Kelet-Magyarország, 1976. augusztus (33. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-15 / 193. szám
1976. augusztus 15. KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 7 Pedagógus és népművelő Így idézi meg évtizedek messzeségéből a ma is eleven emléket Szuhai Sándorné, mint útnak indító, életre szóló élményt. A Zempléni-hegyek között, megbúvó vilmá- nyi házban kezdődött az álom, amelyet a nem túl tehetős szülők aggodalommal figyeltek — lesz-e elég pénzük mind a két gyermeket taníttatni — s amely a több, mint negyedszázados pedagóguspálya alatt sem veszített eredeti vonzásából. Mária tanító néni minden órára azzal a várakozással, azzal a tiszta szeretettel készül és megy be, amelyet akkor, kislány korában megálmodott. Szívesebben is beszél a régebbi időkről, mint pedagóguspályáján elért eredményeiről, hiszen aki ismeri, tudja szerénységét, egyszerűségét. Pedig lenne mivel dicsekednie; dolgos, gazdag életével. Huszonhat éve kezdte az első tanévet, s ebből több, mint húszat Mezőladány és a szomszédos Újkenéz iskoláiban töltött. Amikor a me- zőladányi Szuhai Sándorhoz feleségül ment, nehezen képzelte el, hogy megszokja majd ezt a sík vidéket. Ma már csak látogatóba megy a hegyek között lakó édesapjához, ez a falu lett az igazi otthona. Itt kapta a legszebb élményeket, itt lett megbecsült pedagógus, itt választották meg kétszer is a kul- túrház, majd művelődési ház tiszteletdíjas vezetőjévé, itt születtek gyermekei. Elsőtől nyolcadik osztályosig minden korosztályt tanított. Tanítói képesítése ellenére mindössze pár évet foglalkozott alsó tagozatosokkal, a felsőbb osztályokban pedig szinte minden szakot végigjárt. Ha magyart kellett tanítani. arra készült esténként, ha kémiát, arra. Az utóbbi évekből is hosszú a felsorolás, hiszen éneket, testnevelést, történelmet is tanított időnként, a két fő szak a biológia és a földrajz lett. Nem válogatott, nem utasított vissza megbízatást, természetesnek vette, hogy ha szükség van a naponkénti megújulásra, akkor a házi munka, a gyermeknevelés, a családi teendők, vagy éppen a művelődési ház programjainak előkészítése, szervezéA babák papírból készültek, szépen megrajzolva, ollóval körülvágva, színessel kifestve egy falusi kis ház szobájának sarkában sorakoztak. Egy kislány állt előttük, mesét mondott nekik, leckét adott fel. Múltak az évek, s az élettelen bábuk helyét a környékbeli gyerekek vették át. A kislány összegyűjtötte a szomszéd apróságokat, néha egész csapat járt a nyomában. Tanítónénist játszott. se után az éjszakákból is elcsipegetve az időt előretanul a másnapi órákra. Kedvenceire, a legkisebbekre kevés ideje jutott. A legszebb perceket ezeknek a kicsiknek köszöni, akiket alig kellett fegyelmezni, lesték minden szavát. Több baja van a felsősökkel, néha úgy érzi, kevés a jó szó, s este, amikor már aludni kellene, azon tűnődik, hol rontotta el, hogyan kellene a másnapi órát megkezdeni. Soha nem jutott eszébe, hogy a gyerekeket hibáztassa. Inkább magában keresi a hibát, s csodálatos pedagógiai érzékkel újra- és újra elölről-kezdi. Makacsul hisz abban, hogy a pedagógusból áradó szeretet megnyugtató, segíti a gyengébbeket, erőt ad a bizonytalanoknak, s élete fő céljának azt tartja, hogy ezt a szeretetet másokkal is meg lehet tanítani. Munkája, mint a legtöbb szíwel-lélekkel dolgozó tanítóé, tanáré nem ér véget a tanítási órákkal. Tánccsoportot szervezett, színjátszó kört Újkenézen, ahol a Csipkerózsika volt az első színházi előadás. Énekkart vezet, s hozzá a karvezetés szakszerű tudnivalóit tanfolyamokon igyekszik megszerezni. Bevallja, hogy néha röstelli; a sok gyerek mellet a két igazira nem mindig jutott any- nyi idő, amennyit szeretett volna. Abban bízik azonban, hogy idővel mind a két lány megérti majd; miért. Közvetlenül tapasztalhatják a teljes embert kívánó pedagóguspálya gondjait de szépségeit is. Teljesülni látszik ugyanis a két nagy lány álma is, amely ugyanúgy indul, mint az édesanyáé húszegynéhány éve. Zsuzsa képesítés nélküli pedagógus, másodéves levelező a főiskolán. Mariannát pedig felvették a nyíregyházi tanárképző főiskola nappali tagozatára. Fő szaknak mindketten a biológiát választották, mint az édesanyjuk. Baraksó Erzsébet Borsos Miklós 70 éves AUGUSZTUS 13-ÁN ÜNNEPELTE SZÜLETÉSÉNEK 70. ÉVFORDULÓJÁT BORSOS MIKLÓS, A MAI MAGYAR SZOBRÁSZMŰVÉSZET KIEMELKEDŐ KÉPVISELŐJE. Munka közben. Készül a „Sine-Nomine”, amellyel a világegyetem erőinek egymásra hatását kívánja jelképezni a művész. “K Fényeslitke í lmos vagy friss tekintetű férfiak, ola- jós kék múnkásruhák. Vasutassapkák a csomagtartókban, reggeli élcelődések, cigarettafüst. Munkába induló vasutasok. Fényeslitke következik. Jó néhányan felálltak, amikor megcsörrentek a fékek. A jobb oldali ajtóhoz álltak mindannyian, hát én is arra fordultam. Leomlott a vonatról vagy száz ember. Körülpillamtva csodálkozva kerestem az állomás épületét. Sínek, váltók, a távolban piros téglás csarnok — arra indultak mindannyian. A vonat elment, a túlsó oldalán állt az állomás. Arra csak egy fiatal pár szállt, le s indult a falu felé. Ezen kora reggeli vonaton a vasút emberei érkeznek Fényeslitkére. Itt kezdődik a vasutasbirodalom, a záhonyi átrakókörzet. Fényeslitke Záhony kapuja. K erítéscsodák: betonba szilárdult jómód. Ez volt az első benyomásom a Szabadság és a Lenin utcán felsétál- va. Széles betoncsík kanyarodik nagyot — a Kossuth utca. A kereszteződésben jelzőtábla: balra Budapest, jobbra Záhony. Ez volt valaha a négyes számú főútvonal. „Záhony felé” indultam, lefelé a Kossuth utcáin. Bisztró. Üres a tágas terem, a falon lévő hangszóróból zene pezseg. Mellette két üzlet. Előttük tábla, éppen most tette ki a fiatal lány. „Friss kolbász, szalámi, SÖR.” A másikon: „Csatornák, szovjet kerékpár, centrifuga, mosógép, VASHORDÓK.” A nagy betűk bizonyára ritkán kapható cikkeket jeleznek. Az egyik kapun középkorú asszony tolja ki kerékpárját, két oldalt tejeskupa, lekötözött szájjal, a kormányon kerek kosár. A csarnokba indul, fejés után. Szembe vele kislány karikázik. „Csókolom, Annus néni!” Cekker himbálózik a kormányon, benne két zacskó tej fehérük. A drótkerítésen túl sírkövek, sok-sok virág, még több időnyűtte műanyag koszorú. Különösek a keresztek — öles fagerendák összeróva, középütt kovácsolt vasszeg feje barnálük. Név, felirat nincs rajtuk. Mintha talpfákból ácsolták volna a súlyos kereszteket. Z ója utca. Egy udvarról kiáltás röppen át a cirádás vaskerítés fölött: „Hány cukrot tettél a kávéba?” A válasz sem késik a kert felől. Szép házak, udvarok, előkertecskék — és alma, alma, alma. Nagyra nőtt bokroknak tűnnek a fák, félökölnyi zöld almák fürtlenek. Dzsungelek az almás- kertek, a szemerkélésben csillognak a levelek. Kincsek. A Rákóczi utcán teherautó áll, mögötte lekapcsolva a pótkocsi. Az utolsó ládákat emelik le róla, ládahegy emelkedik a kapu előtt. Idős asszony fordul ki a házból, zöld üveg a kezében, tölt egy kupicával a rakodóknak, azok szájukat törölve búcsúznak. Közeleg az almaszedés ideje. Kopottas tábla egy régi épületen: általános iskola. Üresek a termek, a padok ösz- szerakva egy sarokban. Aztán lombok zöld tömbje, egy lepattogzott fehér ajtó, még zárva, az elnyúló épület tetején hangszórócsokor: a községi tanács. Közvetlenül mellette kertajtó felirattal: községi könyvtár. Az udvaron alacsony épület, nem látszik valami újnak. A tanács és a könyvtár mögött hinták csüngnek, libikókák ágaskodnak — a játszótér sportpályában folytatódik. A pálya fölött lámpasor! E gy kiskapu nyílik. Halk zümmögéssel Babetta gurul ki a járdára, fiatal mama tolja, a csomagtartón háromévesforma kisfiú. „Na, szállj le szépen, most már megyek.” Nagyobbacska lány is feltűnik a kapuban. Az anyuka felül a kis motorra, kikanyarodik az útra, visszakiált: „Jók legyetek!” Egy rövid séta a falu reggelében — és mennyi minden előbukkan, mennyi jellemző apróság. Tapasztalatokkal telve léptem be a tanácsháza már nyitott ajtaján, kopogtattam be Bedő László tanácselnökhöz. — Egy 1926-os kiadványban olvastam: „Fényes-Litke Tisza menti kis község 291 házzal és 2140 lakossal.” Felsorolják a jellemző adatokat is, a nagyobb birtokosok nevét, területét, a fontosabb terményeket. Almáról szó sem esik. — Körülbelül negyvenöt éve kezdődött az almatelepítés errefelé, s azóta az itteni homokban valóban kinccsé vált az almafa. A téesznek közel hatszáz hektár almása van, és szinte ennyi összesen a kertek almaterülete ... Jómódú az itt lakó 2600 ember, az tény — de nem kis munka van emögött! Ami a leglényegesebb a falu életében: a keresők hetven százaléka a vasútnál dolgozik, s csak harminc százalék a mezőgazadság- ban... A vasutasfizetésből, a feleség téesz- fizetéséből meg lehet élni — az ősszel almából befolyó pénzből pedig kocsit lehet venni. Van is a faluban vagy száz! ötven házban van központi fűtés, sokhelyütt saját kis „vízmű” ... Száz háznál vezetékes víz van, két hidroforral, összesen a lakások felében van vízcsap. J ómódot sugallnaK a község házai, kertjei, De nem a középületek, - No, ez igaz, s ez az egyik legnagyobb gondunk — bólint az elnök. — Az iskola három régi épületben szétszórva, a könyvtárat látta, a tanácsház is vén már. Az utóbbi időben egyetlen új középület létesült: a posta, s mellette az orvosi rendelő, lakás... Viszont a belső mindenütt megüti a mércét, azt bátran mondhatom. Sajnos, új épületekre nincs pénzünk. A község fejlesztési alapja erre az évre két és fél millió forint. Roppant csalóka szám. Tudniillik a vasút építkezései miatt a község határának jó részét elvágták a falutól — ezért aztán útépítésre adott a MÁV kétmilliót! Ebből több, mint két kilométer szilárd burkolatú út épül még az idén. — Marad hát még félmillió innen-on- nan. Községfejlesztési, út- és közműfejlesztési, téeszhozzájárulás, a házhelyek eladása... Nos, ezt a pénzt tartalékolják, és két év múlva nekiláthatunk az új ifjúsági ház és könyvtár megépítéséhez! Ehhez jelentős társadalmi munkát várunk a lakosságtól is — biztos nem csalódunk. H add mondjam el, hogy 1975-ben megyei második lett a község a társadalmi munkaversenyben. Kaptunk 300 ezer forintot. Azt is eltettük. Talán az elkövetkező években még gyarapodik a jutalomösszeg — ha sikerül megszereznünk az első helyet... Látja, ezt tartom én igen nagy dolognak: egyre jobb módúak az emberek, ugyanakkor nemhogy csökken, hanem nő a társadalmi munka... Szívesen csinálja a nagy többség ... Sokhelyütt fordítva van ! Egy művészi kivitelű plakettet emel le a polcról. — Ezt most vásároltuk. Az úttörőcsapat legtöbb társadalmi munkát végzett őrsének ajánlja fel a tanács a tanév végén. Úttörőink megyei szinten is elöljárnak, tavaly „Társadalmi munkáért” emlékj el vénnyel tüntették ki őket. Az elnök a házhelyek eladását említette, mint bevételi forrást. 1970 és 75 között hatvanöt új lakóház épült Fényeslitkén, zömmel fiatalok laknak bennük. 1973-ban kezdték kialakítani az új lakótelepet a községben: száz lakás épül. Ebjben a faluban ismeretlen a fiatalok elvándorlása! A vasút bőséggel kínálja a munkalehetőséget, a most épülő hatalmas rendező pályaudvar elkészülte után a mezőgazdaságban dolgozók aránya tovább csökken a községben. K ét érdekes dolgot tudtam meg még: a községben minden gyereknek van helye az óvodában, és Fényesütkének nincs kocsmája. — Két óvodánk van: a községi és a vasúti. A MÁV üzemi óvodája három éve épült. Sajnos, a községinek a tetőszerkezete már- már életveszélyessé válik, ugyanis egy régi kúriában kapott helyet. Ami pedig a kocsmát illeti: egy italboltunk volt, annak a helyén létesült a presszó. És nemcsak a név meg a berendezés változott: a kocsmahangulat is megszűnt! Tarnavölgyi György
