Kelet-Magyarország, 1977. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-16 / 13. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. január 16. A zene követei Szabolcsban NYÍREGYHÁZA UTCÁIN MINDUNTALAN SZEMÜNKBE ÖTLENEK a különböző zenei rendezvényekre hívogató plakátok: zenekari hangverseny a színházban, kaira- razene a tanárképző főiskolán, Bartók-em- lékest a megyei művelődési központban, a Szatmári szimfonikusok vendégszereplése, Karácsonyi koncert stb. Ma már zeneiskolák és zenei általános iskolák hálózzák be a megyét, s nevelik az egyre hozzáértőbb zeneszerető közönséget. Az Országos Filharmónia neves művészek, együttesek révén terjeszti a komoly zenét. Egyre több olyan vidéki központ alakul ki, ahol énekkarok adnak egymásnak művészi nívójú dalostalálkozót (Mátészalka, Tisza- vasvári, Tiszalök stb.), vagy országos zenei rendezvényeket tartanak (Nyírbátor). A legnagyobb haladás mégis az, hogy Nyíregyházának ma már olyan saját zenei bázisa van, amellyel önálló és magas művészi szintű koncerteket tud rendezni s jórészt ki tudja elégíteni saját zenei szükségletét. Érdemes év elején számba venni zenei értékeinket. A megyei művelődési központ irányítása és patronálása mellett működik a próbadíjat élvező Szabolcsi Szimfonikus Zenekar és a Nyíregyházi Vegyes Kar (régen Pedagógus Kórus). Az előbbi 500 ezer, az utóbbi 300 ezer forint évi támogatást kap. Mindkét együttes hatósugara nemcsak a város és megye, de az ország határain is túlmutat. A Szabolcsi Szimfonikus Zenekar látja el a megyében az Országos Filharmónia által Nyíregyházának, valamint az ifjúságnak és a vidéknek szánt zenekari koncerteket, részben saját, részben vendégkarmesterek vezényletével. Emellett természetesen a Filharmónia is hoz vendégzenekarokat (Debreceni MÁV Szimfonikus Zenekar stb.). A zenekar most ünnepelte fennállásának 25 éves jubileumát (október 31-én), mely alkalommal a színházban adott ünnepi hangversenyt. A MEGYÉN KÍVÜL RENDEZETT ORSZÁGOS VERSENYEKEN is kiválóan megállta a helyét zenekarunk. A szolnoki és veszprémi zenekari fesztiválokon az elsők között volt a Szabolcsi Szimfonikus Zenekar. Ebben az évben 31 alkalommal léptek fel helyben és vidéken. Ez annál jelentősebb, mert a zenekar tagjai valahol főállásban dolgoznak, vagy főiskolán tanulnak, s így nem kis munkát és fáradságot igényel a próbákon és koncerteken való részvétel. A Nyíregyházi Vegyes Kar májusban minősítő kórushangversenyen vett részt, ahol a legmagasabb fokú minősítést kapta. Karnagya Fehér Ottó. A budapesti kóruspódium rádióadásában sikeresen szerepeltek, a Múzeumkertben és a Kőbányai Művelődési Központban munkásoknak adtak hangversenyt. Énekeltek a ' televízióban egyenes adásban, s jubileumi koncertcserét rendeztek a debreceni Maróthy-kórussal. Az énekkar is ellátogatott a szomszédos szovjet Kárpá- tontúli területre, Ungváron, Seredményén, Csapon léptak fel az ajaki népi táncegyütt6SS£l. Az énekkari művészet a tömegek művészete, részt vehetnek benne gyermekek és felnőttek egyaránt, nem kell hozzá drága hangszer, vagy évekig tartó zeneiskolai tanulás. Tanácsaink is felismerték az énekkarok nagy népművelő jelentőségét, s a megyei tanács komoly anyagi támogatással segíti az énekkari mozgalmat. 30 ezer forintos nívódíjat alapított, melyet az I., II., III. kategóriákba benevezett kórusok között osztanak ki évente. A Nyíregyházi Vegyes Karon kívül sikeresen vesz részt Nyíregyháza zenei életében a városi művelődési központ által patronált Ifjú Zenebarátok Vegyes Kara Gebri József vezetésével. A lelkes fiatalokból álló vegyes kar külön is, de a Nyíregyházi Vegyes Karral egyesítve is — eredményesen szolgálja a város zenekultúráját. AZ IFJÚSÁGI énekkarok hangversenyei mindig nagy érdeklődést, telt házat eredményeznek. A tanárképző főiskola női kara, a tanítói szak női kara, a Zrínyi Gimnázium, a Vasvári Pál Gimnázium, a IV. sz. zenei általános iskola kórusai magas nívót értek el. Decemberben sikeres Bartók- emlékhangversenyt rendeztek Bartók egynemű kórusaiból. A KÓTA (Kórusok Országos Tanács) megyei szervezete minden alkalommal jelentősen támogatja az énekkari rendezvényeket. 25 felnőtt énekkart, valamint művelődési intézményekben működő ifjúsági énekkart tart számon a KÓTA. 72 általános iskolai énekkar működik a megyében. Nagy népszerűségnek örvend megyénkben a 32-35 népdalkor (pávakör), a 20-25 ci- terazenekar és a 10-12 népi dalénekes. Pávakörök, népdalénekesek és népi hangszerek megyei fesztiválja május 29—30-án volt Nyír- bélteken. A felsorolás nem Aeljes, csak arra mutat, hogy az énekkari mozgalom, a népművészet ápolása szinte az egész megyére kiterjed és hagyományt teremtő rendezvényekké válnak, mint a nyírbátori zenei napok, a Tisza-parti dalostalálkozó, a mátészalkai dalos tavasz, a népzenei fesztiválok tiszalöki bemutatója, mely háromévenként országos minősítéssel van egybekötve, a vá- sárosnaményi középiskolai kórusfesztivál stb. Egy felmérés szerint megyénkben mintegy 40-45 ezer ember áll aktív kapcsolatban az énekkel, zenével, vagy úgy, mint közreműködő, vagy mint érdeklődő. bizony, elég mélyről indult el Nyíregyháza és a megye zenei kultúrája. Az anyagi javak növekedésével nőtt, fejlődött a szellemi javak iránti igény is. Vikár Sándor Ferencsik János január 19-én tölti be 70. életévét. 75 éve, 1902. január 20-án született Nazim Hikmet, a kiváló török költő, a huszadik század forradalmi költészetének kiemelkedő alakja. Nazim Hikmet: A HAZAÁRULÓ „Nazim Hikmet továbbra is folytatja a hazaárulást, „az amerikai imperializmus félgyarmata vagyunk” mondotta Hikmet. Nazim Hikmet továbbra is folytatja a hazaárulást!” Vastag, fekete betűk ordították e címet három hasáb fölött egy ankarai lapban, egy ankarai lapban, Williamson admirális fényképe mellett. Az amerikai admirális elégedett, fülig ér a szája a fénykép 66 centis négyzetén. Amerika átruházott a költségvetésünknek 120 millió lírát, bizony 120 millió lírát. „— Az amerikai imperializmus félgyarma.ta vagyunk — mondta Hikmet, Nazim Hikmet továbbra is folytatja a hazaárulást!” Igen, a hazaáruló én vágyok, ti pedig a hazafiak, a hon hű szeretői. Világos: én hazaáruló vagyok, igenis hazaáruló, ha e haza a-birtokotok, ha bankjaitokban és csekktömbjeitekben él a nemzet, ha a haza azt jelenti: ütsz élen éhendögölni, ha azt jelenti: rongyokban dideregni, vagy rángatózni a láztól, mint egy kutya az ájult melegben, ha azt: vérünkkel itatni a gépeket gyáraitokban, ha az ágak mohó körme a haza, ha a haza a Vallási Dogmák Gyűjteménye, ha a gumibot a haza, ha jövedelmetek, a járadék, a profit a haza, ha a haza azt jelenti: amerikai támaszpont, amerikai flotta, ágyú, bomba. ha azt jelenti: beleragadni ebbe a mocsárba, akkor én hazaáruló vagyok. Ordítsák fekete betűk három hasáb fölött a lapban: Nazim Hikmet továbbra is folytatja a hazaárulást! 1962 Pass Lajos fordítása MEGYÉNK TÁJAIN SZAMOSKÉR Szamoskéren nincs messze semmi egymástól. A templom mellett az iskola, az iskola mellett a kultúrház, a könyvtár, a bolt, a kocsma, s néhány méterre a Szamos fűzfái. Az iskola mellett van az orvosi rendelő, meg a tanácsháza is, de ezek csak ritkán vannak nyitva. A község ezerkétszáz holdas határa, hatszázötven lakosa a szomszédos Számos- szeghez tartozik közigazgatásilag. Orvoshoz is oda kell járni. Most, január 13-án délelőtt 11 órakor csak az iskolában van élet. Imre Györgyné, aki a 1—3 összevont osztályt tanítja, éppen a feladatokat osztja ki. Az első osztályosok az olvasókönyvekből másolnak, a 3. osztályosoknak egy versikét kell átformálni saját szavaikkal. „Nem eszik a lovam zabot, nem szereti az abrakot...” S néhány perc múlva Bíró Éva már olvassa is a saját versét: „A lovam a zabot nem eszi, az abrakot sem szereti... — Az összevont osztályoknak éppen ez a nagy — igaz, talán egyetlen — előnye, hogy önállóságra neveli a gyerekeket — mondja a tanítónő Imre Györgyné. — Beszédkészségük viszont gyengébb, s bátortalanabbak is az osztott iskolába járó gyerekektől. Ezt erősíti meg Puskás József iskolaigazgató is. aki Sza- mosszegről jött át órát látogatni. A hozzánk átjáró kéri felsősöket —, tanulmányi átlaguk alapján semmiben nem lehet megkülönböztetni az osztott iskolába járt szamosszegi gyerekektől — mondja. — Éppen nagyobb önállóságuknak köszönhető, hogy a szakkörökben még aktívabbak is a szamosszegieknél. Egyébként a napköziben, mert a gyerekeket csak este hozza haza a busz — a nevelők is nagyobb gondot fordítanak a kéri gyerekekre. ’ — Hogyan fogadták a kéri szülők, hogy a felsősöknek át kell járni a szomszédos faluba? — Ezen nem volt mit problémázni — veszi át a szót Imréné. — Ez törvényszerű jelenség, hiszen az iskolás korú gyerekek száma fokozatosan csökken a faluban. Az 1940-es évek végén még több mint 100 gyerek járt iskolába, ez a szám mára 58-ra csökkent. Az első osztályban nyolcán tanulnak, s tavaly is egy gyerek született a faluban. A falu lakossága is fokozatosan csökken. Igaz, a tőlünk elkerülök között is van matematikus, orvos, festőművész, rádióriporter, vezérigazgató, de a gyerekek jobban járnak így. S az ő érdekük a fontos. Különben a szülők és az iskola kapcsolata nagyon jó. Igaz, én még most is, s már 10 éve előre köszönök mindenkinek. Ezzel senki nem lesz szegényebb, de gazdagabb igen: eléri, hogy szeretik.A pedagógusnak pedig ez a létfeltétel. * A falu népe először 1202-ben tűnik fel, mint Keér, nevét valószínűleg a honfoglaló magyarok kér nevű törzsétől kapta. Szamos- kér mindig híres volt leleményességéről. Mesélik, hogy a tatárjárás, s a török veszély idején az emberek a falut valamikor körülölelő mocsárban kerestek menedéket. A még ma is „Házak gorondja” néven ismert határrész volt a búvóhely; amely szigetként emelkedett ki a lápból. A hagyomány azt tartja, hogy a kérieknek szétszedhető templomuk volt, s ha jött a veszély, a templomot darabokban mentették, s a lápból kiemelkedő gorondon rakták ismét össze. Könnyen megtehették, hiszen a tatár, török nem ismerte a lápi utakat, s ha a tornyot követve mégis eltaláltak a faluhoz, várta őket a kaszákból álló csapda, amelyből nem volt menekvés. Persze, ez lehet, hogy csak legenda, de azt a szerződést már én is láttam Bölcskey Gézánál, amely a helyi református egyház és bizonyos Matyi György ácsmester között 1881. május 30-án köttetett. Az ácsmester vállalta, hogy a Szamos árvize fenyegette templomtornyot 6 pár ökörrel, megszappanozott görgős fákon magasabb helyre vontatja. Lám, a falusi ácsmester messze megelőzte kortárs építőinket. Ballagok a Szamos töltésén, s a töltéssel párhuzamosan futó házak udvarán mindenütt tehenek, borjúk. Most már értem, miért mondogatják a kéri ékről: nem baj, ha Kéren nem terem a határ csak kaszálni való legyen. Mikor a szamosszegiekkel egyezkedtek, akkor is egyetlen kikötésük volt. Ha lesz elegendő kaszáló, akár holnap is egyesülhet-a két tsz. Közben egy kanyar után a Szamos teljesen a töltés alá simul, s én egyre nehezebben hiszem, hogy veszedelmes is tud lenni. Pedig azt mondják az itteniek, fűzfafakadásig 67-szer is kilép a medréből. Furcsán nézek le rá, igaz, nem látok a vízből semmit, vastag jégtakaró fedi. Csak most veszem észre, hogy a túloldalról egy fiatal lány ereszkedik a jégre, s megindul a Szamos hátán az innenső part felé. A folyó közepén találkozunk, meglepetten, gyanakodva néz rám. Aztán mégis összeismerkedünk. Tóth Ildikó a neve, Fehérgyarmaton szabó-varrónak tanul. Mikor kiérünk a partra, nevetve válaszol: — Egy kicsit féltem a jégen, különösen, hogy a teteje megolvadt, de nem volt más választásom. Most jövök Gyarmatról, szabadnapos vagyok, gondoltam megnézem az itthoniakat. A busz nem jöhet át Szamoskérre, csónak meg ilyenkor nem járhat, így hát a jégen kellett jönnöm. Különben nem sokat járok én erre, albérletben lakom Gyarmaton, s csak hétvégeken jövök haza. Igaz, akkor is csak otthon ülök, nem tudok sehova menni, legfeljebb néha a bálba. Még futballcsapat sincs a faluban. így nyáron csak a Szamos marad. — Búcsúzóul még megígéri, beszól a révésznek, hogy nemsokára hozzá is benézek. * Egy ideig még nézelődöm gyönyörködöm a folyót kísérő fákban, majd elindulok a révész háza felé. Parányi ház, kívülről lehullva a vakolat, paticsfala ember magasságig levetkőzve. — Nem érdemes kivülről is megtapasztani, néhány hét múlva úgyis a Szamos hál a falak között — mondja a révész felesége, Kristin Lajosné. — Majd, ha lemegy a tavaszi ár, belülről újból megtapasztjuk, s. ismét beköltözünk. Van nekünk házunk háromszobás, bent a faluban, de csak ilyenkor, ha kilép a Szamos, lakunk ott. Egyébként itt élünk a víz mellett. Másképpen ez nem is lehetne, hiszen éjszakánként nem tudnánk átvinni senkit egyik partról a másikra. Leereszkedünk a víz mellé, s a révészné mutatja a csónakot, vagy ahogy ők nevezik, a hajót. Egyszerre hat ember fér bele, ez ugyanannyi forintot jelent. — Legtöbbször én járok a hajóval, a férjem a tsz-be jár dolgozni — mondja Kristinné. — Muszáj így csinálni, hiszen jó, ha egy nap 30-40 forintot keresünk a révészkedéssel. A tarifa személyenként 1 forint, képzelje csak el, naponta mennyit kell evezni ezért a pénzért. Addig volt könnyű, míg a gyerekek ki nem repültek. Mind a hárman, még a két lány is úgy értett az evezéshez, hogy én is csak bámultam. Nem is fordultunk mi egyszer sem a vízbe, pedig még zajláskor is átjárunk. Csak, ha megáll a jég, pihenünk. De látja, még ilyenkor sem költözünk a nagylakásba. Nem tudom miért, de itt — már majd húsz éve sokkal jobban érezzük magunkat. Ott áll a nagy ház üresen, igaz, nem egyedül, van még mellette vagy tizenöt, azokat sem lakja senki. Pedig újak, az árvíz után építették őket. A gazdáik elköltöztek Szálkára, Gyarmatra, s nem tudják eladni senkinek. No, de nem panaszkodom, már, jöjjön, nézze meg inkább a régi templom helyét. Felkapaszkodunk a töltés tetejére, ahol harangszót sodor felénk a szél. Ä szomszédos házból egy öreg ember is hozzánk indul, s már messziről kérdezősködni kezd: — A régi templomot keresi? Azt ugyan már hiába. Lebontották, s újat építettek. De' milyet! Még csak hasonlót sem láttam soha életemben. Hallja ezt a harangszót! Éppen hogy csak, igaz? Bezzeg a régi harangszó elhallatszott a határ túlsó felébe is. Ezt meg még a falu szélen is alig hallják. Még, ha rendesen haragoznának, de megnyomnak egy gombot, és magától szól. A harangozó eközben akár le is fekhet, vagy megihat két féldecit, a harang, az szól magától. Hiába ez a mai világ. Csupa „ótomata”. Balogh Géza KM O
