Kelet-Magyarország, 1976. február (33. évfolyam, 27-51. szám)
1976-02-01 / 27. szám
6 KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1976. február 1. AMIKOR MEGJELENT, majd érvényessé vált a munkások és az alkalmazottak rendszeres továbbképzéséről szóló kormányhatározat, sokan megkérdezték: miért kell egy ilyen magától értetődő dologról — a folyamatos és gazdaságos termelőmunka nélkülözhetetlen feltételéről — a kormánynak, külön határozatban intézkednie; mintegy köteleznie a munkahelyeket arra, hogy szíveskedjenek arra is gondolni: korszerű technológia, modem munkamódszer elképzelhetetlen idejét múlt ismeretekkel rendelkező szakemberekkel. Való igaz: a munkahelyek elemi érdeke lenne, hogy sajátmaguk gondoskodjanak a meglévő munkások és alkalmazottak folyamatos továbbképzéséről. Sőt: az sem tartozna a lehetetlen feltételezések körébe, ha a munkahelyek jó előre — mielőtt még megvásárolják a kiváló, modem, nagy termelékenységű gépeket, a különböző berendezéseket — jóelőre, már a technológiai korszerűsítés elhatározásának stádiumában, hozzákezdenének a különböző céltanfolyamok és egyéb továbbképzési formák megszervezéséhez. S nemcsak a tanfolyamok megszervezéséhez, hanem olyan oktatási rendszer kiépítéséhez, amelyben minden különösebb alku, a sokat emlegetett önkéntesség nélkül, bizonyos munkakörökben kötelező lenne a rendszeres szakmai továbbképzés. Mindez elképzelhető lenne. Ha... ... ha a munkahelyek valóban — és minden esetben — megfontoltan, nagyon átgondoltan hajthatnák végre a technológiai korszerűsítést, s hosszabb idő állna a rendelkezésükre ahhoz, hogy a majdani technikához szakembereket képezzenek. Ne szerezzenek, hanem oktassanak, tanítsanak, képezzenek, azok közül akik már a gyárban dolgoznak. Mindaddig azonban, amíg ezügyben is olykor kapkodás — vagy inkább fogamazzuk így: gyors és nem mindig megalapozott döntésekre szorító kényszerűség — tapasztalható aligha várható, hogy a vállalatok nagyobb távlatokra érvényes oktatási elveket és gyakorlatot dől gozzanak ki: ... ha nem lenne oly sok az általános iskolát be nem fejező munkások száma, akiknek szakmai továbbképzését — tudvalevő! — sokszor az elemi általános ismeretek oktatásával kell kezdeni, amit — ismét tudvalevő úgy tűnik, hogy pillanatnyilag túl liberálisan kezelnek nálunk. Nagyon sokan dolgozhatnak kvalifikált szaktudást feltételező munkakörokban úgy, hogy nem teszik kötelezővé a műveltségi minimumot jelentő általános iskolai végzettséget a számukra: ... ha a munkahelyek nem bíznának — még mindig! — inkább abban, hogy a korszerű géphez valahogyan majd csak megszerzik a jól képzett szakmunkásokat is... ... s ha a munkahelyeknek több pénzük, nagyobb lehetőségeik lennének akár a saját, akár a közösen létrehozott és fenntartott ok tatási intézményekre, központokra. A SZAKMAI TOVÁBBKÉPZÉSRŐL szóló kormányhatározat megjelenésekor fél, egy év után sorra kezdődtek az ilyenkor szokásos vizsgálatok, amelyeket az ilyenkor szokásos megállapításokkal zárták le: „a kormányhatározat végrehajtására megtörténtek a szükséges intézkedések, gyakorlati eredmény még vajmi kevés, ám a folyamat pozitívnek ítélhető... Nos a folyamat azóta is és változatlanul „pozitívan ítélendő meg”, csak az a gyanúm, hogy a folyamat fölgyorsításához ma már nem csu pán határozatok, elvi és egyéb intézkedések kellenek, hanem az a fajta kényszer is, amivel egyre inkább szembetalálják magukat a vállalatok, a munkahelyek; nevezetesen: hogy nincs tartalék munkaerő. Sem szakképzett, sem szakképzetlen, következésképpen, még a különböző lehetőségek híjján is hozzá kell látni ahhoz a munkához, amire a már többször említett kormányhatározat évekkel ezelőtt figyelmeztetett. A TELJESEBB KÉPHEZ TARTOZIK, hogy sorolhatnánk példákat, vállalatokat és munkahelyeket, ahol már ennél a felismerésnél, sőt a cselekvésnél tartanak. Példák idézhetők a célszerű és ésszerű munkaerő-átcsoportosításokról, s arról is, hogy vannak mun kahelyek, ahol már nem tartják elegendőnek az évek alatt szerzett gyakorlati tudást, hanem annak megkövetelik elméleti megalapozottságát és rendszeres kiegészítését a leg újabb ismeretekkel. A folyamat tehát megindult, „pozitív”, ám — lássuk be! — még korántsem általános. Meggyőződésem: a gyökeres változás elsősorban a vállalatokon pontosabban a gazdasági és szakszervezeti vezetőkön — múlik V. Cs. „Valamit a lakásba...” A magas kultúrák, miként a piramisok, széles fundamentumon nyugszanak. Társadalmunk bizonyára ezért iparkodik a művészet ügyét is széles alapokra helyezni. A művészeti nevelés alappilléreit már az óvodában lerakják. Az óvónő nemcsak az első lépésekre, a szem első pillantásaira is vigyáz. Az iskola, amikor a megismerés folyamatát összekapcsolja a gyönyörködés érzetével, egyben a látás boldogságára is nevel. Ilyenkor télidőben esténként népművelők, képzőművészek keresik föl a falvakat, tanyákat, hogy az iskolapadból kiszorult idősebb generáció ízlését csiszolják, formálják. A látáskultúra terjesztői minden poszton felbecsülhetetlen munkát végeznek. Hiszen akik ma a járókákban tipegnek, vagy az első betűket róják, holnap az épületeinket, városainkat tervezik, ők rendezik be klubjainkat, szobrokat készítenek vagy festményeket zsűriznek majd. ők fogják megszabni jövő társadalmunk külső arculatát, műértésének mélységét. Akik pedig valamilyen oknál fogva később kezdik a barátkozást a művészetekkel, azok sem reménytelen esetek: tapintatos felvilágosítással műértőkké és műélvezőkké válhatnak. Az utóbbi évtized nekibuzdulásának már megmutatkoznak a kézzelfogható eredményei. Vannak szép tanszereink, művészien illusztrált könyveink, modem vonalú gépjárműveink, hatásos utcai reklámok és plakátok, a szemnek is élvezetet nyújtó ipari termékek, praktikus és egyben esztétikus háztartási kisgépek. Szinte minden nagyobb városban van a Képcsarnok Vállalatnak kiállítóterme, ahol szakértők által zsűrizett alkotásokon mérhetjük le, hol tart a művészet. A megyeszékhelyen nekünk is van egy Benczúr-termünk, ahol az értékes műkincsekből majdhogynem behunyt szemmel is bizton választhatunk: ha kissé drágán is, de időtállót, maradandót vásárolhat az ember. Mégis azt kell mondanunk, a művészet propagálásában, terjesztésében nincs minden rendjén. Üveg- és porcelánboltjaink kirakatában a modern kerámiák, kristályüvegek, fajansztálak mellett ma még békésen megfér a sok érzelgős nipp, a nyalka huszár, a fogfájós kutya. Ráadásul mindkettő — a jó is, a rossz is — a világhírű herendi porcelángyár terméke. Van virágzó népművészetünk, hiszen a buzsáki minta, a matyó hímzés, a paszabi szőttes vagy a beregi keresztszemes a tengerentúlon is elismert. Mégis több falusi asszony a szériában gyártott, bárgyú szövegű, primitív falvédök kivarrásába öli kézügyességét, kevéske szabad idejét, holott ezzel az erővel eredetit, művészit is alkothatna. Nyíregyháza nagypiacának zsibvásári forgatagában a legfeltűnőbb helyen hétről hétre megjelennek a giccsárusok, és „Valamit a lakásba!” kurjantással kínálják a portékájukat. S hogy mit árulnak? Kerti törpét, rücskös vázát, émelyítően szirupos művirágot, házilag eszkábált műanyag hangulatlámpát, tarkabarka csecsebecséket, minden színben, méretben és elpusztíthatatlan mennyiségben. Valami valóban kell a lakásba, de nem mindegy, hogy mi! Az üvegesek például gyakran foglalkoznak képkeretezéssel, és hogy ez az áldásos tevékenység valamit lendüljön, mintadarabokat is tesznek a kirakatokba. Ezek legtöbbször azonban nem a keretek mintadarabjai, hanem tipikus giccsminták. Eredetiben tanulmányozhatjuk rajtuk a giccs leggyakoribb megjelenési formáit. íme néhány példa. Hófehér, fajtiszta angoramacska játszik tükrök között egy pamutgombolyaggal. A másik képen négy kölyökkutya könyököl ki egy kosárból. A harmadikon festékfodrú, tarajos hullámok, széltől duzzadó vitorlákkal, esetleg tükörsima tó, elöl két hattyúval. Portré egy vigyorgó, lenyalt hajú férfiról, ujjnyi vastagon felkent, rikító színekkel, és mellette az élethűséget igazoló fénykép, amelyről kinagyították. Holott inkább a közismert figyelmeztető táblácska illene ide: Vigyázat! Mázolva! Távol áll tőlünk a gyanúsítás, hogy ezek a kirakatok áruként is kínálják e kétes hírű és bizonytalan eredetű műveket, de a világ elé tárva így is roppant károsak. Tudomásunk szerint Magyarországon minden közszemlére kitett, sőt a bizományi áruházakba bekerült kép is zsüriköteles. Képiét pedig festő csak műteremből árulhat, vagy pedig erre illetékes állami képkereskedelem útján. De jó lenne egyszer érvényt is szerezni ennek az intézkedésnek! Mert így az embernek olyan érzése támad, mintha Kőműves Kelemenék modem tragédiáját játszanánk nap mint nap: amit pedagógusok, népművelők és alkotóművészek hosszú időn át nagy fáradsággal építenek, azt a pillanatnyi haszonlesők anyagi érdekektől hajtva egycsapásra lerombolják. Márpedig a művészet elsősorban nem üzlet, és egyébként is: mások megtévesztése, becsapása, a szellemi kufárkodás — egyenesen bűn! Barkóczi János Alkotók és alkotások 3EVGENYÍJ JEVTUSENKÓ NYILADÉK A Lityeraturnaja Gazjeta 1976. január 1-i számában jelent meg a világszerte ismert szovjet költő legújabb poémája a szovjet ember kommunizmust építő heroizmusáról, a BAM (Bajkál—Amur— Magisztrál) építéséről. A mű bevezető részét közöljük. Prológus Én nemcsak egyszerű művész vagyok, — engem nem nebáncsvirágból gyúrtak. Szibériai útilapú vagyok, keréktiprás után talpraállok. Vasaltak már szekérráfok engem, gépkocsik, tankok araszoltak át. Rögöt törve Orosz-honból nőttem, édes-keserves anyaföld táplált. Mind gyorsnövésű bogáncs, fűrésztől magam én sohasem védtem, óvtam. Kor — könnyedből, véredből, hevedből magam kétéltüként teleszívtam. Szelltem át utakat, nem sajnálom, hogy akaratomnak ellenére tévelyegtem, s ezzel munkát adtam utak mindenkor bősz hengerének. Hitemért fényre törő csirával a szent anyaföldbe kapaszkodtam. Áttörtem az utak kövezetét, ha alákerülnék — ismét áttörném. Hajtásaim — keménykötésűek, virágcsokor hozzájuk nem illik. Az utilapú nem salátának való — az utilapú sebet gyógyító. Fordította: Sigér Imre Akkor kezdett komolyabban verselni, amikor 1936-ban meghalt Kosztolányi Dezső, s így nem csoda, hogy az akkor sokfelé méltatott, közölt, ismertetett költő egyszersmind mintakép is lett a fiatal nyíregyházi Kossuth gimnazista diák, Bory Zsolt előtt. Nem volt rossz az indító példa: tőle vehette és tanulhatta el a formai igényességet, a mondanivaló koncentráltságát, a hangulat elsőrendű szerepét a komolyan vett játékban, a versírásban. Még nem érettségizett le, amikor meg is jelent első kötete, a Szekerek a ködben (1939), s ehhez magyartanára, Sziklay László írt bevezető ajánlást, előszót. Aztán jött a háború, katonáskodás, hosszú hallgatás, de a felszabadulás költészeti kibontakozást is hozott magával: nem sokkal az első szabad lélegzetvétel után már részt vesz egy országos pályázaton, ahol Utcakő c. versével nyer díjat, fővárosi, idősebb költőkkel együtt kap elismerést. A továbbiakban a pedagóguspálya, majd a megyei könyvtár adja számára a mindennapok feladatkörét: elismerést kap nyelvtanítási munkája, módszertani eljárássorozata éppúgy, mint a megyei könyvtárban szervezett ifjúsági olvasóköre (sajnos ma már ez elsorvadt). író-olvasó találkozók szervezési munkáját, szerepléseit, finoman humoros előadássorozatait éppúgy kedvelik a művelődésházak hallgatói, mint ismeretterjesztő előadásait nyelvészeti vagy házasságetikai problémakörben. Nagy örömmel kell látnunk ezt a kötetet (Mélyhegedű, 100 oldal, Nyíregyháza, 1975), amely három és fél évtized válogatott verseit tartalmazza. Jó versek, igényes költemények ezek, széDen kiállított kötetben: szíves szeretettel ajánlom mindenki figyelmébe. Az első, ami feltűnik, Mélyhegedű Gondolatok Bory Zsolt kötetéről hogy költészetében már korán eluralkodik az elégikus hang. Ez az igényes műfaj gazdag érzelmi világot hordoz, de nem tűr semmi érzelgősséget, giccses felszínességet. Megfelelnek ezek a versek ezeknek a követelményeknek, s akár a bujtosi hangulatok keresése, az évtizedek múlása, az őszi vagy téli táj, akár az édesanya vagy egy idős rokon elmúlása a téma. A hangulat nem marad a felszínen: s a borongáson diadalmaskodik a szerelem, az elmúlás gondolatain az élet szeretete. így költészete sohasem marad elzárkózott magánügy: magányos sétájában érezteti a természet nyüzsgő világát, a környezet zakatoló életét, a közösség megnyugtató és feloldó közelségét. így válnak ezek az elégiák nemes életörömöt kifejező vallomásokká, csakhogy nem villodzó feltűnéssel, pátosszal, hanem valamilyen meghittebb, csendesebb, de éppenolyan életteli zeneiséggel — bársonyosabb, mélyebb hangfekvésben. S ebből a szempontból találó a kötet címéül választott mélyhegedű képe. Mert a mélyhegedű, a brácsa nemcsak a kamaraegyüttesek egyenrangú hangszere, hanem alkalmas híres koncertdarabok önálló szólószerepére is. Közismert ez a tény a zenetörténetből, mégcsak a zenei lexikonhoz sem kell nyúlni megnyugtatásul. Ezt bizonyítja az egész kötet. Igaz, a címadó vers némileg félrevezethet, mert abban a mélyhegedűt afféle kísérőszólamnak értelmezi Bory, mint a cigányzenekarban a kontrás mesterségét. Csakhogy ez nem válik és válhat így ars poeticává, annál is kevésbé, mert hiszen több olyan vers van a kötet további részében, amelyikben az alkotás, az építés, az élenjárás szerepét igényli és kívánja. És végül ne feledkezzünk el arról a meleg gyöngédségről, amellyel néhány, a kötetbe is felvett gyermekversében találkozunk (Gyermeksíp, a Kiserdő őze, Irgum-burgum Lackó, A pity ókás törpe). A legkisebbekkel foglalkozó szülők, óvodai nevelők oly gyakran vannak jó és értelmes vers szűkében: itt igazán szépeket találnak, szavalásra való szép irodalmat, életet. Ezt az elégikus szépséget jól egészíti ki, illusztrálja az a néhány fínomvonású grafika, amelyeket Szabó Tibor készített a kötet számára; Katona Béla bevezetője rövid méltatást ad Bory Zsolt egész életéről, költészetéről. A megyei könyvtár helyesen értelmezi a művelődéspolitikai határozatot, amikor ilyen; kötet megjelentetését szorgalmazza és lehetővé teszi: ezzel nemcsak a már megjelent könyvek passzív raktározói és forgalmazói funkcióját végzi, hanem az élő irodalomnak kötetben életet adó—közzétevő funkcióját is válalja, s ez utóbbi sem kevésbé fontos egy életről tanúskodó megyei központban. Margócsy József Bory Zsolt: Bujtosi víz Tehénlepény, iszap, szemét, törött nád. Macskahullák között a szél oson. Hát te még itt vagy, élsz még, te szegény viz, szerelmesem, egykori Bojtosom! Hogy is tudná a toronyház lakója, hogy mostan az én szívemben mi ég, mit jelentett álmos, vén Nyíregyháza kamasz fiának ez a tóvidék. Szigorú arccal torpan meg a parton, ha sétája véletlen arra visz, nem sejti, hogy nekem paradicsom volt mi most szomorú, vak tükör: a víz. A viz, a hajdan halványzöld selyem víz, lágyan olvadt hullámába a hant, derekamat langyos-lustán ölelte, színére szomjas fecskeraj zuhant» Ma is büszkén ül fölötte a város, nyújtózkodik a sok darutorony. Csak az fáj, hogy a haldokló víz partján én már senkivel nem találkozom. Elszivárgót! a tó az ifjúsággal, a Bujtos néma, agyagos tetem. Viliódzó szép gyerekillúzióim a gödrökkel együtt betemetem.
