Kelet-Magyarország, 1976. augusztus (33. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-20 / 197. szám
8 KELET-MAGYARORSZÄG 1976. augusztus 20. A PAKKBAN. (Lakatos József munkája) SALVATORE QUASIMODO: ELITEMRŐL 4 háború alatt különböző emberek kerültek közelembe. Egy tiszt mondta el nekem ezt Prze- mysl várából visszatérőben, amikor hatszáz társával a németek fogságába esett. Egyikük a ládájában őrizte verseskönyvemet. Reggelente valaki felolvasta, és megmagyarázta egy-egy versemet. Így emlékeztek ők, a foglyok, a hazára, azokkal a szavakkal, amelyek másoknak talán hidegek és geo- metrikusak voltak. Végre tehát találkozhattam valóságos és hiteles olvasómmal, aki meg akart ölelni, s közben foglyok neveit sorolta elő: orvosokat, ügyvédeket, mérnököket. Ügyvédeket? Az ügyvédek nem olvasnak verseskönyveket. Przemyslben igen, Lengyelországban. De 1946-ban az érzelmeknek milyen erős hálója egyesített engem a néppel! Egy előadásom után, melyet a mai olasz költészetben megmutatkozó „törés”-ről tartottam Milánóban, egy színházban, meghívtak Nápolyba: tartsak előadóestet verseimből. Az utazás vonaton és gépkocsin, még lassú és fárasztó. Nápolyban, szétrombolt házak Ki-ki magában áll a Föld szívén, szívébe szúrva egy-egy napsugár, és mindjárt este lesz. között, az utca közepén asz- szonynép készítette az ennivalót a férfiaknak, két nagydarab kőre tett fazekakban és serpenyőkben. E kezdetleges tűzhelyek közelében kisgyerekek és kamaszok üvöltöztek, rajtuk katonazubbony és katonapokróc, a rom és szemét felkavart porfelhői között. Verseket olvassak ebben a hihetetlen városban? Már szégyelltem magam, fáradt voltam. A Conservatori- um termében nagy tömeg várt rám: eljöttek, hogy meghallgassanak, és sokan gyászoltak közülük, és ahova csak néztem, friss sebeket látam. Nem tudom, mi történt azon a napon: a költészet visszakapta karénekszerepét? Talán, de fel voltam kavarva a végén, fiatal egyetemisták közé beszorítva. Egy öreg próbált a közelembe férkőzni, de mindig messzire lökték. Azt kiabálta, hogy irodalomtanárom volt Messinában. Aztán mégiscsak sikerült hozzám férkőznie, s akkor megragadta és megcsókolta kezem. A múlt század végének egyik jelenete játszódott le a jelenlévők szeme előtt: hiszen Messina az emlékezet érintetlen területe volt, és az öreg tanítómester azt várta, hogy ott mindjárt beszélgetés indul közöttünk visszafelé a múltba. £ gy emberről elmondani mindent, újra meg újra: ez a feladat a költőnek a föld megtagadását jelenti, a lét lehetetlenségét, bár életének legégetőbb vágya, hogy sokakhoz szóljon, hogy hozzájuk kapcsolódjék a dolgok és az ész igazságáról kidalolt összhangokban. (Képes Géza fordítása) * 75 éve született a híres Nobel-díjas olasz költő. ILLYÉS GYULA: MÁKGUBÓK Szemelte, érlelte a mák fekete sok gondolatát. Most zörgeti, már Sürgeti. A szél segít neki. Rázza — mily ős csönd ellen ő? mint csörgőjét a csecsemő; füleli, újra csörgeti. A szél segít neki. Jogar mellyel király legyez; kézigránát, még fanyeles; szenteltvíz-szóró, hinteni — A szél segít neki. De volt gyümölcsünk is a mák, tiltották pedig az anyák. Vágtuk a kontyos koponyát fakardos katonák. Épp mert csak lopva lehetett, nyitogattuk a fejeket; faltuk a fekete velőt, ifjú emberevők. Itt van a nyár, érlel a nyár, zörgeti főnket a halál; füleli, mivel van teli — A szél segít neki. WEÖRES SÁNDOR: VÍZÖNTŐ Erdei forrás, remegő tükör, Hová haladsz a sűrűből? — Távoli, sík vidékre, Nagy folyamok medrébe. — Sziklai auhogó, égi álom, Merre szökellsz a kopárságon? — Völgyek, dombok közébe, Tág tenger közepébe. — Alföldi kút, tanya árnyán, Nem únod egyhelyt szolgálván? Felhővé tornyosulok, Villámlok, a mélybe lehullok. ■ RAJZOLÓ LÁNY. (Vincze László munkája) SZEBERÉNYI LEHEL: ma is János, az ügyes kezű, nyílt tekintetű árva ^ gyerek megtetszett Dani bácsinak, a vízmestemek. Maga mellé vette figuráns- nak, a négy elemijével. Nagy ünnep volt. Űrnapja, vagy István Király. Kinek ér odáig az emlékezete. Még a régi világban volt. A kubikosok azt mondták, ők dolgoznak, mert keresni akarnak. Igen, de nincs előttük szintezve a terep. Addig egy fél ásónyomot se tudnak előre menni. Dani bácsi megkérdezte a figuránsoktól: — Ki lesz aki feláldozza az ünnepet? Senki nem állt elé. Dani bácsi maga is szenvedett, mert hívő katolikus volt, és eszébe jutott a parancs, hogy az Ur napját megszenteljed. De volt egy még erősebb parancs, hogy a kubikosoknak keresniük kell. Senki nem áll elé — mondta magának Kis János. Dani bácsi szomorú szakálla homyadozva rezgeti. Csalódni kell az emberekben. Kis János erre-arra nézett, a földet nézegette. Azt hiszik még, hogy akarok valamit — s állt a helyén, égett a talpa. — János fiam — mondta Dani bácsi, felszólította, kérdezte együtt. Kis János hallotta benne a bíztatást. Megbiccentette a fejét, s megkönnyült a lelke. A többiek úgy néztek rá, mint az árulóra. A mozdulatlan pilláik alól néztek úgy. A kocsmában összedugták a négypolgáris fejüket s azt mondták: — Szolgalélek. Kis János Dani bácsi mögött baktatott. Vitte a műszert meg az állványt. Fölka- paszkodtak a gátra. — Azt hinné az ember, hogy abban a négy polgáriban tudományt töltenek a fejbe — mondta Dani bácsi, előre beszélt, maga elé. Kis János meg hátul baktatott a keményre taposott keskeny földúton. — Mert hogy a tudomány nehéz dolog, lefele kellene húzza a fejét. Ezeké meg inkább felfelé száll, a többiek fölé, akár a lufba- lon. Urizálni, azt tanultak ezek, sárga kesztyűvel a markukban handabandázni. így eldörmlögte a magáét Dani bácsi. A figuráns meg mögötte baktatott, s azt gondolta, hogy ilyeneket neki az öreg még sohase beszélt. Ilyen bizalmas beszédeket. — No ide bemegyünk — mondta a vízmester, ahogy a bátori gátőrházhoz értek. A gátba falépcső volt bele- cövekelve. A hátsó kiskapuhoz vezetett a falépcső. A kiskapunál pirosfejű dáliák nyíltak. Az öreg gátőr kijött a házból, megállt a vízmesterrel szemközt és tisztelgett. — Hunya Mihály, gátőr a hármas számú őrháztól alázatosan jelentkezem. A járáson minden rendben. Mai nap a töltésen felverődött hajtásokat irtottuk. A vízmester morgott valamit és legyintett. Aztán elindultak a házba. Kis János az udvaron várakozott. Nekitámasztotta a méterfának az állványt, s letelepedett egy tuskóra. Letelepedett, nézelődött. Unta a tétlenséget, hogy csak ül. Meglátott egy fűzhajtást zölden virítani a rőzsekazal- ban. Azt kihúzta. Azt faragcsálta. Szeretett faragcsálni. Előbb lecsapta a levélkéket. Aztán lecsapta a vastagjáról a vékonyát. Aztán a bicska nyelével elkezdte kopogtatni a kérgét. ^yzépen körbe kopogtatta. 3% A szellő a nyakát körbe simogatta. A szőke lány kijött a kertből. A gátőr lánya. Vállán volt a kapa. Vállán volt a vastag szőke fonata. — Mi lesz abból? — kérdezte a szőke lány. — Ebből?... — A legény felnézett. Felnézett és zavart volt a pillantása. A mosolya piros volt, mint a félálom. — Ebből... síp. — Nem mert mégegyszer fölnézni. A szőke lány ott állt, s nézte hogy készül a síp. A vastag szőke fonata a vállán nyugodott, meg a kapa is a vállán nyugodott. Kis János nyelvet faragott a sípnak, aztán készen volt. Kis János felnyújtotta a sípot és a szőke lány belefújt. A szőke arca behup- padt. Két kerek lyuk lett a két arcán. Akkora vékonyát szólt a síp, a fül majd berepedt. A szőke lány elnevette magát. A legény szintén nevetett. Kicsit a földet nézte és nevetett. — Maga a Jani? — kérdezte a szőke lány. — Honnan ismer? — Ott lakik a révházban. A legény ült, a szőke lány állt. A szellő a hárslevelek közt bújkált. Aztán a legény felbökkin- tett fejével a sípra: — Azt magának adhatom. — Köszönöm — mondta a lány. Vékony ujjaival markába zárta a sípot. A gátőr és a vízmester kijöttek a házból. A lány elköszönt a legénytől. Azt mondta: — Jó estét. A legény is azt mondta. A lány vitte a vállán a kapát, meg a vastag szőke fonatát. Meztéláb lépegetett átal az udvar gyepén. A barna lábaszára hajladozott. Ujjai belefészkelődtek a tenyerébe. Vitte a sípot a markában. A gátőr és a vízmester egyenesen a legény felé tartottak. Nézték őt és jöttek feléje. Mit akarnak velem — mondta magának Kis János. De aztán látszott, hogy csak a világba néznek, a rámpát beszélték, az hogy legyen, mert ahol most van, ott nincs jó helyt. A műszer miatt jöttek Kis Jánoshoz. Dani bácsi mindjárt fölemelte a szomszédos tuskóról, ahová figuránsa helyezte. Közben meg beszélt, hogy bekötő út merre jön. 4 gátőr oda-odanézett a legényre, ki belső parancsot érzett, hogy most fel kell álnia és meg kell mondania a nevét, csak az zavarta, hogy Dani bácsi közben a bekötő utat beszélte. Végül mégis fölállt, készülődött a bemutatkozásra. — No persze, a kisszógám — vette észre magát Dani bácsi. A figuráns és a gátőr kezet nyújtottak. — Már a bölcsőben a vízügyi szolgálatra termett — nevetett Dani bácsi. A gátőr is elmosolyodott. — Nofene. Kis Jánosnak is elfutott kicsit a szája, kicsit illetődöt- ten. — Maga ugyanis mén Csörbölyre, mert hogy eleget ugrált Bátoriban, ott ellesz, amig él, itt meg ugráljon egy fiatal. E szavakat Kurinszky tanácsos úr mondta a minap a bátori gátőrnek, most a vízmester ironikusan idézte a gátőr iménti elmondása után. A gátőr a legényre nézett: már tán meg is van az utód. De hamar. Arcára ráhajolt az árnyék. Tán a hárs árnyéka. De inkább a szívről lopakodott fel az arcra. A legény érezte a hűvöset a gátőr szeméből feléje áramlani. Az ünnep hajnala odaki virradt rájuk a nádasban. — Fiam, nádpallót vágunk — mondta Dani bácsi. Csapott is le mindjárt a sarlóval egy kévére valót. De Kis János meg ment. — Á, jó lesz az... r 'rdig ment a sárban. Megfogózott a göcsör- tös füzek aláhajló ágaiban. Az inge ázott volt, rátapadt a hátára. A hajnali lég kövér vízcseppektől volt súlyos. Egy helyen a sárnak nem érezte a fenekét. Már a combját körülkerítette. Nem tudta kihúzni a lábát. — Állj meg, állj meg! Kis János megkapaszkodott a kákában, mely csomósán, zsombékosan nőtt. Dani bácsi maga elé haji- gálta a nádat, pallónak. — Megkergültél? Tűntek el itt már emberek! A legény vigyorgott, s kimászott a pallón. Az öreg csóválta a fejét. — Még nem is láttalak ilyennek, ilyen hősködőnek. Eztán ahogy léptek előre, nádpallókat raktak maguk elé. Elérték a vizet. Ott ladikon dolgoztak. Kis János vigyázott, hogy be ne merüljön nagyon az a léc az iszapban. Kis János homlokához szorította a léc felső végét, úgy szilárdan állt, nem imboly- gott. Dani bácsi kétszer szólt Kiss Jánosra: — Tovább!... — Tovább! Akkor meghallotta. Dani bácsi nézte a szakálla mögül a legényt. A szemét is behúzta a bozontja alá. A ladik mind beljebb járt a nádi utakon. Kúszott a víz felett hangtalan. Csak a folyondár surrogott, midőn szétnyílott a csónak orra előtt és rátapadt az oldalára. A víz felett reszketett a hajnali félálom. Dani bácsi semmit nem mondott többet. Végezték a munkájukat. Aztán felkelt a nap. Dani bácsi váratlanul megkérdezte: — Aztán az a kislány húz-e hozzád? — Nem tudom én azt — mondta Kis János, forgatta a nyársat. ^^ani bácsi szakálla csen- MM desen mozgott. A falat a szájában egyik oldalról járt a másikra. Nézegette, atyai szemmel körüljárta a legényt. — Na, holnap bemegyünk a városba, keresünk valami tisztességes öltözéket rád. — Rám? — így nem járhatsz nyokhoz. Iá-
