Kelet-Magyarország, 1976. április (33. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-25 / 98. szám
1976. április 25. KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 7 A TAVASZI SUGÁR A tavaszi sugár aranyburokba fonta A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető Selyemgubóiból zománcos fényű pompa, Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő. A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén A park-őrző, borús csillámú rácsvasak Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén, Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad. Egy lány jött az úton, virággal, sok virággal, Mellettem elsuhant, illatja megcsapott, Egy testvér volt talán a fénnyel és a fákkal, Eltűnt. Szívem zenélt. Merengve álltam ott... Tóth Árpád Ezer nap képe néz vissza a vizekből. Tavaszi napfürdő. Séta a fényteli utcán. (Elek Emil felvételei) Rozsály szülőfalum, szeretem is a magam módján. Részben a gyermek-, vagy ifjúkorban szerzett emlékek nosztalgiájával, de a mába vetett hittel. Nekem, aki hajlamos vagyok arra, hogy a Rozsályi népmesék c. gyűjteményem kicsit archaikus hangulatát érezzem vissza a jócskán megváltozott faluképben, örömmel tölt el dinamikus fejlődése, ami különösen a legutóbbi években megy végbe. Még akkor is nagyon tetszik, ha sajnos az általában divatossá vált kockaházak uralják, amelyeken átüt emlékeim ma már alig látott rédelyes, tornácos, szalmatetős házainak egész sora. Aztán nagyon tetszik még a régi vár helyének közvetlen szomszédságában épült tudomány vára, a nyolc tantermes új központi iskola, nagy tornatermével. Az új életet jelenti az Orbánék régi telkén a méhteleki úttal szemben épült ugyan kissé stílustalan, de mégis már a második emeletes épület a leendő orvosi lakás. Egyszóval örömmel tölt el, hogy már nem csupán a két torony emelkedik ki a faluképből, hanem a toronynagyságúvá növő gondok között az új, a mai élet eredményei is. A külső szemlélőnek talán csak az tűnik fel, hogy itt változott valami, megmozdult az egykor uradalom árnyékába szorult falu. A valamikori még élő cselédek," de különösen gyermekeik másként élik, alkotják, teremtik az új életet. Furcsának tűnik, hogy ezeket em_ lítem, holott nem erről akarok szólni. De a régi. a Hangyával összeépített tornácos községháza helyér, új tanácsháza áll. Mellette új szolgáltatóház, meg autoservice és az új művelődési ház mind arra serkent, hogy még napok múltán is ezekre gondoljak, pedig a hagyomány, vagy hagyománymentés ügyében érkeztem. Mostani, jól előkészített gyűjtőutam — amelynek megszervezését Pintye Zoltán iskolai igazgatóhelyettesnek és Pintér János tanárnak ezúton is nagyon köszönöm — a rozsályi cigányok tánchagyományainak, népdalkultúrájának jobb megismerését tűzte célul. Van húsz éve, amikor először filmeztem itt. Akkor Lakatos Péter, Anti, Zoltán, Jóska, vagyis a Lakatos, illetőleg Lázár család férfitagjai táncoltak, meg Szigvár Lidi, aki Tisztaberekről származott át Rozsályba. Nem a legjobb minőségűek voltak ezek a régi film- felvételek, de mégis őrzik a sajátos, sokáig cigány táncnak hitt, de az erdélyi legény esek hangulatát idéző férfitáncokat, amelyek ha nem egyedülállóak is. még ha nem a fogalom, má nőtt Táncos Jani táncai is, valami egészen sajátos hagyományt őriznek a régiből. Úgy érzem, benne vannak ebben az itt élt honos magyar és a más helyekről betelepülők hagyományai. Rozsály ugyanis négy rétegből tevődik össze. A Kárász, Halász, Jócsák, Tarcza. Molnár, Orbán, Bíró, Seres, Béres családnevek a régi magyar családok leszármazottaira utalnak. A Sturovics. Petruska, Lengyel családok feltehetően szlávok, de Moldován, Páskuly, Lázin, Donka, Pintye, Sztojka nevek, román betelepülőkre utalnak, és ezenkívül a cigányok. A Lázár család, Mányiék, akik között Csendi. Pici, Géza és Bozsányi ragadványnevekkel élők jelentették a törzset. S míg a falu lassan teljesen magyarrá asszimilálódott, lakossága lassan elbúcsúzott hagyományaitól, a cigányok, még a más helyről ide települők, — mert számuk csodálatos módon megszaporodott — naég lényegesen változott körülményeik között is szeretettel őrzik a hagyományokat. Erre utalnak a dalok, a táncok és azok a prózai hagyományok, találóskérdések, mesék, amelyek népi kultúránk legrégibb rétegeihez tartoznak. Ma már csak balladai az emlékezés: „Hallottátok, hogy Rozsályban mi történt, Szegény Lázárt a csendőrök elvitték. Elvitték a nyíregyházi fegyházba, Maga sétál a huszonnégyes szobába.” A régi cigánydalok között sok az úgynevezett rabnóta, az újabbak már kórházról, munkáról szólnak és igen érdekes módon folyton alakulnak, változnak. Gazdagítják az új élmények. Itt niég életszerű folyamatában találkozunk a népköltészettel, amelyben élénken reagálnak az őket ért változásokra. Tagadhatatlan, hogy vannak még átmeneti életformájuknak problémái, de az új házsor már nem putris cigánytelep akkor sem. ha vannak akik a padlót feltüzelik. A gyerekek pedig iskolába járnak, tanulnak. Bár ez sem problémátlan, de milyen eredmény ez ahhoz képest, hogy harminc évvel ezelőtt közülük szinte egyetlen egy sem tudott írni olvasni. Nem vitás, hogy családi kapcsolataik roppant bonyolultak, s nehéz mindig kideríteni, hogy ki kinek a fia, ki édes, ki űttoka, vagy féltestvér, mégis van itt egy sajátos erkölcsi norma. Az együtt „lakók”, a tartósan együtt élők, különösen a házasok nagyon tisztelik egymást, az írott, az íratlan törvényt: „Három szára van a vereshagymának, Három szeretője van egy cigánynak. Három közül csak egy az igaz szerető. Azt az egyet áldja meg a teremtő.” Az egyik kisiskola (a régi egy tantermes református iskola) teljesen megtelt szombat este és vasárnap. Közel százan voltunk. Órákon át folyt a film- és magnófelvétel. Sok volt a résztvevő. Legjobban kitett magáért a Lázár család, Mányi Károly zenekarával és a Balogh család. Sokan voltak alkalmi érdeklődők, helybeli lakosok, akiket a kíváncsiság hozott oda; — mi lehet itt? Úgy. jártak, mint akiket a mesében bekapott a kisgömböc. Fogva tartotta a látvány, a hangulat varázsa, s maguk is csak akkor szabadulhattak, amikor délután 3 óra tájban elvágtuk a reggel kezdődött gyűjtőmunka fonalát. De nagyon hasznos volt. A legérdekesebb az, hogy nem kellett nekik nagyon megmagyarázni, hogy miről van itt szó, miért örökítjük meg hagyományaikat. Felejthetetlen a kívülálló érdeklődők kétkedő arca, akik kétségbevonták, vagy nem egészen értették miért fontos, ha egyáltalán fontos ez. amit csinálunk, adatközlők, gyűjtők, idősebbek-fiatalabbak és a debreceni vendégek a Debreceni Népi Együttes fiatal tagjai számára. Nem gondoltam én át, hogy mit teszek akkor, amikor húsz évvel ezelőtti magnószalagon ma már nem élő emberek, a falu lakói, magyarok és ott élt cigányok hangja, zenéje, dalai szólaltak meg. A döbbenet ült az arcokra, amikor felcsendült a Lakatos Péter nótája, amelyet a kezéből azóta kihullt vonóval még akkor Mányi Jóskával, Gyurival és Karcsival maga kísért: „A rozsályi templom előtt Péter cigány húzza. Hajlik ide, hajlik oda a rozmaring ága.” Ott volt a felesége, Gizi is. Valamikor nagyon szép asszony, büszke is volt rá a férje. Ma már csendesen folydogált a könnye, s csak egyszer csapott ökölbeszorított kézzel a néhai férje hangját visszaadó magnetofon irányába. Talán az eltelt idő sok keserűséget rejtegető hétköznapi, gyermeknevelséi gondok, a hosz- '■ szú ideig egyedüllétben kenyérkereső kéz szorult itt ökölbe, meg az, hogy sokáig egyedül kellett helytállnia. Itt már az addig kívülálló csodálkozó érdeklődők is megértettek valamit. Az idő kíméletlen. Elviszi a legjobb hagyományőrzőket, s csak annyi marad meg, amit tudományos módszerrel megőrzőnk a jövő számára. Ezt tettük most is, de tesszük a jövőben is, amikor Tisztaberekén folytatjuk. Köszönet az adatközlőknek, a dolgos rozsályi cigányoknak, akik méltán lehetnek büszkék hagyományaikra, a legényes, csapás, oláhos és magyar csárdásokra. Közben folyik a megörökített anyag feldolgozása a Debreceni Népi Együttesben. Célunk, hogy visszakerüljön majd az életbe, s szolgálja az emberi kultúra újra megtermékenyítését. A helyben dolgozók mellett többen a falutól távol találtak munkát. Lázár Zoltán a fiával délután utazik. Várja a munkahely. Akadozva jegyzi meg: „Baj lesz avval, aki nem dogozik. Nem él meg. Nincsennek mél- tóságosok. Mink vagyunk mán az urak.” Ez a megváltozott tudat' hatással lesz az életforma megváltozására, s ez a feltörekvő erő nem csupán értékes hagyományőrző marad, de a társadalomnak mindjobban hasznos tagjává válik. Dr. Béres András Rozsály
