Kelet-Magyarország, 1976. október (33. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-24 / 252. szám

1976. október 24. KELET-MAGYARORSZÁG— VASÁRNAPI MELLÉKLET 7 Elhagyott katedrák Miért mennek el a pedagógusok? Eredeti foglalkozásuk pedagógus, a jelenlegi pedig: vállalati oktatási felelős, MÁV-oktatótiszt, titkárnő, személyügyi előadó... Még sorolhat­nánk a nem éppen tanítói, tanári szakképzettséghez kötött pályákat, be­osztásokat, amelyeket a nevelői képesítésű oktatási szakemberek töltenek be. Miért cserélik fel a hivatásukat? Milyen méretű ez megyénkben? Me­lyek az okok? A számok hitelessége szerint a pedagógus- pályát végleg vagy átmenetileg elhagyók ará­nya sokkal kevesebb, mint azt gondolnánk. A közhiedelem a valóságosnál ijesztőbb ké­pet fest az átvándorlásról, valószínű azért, mert eseményszámba megy, ha egy-egy peda_ gógus megválik az iskolától és üzemnél, vállalatnál, intézménynél helyezkedik el — szakmájához nem éppen közeleső munkakör­be. Az összkép szerencsére nem olyan drá­mai. mint hinnénk, de mindenképpen fi­gyelmet érdemel... A megyei tanács művelődési osztályának adatai szerint három évvel ezelőtt 44, két évvel ezelőtt 31, tavaly 57 óvónő, tanító, ál­talános iskolai tanár változtatott a megyé­ben szakmát, hagyta el a katedrát. Ez a szám a négy és fél ezer általános iskolai nevelői tá­bort tekintve nem magas. (A megyében a középiskolai tanárokkal együtt hétezer pe­dagógus dolgozik.) A fogyólétszámhoz tarto­zó tény még, hogy az elmúlt évben 20 képe­sítés nélküli nevelő szerződése szűnt meg — különböző okok miatt — így ők anélkül, hogy még gyarapították volna a nevelők tá­borát, máris távoztak, bizonyára az oktató­nevelő munka javára. Tavaly 42 pedagógus ment nyugdíjba, s öten haltak meg. A vi­szonylag alacsony halálozási szám valószí­nű azzal függ össze, hogy a megyében dol­gozó pedagógusok átlagéletkora 35 év alatt van. Vélt és valós okok Több oka van hát a létszám csökkenésének, de ezúttal figyelmünk a pályát elhagyókra terjedt ki. Az könnyűszerrel megítélhető — s ebben segítségünkre voltak a megyei ta­nács művelődési osztályának munkatársai — hogy a szabolcsi nevelőhiánynak nem az el­vándorlás az oka. Az elmúlt évben más pá­lyára került 57 nevelővel szemben 19 vi­szont jött, más munkaterületről, s ez éven­ként, ha szerényen is, de szintén emelkedik. Ugyanígy azoknak a pedagógusoknak a visz- szavándorlása is erősödik, akik vélt vagy va­lós okok miatt más munkakört vállaltak, vagy éppen szerencsét próbáltak. S miután erősebbnek bizonyult a neveléshez való kö­tődés, megbizonyosodtak, hogy más munka- területeken is léteznek „munkahelyi ártal­mak” — visszajönnek az iskolákba. Mégis, miért mennek el? Vannak, akik el­ső helyre a nagyobb jövedelem utáni óhajt teszik. Valójában a nagyobb jövedelem csak úgy a harmadik, negyedik tényezők kö­zött szerepel a megyei tapasztalatok sze­rint. Sokkal inkább közrejátszik az elván- - dorlásban a minden évben magasabb köve­telmény szorítása, amely a nevelőkre hárul, s amelynek nem mindenki tud megfelelni. Belefárad, nem bírja az állandó stresszál- lapotot. a naprakész felkészültséget, az örö­kös megújulást. Többen ezért mennek el. Egymillió túlóra Mások a munkakörülmények, a túlterhe­lés miatt változtatnak. Aligha lehet olyan órarendet összeállítani, amely valamennyi nevelőnek nyújtani tudná a folyamatos óra­leadást. így fordul elő, hogy a heti 19 óra helyett a nevelő kénytelen 35—40 órát is az is­kolában tölteni, a „lyukas” órák miatt — amelyek nem mindig használhatók fel hasz­nosan — „széthullik” a munkanap. Rengeteg összetűzés, vita, energia megy el a helyettesítések, a túlórák megoldására is. A megyében egy év alatt 1 millió 58 ezer túlórát teljesítettek a pedagógusok. Jócskán akadnak még iskolák, amelyek tantermei nem jól fűthetők, hidegek, a nevelői szobák nagy része túlzsúfolt. Akadnak pedagógusok, akik látva a kényelmesebben dolgozó válla­lati, intézményi dolgozókat, megirigyelik a munkakörülményeket, ezért kérik ki a mun­kakönyvüket ... Mi taszíthatja még a pedagógust a még oly szeretett, szívvel végzett munkától is? A helyenként kialakulatlan, nem jó tantestüle­ti légkör, amely nem képes a feszültségek le­vezetésére. Szakmai féltékenység éppúgy közrejátszik ebben, mint sok más emberi gyengeség, az iskolavezetés hibái. S aki nem bírja, nem tud hozzá edződni — ha fájó szívvel is de elmegy. Nem azonnal más pá­lyára, először egy másik iskolába, vagy más városba, községbe. A megyében két év­vel ezelőtt 203. tavaly pedig 233 nevelő cse­rélt iskolát. Cselekedni, helyben S végül, tagadhatatlan, hogy a magasabb jövedelem is elcsábítja a nevelőt, legalábbis azokat, akiknek a pénz pillanatnyilag fon­tosabbnak tűnik a szakmában maradásnál, a nevelés nyújtotta örömnél, belső békénél. Való igaz, hogy a megyében élő nevelők át­lagjövedelme 117 forinttal kevesebb az or­szágos átlagnál — ez több éves elmaradás és több tény együttes eredménye. Mégsem hi­hető, hogy ez itt a perdöntő. Inkább az, ami köztudott, s társadalmi méretű, folyamatos feladat: a pedagógusmunka anyagi honorá­lásának javítása, a népgazdaság teherbíró ké_ pességének arányában. Nem ritka még, hogy a frissen végzett tizenévo; amikor munkába áll, jóval többet keres, mint az őt néhány éve még majdnem betűvetésre tanító peda­gógus. Évente a megyében mintegy 20 mil­lió forintot tesz ki az a „bértömeg”, amelyet a pedagógusok bérfejlesztésére használnak fel. A pályát elhagyók — a nem nagy szám — ellenére sem lebecsülendő gondot, feladatot jelentenek az oktatási szerveknek. Ez akkor is így van, ha nyugodtan leszögezhetjük, hogy a nevelői ellátási gondok nem innen származnak, ez úgymondván csak tarkítja azokat. Mindezek ellenére a szakigazgatási szervek rendszeresen figyelemmel kísérik az elvándorlási tendenciákat segítik az egészsé­ges szelekciót, a pályatévesztettek áthelyezé­sét más munkakörbe, az emberi gondok meg­oldását, az élet- és munkakörülmények javí­tását. Igaz viszont az is, hogy a pályán ma­radásért a legtöbbet mégis helyben a tan­testületekben tehetik. Különösen nagy a fe­lelőssége az iskolák vezetőinek: az egészsé­ges alkotói légkör állhatja útját az elmenők­nek. Páll Géza PÁTZAY PÁL ALKOTÁSAIBÓL Magányosan. " Szatmárcseke „A kömy, melyben lakom, el van dugva szem elől, szép de vad a felette magányos. Egyfelől a Tisza foly másfelől a Túr. mely itt amabba szakad, s minket a torkolatban hagy laknunk. Egyfelől nagy erdők körítő­nek, másfelől nyílás esik, s láthatárainkat a máramarosi hóbércek határozzák.” így írt 1815-ben Kölcsey Ferenc egyik le­velében nagyapai birtokáról, az akkori Cse- kéről. író barátjának. Kállai Ferencnek, ahol több, mint húsz évig, haláláig lakott és csak a képviselői címe szólította távol. Kölcsey- nek az volt Cseke, mint Petőfinek az Alföld végtelen rónái. Az általános iskolát róla ne­vezték el, az ő nevét viseli megalakulása óta az úttörőcsapat is. Pár évvel ezelőtt avatták fel az iskola előtt mellszobrát, az aulában pedig piros, fehér és zöld színeken Kölcsey- felírat neveli nemzeti öntudatra a fiatalo­kat. Az egykori kúria helyén álló Kölcsey Fe­renc Művelődési Ház előtt apró növésű, de mokány rövid nadrágos legónyke áll. A re­formkor költőjének szobrához támaszkodik. — Itt írta a Himnuszt, meg itt is halt meg — mondja a fiatal csekei lakos, Tóth Jóska, mintha az iskolában felelne. Az évszámot is tudja. Kérdezem melyik versét ismeri még a költőnek. Már szavalja is szép, ízes szatmári kiejtéssel: „Bús dúle- dékeiden Husztnak romvára, megállók...” — Erre a versre nagyszülém tanított meg, de az iskolában is tanultunk már Kölcsey- ről — mondja, miután elszavalta a verset. Azt is elmondta, hogy nagyapja ismerte a költőt. De hogyan ismerhette, amikor ükap­ja is csak csecsemő lehetett 1838-ban, a poé­ta halálakor? Valami igazság azért van eb­ben: Szatmárcsekén ennyire tartják a költővel az egyföldiséget. Az általános iskola igazgatóhelyettese. La­katos József Szombathelyről származott negyven évvel ezelőtt Szatmárba. Öt Köl­csey emléke tartja itt, gyűjti a kallódó em­lékeket. kutatja a szatmári remete csekei életét. Lakásának előszobájában a fényké­pek és plakátok a költőhöz fűződő kései ba­rátságáról árulkodnak. Nincs olyan ház, ahol ne tudnának Kölcseyről, ahol ne őriz­nék arcmását, vagy verses kötetét. Tiszte­lik. szeretik, emléke szájról szájra jár, mint a népdal. Szatmárcseke ezer szállal kötődik múltjá­hoz, Kölcsey csak egy része történelmének. A honfoglalástól kezdve az itt élő emberek kopjafával temetkeznek. A Tisza és a Túr kö_ zelsége magában hordozta tavasszal és nyár elején az áradás veszélyeit. Amikor a folyó visszahúzódott, a víz megmaradt az ingová­nyos, mocsaras vidék mélyebb részein. A te­metésre csónakkal mentek az emberek, a kopjafát a vízen úsztatták keresztül. Évszá­zadok óta kialakult a mai kopjafa őse. A hagyományhoz most is ragaszkodnak, van aki még életében kiválasztja a saját fáját, amit halála után kifaragnak és sírhantja vé_ gében felállítanak. A temető sokat elárul a községről, lakói­ról. A sírfeliratokat nézegetve a szemlélődő könnyen észreveszi: egyik szomszédja a má­siknak, az előtte elmenőnek. Azt mondják, itt ez szokás. A fekete, még frissen faragott- nak tűnő fejfák között előtűnnek a kissé már megszürkült, földbe süllyedt kopjafák. Micsoda műgonddal faragták valaha ezeket! Valamennyi valóságos remekmű. Előrehajló, kicsúcsosodó, hegyes tetejükkel1, karcsú tör­zsükkel. Boné Balázs bácsi már negyvenöt éve ké­szíti az ősi fejfákat. A mesterséget apjától, nagyapjától tanulta. A legidősebb kopjafafa­ragó, most már ritkán veszi kezébe a baltát, hogy a félméter átmérőjű akác- vagy tölgy­farönkből kialakítsa a jellegzetes fejfát. El­fáradt. Legutóbb a nyáron készített egyet, azt is egy budapesti műgyűjtőnek. De fara­gott ő már múzeumnak is. Arra a kérdésre, hogy mennyit készített eddig, elgondolko­zik kicsit, megigazítja kalapját, bajúszát, széttárja két karját és csendesen csak any- nyit mond: „Ki tudja azt megolvasni annyi év után.” A fiatalok is megtanulták a faragás művészetét. A termelőszövetkezet ácsbri­gádjának tagjai készítik a kopjafákat. Valóban csónakformájúak a híres cse.. kei hajósfejfák. Egyetlen fatörzsből fa­ragták őket hirtelen csúcsosodó hasáb­bá. A temető szelid csendjében a pillanat dönti csak el: égre hányódó vagy földbe süllyedő „csolnakot” lássunk-e bennük. Kölcsey és a kopjafa Szatmárcseke szim­bólumává vált. Bármerre is megy az idegen, bárkivel is találkozik a községben rövid be­szélgetés után a költőre és a református te­metőre terelődik a szó. Aki ezek után azt gondolja, hogy a községnek csak múltja van, az téved. Kölcsey és a kopjafa nagyon is a jelen, az élő valóság, ami meghatározza Szatmárcseke jellegét. Az ideérkező turis­tákat elsősorban az érdekli, éppen ezért fá­jó, hogy nincsen prospektus a látnivalókról. A helyi sajátosságot kell figyelembe venni. Ahogyan Lakatos József mondta: „Sokat har_ coltunk a művelődési ház előtti szoborért. Mondták minek ide, ebbe a határszéli kis­községbe, úgyse látja senki. De mi tudjuk, nem a falué, az egész országé ez a szobor.” A ma mégis többet jelent a múltnál, és az ember túl a jelenen, már a jövőt is építi. Szatmárcseke a megye településhálózati programjában fejlesztésre kijelölt község és idegenforgalmi alközpont a szatmári tisza­háti részen. Nagyszabású építkezések kez­dődtek itt. Pár évvel ezelőtt elkészült az egészségügyi kombinát. A termelőszövetke­zet irodaházat, szolgálati lakást és szarvas­marha-istállót épített. A régi vegyesboltot felváltotta a korszerű ABC-áruház, ami ÁFÉSZ-beruházással épült. A közös községi tanács elnöke Komár La- *jos, huszonnyolc éves fiatalember, három év­vel ezelőtt került a tanács élére. Tősgyöke­res szatmárcsekei. Gondok, problémák mindenütt akadnak, de eredmények is szép számmal. — A község lakóiban nagy erővel él a ha­gyomány, de az emberek nem ebből élnek. A fiatalok itt maradnak, itt telepednek ie, hiszen munkaalkalmat találnak a faluban vagy a környéken. Két alapszervezetben több, mint hatvan KISZ-tag van. Saját erő­ből építettek egy ifjúsági klubot is maguk­nak. Kevés község dicskedhet azzal is, hogy minden gyereknek van helye az óvodában, minden utcában járda kígyózik. Tíz évvel ezelőtt az autósok arról panasz­kodtak: rugótörés nélkül bizony nehéz meg­közelíteni a falut. Azóta fordult a helyzet — legalább is a bekötő útakon. A község álla­mi támogatás és termelőszövetkezeti hozzá­járulás révén megépítette az összekötő uta­kat. Jövőre a Fehérgyarmati ÁFÉSZ kisvendég­lőt épít. Ezzel egy csapásra megoldódik az idegenek és a csekeiek étkezése is. A köz­művesítés azonban még várat magára. Ke­vés a jó ivóvízű kút, néhol messziről kell hordani a szomjat oltó, friss vizet. Az hogy tájjellegű múzeumot szeretnének a 1 izség- ben létrehozni, ez talán természetesnek hang­zik. Nem rajtuk múlik, hogy idáig még nem készült el. A község emlékeit, hagyománya­it dicséretesen ápolják. Elbúcsúzva a falutól, egy apró, szabadké- ményes házat pillantottunk meg, a legszél­sőt. Öreg, megkopott nádfedeles kucsmáját kajánul a szemére húzva áll szerényen. Zsó­fi néni, aki az első világháború óta özvegyen él, negyven évvel ezelőtt költözött az örök­ségül hagyott házikóba. Fiai a faluban lak­nak, de — túl a nyolcvanadik éven — hal­lani sem akar arról, hogy elköltözzön innen. A község már megvette a házat, műemlékké is nyilvánították. A szimbólumok csak éltetik Szatmárcse- két. Az ott lakók, a ma emberei viszont úgy élnek, mint máshol. Természetesen, együtt az emlékeikkel. Szatmárcseke „határ­őrközség”. hagyományt és határt őrző lakói nem csak múltjukról, jelenükről is híre­sek. Sípos Béla Fürdő után.

Next

/
Oldalképek
Tartalom