Kelet-Magyarország, 1977. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-20 / 273. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. november 20. o SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ADY ENDRE Új vonások Ady arcképén N incs a magyar irodalomnak még egy klasszikusa, akiről annyit írtak volna, mint éppen Adyról. Ebben a vonatkozásban a legnépszerűbbek, Petőfi vagy Jókai is elmaradnak tőle. A hatalmas betűtenger láttán joggal tehető föl a kérdés: mondható-e még a költőről olyasmi, ami ne hangzott volna már el? Mielőtt válaszolunk a kérdésre, szögezzük le: minden új nemzedéknek kötelessége az újabb ismeretek fényénél korszerű képet formálni magának az emberi szellem kiemelkedő alkotóiról. Ez a feladat szerves része a múlt elsajátításának. Az Ady-életmű vonzereje nyomán újra és újra megtörténik ez az elsajátítás. Az utóbbi évek során nem egy új vonással lett korszerűbb és egyúttal hitelesebb a száz éve született és már csaknem hatvan éve halott költő portréja. Az összkép alapvonásait még Lukács György és Révai József tanulmányai rajzolták meg. A felszabadulást követően váltak közkinccsé ezek a munkák. Nekik köszönhető, hogy általánosan elfogadottá vált az a nézőpont, amely az életművet a társadalmi forradalom vágyától hajtott művész magatartása alapján értelmezte. A költő életének tragédiáját, életművének tragikus alapszínét azzal magyarázták, hogy az általa megszólaltatott forradalmi törekvéseknek nem volt széles körű tömegbázisa a feudális maradványok béklyózta Magyarországon. Lukács tanulmányának már a címe is — Ady, a magyar tragédia nagy énekese — ezt a gondolatot állította a költő és kora viszonyának középpontjába. Később, Ady halála fél évszázados évfordulóján Lukács átfogóbb jelentőséget tulajdonít az életműnek: „Az a nagy krízis, mely Európát az első világháborúhoz vitte, többé- kevésbé tudatosan megszólalt a világ csaknem minden irodalmában. Az a véleményem, hogy ez leghamarabb és legadekváltabban Adyban szólalt* meg. Ebben a tekintetben Ady fölötte áll az összes európai kortársának.” Ez a megállapítás már nem elégedett meg azzal, hogy a költő lázadásának és kétségbeesésének vagy istenkeresésének okát a továbbélő feudalizmusban jelölje meg. A „magyar ugar" elleni lázadó indulat tágabb összefüggések közé került: az imperializmus korának válságtudatát kifejező költői magatartás része lett belőle. Hogyan fejezhette ki azonban az imperializmus szakaszába lépő polgári fejlődés világméretű válságát a legkorábban és a legteljesebben épp-egy magyar költő? Az, akinek hazájában, amelyhez eltéphetetlen szálak fűzték, ez a fejlődés jócskán elmaradt? Király István a „peremvidéki lét” fogalmával oldotta föl ezt az ellentmondást. Évtizedünk elején megjelent Ady-monográfiája első két kötetében, valamint azóta írt tanulmányaiban nyomatékosan hangsúlyozza, hogy az imperializmus kezdeti szakaszának válság- jelenségeit, létbizonytalanságát, elmagányosí- tó hatását a fogékony művészlelkek hamarabb, nagyobb intenzitással élhették át ott, ahol a tőkés fejlődés megkésetten és csak nemrég, de annál mohóbb étvággyal indult útjára, és rohamosan bomlasztotta a patriarchális-feudális viszonyokat. A századfordulót követő években Oroszország, az Osztrák-Magyar Monarchia, a balkáni államok, Spanyolország képviselték a tőkés fejlődésbe nemrég bekapcsolódott „peremvidékeket”. 0 is útra- valóul kapta a népéhez fűződő elkötelezettséget. A „népért síró, bús, bocskoros nemes” nemcsak a Nyugat felől bírálta a félfeudális hazai elmaradottságot. Fokozatosan elvezette ez az elkötelezettség a peremvidék fiát annak lírai átéléséhez, hogy nem lehet igazán emberhez méltóan élni a polgári társadalom szűkös keretei közt a tőkés fejlődés élenjáró országaiban sem. Így lett a „magyar ugar” elleni lázadóból „ember az embertelenségben”, antiimperialista forradalmár. Messzemenő követelményekkel jár ez az új Ady-kép a költő művészi fejlődésének, illetve helyének megítélésére nézve is. Első két érett kötetét, az Új versek-et valamint a Vér és arany-t jellemző képzeletdús és burjánzó szimbólumvilág, továbbá a nyelv zeneisége alapján elsősorban szimbolistaként tartották számon Adyt. (Például Babits azzal kívánta megadni világirodalmi rangját, hogy az általa mindenek fölött tisztelt Dante mellé állította, mert — úgymond — mindketten egységes szimbólum-épületet alkottak életművükkel.) Másrészt ugyanebből a meggondolásból mondták róla, hogy megkésett szimbolista, akinek az elmaradott keleteurópai viszonyok miatt nem sikerülhetett szinkronba jutnia a korabeli francia lírával, amely 20—30 éve túlhaladta már a szimbolizmust. Lefordíthatatlanságát, életművének külföldi visszhangtalanságát is főként ezzel az állítólagos fáziseltolódással próbálták magyarázni. A korszerű Ady-kép meghatározó vonásai mégis azok a művészi mozzanatok, amelyek 1908-tól fogva kaptak . mind döntőbb szerepet az életműben. Lírájának nyelve ettől kezdve fokozatosan egyszerűsödik, formateremtő erejét elsősorban a gondolat irányítja. Versépítkezésének anyagát pedig egyre nagyobb mértékben alkotják logikai-grammatikai elemek. Válaszai sokszor ellentmondanak egymásnak. Nem is lehet ez máské.pp, hiszen a teljes élet átélésének igényével alkotó Ady mindent el akart mondani, ami meghatározta századunk bonyolult, sokszor kiút- talannak tetsző világában vívódó és gondolkodva élő ember érzéseit. A sorsával szemben tehetetlen, magányos egyén nihil-érzése éppúgy hangot kap, mint a világméretű ott- hontalanságból az istenhez menekülő védettségkeresés. Üjra és újra fölismerte azonban Ady, hogy századunkban már csak egyetlen igazi és öncsalás nélküli mód van megszerezni a védettség és az otthonra találás biztonságát. Föllelni a hitet a reménytelenség minden kísértésén túl az ember történelem- és társadalomalakító képességében, érzelmileg azonosulni azokkal, akik cselekvés áltat testesítik meg ezt a képességet. A világháborút személyes sorsának, népének, sőt az egész emberiségnek tragédiájaként élte végig. Egyike volt azoknak a nagyon kisszámú európai szellemeknek, akik az első perctől mindvégig megalkuvástól mentesen elutasították az öldöklést. A „Holnap hősé”-bői a Tegnap idézője lett, mert a múlt élményeiben látta zálogát, hogy az ember cselekvőén képes sorsát alakítani. A háborúval mélypontjára zuhant történeti fejlődés minden gyötrelme dacára is megőrizte végső soron a hitét az oly sokszor megátkozott emberben: „Az Embernek, míg csak van ember, / Megállni nem lehet.” T ermészetes tehát, hogy a korszerű Ady-képben a háborús évek termése alkotja a művészi fejlődés csúcsát. Néhány „nagy” költemény kivételével a szélesebb olvasóközönség alig-alig vesz tudomást erről az alkotói korszakról. Hosszú időn át általános volt a vélemény, még a költő tisztelőinek körében is, hogy Ady fokozatosan hanyatlott. Betegsége és a háborús megpróbáltatások pedig szellemi ronccsá tették, aki ekkor már alig alkotott méltót önmagához. Az Ady-portré új vonása, hogy az utolsó alkotóperiódus, az imperializmus nyílt világválságát jelentő háborúja ellen tiltakozó „ember az embertelenségben” minősül költőileg és gondolatilag a legmagasabb rendűnek. Ekkor volt képes Ady a legnagyobb hitellel fölidézni az önmagát megvalósító emberiségnek az imperializmus minden embernyomorító korlátján túl lévő távlatait. Schweitzer Pál Ady Endre: Négy-öt magyar összehajol Es csöpög a könny: Miért is, miért is, miért is? £s hömpölyög fönt a hahota, Hogy soha, soha, soha. Ennyi búsulással fényesen Nyílnék meg az Ég, Ahol csak Ég és okos üdvösség van S itt nem elég. Itt nem kell csak a könny S itt valahol, ott valahol Esett szép, szomorú fejekkel Négy-öt magyar összehajol, Miért is, miért is, miért is? Kass János illusztrációja. Itt valahol, ott valahol Esett, szép, szomorú fejekkel Négy-öt magyar összehajol S kicsordul gúnyos fájdalmukból Egy ifjú-ősi könny, magyar könny: Miért is? És utána, mint a zápor Jön a többi könny: Miért is, miért is, miért is? S nincs vége könnynek és miértnek. Fölöttük hahota köszön, Hahotája, akik nem értnek S akik sohase kérdik s kérdték Miért is? Ady és a muzsika A cigány vonójával Az italozó Ady Endréről a legendák máig élnek. Haj- najba nyúló muzsikás, csavargó éjszakákról vall az emlékezők majd mindegyike; kávéházak, mulatók, híres cigányprímások, sanzonettek tünékeny nevét idézik elénk. A századelő újgazdag, mozgalmas, világvárosiasodó Pestjét a kávéházak városának is szerették látni. Ady a Nagykörút és a Belváros zajos irodalmi kávéházait nemigen kereste fel, az Andrássy út, és a Nagymező utca felé vette útját. Itt van a „Három holló”, a mindennapi tanya, a Trenk-féle vendéglő az akkori Andrássy úton. „Ezt a csöndes, kevésbé látogatott helyet Révész "Béla fedezte fel még régen, ő a hajnalig- dolgozó éjszakai szerkesztő, a magányos elüldögé- léseket kedvelő emben — írja Bölöni György. ...A „Három holló” egy soha be nem záródó helyiség volt, éjjelnappal nyitva... Nem volt itt zene... Volt pár függönynyel elválasztható fülke — szeparé — az otthonosabb, vagy mulatósabb kedvű vendégek számára. A baloldali sarokfülkében volt otthon Ady Endre. Néha délután is benézett egy pohár fröccsre, vagy korsó sörre, hogy a fülke csöndjében a Nyugat számára megírja várandós verseit”. Itt keresték fel barátai is, költők, írók, hírlapírók, kritikusok, muzsikusok és festők: a polgári radikális Kurtít Zsigmond, a Szocializmus szerkesztője, Zuboly, Bányai Elemér, az Est-lapok későbbi Mikes Lajosa, a kritikus Schöpflin Aladár, Móricz Zsigmond, Kaffka Margit, Bölöni György, Krúdy Gyula, Szini Gyula, a mecénás. Hatvány Lajos, Szabó Dezső, Benedek Marcell és mások. Így vált a „Három holló” irodalmi központtá és irodalomtörténeti fogalommá. S ha Ady muzsikát akart hallgatni, sorrajárhatta a szomszédos mulatókat. Itt találta Nagy Endre kabaréját, ahol majd az Ady-paródiák után Reinicz Ady-dalai aratnak gyors sikereket; az Erdélyi borozóból cigányzene szól, mellette a rosszhírű Helvetia és a Francaise. Ekkortájt hódít Pesten a fekete Dean, az első „kopogós amerikai” táncokkal. Ilyen „nigger nótá”- ra, mint Ady nevezte, a Folie Caprice-ba invitálnak. A szomszédos Müllerei zenekara pedig csak bécsi valcert játszik. A Nagymező utcában, a Fővárosi Orfeum Télikertjében hall a Párizst járt költő itt-ott francia beszédet. Ide jár Budapest előkelőbb félvilága és ez a nemzetközi éjszakai élet egy világváros illúzióját kínálja. Majd húsz év múltán, az egykori vidám társ, Krúdy Gyula emlékezetében a rég pusztult Télikert így ragyog fel: „Éjfélkor nyitották meg a Télikertet, amikor a közönség kifelé tódult az orfeumi előadásról, a kastélyba való ajtók kitárultak, valamennyi lámpa felgyújtva, hogy az arany és piros színek szinte vakítottak és most már a cigányzenekar vette át azt az indulót, amelyet odabenn az orfeumi szalonmuzsikusok éppen befejeztek. (Évekig a Hölgyzászlóalj című operettből való volt ez az induló, amelyet Rajna Ferenc... írt.) És a Télikertben Vörös Elek és bandája muzsikált. Amint a költő kívánta, népdalt, Dankó-nótát, Rózsavölgyi verbunkost, vagy valami régi dalt a Gacsaly Pista nagy legény volt-tói a Befútta az utat a hó-ig... A banda és a prímás számára mindig volt hely asztalánál, ők pedig lakodalomba hívták vendégnek. Ady nem volt válogatós a zenében és a sokszínű éjszakai muzsikából mindig azt választotta, amelyikre éppen szüksége volt. Dallam- és ritmusviláguk fülében maradt és mint Szabolcsi Bence is figyelmeztetett, nyugati, olasz, francia táncritmus is irányítják képzeletét és teremtik változatos versformáit. (Például Az ős Kaján, Temetés a tengeren. Nagy sírkertet mérünk.) De miként a zilahi templom orgonája mellett kántáló egykori kisdiák nem feledte a régi zsoltárokat, úgy ivódtak vérébe az érmindszenti nép dalai. S Párizsban az illanó kupiék után, ha gondolatai hazajárnak, úgy hallgatja naponként a Café Rabeleis-ban a cigány muzsikáját, mint a szállodaszobájával szemközti templom harangszavát. A Felszállott a páva mellett a Két kuruc beszélget, a Bujdosó kuruc rigmusa talán a legkézenfekvőbb példák az ősi, népi melodika továbbélésére, fel- használására. A cigány vonójával című versében azonban nemcsak egy versszaknyi népdalt Idéz, hanem az egész vers rím és képvilágát a népdal mintájára formálja. (Lement a Nap a maga járásán ...) V. K. KM
