Kelet-Magyarország, 1977. augusztus (34. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-07 / 185. szám

mm 1977. augusztus 7. o EGYBEVÁGÓ LÁTÓSZÖGEK Szovjet írók új elbeszélései A tavalyi magyar verster­més legjavát magába foglaló „Szép versek 1976” című lírai válogatás, a novellairodal­munk jelenéről keresztmet­szetet adó „Körkép ’77”, va­lamint az elmúlt színházi év­ad drámáinak legszebb da­rabjait tartalmazó „Rivalda 75—76” gyűjtemény mellett az idei könyvhét egyik legsi­keresebb művét, a „Zseb­könyvek” sorozatának kilen­cedik köteteként napvilágot látott „Téli köd” című novel­laantológiát az Európa Könyvkiadó jelentette meg. Szovjet írók új elbeszélései­vel ismerkedhet meg az olva­só. A tárgy választásokban — akár az Adamov-novella munkásfiatallá cseperedő fél­árva hőséről és a családi har­móniát csak távolról ismerő, hányatott sorsú többi szerep­lőről, akár az örömteli ma­gánéletet, az asszonyi sorsot magától megtagadó gépírónő megtalálni vélt boldogságá­ról, vagy a célt tévesztett há­zasságtörő fiatalasszony tör­ténetéről olvasunk, akár a halálos kimenetelű műtétet végző Oszipov professzor ese­tére * és a gyermekeket a fagyhaláltól megmentő Ivan Zsaplovra, akár az életmód­változástól félő és az új hely­zettel megbarátkozni nem tu­dó idős falusi nénikére gon­dolunk — minduntalan ott érezzük a kortárs szovjet iro­dalom elbeszélő művészeté­nek frisseséggét, aktualitását, a szereplők cselekvései mö­gött a mai életből vett hús­vér figurákat, az alkotói módszerek különbözőségében pedig az eleven sokszínűsé­get. Az elbeszélők további kö­zös vonása, hogy valameny- nyien nagy felelősséggel nyúlnak napjaink tollhegyre tűzött problémáihoz. így a munkáskollektíva emberfor­máló kohójának megrajzolá­sán keresztül Adamov „Az első bér”-ben, a felparázslc új szerelmek szövődésének felvázolása közben Grisin a „Kanyar”-ban, a maga kon­vencionális felfogásával küsz­ködve Ivanovna-anyó alakja és az örökzöld nemzedéki vi­ta boncolgatása által Grigor- jeva „Az utolsó áttelepülők”- ben. De ugyanúgy az írástu­dók hatványozott felelősségé­vel mutat rá Batlanov is a „Szerencsés kimenetelű ügy”- ben, illetve Szbitnyev az „Ilyen az élet”-ben a jogszol­gáltatás és a belső igazság­érzet, a humanitás, egyálta­lán: a társadalom visszás tü­neteire. A legjobb szovjet kortárs- írók marxista—leninista esz­meiséggel felvértezett, pártos művészek. Szocialista realis­ta írók, akik tiszteletet pa­rancsoló következetességgel Huszonötödik alkalommal hirdették meg ebben az év­ben a múzeumok az éven­ként szokásos pályázatot az amatőr muzeológusoknak, a honismerettel, helytörténet­tel, néprajzzal foglalkozó egyéni gyűjtőknek és szak­köröknek. Megyénk pályázói az utóbbi években szép sike­reket értek el, több szabol­csi pályamunka kapott díjat az országos értékeléseken, a legsikeresebbek nyomtatás­ban is megjelentek. Egy-egy népszokás, már-már feledés­be merült kuruzslási mód­szer, vagy éppen egy falu történetének hiteles króniká­ja az amatőr kutatók lelkes feldolgozó munkája nyomán gazdagította a múzeumok gyűjteményét. Az idei pályázat két újdon­ságot is tartalmaz. Az egyik az ifjúsági tagozatra, a má­sik a pályázat témaköreire vonatkozik. Néhány napja fejeződött be a honismereti keresik és teremtik meg mű­veikben a való élet egyensú­lyát. A jelenségek szembesí­tése során a hibák bátor fel­tárását biztos kézzel és he­lyes történelmi szemléleten nyugvó, megbízható ítélőké­pességgel végzik. Ezáltal válik a most aján­lott könyv is — az ellaposí- tott konfliktusa miatt halvá­nyabb Rubina-, valamint a kissé színtelen Borscsagovsz- kij-elbeszélés dacára — mél­tó utódjává a lapunk hasáb­jain is ismertetett Trifonov- regényeknek, jó ajánlójává az azóta már szintén könyv­piacra került „Harmadik ka­kasszóra” címet viselő Suk- sin-műnek. T. S. diáktábor, amelynek har­mincnégy középiskolás részt­vevője már előzetesen elké-' szítette egyéni, vagy közös dolgozatait. Ezek a munkák általában helytörténettel, az iskola névadójával foglalkoz­nak, vagy községtörténeti kisebb monográfiák. A leg­sikerültebbek bekerülnek az országos pályázat megyei if­júsági tagozatában értékelen­dő munkák közé. Ebben az évben először lép be a pályázatot meghir­detők közé a munkásmozgal­mi múzeum. A néprajzi és nyelvjárásgyűjtő pályázat ré­szeként tehát az új és leg­újabb kori történelem téma­köreit érintő, a munkásmoz­galmi hagyományokat kutató és feldolgozó munkákkal is részt lehet venni. Ezeket a munkásmozgalmi múzeum a néprajzi anyagtól külön vá­lasztva értékeli. A pályáza­tokat augusztus 31-ig fogad­ják el a megyei múzeumban. Helytörténet, honismeret, néprajz Múzeumi pályázatok nézve—csudabogár M ár akkor is sűrűn né­zegettem felfelé. A da­rusok, a panelszerelők a levegő tengerészei. Regge­lente hosszan beleköpnek a hajnalba, megnézve a széljá­rást, mert az nagyon fontos. A panel olyan, mint a kife­szített vitorla. Tudni kell a módját irányítani, kormá­nyozni. Gondolatát is ismer­ni a darusnak és fordítva. Fentről, az emeletről a világ csendesnek, békésnek látszik. Az emberek szorgalmasnak. A hajba belekap a szellő, s a mell megtelik friss levegő­vel. Nem akarok a „nagyoko­sok” közé tartozni. Pedig fel akartak kapni. A múltkor is mondták: „az elvtársnak van esze, tanuljon. Mi majd se­gítünk. Előrehaladást érhet el még mozgalmi vonalon is”. Nem — mondom. Nem irat­kozom marxista középiskolá­ba, és egyetemre sem, meg gimnáziumba sem, mert én azt már rég elvégeztem. Vé­gigrágtam magam a könyve­ken. Csak papírom nincs ró­la. „Márpedig anélkül nem megy, elvtárs.” Ha nem, hát nem. Maradok, — mondtam. A papírért nem töröm ma­gam. Az a lényeg, ami a fej­ben van... A munkaügyin, meg a káderezésnél persze nem ez számít... 1 Felépítettem sok ezer la­kást. A magamét még nem. Szüleimnél lakunk, feleséges­tül, gyerekestül. Két fiam van. Anyámék megbékéltek. Perfekt beszélek németül. Gyermekkoromban odahaza a családban csak így szóltak, hogy megtanuljam. Most már a fiam is ... E rről jut eszembe. A múltkor valamilyen német küldöttség járt erre. A főnökök kivezényel­tek bennünket a falakra, fut­kostak, mint pók a falon, hogy lássák a vendégek, mennyire jól megy nálunk a munka. A németek meg ott álltak a hátunk mögött. Az építésvezető meg mondja a tolmácsnak: „Fordítsa le az elvtársaknak, hogy ez egy szocialista brigád, azért haj­tanak ennyire a nagy meleg ellenére is, mert vállalták, hogy jóval a határidő előtt teljesítik a tervet. Az öntu­datuk szerint cselekednek így.” A tolmács meg fordít­ja. Azok meg törülgetik a homlokukat, jó képet vág­nak. Egyikük megjegyzi: „Ki hinné, hogy a magyaroknál ennyire dühöng az öntudat.” A tolmács természetesen hallgat. De bennem felsza­ladt a pumpa. Mondom neki németül — „menjen a fené­be ezzel a.szöveggel. Mi sem vagyunk annyira hülyék, amilyennek kinézünk. Épp maguk miatt parancsoltak ide minket, úgy, hogy feles­legesen sajnál bennünket. Az öntudatról meg annyit: dol­goznánk mi anélkül is, ha lenne mit. De nincs alap, nincs ez, nincs az, nemegy­szer a panelek szerelése he­lyett tingli-tangli munkát végzünk ...” Mondhatom, le- gyökeredzett a lába, mint a tölgynek. A többieknek is. Aztán beszélgettünk minden­ről, költőkről, írókról, sport­ról, építészetről. Azon cso­dálkoztak, hogy lehetek csak munkás. De aztán elmagya­ráztam: Én panelszerelő munkás vagyok. És nem „csak” munkás! Hanem egy­szerűen: munkás. Megállapodtam. Harminc­hoz közeledem. Pátosz nél­kül mondhatom: szeretem a panelokat, a házakat. Hoz­zám nőttek, elválaszthatatla­nul, mint a tenyeremhez az ujjak. És nincs bennem bi­zonytalanság, hogy mire vi­hettem volna. Mert a leg­többre vittem. Tízezrekkel mérhető lakásokra! Lakóte­lepekre. Mert szidhatnak bennünket. Szidhatják a vál­lalatot, de ha körülnéznek az ócsárolók, kiüti a szemüket a ház, a lakótelep. Bármerre néznek. Mert ott vannak. És ez tény. Ezt nem lehet leta­gadni ... A társak, ha valamit nem értenek, megkér­deznek. Politikáról, jogról, pénzről. Mindenről. Akik közelről ismernek, azok szeretnek. Akik messzebbről, azok azt mondják, különc vagyok, csudabogár. Akik még messzebbről, azt mond­ják, hülye. Mindig kimon­dom, amit gondolok, nem hí- mezek-hámozok, nem kön- törfalazok. Nem félek. Az is­tentől se félek. Mert rám itt szükség van. Szükség, mert hasznosat teszek. És erre büszke vagyok. Hát ennyi. És még valami: aztán nehogy valami kicico- mázott, romantikus történe­tet faragjon az egészből, mert azt igencsak nem szeretem. Tudja, találkozhatunk még, és akkor a szemembe kell néznie... Na, minden jót! MEGYÉNK TÁJAIN A HOLT-TISZA A rréb onnan, hol az élő Tisza folyik, kun­kori kanyarok ölelkeznek. Közrezár­nak vizet, széles medret tóvá szelídí­tenek, s megalkotják a szigetek világát. Is­tenke darabja, Szentsziget — nevezi őket az erre élő, erre járó. Leszármazottja mindan­nak a sok ősnek, ki a honfoglaláskor itt vert tanyát, élt és temetkezett. Mert itt, Tiszadob környékén megállt a pogány magyar, lovát elengedte a réten és bokros-füzes táján ment. hogy állítsa lófej-díszítette oltárát. Tette ezt, mint északra szakadt testvére Ukkonsaari szigetén, hogy egy közös indulattól hajtva ál­dozzon mindazért, amivel a természet meg­ajándékozta. Morotva. Holt víz. így beszél a latin és szláv szóösszetétel arról a vízről, ami a szi­getek sorát övezi. Holtnak látszik, hiszen áll. mozdulatlannak tűnik. Nincsenek partszagga­tó hullámai, nem siet a tenger anyaöle felé Azt hihetnők: nem él. De csak aki nyugal­mat akar, az higgyen, aki igazságot kíván, keressen. Ez sarkall arra, hogy keressem mindazt, amit rejteget a Holt-Tisza, s bom­lás szagát enyhén terjesztő víz, környéke, a megközelíthetetlen rejtekek sora. A nyugodt tükrön ott fekszik a békalen­cse szőnyege. Közel hozzá, egy kis kubikban a rucaöröm zöldell. Tavirózsák levéllaposain béka üldögél, sandán pislog a rózsaszín-fehér virág körül. Bentebb hal ugrik, nagy fröcs- csenéssel veri a tükörsima vizet. Eltörik a kép, s a parti tölgy már nem látja magát .tisztán. Pedig tetszeleg a víztükörben, mint az a bizonyos mondabeli fa. Az, amely úgy keletkezett, hogy Philémon. és Baukisz, meg- únván életüket, örök hűségük jeléül össze­ölelkeztek, hogy saját emberemlékművükké váljanak. Testükből lett a törzs, karjaik ágak­ká változtak, vérük fanedv lett. Ruca úszik. Nyomán fodros a víz. A kis hullámok, megannyi m-betű. Hogyan is mondja a héber ábécé? Az M, ejtsük mint kell „mem”, annyit jelent: víz, hullám, hab, áradat. Örök emberi jelképrendszerek támad­nak fel az emlékezetben, nézvén a kacsát, a vízimadarat. „Kedves madár, búvárkacsa, ' röpköd erre, repdes arra, / Vízanya térdét megtalálja ...” Vízanya. Egek lánya. Élet anyja. Mert itt a vízben kezdődött minden. .4 nagy anyagcsere színhelye. Ahol megnőtt az óriásmolekula, ahoi a sejtek telepe percek alatt kétszeresére nő, ahol termelődik az aminósav, minden élet nyersanyaga. Ráér­zett a Kalevala névtelen költője is arra, hogy Vízanyától jött az élet. A csendes mozdu­latlan víztől. A környező községek képét elfedi a sűrű rengeteg. Az ezüstnyár, a fűz, az óriásra nőtt nád, a törzseket összekötő lián, a szederlu­gasok tízméterei. Csak a víz látszik, a holt­nak mondott Tisza, ahol szüntelenül zajlik az asszimiláció. Az anyagcsere-folyamatok összessége, a tobzódó kémiai ütközet, amely során az élő szervezetek környezetük anya­gából, a vízből, a napfényből, a széndioxid ból, az ionokból a szerves vegyületeket fel­építik. Hangtalan ez az életteremtődés, újjá­születés, fejlődés és növekedés. De látni, mint kap levegő után a hal, a béka szúnyog után. A békát elragadja a gólya. Ott rétisas rabol nyulat, ember fog pontyot. Kiegyenlítődnek az egyenetlenségek, rendeződik a biocönózis, az élőhely növény- és állatvilága szüntelen mozgásban tartja egyensúlyát. Mert a tör­vény itt szigorú. Az élettérrészben az egy­máshoz okszerű kapcsolatokkal fűzött, meg­határozott minőségű növény- és állatfaj ha­tározott szintű egyedeinek összességét év­milliók során szabályozott rend vigyázza. N em holt a Holt-Tisza. Drámák játszód­nak és születések, gyors szaporodások, hirtelen halálok váltják egymást. Részt vesz benne a gyík, a szitakötő, a szúnyog, a parti fecske, a dankasirály, a feltűnő gém, a haris, a harcsa, a csalán ostora, a tavikáka, az ember ... Fiatal őz jön a vízhez, lába nyo­mát és hullatékát követem az erdőben. Trá­gyáz, visszapótol, munkát ad a tiszai skara- beusznak, de oda settenkedik a suszterbogár, virágon katica ül, viszi a termékenyítő életet eggyel odébb. Fű szárad el, bogár pusztul, vízben indul lassú rothadás, de csak azért, hogy ott, ahol valami meghal, még dúsabban keljen életre a makromolekula, termelődjék a fehérje, az a nuklein típusú vegyület, ami maga az élet. Minden él, pezseg, forr és tob­zódik. Nincs percnyi szünet. Amott egy égeren fészekben madár üli to­jását. A holtnak mondott életrengetegben párja eledelre vadászik. Víz és tojás, itt a holt medrek, a meanderek között újra csak arra figyelmeztet, amit az emberiség történe­te során oly gyakorta megfogalmazott To­jássá szelídítette a termékenységszobrot, megénekelte annyiszor a szent tojást, az ere­dendő Venust. Élet, anyaság, szent sziget és szent tojás. Liget, ahol áldozott egykor ősi pogány, ma is hív, csalogat, pogány szertar­tásra késztet, s szeretne áldozni a ma embere őzet, lovat, bikát Vízanyának, Földanyának hálául a termékenységért. Ladikot hajt lassan az evező. Olyan a part róla nézve, mint mangrovéval szegélye­zett ősrengeteg. A part védekezik, egyre sű­rűbbé növeli az ágakat, a liánokat, vízbe dőlő fatörzsek barrikádjával óvja azt, ami bent van. Van őrgébics, aki jelez idegen jöt­tén, és mind sűrűbb vízinövény-takaró gátol­ja a partraszállót. Beszövődik a parti világ, olyan csodásán, mintha párkák szőnének szí­nes takarót az idő zúgó rokkáján. Fűzfa dár­dalevele, ezüstös lomb, haragos zöld bokor közte bükkönyvirág lilája, páfrányok legye­zői, korhadó fatörzsek szagos-barnái alkot­nak falat. C sak csendben errefelé! Kövessük a ka­nyarokat. Ott új víz bukkan elénk. Jöt- tünkig szelíden csókolózott a Nappal, sugarait csalta be mély világába. Életet! — kiáltotta, sugarakat nyelt el, és adta tovább. Aztán sóhajtott a nagy szeretkezés után, s ontotta magából a párát, a nagy találkozás életet kínáló lehelletét! Oxigént! — sírta új­ra, mert kérte a hal, a béka a vízben. Aztán megborzolta a szél, felülete megremegett, fel­rebbent a szitakötő, s a parton menekülésbe kezdett egy gyík. Nád és sás táncra perdült, és a lélegző víz újra jelt adott: élek! De mi­lyen szentségtörő a zaj?! Vaddisznó közeleg. Mit sem tud arról a csodáról, ami itt zajlik. Belehemperedik a pocsolyába. Mit neki alga, amőba, papucsállat, eugléna?! Hempereg, közben malacai felé sandít. Nem törődik a kényes fácánkakassal. Röffen néhányat, majd a Nap felé fordítja hasát. Gondtalan, ilyenkor nem kell félnie. Erre ő a legerősebb. Ez pedig nagy szó. Mert a tör­vény itt azt is tudja: csak az erős maradhat meg a gyengével szemben. A végtelen nitro- géncsere-lánc megsérthetetlen. A fajból csak a legjobb maradhat életben, hogy örökítse DNS-molekuláival tovább azt, ami évmilliók alatt benne jó felgyülemlett. Ügyesség, re- vaszság, erő, szépség, szín, forma, csel, íz, fürgeség, ösztön rejlik a csavart létrát imi­táló rendben. Csorba nem eshet a törvényen. L eülök pihenni. Olyan a táj, hogy azt csak Sisley milliónyi pontjával lenne szabad megfesteni. Vibrál a napfényben a víz­tükör, a parti fa, az ég kékje. A pillanat imp­ressziója megejt. A tiszadobi Holt-Tisza part­ján manóként jöttek elő az emberiség törté­nelmének teremtésmítoszai, tudományos teó­riái. Mert ebben a vízben is ott az egész élet Maradéktalanul. Szinte csak arra várni, hogy valahol csendben megjelenjék az Ember. A végső alakítások e példánya, aki évmilliár­dok ádáz csatái után rendeződött azzá, ami lett. És minden kezdete, a víz, közben moz­dulatlanná válik. Elült a szellő, nem borzol­ja madár. Rőtté válik minden. Dalba kezd a béka, bukórepülésben érkezik a szúnyog. Kö­zeleg az éjszaka. A mocsaras részen lila li- dércek kelnek, a Szent szigeten kiköt majd az áldozatra érkezők ladikja. Mesék kelnek életre, s az ember ott a vízparton Vízanya ölén-térdén csak azt ismételgeti, bíztatva magát: „Indul a Hold látására, / égi napnak nézésére, / göncöl kifürkészésére, / csillagok csodálatára.. Bürget Lajos KM

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom