Kelet-Magyarország, 1977. szeptember (34. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-25 / 226. szám
1977. szeptember 25. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Alkotóműhelyben Kádas István grafikusművésznél Leletmentő régészek Kincsek a földben A nyíregyházi múzeumban van Európa második leggazdagabb bronzkori gyűjteménye. (Az $lső Budapesten található!) Megyénk területe rendkívül gazdag őskori leletekben — fekvése révén három országrészt kötött össze, a Felvidéket, Erdélyt és az Alföldet. Fontos útvonalak futottak itt, és gyakoriak voltak a birtoklásáért folyó harcok. Ez utóbbinak köszönhető, hogy sok elrejtett bronzkincs található a föld alatt — gazdáik a távoli évezredekben a mának rejtették el az akkoriban valóban kincset érő bronzeszközöket. Á kiszántott bronzkori település Az almafák alatt forgatta a földet az eke, amikor különféle cserépdarabok, csontok kerültek elő. A háromszáz hektáros terület felszámítása után valaki elmondta ezt Ibrány gyűjtőszenvedélyéről ismert pedagógusának, Nagy Ferencnek, s ő nyomban jelentette a nyíregyházi múzeumnak! A múzeum régésze lemondóan legyintett a terepszemle után: a traktor nyomán jószerivel megsemmisült az a kora bronzkori település és temető, mely valaha itt volt... Akkor kellett volna értesíteni őket, amikor az első leletek kifordultak a földből. Az eset, sajnos, nem egyedi — megdöbbentő a szám, de a régészeti leletek 90 (!) százaléka elpusztul, vagy a régészek számára ismeretlen marad! Holott minden darab cserép, csont, kőeszköz vagy fémtárgy fontos — márcsak azért is, mert a régmúlt emlékei fogynak! Az építkezések, a földművelés nyomán százával pusztulnak ezek a régészeti értékek — és minden darab pótolhatatlan. Ezért hozott néhány éve az Elnöki Tanács rendeletet a régészeti értékek védelméről és bejelentési kötelezettségéről. Büntetés vár arra, aki ezt elmulasztja! Sokan nem ismerik ezt a rendeletet — ám itt is érvényes a mondás: a törvény nem ismerése nem mentő körülmény. Különösen, ha olyan emberek veszik félvállról, akik iskolázottak, vezető beosztásúak. Mint múzeo- lógusok mondják: éppen náluk szokott elakadni a bejelentés, hiszen a munkások általában szólnak nekik, ha találnak valamit. .. 12 ezer éves emberi lakhely Nem így történt idén tavasszal Tarpán. Bakó Ferenc állatorvos tudomást szerzett néhány leletről. Jelentette, s a régészek kiderítették: rábukkantak a megye legrégibb emberi településének nyomaira! Mintegy 12 ezer éves ez az új — és őskőkor közötti emberi lakhely, mint ezt a rétegvizsgálatok alapján megállapították. A leletmentés a régészeti munka egyik legfontosabb területe — a tervszerű feltáró ásatások mellett a bejelentések nyomán talált leletek gyors megmentése a leglényegesebb. Egyrészt minden darabnak múzeumban a helye, másrészt fontos értesülések kerülhetnek a régészek birtokába. Egy cseréptöredék kincset érhet számukra... Vannak egyébként olyan területek: ahonnan az évek során igen sok régészeti maradvány kerül elő — ilyen a nyíregyházi Morgó temető. A sírásók már jól tudják, hová forduljanak, ha találnak valamit. Ezen a területen a kora vaskorban nagy település volt. De lényegében a talpunk alatt lévő föld csaknem minden négyzetmétere rejtheti a távoli múlt emlékeit. Vannak emberek, akik szenvedélyesen figyelik a „földmozgásokat”, azaz minden helyet, ahol megmozgatták a talajt. Ilyen például Papp Miklós, a nyíregyházi dohányfermentáló dolgozója, aki a megyét járva homokbányákat, szántásokat böngész, ha ráér... ö jelentett őskori leleteket az Oros melletti betonkeverő telep építkezésénél, s legutóbb egy császárszállási homokbányánál. Ez utóbbi feltárása hamarosan megkezdődik. Kárt okozó „műgyűjtők" Nem tettünk még említést a „gyűjtőkről”, akik rácsapnak a régészeti leletekre, és lakásuk díszének szánva azt — nem tesznek bejelentést. Ez persze büntetendő! Ám vannak egyszerűen felelőtlen emberek is: legutóbb például egy régész munkaerőt keresett megyénk egyik községében az ásatásokhoz. A tanácstitkár szobájában megdöbbenve fedezett föl egy szép germán edényt... A titkárnak fogalma sem volt, mit őriz — de ha már ott volt a régész, megmutatta neki, mondjon véleményt... Hogy minél több lelet jusson a múzeumba, a régészek igyekszenek alkalmat találni a felvilágosító munkára. Hamarosan előadást hallanak majd például a KEMÉV brigádvezetői: mit tartsanak fontosnak, ha kifordul a földből, mi a teendő ilyenkor? Ez a vállalat végzi a legnagyobb földmunkákat — az ő esélyeik a legjobbak régészeti leletek megtalálására. Fontos emellett az is: minél több ember lásson régészeti kiállítást, hiszen így nemcsak történelmi ismeretei gyarapodnak, tájékozottabb is lesz: mire érdemes odafigyelni? Ezért (amíg a Jósa András Múzeum állandó kiállítása meg nem nyílik) úgynevezett „dobozmúzeumot” létesítenek. Jól szállítható fémdobozokba rakják a különböző korok leleteit, így ezeket könnyen bemutathatják iskolákban, üzemekben is megyeszerte. Tarnavölgyi György „Juci kaság" Régi felfedezés, hogy a mű beszél az ember helyett. Többet elmond, mint amit a művész elmondhat magáról — szóban. De így van-e minden esetben? Tényleg kiolvasható az elénk táruló munkából az egész ember, s különösen az életre szóló élményeket lerakó gyermekkor? — Nem tudatosan fordulok gyermekkorom élményeihez. Nem a gyermekkoromról akarok beszélni az alkotásaimban. Mégis, amikor elkészülök, azt tapasztalom, hogy valahová a korai gyermekkorba nyúlnak a gyökerek. Itt van például ez a munkám, A hibernált ébredése. Ebben az anyám halálát vélem felfedezni, hatéves voltam akkor ... S szabadulhat-e a félelmetes élménytől, aki hatéves korban átélte az anyja halálát? (Sőt — a felnőttek megbocsáthatatlan vétke következtében — a boncolásnál is jelen volt.) Kádas István grafikusművészről a dolgok leegyszerűsítése volna azt mondani : nehéz gyermekkora volt. Gyermekkorától önmagát tartotta el, kereste meg a fejadagját. Kiscseléd, kanász arató, bojtár, csikós. Serdülőkorában bányász. A bánya roppant erőket tartó támfáira rajzolta első alakjait. Ha egy kis ideje akadt... — Harminc csille nyomta a vállam. Mindennap teljesíteni kellett a tervet. Nem nézték, kinek milyen erősek az izmai. Nemcsak a munka, az ébredező férfihiúság is hajtott, edzettem magam. Évekig sportoltam Tatabányán. Aztán a megroppant derekam vetett véget a bányaéletnek. Eltanácsoltak a bányától. A kérdező, faggató, élményeket felszaggató krónikás ilyenkor teszi fel önmagának a kérdést: vajon az élettel birkózó fiatalemberben mi volt az erősebb, az önmagában megsejtett rajztehetség mindennapos szorítása, vagy a megélhetés, a nyugodt élet, kisebb ellenállással járó, de elérhetőbb közelsé- ga Kádas István a zaklatot- tabb, a nehezebb utat választotta. A bánya után olyan munka után nézett, ami valami szálon kapcsolódik a rajzoláshoz, vagy nem zárja el tőle a rajzolás élvezetét. Jó kollektívákra, tanítómesterekre talált, köztük Kerti Károly Munkácsy-díjas grafikusművészre, akit tanító- mesterének vall. Elindult az úton, amelyre tulajdonképpen gyermekkora óta készült. Igaz, nem az iskolák padjaiban, hanem szakkörökben, stúdiókban. Mi hozta vissza, haza Szabolcsba jó háromnegyed évvel ezelőtt. Könnyű lenne azt a választ hallani, hogy valami tudat alatti honvágy. Kádas István nem elsősorban erről beszél: — Titkos értékeket vélek felfedezni Szabolcsban. Nagy- kállóban születtem, Geszteré- den éltem nevelőszülőknél. Az bizonyos, hogy a gyermekkori emlékek nem tűnnek el nyomtalanul. De engem a mai élet, a mai szabolcsi emberek izgattak, amikor lehetőségem adódott hazajönni és Nyíregyházán letelepedni. A szabolcsi emberek viselkedésében van valami, ami eltér a más vidékeken élőkétől. Gondolkodásban, érzésekben közelebb állnak hozzám. Ezért jöttem haza ... Lakást, az alkotó munkához jó lehetőséget kapott. Van egy mellékállása a moziüzemi vállalatnál, 2500 forintért grafikai munkákat végez, plakátokat rajzol, fest. Esetenként kap megbízatást különféle alkalmazott grafikai munkákra a különböző megyei szervektől is, melyeket a járókelő plakátok, 'naptárak, üvegcímkék formájában láthat. Munkájának ez a része a megélhetéssel függ össze. Készül-e az életmű, amely minden igazi, elhivatott művész nagy vállalkozása? — Ha szóba kerül, azt szoktam mondani, a művész is épp úgy él, dolgozik, mint bárki más. S közben alkot. Egyedül ebben különbözik azoktól, akik nem művészek. Én is rakosgatom az életművem. Sokat dolgozom. A képgrafika a műfajom, ami foglalkoztat, ami gyötrődést okoz, ebben szeretném kifejezni. Különösen állandóan izgató élményem a háború, illetve a béke. Azt tartom, amíg a politika kénytelen minimális eredményekkel is megelégedni, a művészet a teljes igazság kimondására hivatott. Ez etikai kérdés minden művésznél, aki nemcsak formai kísérletezésnek, művészi játéknak tartja az alkotó munkát. A Kádas István alkotóműhelyében sorakozó művek — az Atomkor, a Háború, Az űrben, a SALT 1977, A bűnbánó pilóta és mások — súlyos bizonyítékai annak, hogy gondolkodásának, életérzésének állandóan jelenlévő eleme az emberiségért való aggodalom. Ezek szövődnek át gyermekkori, „tudatalatti” élményekkel. Alkotásainak vibráló, olykor idegeket borzoló szug- gesztivitása a korán elhunyt nagy grafikusművész, Kondor Béla műveivel rokon. A harminchat éves Kádas Istvánt azonban nem a nagy művészkortárs alkotó módszerének utánzása, hanem a saját arculatú ábrázolás igénye vezeti, melyről mostani, szám szerint negyedik önálló tárlata is beszél. S hol is rendezhették volna meg méltóbb helyen, mint szülőhelyén, Nagykállóban, amelynek közönségéhez így szól a messzi utat megtett művész: — Úgy jöttem meg ide, szülőhelyemre, mint ahogy az elcsatangolt, férfivá érett fiú tér vissza atyjához, tisztelettel és alázattal lábai elé téve küzdelmei gyümölcsét . . Páll Géza V életlenül fővárosi a példa, de ki-ki tetszése szerint behelyettesítheti saját tapasztalataival. Vidor kis éjszakai buzgárok csörgedeztek szét az éléskamrában, hogy a lakással szomszédos világítóudvar vízelnyelője újfent behódolt a nyári zápor túlerejének. Sebaj — gondolta a háziasszony — , hiszen idestova egy hónapja áll ott a lépcsőházi hirdetőtáblán a kerületi ingatlankezelő tájékoztatója, miszerint a lakóházak sürgős, illetve apróbb beavatkozással is elhárítható „meghibásodásait” elhárítandó, gyorsjavító szolgálatot hoztak létre. Mivel pedig tudta, hogy a szomszédból alig 24 órája telefonáltak hasonló dugulás miatt a gyorsjavító szolgálathoz, elhatározta, hogy mindjárt reggel odaszól: nézzenek már be hozzá is, ha majd erre járnak, hogy ne kényszerüljenek kétszer fáradni, használni az üzemanyagot, a munkaidőt, miegyebet — két szomszédos lakásra. Ezt követően szépet álmodott a háziasszony. Azt álmodta, hogy bejelentése után néhány nappal bekérették az ingatlankezelőhöz és megköszönték neki, amiért népgazdasági fejjel gondolkozván, segített hatékonyabbá tenni a munkájukat, jóllehet ez nem is kötelessége. De más az álom, és olykor egészen más a valóság. Reggelve kelve ugyanis, amikor a háziasszony az említett javaslat kíséretében valóban -megtette bejelentését, az ügyintéző a vonal túlsó végéről a következőképpen nyilvánult meg: ,‘,Hogy képzeli, hogy mindkét dugulás megszüntetésére egyszerre szálljunk ki?! Hiszen a szomszédban végzendő javításra már ki van állítva a munkalap!” Ezt megint Jucikára bízták — szokták mondogatni a szakemberek, ha olyan döntésről van szó, amely sokkal inkább tanúskodik a papír, a regula határtalan — és határtalanul óvatoskodó — tiszteletéről, mintsem a munka gyorsítását, hatásfokának növelését célzó igyekezetről. Ju- cika lenne az az adminisztrátor (ügyintéző, előadó stb), aki az elétett ügyeket ha arra, ha többre van szükség: csakis a belé vagy magába sulykolt egyféle pályán és reflex szerint képes intézni. Ám valóban „simán” ennek vagy annak az ügyintézőnek a személyes tulajdonságairól lenne szó ezekben az esetekben ... ? Gyanítható, hogy nem — gyakrabban valamiféle összhivatali munkastílus, testületi szemlélet rejtőzik e mögött. Bizonyára nem véletlen például, hogy ugyanannál az ingatlankezelőnél „nem tudták” kiegészíteni egy kurta bejegyzéssel a munkalapot, amelyiket nem sokkal előtte volt kénytelen az országos napilap megfeddni, mert mereven elutasította a felvonó kezelésére a házfelügyelő távollétében társadalmi munkában, önként vállalkozni akaró lakókat. Pedig az is olyan kezdeményezés volt, amit „belülről” kellett volna kitalálni, s ha mégis kívülről jött, hát nem elutasítás, ellenkezőleg: köszönet dukált volna érte. A jucikaságért tehát méltánytalanság lenne személy szerint csak Jucikát elmarasztalni. Hiszen a döntési láncnak ő majdcsak utolsó szeme, általában részletügyekben ítél — s valószínűleg úgy, ahogy „fent” látja. Ha azt látja, hogy a dolgoknak pusztán külső megítélése után formálódnak némely elhatározások, hát ő is eképp fog cselekedni. De vegyünk egy körvonala- zottabb példát. Tegyük fel, hogy a nagy tiszántúli építővállalat egy szaunakályhát akar venni, de ennek engedélyezését illetékes helyen már vagy másfél esztendeje sorozatban elutasítják. Vajon miért? Egy sommás elutasító döntéshez ilyen esetben sejthetően elég annyi, hogy a szauna itt és most még félig-meddig luxusnak tűnik, s a kályhát ráadásul kemény valutáért kéne megvásárolni. Ha azonban a konkrét helyzetét érdemben megvizsgálva döntenek, akkor a kérelmet teljes egészében végig olvasván és végig gondolván, a kérés megítéléséhez tömören a következőket fogalmazzák meg: „Egészségőrző szaunát szeretne építeni a jól működő saját közművelődési szervezettől egészen az automata tekepályáig és a fedett uszodáig egyébként már mindennel ellátott munkásszállóján egy nagyvállalat. A létesítmény kereken ezer építőmunkás felfrissülését, mintegy újjászületésé szolgálhatná ezen KÁDAS ISTVÁN: SALT
