kérdést: a megoldásét. Mert ha a vasútnak minden körülmények között mennie kell, akkor csöppet sem mellékes, hogy milyen jövőnek néz elébe. Én, mint író nem adhatok receptet, tanítani, kioktatni sem akartam senkit — célom az ismeretadás volt. Ami a vasút baja, az szerintem valamiféle rossz, előítéletektől terhes munkamorál és a rossz menedzselési módszer szerencsétlen társulásában keresendő. Évente kétezer síntörés, avitt felépítményen ósdi szerelvények: csoda, hogy egyáltalán nem áll meg a forgalom. Amitől pedig a legjobban félek, az az, hogy elmegy az idősebb nemzedék, akik — mint a könyvembeli Állami-díjas átrakóbrigád, Tusor János, a mozdonyvezető és Berendi Tibor, a ferencvárosi állomásfőnök — élnek-halnak a vasútért. Kik jönnek a helyükbe? Kétségkívül szakképzett, de tapasztalatlan, a szenvedélyt, a megszállottságot és a munkaszeretetei nem ismerő fiatalok... Van még mit írni a vasútról — Reménytelennek látja a vasút jövőjét? — Annyira azért nem. Néha igencsak elcsüggedek, mert ami például az utóbbi két hónapban megint volt a menetrendszerűséggel, az még számomra a vasutat némiképpen ismerő íróember számára is elképesztő. — Ezt jómagam is tapasztaltam. Az egyik vasárnap reggel másfél óra alatt értem Debrecenből Nyíregyházára. Egy közepes versenykerékpáros hamarabb megteszi ezt az ötven kilométert... — Csakhogy a kerékpárosnak van jó gépe, s jó az út a kereke alatt. De mi tartja és mi viszi a magyar vasutat? Síneket kellene importálni Jugoszláviából. Most még sajnálják rá a devizaforintot. De a vasút menni fog, mert mennie kell... Azt hiszem, a következtetést ki sem kell mondanom. — Említette, hogy van még mondandója a MÁV-ról. Mikor kerül ez az olvasó kezébe? — Egyelőre csak terveim vannak, most mindössze negyven oldalnyi kéziratot őriz az asztalfiókom. De határozott szándékom, hogy folytatom a munkát. A járműjavító üzemekről, a tmk-műhelyekről, a kis állomásokról, a női vasutasokról, a MÁV káderpolitikájáról, az új nemzedékről, a vas- útpolitikai osztály történetéről szeretnék írni. S mi mindenről még... Abbahagyja a felsorolást, mert közben az állomásra érünk. Moldova otthonosan mozog a váróterem zsivajgó forgatagában. Ki tudja, hanyadjára fordul meg már itt. Otthonosan a peronra koppantja az öblös vasutastáskát. Nem mindegyik írónak van ilyen. Moldova tiszteletbeli vasutassá választásakor kapta. Most a textilesek jönnek — A Komlóról írott könyvem megjelenése után egy bányász szocialista brigád választott tagjává, a Negyven prédikátor című regényem nyomán egy dunántúli pap avatott tiszteletbeli presbiterré. Most meg a vasutasok... És a tiszteletbeli vasutasnak ebben a pillanatban elfintorodik az arca. Mert a hangosbeszélő közli, hogy a vonat, amellyel Moldova György hazafelé tartana, tizenöt percet késik. Ezt már nem vártam meg. Kérdéssel búcsúztam: — Most min dolgozik? — A textilmunkásnőkről készülök könyvet írni. A Goldberger szövőgyár létrejöttétől kezdve az óbudai kékfestőműhelyekig és a textilesekig szeretném bejárni ezt a világot. Előbb itt is azzal kezdem, hogy megtanulom a szakmát — és a táskájába mutat, ahol az Óbudai Pamutkészítő története várja, hogy gazdája útiolvasmányként belelapozzék. — Hogyan halad a munkával? — Jól — válaszolja sajátos humorával Moldova György. — Már majdnem nekikezd tem. Juhani Nagy János VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. november 27.
