Kelet-Magyarország, 1977. október (34. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-16 / 244. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. október 16. Dunakanyar a Silvánusból (olaj) Hattioni Eszter kiállítása Nyírbátorban Azok, akik valamelyest tájékozottak a képzőművészet háza táján, Mattioni Esztert a hímeskő mesterének ismerik. Hogy mi a hí- meskő, azt már kevesebben tudják; annyi azonban már elterjedt a közvéleményben — különösen a Mattioni Eszterről készült nagysikerű televíziós film kétszeri levetítése után — hogy az efféle műfaj igencsak alkalmas épületek díszítésére, homlokzatok, nagy felületek, belső terek művészi kiképzésére. Érdemes megvizsgálni, mi képesítette Mattioni Esztert arra. hogy olyan meggyőzően oldja meg századunk építészete által a képzőművészetnek kitűzött feladatot? Miként jutott el egy olyan műformához, mely a festőnek elegendő hangerőt biztosít ahhoz, hogy architektonikus arányúvá tudja növelni művészi megnyilatkozásait? A választ csak egész életművének az ismeretében, művészete egészének megértése útján lehet megadni. Erre a Báthori István Múzeumban megrendezeti tárlata is kielégítő eligazodáshoz segíti a közönséget, mert bár kiállított műveinek a száma eléggé korlátozott, a válogatás viszont munkásságának minden jellemző szakaszát, fejlődésének teljes panorámáját áttekinthetővé teszi. Tévednek azok, akik a hímeskő megteremtését mindössze egy technikai újításnak tulajdonítják. Igaz a jól és gyorsan kötő anyagnak, a gazdag színvilággal megjelenő, nemesen ható kőmozaik határozott formáinak alkalmazása, a lecsiszolt márványzúzalék csillogásának festői eszközzé minősítése nagy horderejű ötlet volt. Ám a hímeskő mindenekelőtt egy festőművész korszakalkotó koncepciójának a következménye. Mattioni Eszter ezzel a leleményével az építészeti környezetben megjelenő műalkotások sajátosan képzőművészeti szellemű kialakítására tett javaslatot. Ahhoz szolgáltatott mintát a gyakorlatban, hogy a korszerű építészethez csak a maga lábán járó festészet (szobrászat, iparművészet) a méltó, úgy teljesedik valóban igazi értékké a komplex művészi munka, ha az ágazati törvényszerűségeknek a társművészetek mindegyike eleget tesz. Amiképpen az épület nem lehet „festői”, úgy a falkép se hasonulhat desztillál tan architektonikussá. Lyka Károly szavai félreérthetetlenül leszögezték Mattioni Eszter kezdeményezésének származástanát. „A hímeskő technikája testvére a klasszikus mozaik technikájának... stilisztikai alapon a festészet körébe tartozik és bizonyos, hogy csak festő találhatta fel. S Mattioni Eszter valóban festő a javából, olyan, akit vérbeli piktornak, született festőtehetségnek szoktak nevezni. Ösztönösen biztos színérzékkel rendelkezik, koloritja gátlástalanul árad el festményein: élénken, harsányan épp oly tiszta akkordokat tesz le, mint gyengéden, líraian. Azok közé tartozik, akik nem betanult képletek szerint válogatnak a spektrumból, de mert az abszolút hallással analóg tévedhetetlen színfelfogóképesség birtokában vannak, hibátlanul hangolják egymáshoz még a közfelfogás szerint ösz- sze nem illő foltokat is, szabadjára engedhetik festői indulataikat. Mattioni Eszter színérzékenysége spontán jelentkezik a természet, az élet élményszerű meggyőző erővel kínálja neki a meg- fes*enivalót, s ő nem is szabódik az eleven impressziók befogadásától. Ugyanakkor — persze — mégis csak ellenőrzi magát iskolázottságának megfelelően, de a tanultakkal sohasem béklyózza le fantáziájának érzékletes felvillanásait. A szabadon érvényesülő színgazdagságban találta meg«önmagát, s ez az intenzív sugárzás, foszforeszkáló káprázat kellett a hí- meskőhöz. A látszatokra adó műbarát azt hi- hetné, hogy ellentmondás, vagy legalábbis számottevő különbség választja el Mattioni Eszter táblaképeit a hímeskőtől. Ez az eltérés mindössze annyi, amennyire a festménytől, illetve a falképtől a műfaji sajátságok mást és különöset követelnek. A színek tö- retlensége, a formák nagyvonalúsága, a kifejezés érzelmi hitele, a megjelenítés lakonikus Sióagárdi kislány arany háttérrel (hímeskő) volta a festőt monumentalistává minősítheti. Mattioni Eszter mindemellett még a népművészethez is érzékeny intuícióval kapcsolódik, az idegeiben érzi, hatodik érzékszervével észleli a halhatatlan folklór ihlető érdemeit, a veseletek, szőttesek, varrottasok, faragások, cserepek, népszokások ősi indítékait. A már- már mitikus stilizáltság találó jeleket, átvitt értelmű motívumokat tett közkeletűvé, s ezek kipróbált biztonsággal vezetik el a tudatot és megértést lélektől-lélekig, az egyéntől a közösségig. A társadalmilag hatályos művészet ugyanis a nemzeti, helyi jellegzetességek segítségével hatol el a tömegek agyáig, szívéig, ezért a legnagyobb nyilvánosságnak szóló művek alkotója, az architektonikus léptékben megoldott falképek mestere a népi hagyományokat is számon kell tartsa. Mattioni Eszter ezt se programszerűen teljesítette, mert magától értetődően élt a falu szellemi kultúrájának tanulságaival. Színvilágának eredően zengzetes lejtéséhez ez a népművészeti tájékozottság, ez a gyermekkori emlékekhez kötődött inspiráció is hozzátartozik. A szabolcs-szatmári tárlatlátogatók számára Nyírbátorban ezúttal az ország nyugati feléből, Tolnának az üzenetét is közvetíti Mattioni Eszter. Bereg és Sárköz egymásra találhat a szép színek szeretetében. (A kiállítás október 28-ig látható a nyírbátori múzeumban.) Dr. Pogány ö. Gábor főigazgató Nemzeti Galéria Gyurkovics Tibor: Evek A kukoricafák között eltűntél, őszi szél zörög lábad nyomán és tél dere rakódik a kezedre le. Alakod vették nyári fák, tavaszra váltott a világ szemedben. És az asszonyok balovány szája mosolyog. Nem vagy sehol. Se tél, se túl. Az ég a fejedre borult. FILMJEGYZET A magyar filmek hazai státuszáról E gy nyíregyházi ankéton — András Ferenc VERI AZ ÖRDÖG A FELESÉGÉT című alkotását vitatták meg az érdeklődők — szinte pisztolylövésként dördült el a kérdés az egyébként barátságos hangulatú beszélgetés során: Miért rosszak a magyar filmek? Tételezzük fel a kérdező jóhiszeműségét. Az illető nem provokálni akart, bár tapintatosságból vizsgázhatott volna fényesebben. A pályakezdő rendező műve nagy szakmai és közönségsikert aratott, kiemelkedik a mostanában forgatott művek sorából, a szóban forgó problémával nem itt kellett volna előhozakodni. Mindez azonban mellékes. Ha a kérdés foglalkoztatja a közvéleményt, kertelés nélkül fel kell tenni. Az alkotók és nézők között folytatott beszélgetések — egyebek mellett — arra valók, hogy tiszta vizet öntsünk á pohárba és lehetőség szerint tisztázzák a félreértéseket. Ezúttal súlyos félreértésről van szó. A probléma efféle exponálása — Miért rosszak a magyar filmek? — kifejezetten elhibázott szemléletről árulkodik. Meg a tények ismeretének hiányáról. Az előítéleteket tisztelő felfogás mechanizmusáról. Arról, hogy aki kérdőmondatban is kijelentő hangsúllyal bizonygatja, hogy a magyar filmek menthetetlenül dilettánsak, enyhén szólva nem vesz tudomást mennyiség és minőség dialektikájáról, nemzetközi tekintélyünkről, felfedezéseink rangjáról, a kísérletező szándék eredményeiről. Vagyis olyan tényezőkről, melyek együttesen és külön-kü- lön is a magyar film nagykorúságát dokumentálják. De nézzük meg egy-egy futó mondat erejéig ezeket az összetevőket. Nálunk évente 18—20 filmet készítenek: ebből legalább 4—5 (tehát a produktumok egynegyede) időtálló érték. Mennyire örülnének az olaszok, a franciák, az angolok az ilyen aránynak ... A magyar filmművészet szerte a világban reflektorfényben van: a különféle fesztiváloknak, bemutatóknak, versenyeknek kifejezetten rangot ad, ha mi is képviseltetjük magunkat. Hadd hozakodjam elő egy friss személyes élménnyel. Szeptemberben részt vettem a lengyel film szokásos évi gdanski seregszemléjén. Delegációnknak Huszárik Zoltán, a SZINDBÁD rendezője is tagja volt. Azt a művészt, akit itthon talán fel sem ismernének az utcán, a lengyel fesztiválvárosban valósággal körülrajongták: lesték a véleményét, interjúk sorozatára invitálták, a megkülönböztetett rangú vendégnek kijáró tisztelettel övezték. Az „új hullámok” krónikájában fontos fejezetet képez a magyar fellendülés. Jancsó, Kosa, Fábri, Gaál, Szabó — és még jó néhányan — a minőség forradalmát hozták magukkal. A rendezők legtehetségesebbjei nem másoltak: teremtettek. Régi csapások helyett új utak ösvényeit taposták. Művek tucatját sorolhatnám bizonyítékképen: a HIDEG NAPOKat, a SZEGÉNY- LEGÉNYEKet, a HÜSZ ÓRÁt, a SODRÁSBANt, az ÁLMODOZÁSOK KORÁT, a SZERELMEt, a TÍZEZER NAPot, újabban az ÁRVÁCS- KÁt, a LÜDAS MATYIt, a VÖRÖS REKVIEMet... Miért mégis az idegenkedés és az előítélet, nehéz lenne megfejteni. A közönség jó része legyint és elfordul, ha a műsor új magyar alkotást kínál. Hazai filmekre általában nem szoktak sorbaállni mozijegyért. Sovány érv — általában ezzel szoktak a védőügyvédek előállni —, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Miért ne lehetne? Ugyancsak Lengyelországban tapasztaltam, hogy Andrzej V/ajda, a rövidesen nálunk is látható kitűnő társadalomkritikai film, A MÁRVÁNYEMBER szerzője, osztatlan népszerűségnek örvend a hazai publikum körében. „A mi Wajdánk” — csak így emlegetik. Amit csinál: személyes ügye a legtöbb nézőnek. Nálunk — sajnos — nem élveznek ilyen védettséget a nagy formátumú művészek. András Ferenc felhozott példája rendkívül beszédes. „Jancsót géppisztollyal lőném agyon” — mondotta neki valaki a minap. „Miért?” — hangzott az érdeklődő kérdés. „Hát a sok meztelen nő meg a zavaros politikai mondanivaló miatt.” „És milyen Jancsó-filmeket látott?” — faggatta a fiatal rendező a méltatlankodót. A válasz: „Csak nem képzeli, hogy megnézem akár egy filmjét is?” Kommentár — úgy hiszem — fölösleges. Ha egy rossz magyar film megbukik, nincs okunk ke- sergésre. Ellenkezőleg: az ilyesmi a jó ízlés bizonyítéka (lehet). De mit szóljunk ahhoz, hogy az úgynevezett szájpropaganda még a megjelenés előtt rossz hangulatot teremt egy jobb sorsra érdemes magyar film körül? Az érvek ismerősek: a téma érdektelen. Az alkotó mellébeszél. A megvalósítás színvonala csapnivaló. Holott a kérdések izgalmasak, a rendező felelősséggel nyilvánít véleményt és ura anyagának. A látványos giccsek — jobb esetben: szórakoztató produktumok — áradatával szemben a' magyar film csak akkor lehet védett, ha nagyobb társadalmi támogatást kap. Mondhatnám: intézményesített támogatást (a jelenleginél jóval nagyobbat). A VERI AZ ÖRDÖG A FELESÉGÉT csak egy példa a sok közül, hogy a hazai tartalékok kimeríthetetlenek. András Ferenc ünnepeink hétköznapiságát bizonyítja be a groteszkbe hajló komédiával. Pompás epizódok sora igazolja a tétel érvényességét. Jó színészek elevenítik meg a példázatot. Minden az életszerűség látszatát árasztja magából. A sztori éppúgy, mint a csattanóra hegyzett fordulatok, az ünnepi lakomán folytatott beszélgetések, az intim együttlét során elhangzó kinyilatkoztatások. □ magyar filmek általában nem rosszak. Csak kedvezőtlen akusztika alakult ki körülöttük. Indokolatlanul és igazságtalanul. András Ferencekre meg VERI AZ ÖRDÖG A FELESÉGÉT- szerű filmekre lenne szükség, hogy a helyzet megváltozzék és a közöny fagypáncélja végre felengedjen. Veress József Vaszilij Suksin: Harmadik kakasszóra 0 T izenhat remekművű novellát és kisregényt tartalmaz az Európa zsebkönyvek sorozatban megjelent Suksin-kö- tet. Ez a novellagyűjtemény tekinthető a legteljesebb, az életművet legszínesebben bemutató magyar nyelvű válogatásnak. (1972- ben jelent meg hazánkban első novelláskö- tete.) A szovjet színész, filmrendező és író már életében is legenda volt. Élete alkotóereje teljében szakadt meg, halálával nagy munkabírású, szintézisre képes, jellegzetesen „mai” íróval lett szegényebb a szovjet irodalmi élet. A kötet darabjai mutatják a szerző sokoldalúságát, témáinak változatosságát. Műértő kézzel nyúl a hétköznapi és a ritkábban jelentkező emberi gondokhoz, éles szemmel meglátja az eseményeket, útjukra indítja hőseit, s a tanulságok levonását az olvasóra bízza. De a történetek mélye rejti az alkotó természetes humánumát, szocialista mondanivalóját. A már klasszikussá felnőtt „Vörös kányafa” című filmnovella áll-a válogatás élén. Szeretettel és kiváló pszichológiai érzékkel, néhol jóízű, mosolyra késztető humorral rajzolja meg a börtönből szabadult, beilleszkedni vágyó Jegor Prokugyin történetét, a galeritársak bosszúja okozta halálát, a múlt kötődéseiből eredő tragédiáját. Az „Energikus népség” rendkívül szellemes es Bulgakovra emlékeztető iróniával' hozza közel az olvasóhoz Szergejevna és Arisztarh Petrovics sorsán keresztül a kispolgári életforma buktatóit, groteszk oldalait, s a hősök, a naív bölcsességek tudói rádöbbentenek végérvényűnek hitt okoskodásaink hamisságára. A címadó kisregény igazi irodalomtörténeti tündérmese. Megszólaltat és mai életviszonyok közé helyez irodalmi hősöket, így a klasszikus orosz népmeséi figurát, Bolond Ivanuskát is. Míg Ivanuska a népmesék örök kisemmizettje — győzelemre törő, de szélmalomharcot vív az áljó Bölcsemberrel, határozatokkal, intézményekkel — félreérthetetlenül felismerjük korunk fonákságait, ügyintézésünk gátjait. A kisregény erkölcsi tanulságok nélkül is hitet tesz az elkötelezett, a felelősséggel cselekvő ember mellett. Merengő hangulatú, líraibb hangvételű írások váltják a gúnyrajznak is beillő, nevetésre ingerlő elbeszéléseket a kötetben. A „Mii Pardon Madam” című novella hőse Bronyka Pupkov bolondos álma —, hogy 1943-ban Hitler ellen merényletet követett el — mély emberi érzéstől, a szerző együttérzésétől átitatott. Vaszilij Suksin természetismerete magával ragadó, mintha egész életét a tajga sokszínű világában, a fák között, a nagy folyók partján töltötte volna. „Az élet szerelme” című írás e táj szeretetéből, a tajga titkainak ismeretéből táplálkozik. S csehovi hagyományokat folytató, olvasmányos novellákat kitűnő fordítók (Árvay János, Földeák Iván, Gerencsér Zsigmond, Olvát Erzsébet) tolmácsolásában olvashatják a Vaszilij Suksint felfedezni vágyók. Az író talán önvallomásnak szánta egyik hősének gondolatait: „Megmagyaráznám, mert most már tudom; az ember a természet gyönyörű, fájdalmas kísérlete, hogy megismerje önmagát.” Dr. Varga Józsefné KM iliiliili!! II
