Kelet-Magyarország, 1977. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-20 / 273. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. november 20. Népművészeink „Irénke, énekelj!” E gy beregi fiatalasszony hét évvel ezelőtt megénekeltette az országot. Tákos, Márokpapi volt a daltermő talaj, ott a nagyapa, a nagymama. Kislány korában kezdte, amikor a dohánycsomózóban foglalatoskodó felnőttek észrevették a jó hangú, vidám "gyereket. Irénke énekelt... Ha nem, már hiányzott a dal és az emberek kérlelték: „Irénke, énekelj...” — Emlékszem, minden dalért egy lyukas kétfillérest kaptam. A végén egész füzérrel vittem haza — mondja Irénke, azaz Simon József - né, akit 1970-ben a tévé képernyőjén megismert az egész ország. Kevés hely volt ebben a kis hazában, ahol ne kapták volna fel szinte slágerként a vetélkedőn „befutott” dalt: „Látod édesanyám, látod édesanyám, mért szültél a világra ...” Simon Józsefné, a tákosi tsz tejcsarnok-kezelője pedig nem akart feltűnni, nem akart „sztár” lenni. Kislány korától szeretett énekelni, elsősorban a népdalokat. Ma sem tudja, hogy a sok dal közül miért ezt választotta. Természetesen jött ez, és nem is választhatott volna jobban. Egymaga készült fel, nem tanította senki énekelni. A próba után hiába várta az értesítést, már bele is nyugodott, hogy nem jut el az országos döntőig... — Egy nap aztán a fiam elém tett egy levelet — emlékezik. — Majd megnézem este, most nincs rá időm, mondtam, hisz sokfelől kaptam levelet akkor is, meghívókat, egyebeket. „De anyu, ez a televíziótól jött!” — mondta a fiam. Ezzel a levéllel hívtak meg a pesti versenyre. De még ott se nagyon reméltem ekkora sikert. Egy idősebb nénivel, aki a Népművészet mestere, egy szobában laktunk a szállodában, ő is tagja volt a zsűrinek. Azt mondta, amikor meghallotta, hogy melyik dalt akarom elénekelni: „lányom, ez any- nyira ismert, hogy ezzel nem nagy sikert fogsz elérni.” Én mégis maradtam ennél a dalnál ... Simon Józsefné tíz évig dolgozott a tákosi tsz-ben. A tejbegy űj tőcsarnok egy kicsit a falu közepe mindig. Itt találkozik mindennap szinte mindenki mindenkivel... A tévés szereplés után valóságos faluünnepség volt Tákoson. Akik közelebbről nem ismerték, azok is jobban szemügyre vették az akkor harminc éves Simonnét. És mit mondtak? — Olyan éppen, mint mi, ezt mondták — folytatja Simon Józsefné. Ez esett talán a legjobban, hogy a falubeliek, a környékbeliek éppen olyannak látják őt, mint magukat. És igazuk is volt Az a természetesség, egyszerűség sugárzott a tévé képernyőjén is Simonné arcáról, amely a legtöbb falusi asz- szony arcán otthonos. Rengeteg levelet kapott az ország minden tájáról, még külföldről is. A legkedvesebb a közeli Nyírmadáról érkezett, egy bizonyos Ilonka nénitől, aki arra kérte, ha csak teheti, látogassa meg. — A kutyától ne féljen, ha nem vagyunk otthon. Szóljon neki bátran, hogy Bodri, nem harap — írta a néni. Voltunk is a családommal együtt Nyírmadán, nagyon jól éreztük magunkat... Kevés levél maradt válasz nélkül, este sokáig ez volt az időtöltésem, válaszolni, eny- nyit megérdemeltek, akik írtak nekem... S hogyan alakultak a tévés szereplés után Simon Józsefné hétköznapjai? Folytatta ott, ahol abbahagyta. Dolgozott serényen, és főzés, mosás közben énekelt. Megalakított egy „saját” pávakört, legalább ötvenen jártak el esténként, énekelni, táncolni. Csak akkor kellett törni a fejüket, amikor a hivatalos írás az iránt érdeklődött, ki a fenntartó szerv és mi a neve a pávakörnek... — Mit is mondjunk? — mosolyog Simonné. — Rávarrtuk magunkat a tsz-re, hogy ő a fenntartó szerv. És kitaláltunk egy szép nevet is: „Tákosi Tiszavirág” ... Csak sajnos, valóban tiszavirág lett a körből, nem volt annyi energiám, hogy a munka mellett összefogjam a csoportot. Pedig eljutottunk a fővárosig, az Erkel Színházig. Aztán hazajöttünk és szétment a csoport ... Azóta is bánt a lelkiismeret, de nem futotta többre az erőmből... Mi változott még Simonné körül hetven óta, amikor a szép egyéni teljesítményért megkapta a népművészet ápolásáért adományozott magas kitüntetést, a „Népművészet mestere” címet. Azóta is hű maradt az énekléshez, megszámolni se „Ott megy a Látod édesanyám ...” Továbbra is Tákoson lakom, onnan járok be dolgozni kocsival. Nagyon boldog embernek érzem magam ... Nem éppen kényelmes munka nyolc órán át a presszógépnél, a pult mögött állni. Mégsem fárad. Sőt, ahová hívják, mint legutóbb Tiszavasváriba is, rendszerint elmegy és fellép. A gyakorlása pedig ugyanaz, ami a tévés szereplés előtt volt: főzés, mosás közben énekel... De mindig jókedvvel. Egy szóbeszéd is elterjedt, amikor reflektorfénybe került: azt beszélték, a családi élete sínylette meg a nagy sikert. Simonné mosolyog, és egy epizóddal válaszol: — A párom a vízügyi társulásnál dolgozik, motorral járja a vidéket. Amikor az egyik beregi faluban megtudták az utcán beszélgető öregasszonyok, hogy tákosi, megkérdezték, ismeri-e Simonnét, igaz-e, hogy otthagyta az urát, és a két gyermekét? A férjem azt válaszolta: „ismerem Simonnét és mendemonda az egész, nem igaz.” S így is van, ugyanúgy élünk, mint azelőtt. Van egy fiam, már nős, nemsokára nagymama leszek. A fiamnak is van kocsija, néha ő visz el, ő a sofőr, ha szereplésre hívnak... tudná, hányszor énekelte el a „Látod édesanyám”-at. Járt külföldön is a vásáros- naményi szövetkezeti tánccsoporttal, Lengyelországban, Csehszlovákiában, a Szovjetunióban. — Három éve a Vásáros- naményi ÁFÉSZ áruházi cukrászdájában dolgozom, ahol nagyon sok ember megfordul naponta. Jól érzem itt magam, olyan munka ez, amit szeretek. Emberek között lenni, ezt csináltam Tákoson is. Most pedig itt. Jólesik, ha azt hallom, „olyan kedvesen szolgál ki, hogy öröm ide jönni.” Mások az utcán ismernek fel, nem is a nevemet mondják, hanem azt: S okan várakoztak az áruházi cukrászdánál, kávéra, szendvicsre, kólára... Folytatnia kellett a munkát, amit jókedvvel végez, mert csak az emberek között érzi jól magát. Talán mégis van egy későbbi vágya, terve, azon túl, hogy a főzőkanál mellett régi és új fel- fedezésű népdalokat dúdol- gat? — Van — mondta epilógusként. — Bízom abban, hogy egy népművészeti műsorban, a tévében még felléphetek azokkal a népművészekkel, akikkel együtt küzdöttünk az emlékezetes Röpülj páva-vetélkedőn ... Páll Géza MEGYÉNK TÁJAIN Márokpapi S lyos, kövér felhőket hajszol a szél Namény felől. A falu, Márokpapi csendesen összekucorodva várja a telet, ami a Kárpátok felől szokás szerint nagy dirrel-durral nemsokára megérkezik majd. Most azonban még ősz van, csúnya, ködös ősz. A levegőben lóg az eső lába, pedig ez aztán végképp nem hiányzik. Esett egész éjjel, s most az idegennek módja van megismerkednie az igazi bergi sárral. Bár ami azt illeti — legalábbis az utcán beszélgető öregemberek szerint — már ez sem az igazi. — Akkor jött volna erre — fordulnak felém —, mikor tutajjal kellett a Kis-sorról templomba járni! Bár, ha jól megnézzük magát, nem is igen élt még akkor. Ha jött egy kis eső, a szegény igásálla- toknak majdhogynem úszniuk kellett a sárban. A járdákon meg nem betonkockák, hanem széles tölgyfadeszkák feküdtek, azon jártunk. Egy-egy nagyobb eső után úgy elnyelte azokat is a víz, mint a pinty. Ma meg már?! A? emberfia, akár fehér lákkciboben is végigmehet a falun, akkor sem sározza be a lábbelijét. Maga világotjárt ember, de mondjon nekünk még egy olyan falut, ahol minden utcában betonjárda van! No, ugye hogy nem tud? Hát ami igaz, igaz, valamikor a mi falunk is nagyon sáros volt. Ismeri azt a mondást: „Gecse, Csorna, Macsola, Márok, Papi, Csaroda, Aszté, Surány, Tákos, ez a kilenc város, igen híres sáros”? Mindig ezzel ugrattak bennünket a környékbeliek. Persze azért nem kellett bennünket se félteni, megtaláltuk mi mindig a módját, hogy visszaadjuk a kölcsönt. Nem maradtunk soha senkinek adósa. — A faluról akar riportot írni? — kérdezik. — Hát ami azt illeti, éppen ideje már, hogy a mi falunk is benne legyen az újságban. De — jó tanácsként mondjuk — addig el ne menjen tőlünk, míg Kovács igazgató bácsival nem beszélt. Van már annak talán 25 esztendeje is, hogy hozzánk jött tanítani, valahonnan a NyírbőL S látja, itt maradt köztünk, pedig biztosan lett volna rá alkalma, hogy városba költözzön. De nem ment. Igaz, akit mi egyszer megszeretünk, nem igen vágyik el közülünk. Vagy itt van a Ráski Gyurka, ö itt nőtt fel közöttünk, ismerjük gyermekkora óta, s már ő is jó tíz esztendeje tanítja az unokáinkat. Az a mi szerencsénk, tudja, hogy évtizedek óta jó tanítóink vannak. Igaz, olyan ez a két tanár, hogy még azt is képesek megnézni, hogy mi fő a fedő alatt, ők aztán igazán nem vágtak fel arra. hogy tanultak. No, de még csak az lenne szép, hogy a közülünk valók is fennhordanák az orrukat! Nézze csak — mutatnak egy fehér Zsigulira —, meg is jött az igazgató bácsi. Biztosan a könyvtárban akar begyújtani, merthogy este kölcsönzés lesz. — Csodálkozva mosolyognak a naiv kérdésen, hogy „ő a könyvtáros is?” Majd még hozzáteszik: nemcsak könyvtáros, hanem tanácselnök-helyettes, párttitkár, tanácstag, vb-tag, meg még egy csomó minden. Az igazgató „bácsi”, a még negyvenedik évét sem taposó Kovács Kálmán nevetve egészíti ki a felsorolást. Mindezek mellett még a szomszédos község, Beregsurány általános iskolájának is az igazgatója. Hogyan győzi mindezt? Egyáltalán ennyi feladatot képes-e egy ember maradéktalanul teljesíteni? Szavai meggyőzően hatnak: — Annak a pedagógusnak, aki elvállalja, hogy ilyen kis faluba jön tanítani, mint Márokpapi, mindenképpen fel kell arra készülnie, hogy szinte minden társadalmi funkciót neki kell betölteni. Nálunk ráadásul még agrárszakemberek, vagy orvosok sincsenek, hiszen a té- eszközpont Beregdarócon, a községi tanács, meg az orvosi rendelő Beregsurányban van, így a legtöbb munka ránk, pedagógusokra hárul. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szívesen csinálom. Hiszen közöttük élünk, ismerjük egymás gondját, örömét, s mi sem természetesebb annál, hogy ahol csak tudunk, segítünk. Igaz néha morgolódik otthon a család egy-egy éjszakába nyúló tanácskozás után, dehát a húsz év alatt volt idejük megszokni. A parányi, de jól felszerelt könyvtárból az utcára lépve érezzük csak igazán, hogy bizony felfér már a nagykabát. Komáromi Endre bácsiéknál is halkan duruzsol a tűzhely. a gazda a kezét melengeti a tűz fölött. Már egy éve lassan, hogy megerőltette egyik karját, s azóta semmiképpen sem akar rendbejönni. Pedig lassan itt a disznóölés, ahol igencsak szükség van a két egészséges karra. Igaz, itt lakik a szomszédban mindkét fia, elvinnék azok a hátukon akár a tarpai hegyet is, de a disznóölés csak úgy az igazi, ha ő vezeti a munkát. Komáromi néni is sopánkodik egy kicsit, hogy nincs annál nagyobb baj, ha tétlenségre van kárhoztatva az ember. Igaz, ezt a férjére érti, mert ő igencsak fürgén dolgozik. Egy húszéves fiatalasszony sem találhatna be a cérnavéggel a tű fokába biztosabb kézzel, mint ahogy azt Komáromi néni teszi, ölébe téríti*á hatalmas Rá- kóczi-mintás térítőt, s két öltés között megjegyzi: az édesanyja sem használt soha szemüveget, pedig ő is rengeteget varrt. Endre bácsi kint az udvaron büszkén mutatja a házat, van már az tán százéves is, de úgy állnak annak a falai, mint a parancsolat, ő már közelebb van a hetvenhez, mint a hatvanhoz, de nem emlékszik rá, hogy valaha is festeni kéllett volna az ajtókat, ablakokat. Bezzeg a mai házgyári lakásokét! Sőt, a két fia nemrég épített új lakást a két szomszédos telken, de kíváncsi azokra is, meddig bírják a nyílászárók — mint ahogy most nevezik az ajtókat, meg az ablakokat — festés nélkül. A Tarpa felé vezető Kossuth utcán sétálunk, a falu történetének avatott ismerőjével, Ráski Györggyel. A XIV. században épített parányi református templomra mutat, s azt mondja, a hagyomány szerint csodálatos freskók vannak a falakon. 1775-ben azonban bevakolták, és lemeszelték a festményeket, azóta is a mész alatt pihennek. Egyszer pedig tényleg érdemes lenne ennek alaposabban is utána nézni, hiszen a szomszédos Csarodán is hasonló módon kerültek elő a templom freskói. — Ha kiérnénk a faluból, akkor már az Oszlás úton mennénk tovább Tarpára — mondja a fiatal tanár. — Az idősebbek szerint Esze Tamás talpasairól kapta az út a nevét. Ugyanis, amikor a kuruc vezér legényeivel át-átjött Mé'rkre, meg Papiba, a falu alá érve mindig oszoljt vezényelt, hiszen kövesét nem lévén, akkora volt a sár, hogy lehetetlen volt lépést tartani. Visszafelé jövet a nemrég átadott vízmű előtt visz el az ütünk. Nagy esemény ez a község életében, hiszen egyre többen igénylik itt is a fürdőszobát, s az épülő új házak — az idén 17 — szinte kivétel nélkül fürdőszobával készülnek. Eddig hét lakásba vezették be a vizet, s további félszáz bekötésre vár. Az egyik új fürdőszoba-tulajdonoshoz, Hibály Istvánékhoz kopogtatunk be. A ház asszonya egy kis kazán mellől egyenesedik fel, s tessékel beljebb a szobákba. Az ablakok előtt hatalmas, hófehér radiátorok ontják a meleget, a trópuson honos növények joggal érezhetik magukat otthon. A fiatal- asszony szabadkozik, hogy csak egyedül fogad bennünket, de a férje oda van Debrecenbe, most hozza a legújabb típusú Skodát. Bordó színűt szeretnének, de az se baj, ha netán csak fehéret kapnak. TTtteledik már, mikor búcsúzunk a fap Jutói. A hideg északi szél szétzavar*■ Jta a felhőket, s most vakítóan sziporkáznak az égen a csillagok. A hold is előbújt már, ezüstös sugarait szétteríti a tájon. A falu a holnapra készül. Balogh Géza O
