Kelet-Magyarország, 1976. március (33. évfolyam, 52-77. szám)
1976-03-11 / 60. szám
1976. március 11. KELET-MAGYARORSZÄG 3 Nem uniformis a vállalati „alkotmány“ NEM SZENTIRAS, hogy a kollektív szerződéseket öt évre kell megkötni. A vállalatok eltérhetnek ettől. S bár az idevágó rendelkezések azt azért megszabják, hegy egy évnél rövidebs ée hét évnél hosszabb időre nem leket a szerződéseket megkötni, a lényeg nem anynyira az idő, hanem a tartalom. Hogy ezek a szerződések — amelyeket az újságírói közhely a vállalatok „alkotmányaként” emleget — segítsék a vállalatok középtávú terveinek megvalósítását. Mi tagadás: a kollektív szerződések elkészítését, vitáját, elfogadását, majd aláírását a vállalatok egynémelyikénél afféle időről időre ismétlődő rutinmunkaként kezelik. Korábban — nem is olyan régen! — előfordult például, hogy az egyik vállalat egyszerűen kölcsönkérte és némi módosítással lemásolta a szomszéd cég kollektív szerződését, mondván, hogy végül is minden szerződést azonos szempontok szerint kell elkészíteni. »s ami jó a szomszédnál, az feltehetően jó lesz náluk is. Nem vitás: a kollektív szerződéseknek azonos elvek szerint kell készülniük. Ezek közül a legfontosabb, — mint már céloztam rá —, hogy a szerződések tükrözzék a vállalat előtt álló célokat és feladatokat, s olyan szabályokat, előírásokat tartalmazzanak, amelyek egyértelműen e feladatok végrehajtása érdekében születtek, s amelyek — természetesen a dolgozók érdekvédelmével kapcsolatosak. Mert ne feledjük: a kollektív szerződés kétoldalú megállapodás. MELYIK VÁLLALAT MONDHATJA EL, hogy az általa alkalmazott ösztönzési eszközök, sőt, hogy a vállalati bérpolitika minden tekintetben, egyértelműen és kizárólag a legfontosabb gazdasági tennivalókat segítik: a jobb termelés-előkészítést, a hatékonyabb termelésirányítást, a termékstruktúra rugalmas változtatását, a takarékosságot a munkaerővel? Melyik az a vállalat, ahol megoldották az egészségesen differenciált kereseti arányok gondját, ahol például az átlagosnál nagyobb a kedvezőtlenebb körülmények között, nehéz fizikai munkát végzők jövedelme, mint azoké, akik különösebb szakképzettséget nem igénylő, és viszonylag kényelmes munkakörökben dolgoznak? Sikerült-e megnyugtatóan rendezni a teljesítménykövetelmények sokat vitatott problémáját, bevezetni és alkalmazni a korszerű normamunkát, ami nem a bérezés segédeszköze, hanem szervezési módszer? Vagy: említettem már a termékstruktúra változtatását, állandó korszerűsítését. Ez a követelmény azonban 'mindaddig csupán jámbor óhaj marad, amíg nincs kikkel végrehajtani a gyárimányszerkezet korszerűsítését; amíg nincsenek univerzális, több gyártási folyamatban is jól használható szakmunkások. Mindezeket a feladatokat — ha úgy tetszik követelményeket — valóban úgy kezelhetjük, mint a kollektív szerződések elkészítésének mindenkire egyformán érvényes irányelveit. Csakhogy: ne feledkezzünk meg arról, amit „vállalati sajátosságként” szoktak emlegetni. Hogy például ugyanaz a bérforma az egyik helyen okos, racionális ösztönzési eszköz, a másik helyen pedig kifejezetten hatástalan. NEM FOLYTATOM, mert a példák szaporítása nélkül is nyilvánvaló, hogy a kollektív szerződéseket nem lehet uniformizálni. S ezt a veszélyt elkerülendő, bizony komolyabban, sokkal komolyabban kell venni a kollektív szerződések vitáját, hogy pontosabb legyek: demokratikus vitáját. Legyen erre idő és megfelelő alkalom, ne csak egy-egy gyorsan ledarált és unalmas termelési tanácskozáson. Legyenek ehhez megfelelő vitapartnerek: a vállalatnál hosszabb ideje dolgozó, sokat tapasztalt munkások és alkalmazottak, és olyan vezetők, akik nemcsak — úgymond — „ismerik a problémákat” —, hanem dönteni is képesek. Akik felismerik, hogy a munkások, a beosztottak okkal-joggal és főleg hasznosan szólhatnak bele a vállalati gazdálkodás egy sor — őket közvetlenül érintő — kérdésébe. NEM ÁLOMKERGETÉS FÖLDÖN JARO PÉLDAKÉPEK A színes szalag a homlokukon kleopátrás külsőt adott a fiúknak. Látszott, a viseletét már megszokták. Nem magyarázták, hogy ezt a divatot a hosszú hajuk és a gépek miatt találták ki. Akkor lepődtek meg, amikor — minden bevezető nélkül — megkérdeztem Pataki Zoltánt és Maródi Gyulát, a mátészalkai ISG esztergályosait: — Van-e olyan ember a környezetükben, akit példaképüknek tekintenek? Akit a szakmájukban sokra tartanak? Az arcukról leolvashattam, ezen még nem gondolkoztak. Aztán kis szünet után Maródi — mintegy magának — megjegyezte: Akitől tanulni lehetett — Valakihez hasonlítani...? Kell is, meg nem is, hiszen saját egyéniségünket nem adhatjuk fel... Mielőtt a két fiatalemberrel tovább boncolgattuk volna, mit jelent a példakép, és összeszedtük volna elvont ismertetőjeleit, megérkezett Bakos Gyula, géplakatos. Saját példáját említve a beszélgetést gyakorlati oldalára fordította. — Akitől tanulni lehetett a műhelyben, az Humenyik Endre volt. Nemcsak példaképem lett a szakmában, hanem a barátom is. Mellé osztottak be a szakközépiskola után, ő segített az indulásnál. A szakmáról mindent tud, amit itt tudni kell. De csupán a munkája alapján nem lett volna a példaképem. Benne barátra is találtam. Gyakran találkozunk gyáron kívül: együtt szórakozunk, az otthoni munkában kisegítjük egymást. — Ő biztatta, hogy versenyeken induljon? — A felkészülésben segített, de benevezésemet a 72- es járási versenyre, a véletlennek köszönhettem. Az „idősebb” szakmunkások maguk helyett küldtek el. Mindannyiunk számára meglepetés volt a harmadik helyezésem, a nyíregyházi megyein pedig az első helyem. Pataki Zoltán és Maródi Gyula — a termelőüzemiek — egy másik nevet említenek. — Nekem Alexa László volt a mesterem — mondja Pataki Zoltán. Ö 19, én 17 éves voltam. Már akkor lehetett tőle tanulni, egyéni varázsa van annak a fiúnak. — Hogy érti azt, hogy egyéni varázsa van? Nem parancsszóval... — Mindenki szívesen dolgozott vele, meg tudott fogni bennünket. Jó haverunk lett, nem parancsszóval tanított. Megmutatta a szakma fortélyait, de nem úgy, hogy ezt így kell ezután csinálnunk. Mégis tudtuk, neki van igaza. Az Ipari Szerelvénygyárban egyik fiatal a másik tanítómestere. Ez nem lehet másként. A termelőüzemben például egyetlen olyan szakmunkás sincs, aki már 10 éve dolgozna és az esztergagépek melleit sincs 25 évesnél idősebb munkás. A más üzemrészekben dolgozókat idősebbeket pedig csak hallomásból ismerik. Neveket épper^ lehetne említeni, talán az egyik szakoktatót, de erazt. a választ kapom: — Elismerjük Kálmán bácsi szaktudását, de ő „csak” oktatónk volt, nem tudott közel kerülni hozzánk, éppen a kora miatt. De volt már arra is példa, hogy velünk egykorú fiatal, kitűnő bizonyítvánnyal sem tudott megmelegedni a csapatban. Inkább munkahelyet változtatott. Ideálnak nem mindenkit fogadunk el. m\i főmérnököt kapott a Pikkely- U nyuvasztó és Irmagkunkorító Tröszt vidéki gyáregysége. Érkezéséhez minden kis részleg — vagy ahogy itt találóbb nevén nevezhetjük: klikkek — délibábos reménységet fűzött; melyik nyeri meg magának, céljainak az új főnököcskét. A főklikk oszlopa, Vékony Róbert, a pikkelynyuvasztás tudományának tehetségtelen, de az elvtelen kapcsolatteremtés mesterségének, valamint a féldecis pohárkák kezelésének zseniális mestere már a beiktatás előestéjén hűségesküt tett a városka előkelő éttermében az új főmérnöknek. Mindenkit megelőzve biztosította önmaga és családja szimpátiájáról, s hogy ennek megfogható jelét is adja, már a legközelebbi szombat estére meghívta vizitre az új főmérnököt és feleségét. Majd ott az étteremben vázolta a gyáregység munkatársainak „természetrajzát”. Öva intette a leendő alvezért, hogy csak arra a kis filigrán Szekfühegyi Gizire vigyázzon, mert az egy tehetségtelen mérnök és a behízelgő modora meg a méregkeverő természete könnyen megtévesztheti az új embert és akkor... No meg vigyázni kell a gonosz normásra, a László Boriskára, az idősödő irmagraktáros asszonyra, Kornéliára is, akivel már többen a beszélőviszonyt is megszüntették... És így szépen sorjában kioktatásban részesült a „rosszakról”, majd a „jókról”, végül Vékony mérnök felhívta a figyelmét a jó kollektíva alapvető illemszabályára, miszerint esténként — pikkelynyuvasztás után — illik feldobni egy üveg vodkát vagy legalább is egy tizessel be kell szállni a közös alkoholkasszába. Mert ugyebár mindennap van mire inni! Ma a Jucika névnapjára, holnap a Keveházi vadászszerencséjére, holnapután az aznapi irmagkunkorítás befejezésére. Egyszóval mindig kikerül az ötletek tárából valami kis szentesítési lehetőség, valami kis ok az ivásra. így azután próbálja valaki is azt mondani, hogy csak úgy ok nélkül folyik a pálinka még a vízcsapból is... Másnap természetesen a főmérnök beiktatása lett volna ok az ivásra. Csakhogy ezúttal elmaradt az okozat! Pikkely Derült égből villámcsapásként zuhant rá a főklikkre az új főmérnök bejelentése: „Nem iszom! Ma sem, holnap sem és azután sem iszom!” Már majdnem két év múlt el eme döbbenetes, sértő és kollektívaellenes bejelentés óta. Az új főmérnök ezalatt ezernyi támadás célpontja lett. A róla terjesztett jelzők több tucatot kitevő gyűjteményéből csak néhányat szabad legyen leírni: „smucig” — „törtető” — „zugivó” — „hazajáró papucs” — „múltját feledő volt alkoholista” stb... Kompromittálni is megpróbálták. Ha tehát nem iszik — úgymond — akkor biztosan nőzik... Egy éppen soron lévő névnapi dáridó kezdetén — szokásához hűen — otthagyta a „meghitt baráti kollektívát” a számolatlanul felhordott pálinkásüvegek társaságában, ő maga pedig távozott a gyáregység kapuján a szőke, hosszú hajú, mindig unatkozó Lolával. Húsz perc múlva jött is a kontroll, csengett otthon a telefon: a főmérnök felesége vette fel és közölte a vonal másik végén botrányra áhító, bugyborékoló-részeg hanggal, hogy a férje már öt perce itthon van... Ebből sem lett botrány. A főklikk tehetetlen dühében tovább vedelte a pálinkát és issza ma is, minden este. De félre a túlzással! Miért csak este? Isszák napközben is. Hol az egyik, hol a másik pikkelynyuvasztó mérnököcske önt le egy-egy felest a gyárral szemben lévő „Setét Keselyű” kocsmában. Közben pedig egyre mélyebbre süllyednek, egyre rosszabbul megy a pikkelynyuvasztás és az irmagkunkorítás... A főmérnök az első esztendő után egy szép napon már majdnem feladta. Csakhogy a minap valami történt: megtudta, hogy nincs egyedül. A gyáregység néhány tisztességes, jóravaló és tehetséges mérnöke, technikusa (akiknek mellesleg még klikkjük sincs!) megkérte, tegyen meg mindent az elviselhetőbb légkörért, vegye fel a harcot a főklikkel, ne hátráljon meg... A főmérnök döntött. És a helyén marad. És megpróbálja újra meg újra a lehetetlent is: megmenteni a főklikktől a gyáregységvezetőt, akinek a kedvéért két évvel ezelőtt elvállalta ezt az átkozott beosztást... Kedves Olvasó! ön naponta fogyasztja a nyuvasztott pikkelyt és a kunkorított irmagot. Persze önt nem érdekli (s ebben igaza van), hogy a gyárban milyen hangulatban készülnek ezek a kedvelt termékek. De azért megkérdem: szereti-e ön a romlott, avas, durva, rosszulnyuvasztott pikkelyt és a felébe-harmadába kunkorított, izzadtságszagú irmagot? Én sem szeretem. Csupán ezért meséltem el a gyáregység furcsa kis történetét. illllpll A nyáron utcai virágjairól már évek hosszú sora óta híres Nyírbogdány. Ki tudhat erről legtöbbet mondani? Életük ismerője, közösségi munkájuk szervezője: a Hazafias Népfront köz= ségi bizottságának újraválasztott elnöke, Lukács József. — Nincs könnyű dolgunk. Községünk több, mint 700 éves nyilvántartott múltja kötelez. Becsvágy is él bennünk. Nem szeretnénk, ha az utódok azt mondanák rólunk, hogy nem vittük előre a községet. Dolgos népünket dicséri, hogy a megyei szervek községek gazdagítására, csinosítására, szépítésére meghirdetett versenyében minden évben dobogón álltunk. 1975-ben az 500 ezer forintot jelentő legmagasabb fokon. Ezek mellett a legnagyobb örömünk, hogy a községben nincs egyetlen gyerek sem, akit ne tudnánk felvenni bölcsődébe, óvodába, illetve iskolai napközibe. És ami a községi népfrontmunkában Nyírbogdányban a legfontosabb: az eredményeket nem akarja senki magának kisajátítani. Úgy gondolkodnak, hogyha közösen fogják meg a munka nehezét, bővítik a tantermeket, a bölcsödét, az óvodát, KISZ- klubot hoznak létre, követ szállítanak, utat egyengetnek, úttörősportparkot létesítenek, akkor az öröm is legyen mindenkié. Ez a közszellem nem született meg magától. Hogy eddig jutottak, abban jelentős szerepe van a Hazafias Népfront községi bizottsága szervező tevékenységének. Benne Lukács Józsefnek is, akit a falugyűlésen, ahol százhetvenen jelentek meg, egyhangúlag választottak újra elnöknek. — A község lakosainak a száma 3160. Az elmúlt évben 1 millió 125 ezer forint értékű társadalmi munkát végeztünk. Ezt az évet sem szeretnénk rosszabbul zárni. Mögöttünk felsorakozik a község. Bizonyítja ezt az is, hogy a falugyűlésen Gombkötő Sándor, Batári István, Gégény Béla, Hegedűs Istvánné, Tolnai Pál, Mitró János, Zombori Zoltán, Lisószki József, Adám Bertalan és számosán mások, eddigi munkánk elismerése, bírálata mellett meghatározták azokat a feladatokat is, amelyeket a közeli és a távoli jövőben közös erővel kell megvalósítanunk. Sigér Imre Szilágyi Szabolcs — Ki az, aki nem lehet példaképük? Eddig azt bizonyították, ahhoz, hogy valakit példaképnek elfogadjanak nemcsak jó szakembernek kell lennie, hanem jó közösségi embernek is. Aki pénzéhes és átgázol... — Egy szóval is el lehet mondani: azt, aki népszerűtlen. Aki pénzéhes és átgázol a többieken, hogy csak az övé legyen a dicsőség, aki a magasabb beosztásával visszaél. Aki a sürgős munkát nem beszéli meg velünk és csak kiabálni tud. Aki stréber. Rövid beszélegtésünk során egyikük sem említett olyan ideált, aki kézpeletbeli személy lenne, aki több ember sok-sok jó tulajdonságát egyesítené magában. Ezek a fiatalok nem olyan példaképet állítottak maguk elé, akit csak bámulnak, de hozzá felérni sohasem tudnak. — Az eszményített alak csak álomkergetés — mondja Bakos Gyula. — Ezért önmagában nem sok értelme van. Csak a földön, a köztünk járó példaképek azok, akiktől tanulni lehet, akihez tudjuk magunkat mérni, aki megakadályozza, hogy elbízzuk magunkat. Ezért kerestük mi példaképeinket — ha nem is tudatosan — a munkahelyünkön. Velük együtt vagyunk a műhelyekben, néha szabad szombatjainkon és vasárnapjainkon, a futballpályán és a moziban. Beszélgetőtársaim megtalálták példaképüket a kétéves gyakorlati munkájuk során. Nem kell hosszú idő — talán még években sem mérhető — amikor ők cseperednek fel odáig, hogy valakinek, vagy valakiknek példaképei lesznek. Köznapi, nem elvont ideálok. A „szakma öregjei” mondják majd róluk. Olyan körforgás ez, amit megállítani nem lehet. Tudják, érzik ezt, ők is, ezért is tanulnak. Balogh Júlia A MÁV nyíregyházi vontatási hőközpontjában két új 7 12 tonnás teljesítményű gőzkazán biztosítja .a hő- és melegvízellátást. (Elek Emil felvétele)
