Kelet-Magyarország, 1977. szeptember (34. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-25 / 226. szám

1977. szeptember 25. PUSZTASZER KIÁLLÍTÁS A JÓSA ANDRÁS MÚZEUMBAN A pusztaszeri történeti em­lékparkban a szegedi múze­um munkatársai kamarakiál­lítást rendeztek, melynek tab­lóin bemutatják, mi történt eddig annak érdekében, hogy a történeti emlékhelyet te­kintélyéhez méltóvá tehessük. Az utóbbi hónapokban meg­gyorsultak a munkálatok, az elkövetkezendő években le­rakjuk a Pusztaszeren épí­tendő múzeumok alapjait, kis kiállításunk elsősorban arról számol be, amit eddig tet­tünk. Pusztaszer hazánk történe­te két kiemelkedő eseményé­nek jelképe és helyszíne. A krónikák szerint itt fejező­dött be a honfoglalás. Ano­nymus ezt az eseményt a kö­vetkező mondatokkal örökí­tette meg: „Azon a helyen a vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokás­törvényét, meg valamennyi jogát is, hogy miképpen szol­gáljanak a vezérnek meg fő­embereinek, vagy miképpen tegyenek igazságot bárminő elkövetett vétkekért... azt a helyet, ahol mindezt elrendez­ték, a magyarok a magulc nyelvén szerinek nevezték el, azért, mert ott ejtették meg a szerét az ország egész dolgá­nak.” Az ezredforduló táján való­színűleg ezen esemény em­lékére templomot építettek, melyet többszörösen átépítve a XVI. századig használtak. Mindezt az ásatásokból tud­juk, amelyről a kiállítás váz­latosan beszámol. A tudomá­nyos eredmények mellett fi­gyelemre méltó az a hatalmas társadalmi munka, a több tízezer munkaóra, amelyet kö­zépiskolások és főiskolások Pusztaszeren töltöttek. A munkából kivették részüket a nyíregyházi Bessenyei Ta­nárképző Főiskola hallgatói is. A másik fontos esemény, mely népünk életében meg­határozó jelentőségű volt: 1945. március 29-én itt kez­dődött a hivatalos földosztás. A pusztaszeri emlékpark ma a pusztaszer-fehértói táj­védelmi körzet központja. Az elkészült tervek szerint a már a múzeum tulajdonában lévő területet arborétumszerűen alakítják ki. A belső terület­részeken kapnak helyet azok a múzeumok, melyekben a honfoglalás és a földosztás eseményeit mutatjuk be. Le­hetőség nyílik az 1945 utáni fejlődés szemléltetésére is. Több éve dolgoznak a resta­urátorok hazánk legnagyobb méretű festményének, Feszty Árpád és társai Honfoglalás c. hatalmas alkotásának újjá­varázsolásán. A 120 méter hosszú, 15 méter magas gi­gantikus műalkotás hatalmas kör alakú csarnokban kap majd helyet. A kiállítás be­számol az eddig végzett mun­káról és arról az újszerű tech­nológiáról, mely az egyetlen lehetőséget adja a kép ismé­telt felállítására. Remélhető­leg 1980-ra már a közönség számára is hozzáférhető lesz ez a sajátos művészi értéket képviselő festmény. A Nemzeti Emlékpark kia­lakításához eddig is sok se­gítséget kaptunk. Pusztaszer azonban nemcsak Csongrád megye ügye, hanem országos jelentőségű ügy. Azért mu­tatjuk be a kiállítást elsőként Nyíregyházán, majd később az ország más városaiban, hogy felhívjuk a figyelmet eddigi tevékenységünkre. Gondolatébresztőnek szánjuk, várva a szocialista brigádok­tól, a termelőszövetkezetektől azt a támogatást, mellyel hoz­zájárulnak népünk történeté­nek két legfontosabb esemé­nyét ünnepélyesen felidéző emlékhelyünk kialakításához. Trogmayer Ottó, a szegedi Móra Ferenc Múzeum igazgatója FESTŐK KÖZÖn (Berecz András rajza) a nagy szállón a fárasztó napi munka után. A szaunakályha annyiba kerül, hogy ha köz­ben hazai konzervet enne, hát akár a vállalat 3—4 mun­katársa is megvehetné azt külhonban a turista útlevélre hivatalosan járó dollárjából, mármint ha ez az eljárás sza­bályos lenne, és ha elbírnák az útitáskájukban”. S eme teljes terjedelmében ugyebár, az ügy máris egé­szen más döntést sugall...? Megalapozatlan derűlátás, lenne azonban, ha azt hinnők, hogy a kincstári óvatoskodás bokra csak efféle, aprónak mondható bosszankodnivalót terem. Ugyancsak jellemzője neki, hogy a rendelkezések, állásfoglalások betű és nem szellem szerinti alkamazása olykor a rendelkezésekben, állásfoglalásokban kívánt cél­lal éppenséggel ellentétes ha­tást produkál. Két esztendeje is van már annak, hogy a fontos motor- alkatrészeket gyártó vállalat szokás szerint, mint addig mindig, benyújtotta követke­ző évi tőkés devizaigényét. A nagy és egyébként szüksé­ges behozatali szigorítás ide­jén történt ez, ki is húzták azon nyomban a szóban forgó 30 ezer dolláros tételt az im- portálandók listájáról. Sok pénz-e 30 ezer dollár? Sok bizony. De nem több-e másfél millió? Sokkal több bizony. Nos, ekkora értékű alkatrész szerződésekkel fe­dezett, vagyis biztos tőkés exportjához kellett volna bi­zonyos, itthon nem gyártott részegységekre az a 30 ezer. Az ügy utóbb rendeződött, ad­dig azonban a nagy termelési bizonytalanság közepette in­dokolt bosszúságuk miatt megbocsátható túlzással be­szélték a vállalat szakembe­rei, hogy illetékes helyen bi­zonyára azt mondták Juciké­nak: 29 ezer dollár felett min­den rendelést húzzon ki — és ő lelkiismeretesen ki is húz­ta. Márpedig indokolatlanul ne­met mondani csak amolyan áldöntés, a dolgok elodázása. Az ilyesmi legfeljebb arra jó, hogy itt-ott, ahol még ez a mérce, X vagy Y stabilabb­nak érezhesse az íróasztalát. Ez azonban — az előbbi pél­dából látható — adott körül­mények között konkrétan ki­mutatható kárt is okozhat. Jóleső érzés tudni, hogy azért akadnak kezdeménye­zések a korszerűbb döntési folyamat kialakítására. A pártmunkásból lett megyei tanácselnök eleinte nem győ­zött csodálkozni, milyen hosz- szúak is az értekezletek, hogy a javaslatokra sokan katego­rikusan nemet mondanak, váltig magyarázván, mi miért nem megy. Az elnök most ar­ra készül, hogy egy szép na­pon bejelenti: „elvtársaim, márpedig addig innen senki fel nem áll, amig azok, akik nemet mondtak valamelyik javaslatra, nem vázolnak fel helyette egyszesmind egy jobb elképzelést.” Szurkolok a kezdeményezés sikeréért Ahogy azokért a vezetőkért is szurkolok, akik nem kényszerítik csüggedés- re és hosszas peres tortúrára a fehéren-feketén kimutatha­tó hasznú újítások benyújtóit csak azért, hogy „akármi van, legyen csak meg a papír, hogy jogerős bírósági vég­zésre fizettük ki az újítási pénzt”. Azért a tervezőintéze­ti osztályvezetőért is szurko­lok, aki immár nem fillérre kiszámolva — amiként akár Jucika is megtehetné —, oszt­ja szét a jutalmat, prémiu­mot, ilyesmit, hogy minden­ki előtt népszerű maradjon és senki ne menjen el esetleg panaszkodni a szakszervezet­hez, a döntőbizottsághoz — hanem kinek-kinek érdeme szerint igyekszik adni. Hi­szen tudja: a vezetői anyagi és erkölcsi megbecsülést, e többletet hasonló képzettségű és korú munkatársai javadal­mazásához képest, egyebek mellett azért kapja, mert ő dönt is, amivel olykor csipet­nyi népszerűtlenség jár együtt (ámbár bizonyára nem a tár­saság jobbik részének a sze­mében). Jól tudom, hogy roppant nehéz stílust váltani ott, ahol hosszú éveken át nem volt baj a betűcsepű rágásából, a hivatalnokian precíz, de a dolgokhoz hozzá soha semmit nem tevő végrehajtásból, ami­ről az új úgy pattan le min­duntalan, akár a csenevész golyóbis a masszív bástyafal­ról. Irgalmatlanul fogós fel­adat napjainkban berozsdáso­dott szervezeti mechanizmu­sokat az újabbat, másabbat követelő, a döntést nagyban de kegyetlenül őszinte vála­szokat adván segítő számí­tástechnikára „felfűzni”. Ür- és munkalapok is vannak még, amelyekre körülményes rávezetni valamit, jóllehet et­től hatékonyabban mehetné­nek a dolgok. D e hát akkor számítógépi fogyasztásra is alkal­massá kell szidolozni az ilyen vállalati szervezetet, és meg kell modernizálni ne­tán ki is kell cserélni a munkalapot. Vagy „Jucikát”. Bácz T. János MEGYÉNK TÁJAIN A Fehér-szik R eggel a szél is jól ki van aludva. Ami­kor megmozdítja magát, borzongva, fodrossá válik a víztükör is. Felrebben ezernyi madár. Aztán találkoznak. Mert szár­nya van a szélnek is, a madárnak is. A szél felkapja, a madár ráfekszik, evezőtollak for­dítják a szélirányt. Játszanak, bolondosán, felsivítva, zúgva, kiabálva. Csőrfi, a gulipán felel Gának, a libának, Burumbu a bölöm­bika, e rejtett életű is beleszól a játékba. Trillili és Trallala, a Fehér-szik két pacsir­tája dalba kezd, s még Habzsoló, a dankasi­rály is hallatja a hangját. Kityikotty, a vízi­tyúk zsörtölődik, s parádéra készülve egy­mást licitálja Hipihápék nemzedéke, a ba­rát, cigány, tőkés és a kanalas réce. Bognár Mihály mindet jól ismeri. S ő sem idegen. Bölcsen, csendben tölti errefelé nap­jait, őrzi fészkeléskor a nyugalmat, s tartja számon azokat, akikkel gyarapodott a sziki világ. Ha pocok jön, vagy nyúl, semmit nem csinál. A róka érkeztekor már ráver a bokor­ra, s milyen méregbe tud jönni, ha a nagy vadmacska készül tojáslopásra! Mert van itt ám, mégpedig jókora. A vízipocok, ha látja, a vízből dugja fel a bajszos orrát, a vakond pedig gyorsan a föld alá menekül. Az öreg Bognár vigyázza itt a rendet, mert bármi­lyen furcsa, az ember tud a természetbe jól is beleavatkozni. Mert a Rend is régi. ősi — mondják, bár ez ma kissé furcsán hallatszik, hiszen elég az úton elmenő autó zaja, vagy a táj fölött el­szánó repülő robbanása, s máris kérdőjeles lesz a jelző. És mégis, viszonylag közel ma­radt ahhoz, ami volt. A Fehér-szik ugyanis olyan természeti érdekesség, amelyet ma la­boratóriumnak nézhetünk, de valaha éppúgy engedelmeskedett annak a rendnek, amelyet a talaj, az éghajlat, az állat- és növényvilág együttese alkot. öt esztendő csapadékos, öt év száraz — tartja a hagyomány a Fehér-szik világáról. Persze az teljesen mindegy, hogy az öt négy vagy éppen hat. Mit is számít évtízezreket nézve az egy ide, vagy oda. Kinek érdekes 3,5 miliő nap esetében az a 365, mely ebben az esetben a zérus felé tart. A lényeg a rend, pontosabban a Rend, ami azon az egyetlen örökön nyugszik, aminek a neve változás. A rendről Legény András tanár mesél, aki idestova két évtizede Tiszavasváriban őre a természetnek. Kezéből formál kis teknő ala­kot. s máris mondja: a Fehér-szik olyan, mint egy lavór. Körben dombok ölelik, s a 165 hektárnyi terület ezek között vált olyan­ná, mint amilyen. „Ember nem avatkozott e mű születésébe.” De beleszólt a talaj, amely magasra engedte a vizet, a víz kioldotta a nátriumkarbonátot, a homokos lösz és a lösz­babák között sajátos élet rendeződött. A Haj­dúhát e legnagyobb természetes állóvizében, partján és környékén ugyanis minden alkal­mazkodott a lehetőségekhez. És az alkalmaz­kodás maga is rend, elfogadása annak, ami az életet kínálja. Primum vivere — először élni, mondják, s a Fehér-szik ma védett te­rületén egykor ezt elfogadta víz, fű, fa, ma­dár, állat, alga, ember. Mi is ez az ős szik? Állóvíz, de nem tó, Szélén körben fut a nád, mégse nádas. Nem, mert utána a szikes mocsár következik. De ahogy haladunk beljebb, már nem mocsár, hiszen a fehér tippanfű, a juhcsenkesz üde sávja, a sziki üröm mozaikkockája újabb ré­teget sejtet. A vízben nem élnek halak, de hemzseg bennük milliárdnyi mikroszkopikus lény, az algaháló megtelik zsákmánnyal. Vannak madarak, amelyek itt élnek, fésűéi­nek, mások számára ez a terület az export színhelye. Mert a gólya, a kanalas gém, a kis kócsag csak látogatóba jár ide. Mint ahogy ide bújik a vadkacsa, s télen menedéket ta­lál a fácán. Csodálatos az együttélés. A rend, mely­ben kiegészítik egymást állat, növény, alga, madár, gyík és sikló. A véglénytől a magas­rendűig alakul a lánc. S vajon van-e ebben helye az embernek? Csak zavarni tud? Csak bolygat? Felborítja a rendet? Tudunk arról, Mária Terézia császári térképésze jelezte először: szódagyárat épített az ember oda, ahql ma a Gulipán-félsziget nyújtózik. Sö­pörte a szódát, gyártotta belőle a XVIII. szá­zad mosószerét. Majd szól a fáma arról: 44- ben bújtak itt szökött katonák, s egész fegy­verraktár volt a vidék. Beszélnek hurkos va­dászokról, tojást dézsmáló gyermekekről. A puskás ember is bejárt ide, a vadkamrába, hogy zsákmányt ejtsen. De volt alkotóan gondolkodó ember. Fel­ismerte a legnagyobb igazságot: a rendhez, az örök változás ritmusához béke kell. A dörrenő puska nem csak életet szakított fél­be, de riasztotta a még élőt is. A tojást lopó nem csak egy életet nem engedett a világra, de görcsbe szorította az anyát is. A nádat kiirtó nem csak a fészek helyét vitte el, de a hiányzó fészek hiányzó madara már a Rend ellen 6zólt. A Törvény alól nincsen kivétel. Az élethez békesség kell, a természet szabá­lyainak beteljesedéséhez természetes ritmus kívántatik. Az ember lehet ennek része, de csak úgy, ha tudja: maga is része a termé­szetnek, a Törvény érte is van, s rá is vonat­kozik. Máskülönben öngyilkos. És Tiszavasváriban összeültek: vadászok, tsz-vezetök, tanárok, természetkedvelők, ter­mészetvédő úttörők. És megegyeztek. Abban, hogy legeljen a juh, hiszen van, ahol irtani kell a füvet. Bóklásszon tehén, hiszen a szik pereme lehet jó, dús füvet adó birodalma. De hallgasson el a puska, éljen a madár, s szed­je a békát nyugodtan a gólya. Télen jöjjön a nádvágó, de hagyjon helyet a tavaszi fészek­nek, s ám járjon a gyermek, de védőként fi­gyelje a természetet. És megszületett ismét egy Rend. Szabálya szigorú. Ki-ki magától vállalta, s ha volt kényszer, úgy az a benső­ből fogant. Az ember, a társadalmi lény, de része a természetnek, ráébredt arra: vannak részek, miket különös gonddal hivatott őriz­ni, hiszen vegyszeres-kerozinos-lőporos-zajos- benzines világunkban csak okos kompro­misszum teremthet rendet. A kőnek nem fáj, ha leesik, mint ahogy az sem szerzett örömet neki, amikor feldob­ták. Lényeges különbség ez az élettelen kő és az érző természet között. A Fehér-szik meg­érzet t mindent, ami érte. Ma, amikor már a védett terület táblája hirdeti itt az ember szándékát, megérzi itt a nyugalmat is. A Nyugalmat, mely körülveszi a költő madarat, Bognár bácsit, a fészekőrzőt. A kis úttörőket, akik a magaslesről figyelik az életet. Legény tanár urat, aki szakdolgozatnyi ismeretet szerzett, publikált. A traktorost, aki immár elkerüli a Fehér-sziket. S nem jön a Kegyel- mesasszony-sétányos Semsey grófnő sem, hogy felzavarja a vadvilágot. Az autók ott rohannak el a Fehér-szik mellett. Van, aki egy pillantást sem vet a tájra. Pedig hivatalosan ez is része a Horto­bágyi Nemzeti Parknak. De talán nem is ez az érdekes. Sokkal több, ha valaki itt megáll, s végig gondolja: o ritmusok, periódusok, egymás mellett élések, alkalmazkodások, ki­egyezések, tudós megfigyelések, okos emberi tettek, ösztönös állati cselekedetek, növény- sávok és mozaikok miként alkotnak életet ott, ahol azt hihetné valaki: csak a szóda ural mindent. Primum vivere — először élni. Aztán má­sodszor, sokadszor élni. A ma embere szá­mára-talán túl egyszerű a képlet, amit a Fe­hér-szik itt a megyében kínál. S a néha oly gőgös, rátarti ember még azon is botránko- zik: talán oktalan gulipántól, vádlódtól ta­nuljon? A lavórnyi meder vizének rendje le­gyen a példa? Másfél hektár kínáljon tanul­ságot? M arx mondta: a természethez való vi­szony meghatározza az emberekhez való viszonyt is. Nem oktalanság ez. Egyszerűsítsünk: egy tojástörő vajon mit tesz a ma született csecsemővel? A pók hálóját romboló vajon képes-e a másik otthonát tisz­telni? A Rend ellen vétő számára van-e rend? Állok a Fehér-szik mentén. Ver az eső. Zu­hog. A madarak a vízen úsznak. Gondolko­dom, róluk, értük. Már mindenem csurom víz. Fázom. Cipőmben szotyog a víz. Nadrá­gom ázott. A hajamból esővíz patakzik. Nem tudok mozdulni. Csak nézem a nádat, a vi­zet, a madarakat. Békesség honol. A Rend békéje. A béke Rendje. Bürget Lajos KUK VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom