Kelet-Magyarország, 1977. szeptember (34. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-25 / 226. szám
>#' sem vagy unt egyformák« „Azok voltunk, akiknek vérében tüzet rakott az élet, sem a szelek, sem a telek, bármilyen mogorvák voltak, nem oltották ki lángját." (Lakatos Menyhért: Füstös képek.) „Mátészalkán 1973-ban 656 fő, 1974-ben 737 fő, 1975-ben 763 fő, ez év'augusztusában 849 fő (a lakosság 5 százaléka) cigányszemély él. A fenti számadatokból megállapítható, hogy számuk évenként átlagosan 48—50 fővel növekszik. ... Az összes cigánylakosságból munkaképes korú 384 fő, ebből férfi 146 fő, nő 160 fő. A férfiaknak 91,7 százaléka, a nőknek pedig 50,5 százaléka rendelkezik állandó munkaviszonnyal...” (Idézet a városi tanács beszámolójából.) A vasúti síneken túl felkvő cigánytelepre begördülő személyautót pillanatok alatt gyerekek fogják körül, ök kíváncsiak, a felnőttek bizalmatlanok, mígnem felfedezik dr. Farkas Józsefet, kísérőnket, a szálkái múzeum igazgatóját. Az ismeretleneket ezután tanácsi embereknek vélik, s pillanatok alatt panasz- áradatot zúdítanak rájuk. „A kártyavitáktól hangos délelöttöket perlekedő asz- szonynyelvek segítették véresre festeni.” (Lakatos Menyhért) Aki éppen szabadságon van. A nők a szóvivők: kelepelésük hallatán a házak tövében békésen ejtőző, cigarettázó férfiak is felkapják a fejüket. Horváth Endrénének a legélesebb a hangja; elnyomja a többiekét. — Én analfabéta vagyok kedves elvtársam — mondja —, engem nem érdekel, hogy mi volt régen, engem az érdekel, mi van most... — Nem kell rá hallgatni — szólnak mások —, ez mindig kiabál. — Nem vesz róluk tudomást, folytatja: — A nagyobbik lányom két gyerekkel egy fás színben él. Miért nem épít a tanács nekik házat? — Kérdése ostorként csattan. — Az uram Tatabányán dolgozik, keres vagy 3000 forintot, de tudják mit látok belőle? Jó, ha 700 forintot. Hogy éljek meg ebből ötödmagammal? Pedig én taníttattam a porontyaimat, mindegyik elvégezte a 8. osztályt. Egyik lányom Pesten tanul a varrodában, ez pedig — mutat egy szép, apró termetű lányra —■ most megy nyolcadikba. Ha már ide jöttek az elvtársak, segítsenek is! Igaz? — És diktálja lakáscímét, ahoi a jó hírt hozó leveleket várja: Szegfű utca 25. A porban pucér gyerekek játszanak, fekete szemük gyémántként szikrázik a kora őszi napsütésben. Egyikük hatalmas libacsapatot hajku- rász, öccse éktelenül ordít, egy parányi kiskutya a gyerek nadrágjába akasztja fogát; huncutkodva ciháin i kezdi. Csak a fiatal férfiak nyugodtak, faltámasztó békéjükből nem zökkenti ki őket semmi. Munkahelye mindegyiknek van, de milyen véletlen, szabadságon vannak egytől egyig. Tehát szabadságon van Horváth Dezső is, aki egyna- napos asszonyával ruhát csavar az udvaron. 18 éves fiatalember ő, kenyerét Százha- halombattán keresi, harmadik éve ingázik. Most mézesheteit éli. — Elvégeztem ám mind a nyolc osztályt — hangja büszke —, sőt cipésznek is tanultam, de ... nem nekem való a kaptafa. Feleségem 17 éves. neki is megvan minden iskolája ... Kiderül: az ifjú asszony Nyíregyházán a nyomdában dolgozott, mígnem akkor udvarlója, ma férje — ura —.. haza nem rendelte. Nagy erő a szerelem, s az asszonynak otthon a helye! Lakást Dezső szülei adnak nekik. Az ablakok töröttek, a hiányokat papírdarabok fe- dig. — Nem sokáig élünk itt — mondják —, már megvan a beugró az új lakásra. Oda gyertek el egyszer — vált a férj tegezésre —, azt majd megnézhetitek. Nekünk nem lesz ám tizenegy gyerekünk! Csak kettő, vagy három. Ránk senki se mondja majd, hogy cigányok! A fehér köpenyes lány, a nevéhez méltó Virágh Terézia, földet talicskáz. Beszélgetőket, hancúrozókat kerülget. Szálkán a tanács kertészeti brigádjában dolgozik, de — most ő is szabadságon van. — Ne higgye azt, hogy csak cigányok dolgoznak ott, á ..., a magyarok talán még többen vannak... „A felolvasás már az első este megnyerte mindenki tetszését. Esténként tömve volt A harmonikát Horváth István fújtatja. a putri, összedobták filléreiket petróleumra, mert a zsírmécsesnél nem lehetett olvasni.” (Lakatos Menyhért) kék újjongó tapssal jutalmaz, záfc az itt sem mindennapos produkciót. — Afrika ez kérem, tisztára Afrika — int a táncoló nő felé egy jól öltözött, választékosán beszélő férfi, Csecse Ferenc. — Ha idegen jön ide, már produkálják is magukat. Semmi sem drága, hogy a figyelmet magukra tereljék. Persze, nehéz őket elítélni. Ezek legfeljebb táplálékot kaptak gyermekkorban: egye. bet nem. De a tizenöt—huszonöt éveseken sokat lehetne segíteni. Legjobban egy klub. egy kis könyvtár hiányzik. Még én is el vezetgetném. Persze nem Thomas Mannal kezdeném . . . meg nem Dürrenmattal. . . Nem kellenének százezrek ahhoz, hogy megtanuljanak kulturáltan szórakozni, hisz a többség még az alapvető magatartási követelményekkel sincs tisztában. Csoda, ha a kulturált helyekről kiszorulnak? — Hol dolgozik? — A városi kórházban vagyok beteghordozó. Jónás Rudolf: „Ez jobb, mint a régi ház volt...’’ A töltés túlsó oldalára vágyik. én mind hazahozom a pénzt. Le kell vele számolnom. Nem ..., nekünk több gyerekünk már nem lesz ... elég ezekről gondoskodni... Tudja, ez jobb, mint a régi ház volt. de gyereket nevelni itt nem lehet. — És szinte nyomatékként, talán öt méterről, leírhatatlan káromkodás röppen a levegőbe. — Az az igazság — fejtegeti — nem lett volna szabad a cigányokat egybe telepíteni. Mert mi sem vagyunk ám egyformák ... A Szegfű utcától néhány méterre áll a hároméves óvoda: negyven cigánygyerek plőiskolája a civilizáltabb életre. A nevelés itt. különösen bonyolult dolog. Mert megesik még, hogy a legifjabb óvodások a földről s kézzel akarnak enni, és időbe telik, míg megtanulnak kezet mosni, zuhanyozni, vécét használni. Játékosak, elevenek. de az lenne talán az igazi, ha hétfőnként nem részeg emberi játszanának, hanem valami más. humánusabb viszonyokat tükröző kedvtelésben lelnék örömüket. Porkoláb Andrásné és Oláh Valéria. a két óvónő áldozatos munkát végez. De: naponta mérhetik az eredményeket, a feketén csillogó szemek mindenért kárpótlást nyújtanak. Még az sem baj, hogy a da- duska néni — hisz olvasni nem tud —, fordítva teszi fel az írásos táblát a falra. Az a fontos, hogy a gyerekek otthonra találtak . .. „Nem akartuk látni a jövőt, mint mondják, az nem jó, de azért megkérdeztük ...” (Lakatos Menyhért) Mátészalkán 850-en. az országban negyedmillióan várják, mi lesz velük. Többeloiskolája. nyíre csak várják, önmaguk- tól, önmagukért legtöbbször még nem sokat tesznek. Aki nem látja, hogy történt egy s’ más. az vak. vagy látni nem akar. Három éve még putriban laktak, most házuk van a szalkáiaknak, és egészséges folyóvizük. Valamin azonban — Munka után mit csinál? — Tévézek, magnózom, moziba járok és olvasok. Legutóbb a Munkácsy életéről szóló könyvet, a Nap szerelmesét és az Aranyecsetet fejeztem be. — Férje? — Még nincs — válaszolja szemlesütve, s lábával nagy ákom-báko mókát rajzol a porba... A Kis herceget énekli Koncz Zsuzsa az egyik házban, mígnem a pörgő lemez hangját egy harmonika lélegzete szét nem szórja. A dallamok a mélyen kéklő őszi égen kopogtatnak. A harmonikát Horváth István fújtatja. A hangszer tulajdonosa, Marozsán József pedig pecuja ajtajában állva hallgatja. — Mennyibe került? — Több, mint 5000. — „Nekem erre is teliik” — bujkál válaszában. — Dolgozik? — Igen. Tatabányán. öregasszony szó) közbe: — Ne higgyen neki! A fiú sértetten igazolványa után matat, mutatja a bejegyzést, és mint aki pert nyert, büszkén néz körül. — Ne higgyen neki! — kiált az öregasszony — mindig itthon vannak ezek. Itthon dolgoznak. — Hangja gúnyos. — Az nem munka? —kérdezi leforrázva a harmonika gazdája. Egy pillanatra csend ereszkedik közénk, csak Koncz Zsuzsa énekli rendíthetetlenül: „Úgy várok rád. kis herceg ...” Egy ékkő szemű kisfiú gitárt, akár egy husángot, tart a vállán. 12 éves, hetedik osztályos és géplakatos lesz — ha lesz. — Apám Százhalombattán dolgozik, kéthetente jár haza. öten vagyunk testvérek. .. — Szeretsz itt élni? — Nem. Csak rosszat tanulok a többiektől. — Hol szeretnél élni? — Itt Mátészalkán ... Csak a vasút túlsó oldalán ... Szenzáció az utcán. Egy fiatal, 30 év körüli nő félmeztelenül táncol, fekete haja repdes. barna bőrén a nap matat. A gyere. Cigányóvoda: az emberibb élet Mint a 25 éves Jónás Rudolf is. Szobája tiszta, bútora új, falak frissen festve. Az udva. ron léc- és deszkahalmok: kamrát készít a tüzelőnek. — Négy családom van. és — hunyorit, — csak egy feleségem. Háromezren felül keresek a komáromi vízügynél; — És régebben? — Zenész voltam ... „Ezekben a putrikban állandóan tüzelni kellett, vékony falaikat átfújta a szél. Ha egy órára kialudt a tűz, a következőkben már befagyott a viz a kannába”. (Lakatos Menyhért) Mátészalkán putri nincs. Egy szoba-konyhás, kamrás házak vannak. Kicsik és szűkösek, a gyerekek majd szétverik őket. Kicsik és szűkösek, de emberi lakhelyek. So. kan azzá igyekeznek tenni. gondolkodni kellene. Mit is mondott Jónás Rudolf? „Az az igazság, nem lett volna szabad a cigányokat egybe telepíteni. Mert mi sem vagyunk ám egyformák...” Ha elfogadjuk az igazságot, hogy az ember nem születik, hanem lesz valamivé, akkor megfontolást érdemelnek a szavak, miként nem lehet a gyermeki óhaj mellett sem vállrándítással elmenni: „Hol szeretnél élni?" „Itt Mátészalkán ... Csak a vasúti töltés másik oldalán.” Az ember olyan lesz. mint a környezete. Igaz, példák szép számmal akadnak arra. hogy ki lehet emelkedni ebből a sorból, azonban viszonylag kevésnek adatik meg a lehetőség, kevés felé fordul a jó szerencse, mely kiemeli őket a visszahúzó közösségből. Ezek a keretek csak lassan lazulnak. Tény azonban, hogy sokfelé lazítják már. Mátészalkán alapismereti előadásokat rendeznek nekik, melyeken saját történelmükkel, jogaikkal és kötelességeikkel ke. rülnek testközelbe, és megtudnak mindent — csak élje. nek is vele —, amit a család, tervezésről illik ismerni. — Leülni közéjük — mondta a jelszót Tóth Tibor, a művelődési ház igazgatója —. még akkor is. ha a siker Jövőre lesz tizenhat éves és végzi el a nyolcadikat. reménye nem teljes. Már maga az a tény. hogy ha másfél órás késéssel is, de megkezdődhetett az első előadás, hogy elég sokan is voltak, főleg asszonyok, örvendetes. Miért szükséges mindez? —Hogy ne szoruljanak ki a kultúrházból — mondja Tóth Tibor. — Igazság ugyanis, hogy többségük nem érti. mit lát. mit hall ott, és — bármilyen nehéz bevallani — néhányuk mosdatlansága, modortalansága elriasztja a nem cigányokat. Ha új házat kapnak — szerencsére egyre többen — ,,a magyaroktól” elkülönítve kapják. Ráadásul önmagukat is bezárják, legalább is nagy részük ezt teszi, örökké elégedetlenkedve, de nem sokat téve sorsuk jobbra fordításáért. Pedig szükség van rájuk. Munkaerejükre és a kiművelt fejükre. Ezt igényli a társadalom. ez kell, hogy igényük legyen nekik is. A szálkái cigányok előtt is van már ilyen példa. Cigány, aki egyetemre jár! Ma még felkiáltójel kívánkozik ide. Ma még ... Szöveg: Balogh Géza Speidl Zoltán Fotó: Gaál Béla 1977, szeptember 25. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
