Kelet-Magyarország, 1977. október (34. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-23 / 250. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET Nemzedékek — egymás vállán T. községnek 3300 lakója van. Hogy a következő példák, jelenségek éppen innen származnak, annak semmi különös oka nincs. A színhely lehetne talán bármelyik falu hazánkban. Eligazodni aközött, ami általános, hárman segítettek. Egy községi gyógyszerész, aki 17 évet dolgozott egy helyen: dr. Burik János; egy körzeti orvos, aki több községben szerzett tapasztalatait osztotta meg: dr. Császár László; egy tanácstitkár, aki igazgatási ügyek közben jó megfigyelője az embereknek: Pásztor Lajos. Kijelenthetjük: a falu sok évszázados rendje fénekestől felfordult. A tulajdon-, termelési viszonyokban beállott változás alapjaiban ingatta meg az egyik legrégibb összetartó erőt: a nagy család patriarchális rendjét. — Megszűnt az, hogy az öreg ház és a föld révén korlátlan ura volt a családnak élete végéig. Ez — mondja a gyógyszerész — lényegében nem is lenne baj, ha nem hozna magával egy sor egyéni tragédiát. Az öreg ugyanis nemcsak a hatalmat veszíti el, de a családot is. Gyermekei elmennek, általában messze kerülnek. Jó, ha időnként látogatóba visszatérnek. És emiatt jelentkezik a tartós magány, az egyedüllét, a fölöslegesség érzése. — Még jó, hogy az orvos rendelőjében csapódik mind. ez le. Ilyenkor * a nyugtató, az altató hoz átmeneti lazulást. De igen sok öreg inni kezd. Ha a község lakosságát figyeljük, úgy elmondható: az alkoholizálás nő, s az öregek körében, férfiakra s nőkre egyaránt jellemző. Ha azt vesszük, hogy T.-ben évente hatmilliót költenek el a kocsmában, már az is megdöbbentő. Vegyük ehhez azt a pénzt, amit az eljárók, az utazók más helységek, kocsmáiban hagynak. Évente minimálisan 2—2,5 ezer forintot költ alkoholra csecsemőt és aggot beleértve, a lakosság. — Két jelenség az öregek problémáihoz. Az előbbiekkel hozható összefüggésbe, hogy nőtt az öngyilkosságok száma. Az okok között találunk gyógyíthatatlan betegséget, családi viszályt, az időseknél kilátástalanságot — mondja Pásztor Lajos. Pedig az 50 és 70 közötti emberek erejük fölött is küzdenek, hogy a gyermekeket megtartsák. A 16 milliós betétállományból legalább a fele az öregeké. Veszik a fiataloknak a lakást, autót, ékszert, ruhát. De cserébe vajmi keveset kapnak visz- sza. És van valami, amire ritkán gondolunk: ezek a fiatalok, akik az idős emberek ragaszkodása, anyagiakban is kifejeződő kötődési vágya miatt mindent készen kapnak, vajon mit csinálnak majd, ha nem lesz többé a szülő, a kimeríthetet- lennek tűnő takarékkönyv? Az idős emberek gondja realitás. Döbbenetes élmény volt nézni Gyula bácsit, aki a kerítésnél állva sorba szólította meg az arra menőket, hogy szót váltson velük — de senkinek nem volt ideje, hogy meghallgassa. Az öregek napközije átmeneti segítség. Nappal. De a veszélyes a hosszú este, a magányos éjszaka, az egyedül maradt ember vagy pár szüntelen várakozása. — Ez a réteg csak igen kevés számban termelődik újra. Nem kétséges, még vagy 15 évig problémát jelent — folytatja dr. Burik. Egy azonban biztos: a falu hierarchiájának felbomlása megköveteli a maga áldozatait, s erre sokkal jobban oda kellene figyelni. A középkorú nemzedék nagy része már nem ennyire érzékeny. Nem élték át a tsz-szervezést, a szövetkezet rossz időszakát, a közösségi formák bomlása nem rázta meg őket annyira. Gondjaik, problémáik forrása is egészen más. A gyermekek körében örökös stresszhatás figyelhető meg, mert a szülők igen sokszor képességeken felüli teljesítményekre sarkallják őket. Megfigyelhető a szülők körében, hogy iskolakezdéskor, pályaválasztáskor, középiskolai beiratkozások idején lényegesen többször fordulnak orvoshoz nyugtatóért, a családi konfliktusok is nőnek. Az eljáró dolgozók — éppen mert a falu minimális kontrollja is hiányzik — könnyelműbbek, erősen italozók. Bizonyos új közösségi fórumok idején — pl. tsz brigádgyűlés — idegesek, gyakran fordulnak a patikushoz: adjon egy doboz Legatint. A hivatalos helyekre is úgy indulnak, hogy bekapnak előtte egy felet. A szorongások pedig indokolatlanok, de hatnak még az évszázados reflexek, amelyek minden anyagi jólét ellenére sem engedik meg a természetes kapcsolatok kialakulását. — És még valami, ami ha nem is fogalmazódik meg, de tényező — folytatja a titkár —, az az anyagi jóléttel való gazdálkodni nem tudás. Vesznek itt aranyórát a ballagó óvodásnak, vannak lakoda- lomnyi iskolabefejezések, hatalmas névnapozások. Rengeteg az új ház, van 120 autó, 50 ezer baromfi és minden, ami a jólét jele. De amikor már minden megvan, marad a látszatra költés, illetve a pénzt nem célszerűen fel- használás. Erről beszélnek a temető flancos sírkövei, a vetélkedés szülte oktalanságok. Mindez nem megy konfliktusok nélkül. A szocializmus viszonyai szükségszerűen ellentmondásaiban teszik áttekinthetővé a történelmet. Mindez igen jól látható T.-ben épp úgy, mint más falvakban. A múlt és jelen együttélése során rajzolhatjuk ki a jövőt, amely véletlenül sem alakulhat spontán módon. — Jelentősen változott például a higiéné helyzete — mondja az orvos. De bizony azt is látni kell, hogy a tudati szint alakulása elmarad a kívánalmaktól. És máris kilépünk a szorosan vett egészségügyi területről, s a politika síkján járunk. Pedig a jelenségek apró, emberi gondok, csupán összegződésük jelez valami újat. — Apám mondta — így a tanácstitkár —, hogy az apának mindig akkor kezdett lefelé menni, amikor a gyeplőt átadta a fiának. Nem kétséges, a nemzedékek egymás vállán haladnak előre. És minden kor termeli a megrázó szituációkat. — Talán nem is tűnik ide- tartozónak, de el kell mondanom — folytatja a patikus —, hogy például a tévé, akkor, amikor felbecsülhetetlen jót hozott, megteremtette a hízó emberek sorát. Ebből nem egy egészségügyi gond származik. Vagy a fogamzás- gátló szerek jelentkezése sem nyomtalan az ember lelkében. A tartózkodás, az ismerkedés, a csalódás, a siker, ami a tablettákkal ösz- szefüggő, mindenképpen /cihát a nők idegrendszerére. önmagában a fogamzásgátlás, mint teljesen új gyakorlat és fogalom önmagában is sokkoló hatású lehet. De vegyük tovább azt, ami új, és nem elhanyagolható. Itt van a sok növényvédő szer. Egyszerűen még nem jutott el a legtöbb ember tudatáig, hogy ezek a mérgek nem azonosak a gáliccal. Különben is dráma, hogy ki-ki hozzájut, s ma már megfigyelhető, hogy az öngyilkos válogat a hatásos szerek között. De ki tudja, hogy a méreggel dolgozók esetében lesz-e genetikai kihatása az állandó vegyszerrel foglalkozásnak? — Érdekes — mondja dr. Császár László —, hogy amitől a falusi ember leginkább védett, az az urbanizációs ártalom. Először is van egyféle fokozatosság, ami nem megrázó. Másodszor: a fejlődés kellemetlen velejárói, úgymint a nagy zaj, a szeny- nyezett levegő, túlzott forgalomsűrűség alig jelentkeznek. Az idősebbek is jól viselik, a fiatalabb nemzedék pedig már beleszületik ebbe. — Ehhez kapcsolódva még hozzátenném: az idős emberek és fiatalok közötti ütközéseknek van még egy forrásuk. A beleszületésre gondolok. Az idősebb nemzedék lényegesen jobban tudja becsülni azt, amit a változások pozitív értelemben hoztak. A felelősség és felelőtlenség ütközésére gondolok, az értékek iránti érzékenységre. Nem kétséges, hogy a mai faluban ez valós gond, s az idősek bizony fájlalják, hogy mindaz az áldozat, amit ők hoztak, alig talál becsülésre. Félj az öregkortól, mert nem jön egyedül — mondta volt Platon, a görög bölcselő. A T.-ben szerzett tapasztalatok is ezt bizonyítják. A viszonyokat elsősorban a mai öregek szempontjából néztük. A mai középkorú és fiatal nemzedék is megöregszik. Vajon nekik mit hoz a jövő? Milyen batyuval jelentkezik öregkoruk? Ha másért nem, ezért is érdemes megállani a Gyula bácsik kerítése mellett. A holnap falujának már megszülettek leendő öregjei. Ne csak egymás vállán haladjanak hát előre. Néha kezet is foghatnak. Bürget Lajos Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott... (Részlet) A pályafenntartási főnökség modern székháza mellett egy kis barakkban — gondolom, egykori raktárban vagy meghagyott felvonulási épületben — működik a záhonyi átrakókörzet jövőbeni agy tröszt je: a számítógépes csoport. A csoportvezető fiatal, de kissé megviselt arcú mérnök, csendesen beszél, mértéktartóan fogalmaz, az embernek mégis az a benyomása, hogy ha nem fegyelmezné magát, szitkozódna vagy sírna. — Milyen arányban gépesítették a rakodási munkát? — A gépi rakodás aránya negyven-negyvenöt százalék, a félig gépesített negyven százalék — ide számít például az elektromos lapát —, a kézi mintegy tizenöt-húsz százalék. — Ez még mindig nagyon sok, majdnem hárommillió tonna. — Tudom. Bent a központban már évekkel ezelőtt kineveztek egy rakodásgépesítési kutatót. — Most például mivel foglalkozik az illető? — Tmk-terveket készít, és dekorációkat rajzol. Különben sem vált be, hogy a központ gondolkodik, tervez és vásárol helyettünk. Évekkel ezelőtt vettek hat kotrógépet és tíz targoncát, amit nem tudtunk használni, tovább kellett adni őket, sőt olyan átrakógépet is szerkesztettek, melyet a kipróbálás után kiselejteztünk. — Ez hogy működött? — Egy kis csillesor vitte át a búzát a széles vagonból a normálba, speciális kiképzésű pálya kellett hozzá, sok kiszolgáló munkás, és így sem adott teljesítményt. Nagy szemveszteséggel járt a munkája; már vagy öt éve nem dolgozik, de még mindig búza nő ott, ahol kipróbáltuk. Vitték a fenébe. Nálunk egyedi és kisgépekre van szükség, itt helyben kellene kialakítani és megépíteni őket, mint például azt a polipmarkolót, amelyik Eperjeskén szedi ki a vasat a vagonokból — a mérnök egy elhárító mozdulatot tesz —, de persze ez nem a mi dolgunk, mi a számítógéppel foglalkozunk. — Milyen típusú a gép? — Egy R 30-ast kapunk majd. — Mibe kerül? — Körülbelül száznyolcvanmillió forintba. — Megéri az Záhonynak? Szükség van itt egy számítógép szervező munkájára? — Azt tudja, hogy a záhonyi átrakókörzet nyolcvan négyzetkilométeren terül el, látszólag rengeteg a vágány, mégis állandó a veszély, hogy Záhony bedugul. A túloldalról lökésszerűen érkeznek a szállítmányok; mondjuk, egy hónapig nem küldenek cementet vagy fát, de ha ráállnák ezer és ezer tonna jön egyszerre. — Előfordult már, hogy az egész záhonyi átrakókörzet eldugult? — 1968—69-ben majdnem egy fél évig nem tudtunk fogadni. Papírfából annyi érkezett, hogy nem győztük normál vagonokkal, Tornyospálcán, Mándokon raktuk le a földre, ezt persze újra fel kellett pakolni, az önköltség elérte a csillagokat. — Miért nem hagyták inkább a fát a szovjet vagonokban? — Bizonyára tudja, hogy a vasút nem ingyen használja a külföldi partnerek kocsijait, hanem díjat fizet utánuk. Egy négytengelyes szovjet vagon díja az első héten egy rubel naponta, tizennégy nap fölött már a duplája; most szorozza be ezt a számot két- vagy háromezerrel. — Jobb szervezéssel nem lehetne elkerülni ezeket a fennakadásokat ? — Egy ember, bárki legyen is az, nem tudja áttekinteni egész Záhonyt. Czi- dornak reggel, mikor bejön, nyolcvanféle papírról kell tájékozódnia, és ezek esetleg még mindig nem mutatják meg a teljes képet. A gép viszont pontosan nyilvántartja az érkező árut és a rendelkezésre álló kocsikat, munkaerőt. A záhonyi munkából egyhamar nem lehet kiiktatni a rögtönzést, a hirtelen, alkalmi döntéseket, de a gép mégis valami rendet teremt majd. — A papírfák ügyében például milyen tanácsot adott volna? — Észrevette volna, hogy a papírfa kampányszerűen árad, és azt ajánlotta volna, hogy lassítsuk le a többi árufajta, például a vasérc rakodását, hogy embereket és kocsikat szabadítsunk fel. — De hogy fér össze a számítógép a szívlapáttal és a kézi állítású váltókkal? — A körzethez nemcsak Záhony állomás tartozik, érdemes volna megnéznie például Eperjeskét. Hatalmas, betonkockákkal kifalazott építményhez értünk, leginkább egy völgyel- záró gáthoz hasonlít — ez a záhonyi átrakókörzet egyik legmodernebb berendezése, a vasérccsúszda; a tervek szerint ez veszi majd át az összes hasonló létesítmény munkáját. Keskeny lépcső visz fel a tetőre, fönt a magasban szokatlan erővel vág a szél, meg kell kapaszkodnom. Kísérőm magyarázza, hogy a tervek szerint itt minden munkát géppel végeznek majd, némely gépet egyelőre lapátok pótolnak — nyugatnémet szerelők dolgoztak rajta hosszú hónapokig, de még mindig javítgatni kell, de az elgondolás így is látszik. Felvontatják a szerelvényt, a széles kocsik alját kinyitják, a vasérc nagyja lebukik a bunkerba, egy óriási habverőhöz hasonló szerkezet, a „rázó” a maradékot is kiüríti. A bunkerból aztán egy vágányon mozgó daru kimarkolja az ércet, és kanalával a magyar vagonba rakja. Ha a bunker megtelik, a munka akkor sem akad el, a daru átemeli a vasércet a vágányokon, és a sínek túloldalán meredek oldalú hegyek-, ben halmozza fel. A hegyeket most veri az eső, míni- umvörös tócsák áznak ki belőle. Az egész Eperjeske állomáson érződik a törekvés, hogy a gépek vegyék át a munkát, daruk emelik ki a zsákokat, rönköket; tárgyalnak a szovjet partnerekkel, hogy a deszkát is megfelelően összerakva, „pakétázva” küldje, hogy a daru hozzáférhessen. Hátul ömlesztett-kötegelt árut raknak át a kis gépek, francia és angol márkájúak, Soul, Clark, Bobcat mintájú kocsik. A vezetők félelmetesen ügyesek, nemcsak az autós rutinvizsgán mennének át dicsérettel, de cirkuszban is felléphetnének. Behajtanak a vagon közepén kialakult szabad kis térségbe, a félhomályban felcsillan a reflektor fénye, gyors kormánymozdulatokkal szinte egy helyben megfordulnak. Kanalukkal belemarnak a kálisóba vagy foszforlisztbe, vagy villájukkal felkapnak egy köteg alumíniumrudat. Hátrafelé is teljes gázzal rohannak, kerülgetik a feketesárgára festett tetőtartó oszlopokat, a sebességet akkor sem veszik le, mikor befutnak a magyar vagon ajtajába támasztott vaslapon, pedig a vagon nyílása alig néhány centivel szélesebb, mint az ő gépük, kiborítják a kanál tartalmát, és vágtatnak vissza. Öt mázsa fér el egy kanálban, egy gép egy műszak alatt százhússzor is megfordul, három-négy széles kocsit kirak. Egy brigád két emberből áll: a vezetőből és egy kisegítőből, aki fellapátolja és felsöpri az elhullott anyagot, nyitja-zárja a vagonokat, leteszi a kocsi elé a vaslemezt, segít megfelelő szögbe beállítani az elcsúszott bálákat. A vezetők három-négyezer forintot keresnek havonta, a kisegítők öthatszáz forinttal kevesebbet. A féltető alatt megreked és felfokozódik a dübörgés, kavarog a por, egy durrdefekt után percekig alig lehet látni. De a ritmus nem lankad, a rakodógép, ha kell, a hátsó két kerekére áll, úgy veszi fel a bálát, recseg és töredezik alatta a széles kocsi megviselt deszkapadlója. Üjabb vagont nyitnak ki, cellulóz érkezett benne, félre- tolják az ajtót, a rakodógép nekimegy a vékony elzáró deszkáknak, felhúzza, és recsegve betöri őket. Kipiszkál a halomból három nagy szürkésfehér' köleget,. a fogás . nem sikerült, rossz a villán fekvő rakomány egyensúlya, nekitámasztja a vagon falának, lódít rajta egyet, mikor a kötegek már biztonságosan fekszenek megfordul, és elrohan. — Hogy bírják ezt a hajtást az emberek? — Ép idegekkel jönnek ide, és amennyire lehet, vigyázunk rájuk. — Milyen betegségek fenyegetik őket? — Gyomor, ideg. A Clark gép kipufogója szénmonoxi- dot fejleszt. Ha nincs rászerelve gázlekötő készülék, idült szénmonoxid-betegsé- gek alakulhatnak ki — akár a közlekedési rendőröknél, akik egész nap a forgalom közepén állnak. — És ha valaki már nem bírja? — Mi nem dobjuk el az embereket, akik itt szolgáltak. Ha kocsin nem bírják tovább, a műhelybe vagy a darura kerülnek. — A gépek hogy használódnak el? — A fiúk hajtják a gépeket, de tudnak is bánni velük, egy csomó alkatrészt is maguk bütykölnek össze. — Éjszaka is dolgoznak? — Nem, éjszaka tartjuk rendben a gépeket. Mindig a legszélső lyukon fütyülünk, nincsenek tartalékaink, reggel minden gépet be kell vetnünk. — Ezt a feszített ritmust, ahogy dolgoznak, nem lehetne kissé levenni? — Csak ilyen munkával lehet elvégezni, ami ránk hárul. A külkereskedelem viszont szerződéskötés előtt egyszer végiggondolhatná, hogy mit bír el Záhony és a záhonyiak! Változó életünk KM 1977. október 23.
