Kelet-Magyarország, 1976. november (33. évfolyam, 260-283. szám)

1976-11-28 / 282. szám

1976. november 28. KELET-MAGYARORSZÁG— VASÁRNAPI MELLÉKLET 7 Milyenek a tanáraid? „MINDEN EDDIGI TAPASZTALATOM ODA MUTAT, HOGY AZOK A LEGNE­MESEBB MESTERSÉGEK, AMELYEK ÉLŐ ANYAGGAL DOLGOZNAK. VONAT­KOZIK EZ MÉG AZ ÁLLATTENYÉSZ­TŐKRE IS, MERT AZOK MUNKÁJÁHOZ IS NAGY EMBERSÉG SZÜKSÉGELTE­TIK, HÁT MÉG AZOKÉHOZ, AKIKNEK ÉLŐ ANYAGA MAGA AZ EMBERI LÉNY. ILYENEK A KATONATISZTEK ÉS ALTISZTEK, AZ ORVOSOK, PAPOK, MINDENFELÉIT PEDIG A BlRÁK, A TANÍTÓK ÉS TANÁROK MÉG EZEK FE­LETT IS.” N em az öncélú hatáskel­tés kedvéért idéztem a már elhunyt köl­tőt, Füst Milánt. A mi­nap néhány pedagógus­sal és főiskolai hallgatóval keveredtem vitába, akik jó­hiszemű aggodalommal nézik a taaiítástechnikai eszközök elszaporodását. Az iskolatévé, az iskolarádió, írásvetítő, epi­diaszkóp, lemezjátszó, mozgó­film és magnó — mondták — még csak hagyján, de ott van a programozott oktatás, az előregyártott munkafüzet (melyben csak a rubrikákat tölti ki a tanuló), vagy a fő­iskolás a gépi vizsgáztatás. Nem oda vezet-e ez, kérdez­ték aggályoskodó vitapartne­reim, hogy a tanár személyes varázsa háttérbe szorul, s miként egy nagy gyárban, ő is csak egy parányi, jelenték­telen csavar lesz az óriási gé­pezetben. Sok minden forrong a ma iskolájában, az utóbbi évek­ben egymást érik a reformok, kísérleti tankönyvek, tanterv­módosítások, újabb és újabb nevelési szempontok, úgy­hogy tanár, diák és szülő már nemigen bánná, hogyha ezek­ből időnként le is ülepedne valami. Egy azonban bizo­nyos: jöhetnek akármilyen káprázatos oktatógépek, vált­hatják egymást korszerűbbnél korszerűbbnek kikiáltott szakmódszertanok, az iskolai nevelés döntő tényezője míg világ a világ, a pedagógus marad. Nem véletlen tehát, hogy a diákok — pláne, ha egy-két új pedagógus is érkezett — sohasem mulasztják el fel­tenni a kérdést: milyenek a tanáraid? N agyon nehéz pontos ké­pet rajzolni a tanártár­sadalomról, a több ezernyi tanár és tanító szor­galmas, hol elfáradó, hol ne­kilendülő hadseregéről. Min­denekelőtt azt bátran ki­mondhatjuk, hogy az utóbbi évtized tuen egy ilyen bemu­tatkozás, hogy tanár vagy ta­nító vagyok, feltétlen tekin­télyt parancsolt. Ezt a nim­buszt nem a pedagógusnap és a propaganda teremtette meg, hanem az a megnőtt igyeke­zet, amellyel a szülők gyere­keiket taníttatni akarják, vagy önmaguk is felnőtt fej­jel az iskolapadban ülnek. Bár Szabolcsban a nevelők bérezése még alatta marad mondjuk az építőiparban dol­gozókénak, a pedagógus már régóta megszűnt a nemzet fi­zetetten napszámosának vagy, hogy Benjámin Lászlót idéz­zük: „rongyos ülepű, diplo­más cselédnek” lenni. De anyagi helyzet, bérezés, mű­veltség és a pályával való azonosulás dolgában még mindig nagy a szóródás a pe­dagógusok között. Ismerek ta­nárt, akinek gépkocsija, pa­zar öröklakása van garázs- zsal és háromszintes balatoni nyaralóját a pedagógus-szak­szervezetnek adja bérbe, de tudok olyanról is, aki több évtizedes pályafutása után mostoha albérleti szobában él. Együtt kirándultam Szeged­re olyan szabolcsi pedagógu­sokkal, akik még a szabadtéri játékokra szóló kedvezmé­nyes jegyüket is elüzletelték, de ellenpéldaként emleget­ném már tanár barátaimat, akik szinte minden megtaka­rított fillérjüket kultúrára költik. Nem egy tanárisme­rősöm van, aki állandó olva­sási kimerültségben szenved, de van egy matematikus, aki viszont azzal dicsekszik, hogy az ő tantárgya a tudományok tudománya és életében a kö­telezőkön kívül még szépiro­dalmat nem vett a kezébe. Egykori öreg tanárkollégám gégebetegsége miatt állandó­an suttogva beszélt, mégis tudott az óráján rendet tar­tani; de volt fiatal szakokta­tó, aki úgy fegyelmezett, hogy az osztály szemeláttára egy­mással pofoztatta a rendet­lenkedő elsőéveseket. U gyanakkor büszkén gon­dolok azokra a tanító- mestereimre, akiktől az általános iskolában az első ösztönzéseket kaptam, akik megkínáltak a tudományok­kal. Biológiatanárunk jóvol­tából nekünk az erdő, mező valóságos szentély volt, ahol vigyázva kellett járni, mert lépten-nyomon élőlényekre. taposhat az ember. Vagy itt van középiskolás fizikai ta­nárunk, aki századszorra is úgy tanította mondjuk Arhi- médesz törvényét, olyan lel­kesedéssel, mintha épp epil- lanatban együtt fedeztük volna fel. Vagy a sok-sok fe­ledhetetlen irodalomóra, ahol minden verssornak íze, zama- ta volt. Mostoha körülményeink el­lenére sem éreztük kallódó zseniknek magunkat, nem panaszkodtunk túlterhelés­ről, mert nevelőink nem le­sújtottak bennünket, hanem felemeltek/ Mert a kedélyes, jó humorú pedagógus, nap mint nap életreszóló vitami­nokat olt, a megfáradt, élet- únt nevelő pedig lassan ölt mérget csöpögtet tanítványa szervezetébe. Ez a fajta kár­tékonyság azért veszélyes, mert amit így rontunk, az nem azonnal, hanem csak év­tizedek múlva- csapódik le, mint társadalmi betegség és akkor már nincs mit ellene tenni. Érdemes lenne elgon­dolkodni azon is, hogy ma­napság, amikor a falvakban egyre gyakoribb jelenség az orvos, agrármérnök, irodai dolgozó, tehát kialakulóban van egy új tisztviselő réteg, ha társadalmi munkáról van szó, miért csupán a pedagó­gus számít még mindig értel­miséginek? Csak róla feltéte­lezünk annyi nemes idealiz­must, hogy a „Tiszta udvar, rendes ház” akciótól kezdve az önkéntes véradómozgalom szervezéséig mindent rá le­het bízni, mert egyedül ő ké­pes a közért ellenszolgáltatás nélkül dolgozni. Legtöbbször nem az anyagiak, hanem a szép pálya elbürokratizáló­dása, a hivatalnokszellem, a túlfeszítettség, a rossz tantes­tületi légkör, vagy a vezetés az oka annak, hogy éppen a legszínesebb tanáregyénisé­gek válnak meg foglalkozá­suktól és másutt keresik bol­dogulásukat. S zabolcs-Szatmárban a. legfrissebb adatok sze­rint az általános isko­lákban 4734, a középiskolák­ban 711 nevelő működik. Te­vékenységük, közérzetük, a közel 100 ezer gyereken ke­resztül, akiket tanítanak, ki­hat a megye több, mint fél­milliós társadalmára. Hiába erőlködnénk tehát, hogy szép kultúrházakat, könyvtárakat építsünk, mozikat és múzeu­mokat hozzunk létre, vagy jó művészeti életet szervezzünk, mindez mit sem ér, ha ezek iránt az iskolában érzéketlen embereket nevelünk. És ide akár pontot is tehet­nénk. Vagy inkább egy gon­dolatjelet. Barkóczi János LUBY MARGIT: OLYAN VILÁG VOLT... A láp H a a múltról kiesze­lünk, mindenki az­zal kezdi: olyan vi­lág vót.így hát nézzük meg, milyen világ volt? Ezzel a mottóval ajánlja olvasói figyelmébe a má­tészalkai Szatmár Múzeum 3. számú közleményét, amelyet a láp kutatójá­nak, Luby Margitnak szentel. Ezzel az idézettel vezette be ugyanis a szer­ző több, mint 20 évvel ez­előtt elkészített néprajzi gyűjtését. Ebből az össze­állításból válogattak most egy kötetre valót a sorozat szerkesztői, Németh Péter és Farkas József. írója A láp írója, a múlt szá­zad végén Nagyarban^ született Luby Margit szenvedélyes és kitartó kutató munkával gyűjtöt­te e szatmári világ sajá­tosságait. Az 1927-től pub­likált cikkekben, tanul­mányokban és kötetekben, de a kéziratban maradt munkákban is a szatmári nép szokásait, életrendjét, gazdálkodását dolgozta fel. E válogatásban — amelyhez Gunda Béla írt köszöntőt, s Farkas József rövid életrajzi ismertetőt — tizenkilenc tanulmány mutatja be a láp világát, több éves gyűjtés alapján. Nagyecseden és környékén kilenc községben tanul­mányozta a láp, vagy ahogy még mondják, a rét által meghatározott szoká­sokat, az állattartás mód­jait, az öreg adatközlők ajkán megelevenedő hie­delmeket, babonákat. L uby Margit művében a néprajzi hitelesség szépirodalmi igé­nyességgel párosul. Olyan olvasmány, amely nem csak a szakemberek ér­deklődésére tarthat szá­mot. Ezért dicséretes a múzeum vállalkozása, s az a szándéka, hogy az adat­tárában lévő mintegy 5500 oldalnyi Luby-gyűjte- ményből a továbbiakban is tervez hasonló váloga­tásokat. (be) MEGYÉNK n || | TÁJAIN D U U R ózsa Sándor is ugratta a lovát errefelé. Állt itt egy csárda, a „Törikszakad’.’, ahol sokat megfordult a híres betyár. Egyszer a búboskemencébe rejtőzött el ül­dözői elől. Innen származik a falu neve: Búj. Ez csak egy a község elnévezésére, erede­tére vonatkozó mondák közül. A falu törté­netét legjobban Czomba Ferenc bácsi isme­ri, a községi tanács decemberben nyugdíjba menő titkára. Nem sajnálva munkát és fá­radtságot levéltárakban, könyvekben kuta­tott Búj múltja után. A megtalált eseménye­ket, adalékokat aztán csokorba szedte, s még egy eredeti, XIX. századi „Emlékirat­tal” is kiegészítette az értékes gyűjteményt. Hivatalosan 1327-ben említi először egy irat falunkat. Ebben Olaszi János a terüle­tet Simon fia Pálnak és Miklós fia Demeter­nek adományozta. A középkorban a Bulyi család birtokolta a vidéket. Pecsétes ok­mány bizonyítja hogy a községet Bulyi Mi­hály alapította 1512-ben — sorolja Feri bá­csi- — Több évszázados múltja mellett sok más érdekessége is van Bújnak. Rendelke­zünk két műemléképülettel — egyik a refor­mátus, másik a görög katolikus templom. Van egy Kossuth-emlékművünk — ezt egy kereskedő adományozta szülőfalujának. Ezeken túl blrtoklunk egy védett területet is — a „Törikszakad” csárda helyét nyilvánítot­ták védetté még tavaly. Olyan falu ez, ahol szinte minden megta­lálható, ami egy korszerű község életéhez nélkülözhetetlen. A 3390 lelket a kisvonat hozza, viszi Nyíregyházára sűrű járatokban. A vásárlókat jól ellátott iparcikk- és élelmi­szerboltok várják. A szórakozni vágyó fiata­loknak ott a mozi, a kultúrház — igaz, egye­lőre bálokra, táncra használják — s a nem­rég megnyílt zenés presszó. A leg­kisebbek részére 20 személyes böl­csődét, 100 személyes óvodát építet­tek. Az általános iskolában — egy osz­tály kivételével — délelőtt tanul mind a 365 gyerek. Akik igényeltek, valamennyien kap­tak napközit is. A következő évben a kereset 90 százalékát, 1975-ben pedig csak a 80 százalékot fizetett ki a vezetőség. Most pedig szerződés ide vagy oda, az emberek követelik a hiányzó pénzt. Ha minden dolgozónak megítélik a le­maradt százalékot, akkor további 830 ezer forinttal adós a tsz a semmiből, a semmiért nekik. Ilyen adósságokkal vette át a nagycserke- szi főagronómus a 2500 hektáros Új Életet. Először a melléküzemágat szüntette meg. A nem kifizetődő szamóca, burgonya, zöldség helyett dohányt, babot, káposztát vetettek. A 60 tagú női brigád munkája nyomán leg­jobban a dohány alakult: hektáronként 23 mázsát takarítottak be — kétszer annyit, mint az országos átlag. Jó lett az almater­més is. Az idén 100 vagonnal sikerült leszü­retelni. Lassan befejeződik a cukorrépasze- des, a kukoricatörés. Most az őszi mélyszán­tás ad nagyobb munkát, főleg a férfiaknak. A z asszonyok ezalatt a téli műszakot próbálgatják. A nők közül 40-en van­nak rászorulva az állandó keresetre, ezert tavaly már megszervezték nekik a téli munkát. Az idén 725 mázsa dohány csomó­zása, almahámozás, csomagolás vár rájuk. Ez évben már nem a hűtőtárolóban, hanem benn a faluban fűtött helyiségben pucolják a Nyíregyházi Konzervgyárnak az almát. A MEK-kel is szerződött a szövetkezet: 100 má­zsa alma szállítási előkészítésére. Ezt a mun­kát kinn a hűtőházban, fűthető csarnokban végzi több mint 30 asszony. — Most éppen szovjet exportra válogatjuk a gyümölcsöt — magyarázza Kovács Péter- né tsz-tag. — Munka van, a láda is elég, mégsem haladunk jól. Mindössze négy fér­fit osztottak be ide ládahordásra, s ha meg­állás nélkül dolgoznak is, nem tudnak ellát­ni mindenkit. így aztán — bár szabad szom­batunk sincs — elég kevés pénzt viszünk ha­za. N em maradtak magukra az idősebbek sem. Az öregek napköziotthonában nyugalmat, s elfoglaltságot ta­lál a 30 nyugdíjas. A betegekre két orvos ügyel a községben. Bújnak még két művésze is van: Kerülő Ferenc festőművész és Nagy Sándor szob­rász — dicsekedtek többen. De hogy való­ban így áll-e, arról kézzel fogható bizonyí­ték — egy festmény vagy akár egy apró pla­kett — sem tanúskodik. Lám, sok mindene van Bújnak. Csak a legfontosabb hiányzik. Ez pedig a munkale­hetőség. Mai napig is csak egy hely kínálko­zik a dolgos helybelieknek: az Új Élet Ter­melőszövetkezet. De az sem az igazi! Új el­nöke, Barczi János tavaly májusban vette át 6 milliós mérleghiánnyal. — Elhanyagolt gazdaság került a kezem­be annak idején — emlékezik az elnök. — Egy valami ment itt jói: a melléküzemág. Az Új Élet mezőgazdaságiból fuvarozó szö­vetkezetté alakult. Korábban 8 évre leállítot­ták a tagfelvételt. Alkalmazottak — sofőrök és rakodók — bőven akadtak. A 36 IFA gép­kocsival a Felső-Tisza vidéki Vízügyi Igaz­gatóságnak szállítottak követ a csengeri gát­építéshez. — A sok nehéz kő hamar kikezdte a ko­csikat — szól közbe Bényei Gyula párttitkár. — Javításukra 3 milliós hitelt vett fel a tsz, amit nekünk kell visszafizetni. A gátépítést mint adómentes szállítást vállalta az Új Élet — mint utóbb kiderült szabálytalanul. A 2 millió 200 ezer forintos pótadó meg a 400 ezres birság is minket terhel. A melléküzemág virágzása ellentéteket szült a tagság és az alkalmazottak között. A föld keveset fizetett. A szál­lításban dolgozók — bár a hó végén csak fi­zetésük 80 százalékát kapták meg — súlyos ezreseket kerestek. A többi 20 százalékot zár­számadáskor vették át. A jól indult munka örömére 73-ban még nyereséget is osztottak. — Megértem, tudom én az asszonyok gondját — bólint Barczi János. — Segíteni egyelőre nem tudok nekik. A következő 2-3 esztendő elég nehéz lesz mindnyájunknak, de azért nem olyan rossz a helyzet. Az idén jó, ha veszteség nélkül zárjuk az évet. Jövő­re a mostaninál jobb termést ígér a föld. Három dohány- és egy gabonaszárítót is épí­tünk. Átalakítjuk a régi dohány pajtákat: nyáron terményszárítónak, télen szarvas­marha-istállónak használjuk majd. A másik baj az, hogy kevés az emberünk. M inden kényelme ellenére csökken a lé- lekszám — mondja Koós Viktomé ta­nácselnök. Főleg a fiatalok hagyják itt, viszi őket a város, az ipar. Ha akad a községben egy konyhalányi állás, valósággal verekednek érte a jelentkezők. Csupán né­hány fiatal vállalt munkát a szövetkezetben, a gépműhelyben. A többiek gimnázium vagy a szakmunkásképző után már nem jönnek vissza. Az idén is 330-an járnak el más tá­jakra, közülük 200-an csak hét végén utaz­nak haza. A tanácselnöknőt mindenki kedves Koós mamának szólítja a községben. Fehérkláris mosolyával egésznap intézi a bújiak ügyeit. 1977-ben nyugdíjba megy. Mielőtt elbúcsúz­na még egy valamit adni akar a falunak. — Jelenleg törpe vízmű épül a községben. A munkát 1977-ben fejezi be a SZAVICSAV. Utána szeretnénk ipart hozni ide. A falu kö­zepén a „Sirinya tó” partján áll egy kiszol­gált lóistálló. Ezt az épületet akarjuk üzem­mé alakítani. Inkább női munkára alkalmas csarnok lenne ez, úgy 200 dolgozó részére. Ezt a felújított helyiséget kínálnánk föl az üzemeknek, vállalatoknak, hogy akinek meg­tetszik, az bérelje ki s adjon munkát a búji- aknak. Én talán nyugdíjba megyek a csar­nok átadása előtt. De addig nem szeretném itt hagyni a tanácselnöki széket, míg leg­alább elő nem készítem ezt a kis üzemet... Házi Zsuzsa

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom