Kelet-Magyarország, 1977. augusztus (34. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-07 / 185. szám
1977. augusztus 7. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET ALKOTÓMŰHELYBEN P ortréjának emberi-művészi vonásait nehéz kitapintani. Nem könnyen kitárulkozó, barátkozó típus — mondja önmagáról. Az ajtaja mégis nyitva áll mindenki előtt, s aki jó szándékkal lépi át a küszöböt, nem botlik meg soha ... Horváth János festőművész — a tanárképző főiskola rajztanszékének adjunktusa — nem tartozik azok közé, akik reflektor- fényben élnek. 1970 óta lakik Nyíregyházán, teljesen ismeretlen környezetben látott munkához. Nem volt könnyű. Hat év kellett, amíg megszűnt a „lebegés”, elfogadta a várost és úgy érzi, őt is befogadták. A gyökértelenség megszűnőben, de milyen áron? — Sokat küszködtem, hogy megszűnjenek a görcseim. A szabadúszást nem vállaltam volna semmiképpen. Tartozni kell egy közösséghez. A főiskolán az idei lesz a nyolcadik tanévem, két évfolyam ment ki a kezem alól. Ezekkel a fiatalokkal szívesen foglalkozom főiskolán kívül is. Legutóbb a tu- zséri alkotótáborban. Ügy érzem, megyeileg jobban össze kellene fogni őket, sok tehetséget hagyunk még gazdátlanul... Évek óta foglalkoztatják ezek a problémák. Három évig küzdött a nyírbátori stúdió életben tartásával, dacolva meg nem értéssel, gyanakvással. De megérte. Közben a rajztanszéken is, mint pedagógus, igyekezett a lényegi, tartalmi kérdésekre összpontosítani. Soha nem érezte, hogy mint művész „lesüllyed”, amikor a leendő rajztanárokkal foglalkozik. Hogyan jut ideje az alkotásra? Először arról beszél, hogy kevés szép képet fest. Nagyon megrágja az élményeit. Munkáinak kilencven százalékát nem látja senki, csak ő maga. Egy évig küzdött, birkózott egy témával ; az élmény egy szociális otthonban született. Hány csendéletet, vízparti idillt festhetett volna addig? Nem bánja, nem tud és nem akar felszínes lenni. S úgy tartja, a művésznek kritizálnia is keli a képeivel. A művészi erejű dokumentálást említi, amely képeinek jellemző vonása. Eddigi művészi alkotásait úgy minősíti, mint az érlelődés, a készülődés darabjait. Az idén 33 éves. Mit várhatunk ezután? — Egy sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb tempót kell diktálni magamnak. Ezt úgy érzem, meg is alapoztam. Ahogy mondani szokták, a lakást belaktam — igaz, még nem kaptuk meg a padlászobában kialakítandó műtermet —, így alig tudunk mozdulni a szobákban De a gyermekek is nőnek. Jobban szeretnék kimozdulni, ismerkedni a változó élettel. Horváth János festőművésznél Évek óta nem találkozunk embert ábrázoló, figurális képeivel. Ennek elsődleges okát a mélyebb régiókba való behatolás gondjaival magyarázza Horváth János. Irtózik az egyszerűsítő megoldásoktól. Ma már a kiskapura támaszkodó idős parasztember sem ugyanaz, mint jó néhány évvel ezelőtt — mondja. Különösen nem fejezhető ki a lényeg külsődleges megjelenítéssel. Ugyanez vonatkozik a szociális otthon megfáradt, élettől meggyötört embereire is, akik azt is a szemükben hordják, hogy tartoznak valahová, nem teljesen magányosak. Mindezt megragadni a művészet eszközeivel, egyedi módon — rendkívül nehéz. — Nem látványosak a témáim, a problé- , mák sem azok, amelyek izgatnak — folytatja. — De őszinte akarok maradni, azt festeni továbbra is, amit szeretek. Legalább kétszáz ember szemével nézem az alkotást, amikoi dolgozom. Mert minden művész, így én is Kompozícióterv (grafika). hatn: akarok azokra, akik a képpel ismerkednek. Egy melengetett álmát is szóba hozza Horváth János, amely nem neki, hanem a megye művelődésének hozhat szellemi, erkölcsi hasznot. Ez pedig: a tuzséri alkotótábor. A kastély, a környezet, a tuzséri képzőművészeti tábor eddigi múltja — lassan megérleli a lehetőségét egy alkotóház létrehozásának. Ebben bízik, ezért „veri a huppot”, hogy sikerüljön. S kell-e a művészi munkásságán túl nagyobb közéleti elkötelezettség, mint az új tehetségek felkarolása, a mostani festő nemzedék munkájának, hagyományainak folytatása?! (P. G.) Mozaikterv (olaj). Szentpétery Zsigmond emlékezete A rohodi papiakból Thália templomába 1798. július 31-én. kedden délelőtt nagy sürgés-forgás volt a rohodi református lelkész házában. Szentpétery tiszteletes úr a papiak kertjében járkált fel. s alá. kezében nyitott bibliát tartva. Fiú lesz? Lány lesz? Meg-megállt töprengve. Fiút szeretett volna, olyan fiút, aki apja nyomdokába lép majd egykor! Nem kis dolog volt ez, hiszen Szentpétery tiszteletes úr megyeszerte híres szónok volt. Tépelődéséből hangos gyere.ísírás, meg a szolgáló hangja riasztotta fel. — Tessék már jönni, várják a nagytiszteletű urat! A férfiakra jellemző óvatossággal, kissé ügyetlenül karjaiba emelte a síró gyereket és átszellemült arccal rebegte: — Fiú! És micsoda hangja van! Hogy fog ez majd énekelni a templomban! Kicsit büszke volt. mert úgy vélte, hogy az ő hangját örökölte a kis emberke! Eszébe sem jutott, hogy az. akit most a kezében tart, nem isten házában, hanem Thália templomában fogja egykor csodálatos orgánumát. szép hangját megszólaltatni... A híres lelkész nem maradhatott sokáig Rohodon. A mátészalkaiak hívták meg papjuknak 1801-ben. A kis Szetpétery Zsiga 3 éves korától 10 éves koráig Mátészalkán élt. Szép, arányosan fejlett gyermek volt. Szüleinek sok öröme tellett benne. A legjobb tanulók közé tartozott. Vasárnaponként szép, csengő gyermekhangja kihallatszott a templomban éneklők közül. Boldogabb ember nem volt Szentpétery tiszteletes úrnál. Tízéves korában aztán szekérre pakolták a kis Zsigát és meg sem álltak a híres debreceni református kollégiumig. Szülei teológusnak adták a jóeszű. engedelmes gyermeket. Szentpétery Zsiga a kollégiumban híres „cantus” — énekes diák — volt. Sokszor énekelt barátai szórakoztatására az egyházi énekektől távoleső dalokat is. Apja gyakran meglátogatta a fiát. Boldog volt, hiszen csupa jót hallott Zsigáról. 1811-ben szülei elköltöztek Mátészalkáról. Sokba került fiúk taníttatása. Egy kis falu presbiterei valamivel többet Ígértek, mint amennyit szálkán kapott, ezért a Vásáros. naménytól néhány kilométerre fekvő Gyüre község lelkészé lett. Egy hátránya azonban volt ennek a cserének. Gyüréről nehezebb volt eljutni Debrecenbe. Szegény tiszteletes nem is sejtette, hogy szemefénye és reménysége egyre kevesebb egyházi éneket énekel. A tanulás körül is bajok voltak. Hét évi tanulás után 1815-ben Szentpétery Zsiga otthagyta a kollégiumot és nem szüleihez utazott, hanem beállt Láng és Udvarhelyi színtársulatába. Velük vándorolta az országot keresztül-kasul. A reményeitől megfosztott Szentpétery tiszteletes csak évek után találta meg fiát. Az akkor már híres színészt semmivel sem tudta rábírni, hogy otthagyja a színházat. Az elkeseredett apa először megátkozta Zsigát, aki szerinte rútul becsapta őt. de miután — évek múlva — egyszer lopva megnézett egy előadást Kassán, amiben Zsiga szerepelt, megbocsájtott neki. Attól kezdve nagyon büsz. ke volt gyermekére. Szentpétery Zsigmond Kassán 1835-ig maradt. Amikor a Budai Állandó Színház megnyílt, Szentpétery oda szerződött. Ott vált igazán nagy jellemszínésszé. Később a Nemzeti Színházhoz került, ahol a híres Megyeri Károly szerepkörét vette át. A legkülönbözőbb szerepekben egyaránt kitűnő alakítást nyújtott. Ö volt az első magyar Falstaff. Petur a Bánk bánban, az Ármány és Szerelem Milleré, és ki tudná felsorolni valamennyi híres és nagy szerepét. Mindig kitűnő alakítást nyújtott minden szerepében. Emellett több színdarabot dolgozott át. fordított és alkalmazott a magyar színpadokra. Lehet-e csodálkozni azon, hogy Szentpétery tiszteletes Zsuzsika nevű leánykája. — aki Gyürén született 1816-ban — bátyja nyomdokaiba lépett? O is színész lett. Nem is akármilyen! Az 1840-es években már a híres pesti Nemzeti Színházban játszott. Férje, Egressy Gábor is kitűnő és ismert művész volt. Szentpétery Zsigmond 1858. december 13-án halt meg. A kerepesi temetőben sok ezer ember búcsúzott a nagy művésztől, aki alkotóereje teljében, 61 éves korában lépett le az élet színpadáról. Zsuzsika 1885. április 13-án halt meg. Bátyja mellé temették. Ö 69 évet élt meg. Őrizzük, ápoljuk emléküket 1 Kosa Pál helytörténeti gyűjtéséből BÁRTHA SZABÓ JÓZSEF: Messziről Ó én nagyon szófogadó fiú voltam. Bűvös kalap mellett nőttem, minden kívánságom rögtön telje ilt. Visszatérő mondat volt odahaza: — jó kisfiú légy, mert ha nem hallgatsz a szép szóra, melós leszel. — Az lettem! Kérdezzen! Irodalomról, politikáról... Szóval kérdezzen ... Nem akar? Ne jöjjön zavarba. Lehet, hogy semmivel sem tudok kevesebbet másoknál? Lehet, hogy többet is? Csak hát én nem tartom oda mindenért a markomat. Sem elismerésért, sem papírért. Mert ez a kettő itt egymásnak édes szüléje. Olvasta Hellertől a Huszonket- tes csapdáját? Na látja, ez ugyanaz pepitában: papír nélkül nincs elismerés, elismerés nélkül nincs papír. Nem érti? Pedig egyszerű. Az viszi sokra, akinek papírja van. Sok papírja. Azok hozzák a nagy állást, a megbecsülést, és azt, hogy „már nem akárki”. így papírokat gyűjtenek az emberek. Mit gondol, azért verik a szülők a gyerekeikbe a tanulást, hogy okosabbak legyenek? Egy nagy frászt! Hanem azért, hogy ne kelljen gürcölniük. Űri állás, nyakkendő, tekintély, pozíció. Szóval egzisztencia. S ki marad munkásnak? — Hát nem érdekes? A hatalom fő birtokosai a képességekben, tanulásban, szorgalomban messze lemaradottak... Értelmiség? Hány embert ismerek, aki elvégzi a főiskolát, vagy egyetemet és már nem érdekli semmi. És mit gondol, miért? Mert elérte a „szintet”, a megálmodott pozíciót. rangot. Ez elég. Minek tanulni tovább? Néha arra gondolok, mi volna itt, ha mindenki milliomos lenne. Mi lenne a mozgató-, a hajtóerő? A tanulás csak önmagában? — Aligha ... Ezért mondom, jobb így, ahogy állunk. Legalább hajtanak a vagyonért, a rangért és közben akarva- akaratlanul okosodnak ... Hogy a többség nem? Igen, igaza van. Túl sötétnek festettem a képet. De a közömbösökből a kevés is sok. Hát még a sok! Szóval panelszerelő lettem. A gimnáziumban egyik napról a másikra bejelentettem: elég a bábáskodásból. Dolgozni megyek. Tanáraim kiverték a balhét. A srácok röhögtek: „Na lám, lelép az eminens”. Anyám majdnem bedilizett. Apám a haját tépte. — Te szégyene a családnak — mondta —, ide többet be nem teszed a lábad ... Nem azért hagytam abba a tanulást, mert büdös volt. Láttam, hogy oltári előnye van a fizikai munkának. Ha valamit megcsinálok, abban az én kezem munkája van, s nincs ember, aki azt letagadhatja. És láttam a jövőt, amelyet anyámék szántak nekem. Az aktakukacságnak még a gondolatától is borzadok. Szóval ezért lettem melós... E lőször kubikos voltam. A föld, kérem, olyan, mint a hit. Vonzza az embert. Nem erő kell hozzá. Hanem tartás, és in. Állati szívósság, tűrni tudás. Hajlékony damaszkuszi acél. Mert a föld hol kemény, hol puhább, hol gorombább. Érezni kell a módját. A kavics visz- szavág, mint a kalapács. Jajgat a csákány, sírnak a csontok. Az agyagban cuppog a csizma, gonoszul tapad. És ilyenkor nem szabad ellenkezni. De nem ám! Figyelni kell. Meggondolni minden lépést. Nem mocorogni, ugrálni fölöslegesen. Csak térdtől felfelé, mintha eszünk ágában sem lenne arrébb menni. És akkor vereséget szenved az agyag anélkül, hogy belefáradnánk. Mégis otthagytam? Igen ... Volt egy művezetőm, akár egy őrmester, Jutáson. Kiástunk egy csatornafélét. Folyt rólunk a víz, mert nagy prémiumot ígértek. Persze pótoltuk. Mert kell az ital ahhoz a munkához. Két hét helyett három nap alatt elvégeztük. Hát mit gondol, mi lett? Egy vas sem, mert fizetés előtt kijött a mérnök és azt mondta :.,Hát nem ide kellett volna ezt ásni. hanem odébb. Ezt hagyják itt, temessék be és lássanak hozzá újra!” Betemetni? — mondom. Azt nem. Ha a fene fenét eszik, akkor sem. Csak akkor, ha belefekszik az az okos, aki idecsináltatta. „Hát nem mindegy magának, mit csinál munkaidő alatt?” — mondta pökhendien. A hajcsárunk meg rögtön alányalt: „Ügy bizony, nem mindegy?” Szóval betettem magam után a kaput tisztességgel .. j o
