Kelet-Magyarország, 1976. február (33. évfolyam, 27-51. szám)
1976-02-15 / 39. szám
8 KELET-MAGYARORSZÄG —vasárnapi melléklet 1976. február 15. Alapállás, lábemelés, spárga... Balett a harmadik emeleten Messzire szűrődnek a zongora hangjai a nyíregyházi Irodaház nagyterméből. Mint a rádió reggeli tornájában, úgy diktálja az ütemet a dallam. Vele együtt hallatszik a csattogó, s egy határozott, de kedves hang, amelyet olyan jól ismer sok nyíregyházi és környékbeli kisiskolás. Apró balettcipők szökellnek a parkettán, s a hangnak mindenki engedelmeskedik. Alapállás, lábemelés, spárga. És még sok-sok gyakorlat, valamennyi a kecsesség, a szép mozgás egy-egy pillanata. Húsz évvel ezelőtt kezdtek a balettiskola megszervezéséhez az akkori városi József Attila Művelődési Házban. Nyíregyházán nem volt még hagyománya a táncművészeinek, Debrecenben kellett tanárt is keresni. Lelkes pedagógust találtak az induló iskolához. Molnárné, Maresch Lili balettmester vállalta, hogy heti két alkalommal átjár Debrecenből Nyíregyházára. — Csak kezdetben éreztem úgy néha, hogy fárasztó. De magam is ebben a városban nevelkedtem, tehát hazajöttem tanítani. Ez mindig újabb erőt adott. Azt is láttam, hogy a városnak igénye van a munkámra. 1957-ben mindössze ötven tanítványom volt, három csoportban dolgoztunk. Egy évvel később már harminccal nőtt a csoport létszáma. Tanítványok serege került ki azóta a keze alól. Gyerekek, akik még iskolába sem jártak, amikor Lili néni megtanította velük az első kecses lépéseket. Van, aki a szakmájában is hasznosítani tudta az itt elsajátítottakat, van, akinek szép emlék maradt a balettiskola. — Nem csak azokat a gyerekeket fogadjuk szívesen, akik táncművésznek készülnék. Jó alap ez az iskola a leendő tornatanárnak, a színművészeti főiskola operett szakára jelentkezőknek, de nem veszett kárba akkor sem a munkánk, ha a művészethez értő, a zenét, táncot szerető közönség nevelődik ezekből a gyerekekből. Persze, nem volt zökkenőmentes a balettiskola húsz éve. 1967-ben átszervezés során kerültek az SZMT Művelődési Házához, és akkor kezdődött el a tanítás az Irodaház harmadik emeletén. Sok gyerek kimaradt ebben az időben a százhúszra felduzzadt létszámból. A harmadik emelet volt az oka. Nagymamák kísérték a kicsiket és nem vállalták a sok lépcsőt. — Nagyon bántott a dolog — veszi át a beszélgetés fonalát Lili néni — haragudtam a magas lépcsőre, de aztán, hogy megnyugtassam magam, megszámoltam a művelődési ház első emeletéhez vezető és az itteni lépcsőfokokat és valóban nekem volt igazam: ugyanannyit kellett menni rajtuk. De ez már nem változtatott a lényegen. Megszakad néhány percre a beszélgetés, mert Lili nénit újabb csoport várja Csupán tízpercesek a szünetek és negyvenöt percesek az órák, amelyeken mindig más és más csoportok vesznek részt délután háromnegyed négy és nyolc között. Népes a balettéra, s ez ma már gond is. A heti két alkalommal tartott délutáni foglalkozások csoportjai nagy létszámúak, ugyanakkor délelőttre kevesebb gyerek jut. Kevés ma már az az iskola, ahol délután tanítanak. A kis Katona Enikő az előző csoportban mutatta be tökéletes spárgáit, magabiztos mozdulatait. Néhány percre még nézelődik a nagyobbak között. — Két éve járok balettozni, ősszel már iskolás leszek. Kicsi koromtól szerettem volna jönni, mert szeretem a balettet is, meg a gyerekeket, meg sokat mozgunk. Még nem döntöttem, hogy mi leszek, de járok. Ki ne mosolyogná meg a határozott mondatokat, ki ne mosolyogna a vékony kis hang ejtette: „Amikor kicsi voltam .. .”-ot. Pedig komolyan kell venni ezeket a szavakat. Ezek győzték meg az Enikő édesapját is, hogy minden foglalkozásra elkísérje kislányát. De más szülők is szívükön viselik gyermekük mozgáskultúrájának fejlesztését. Megtelnek a gyakorlókorlátok körüli székek mamákkal, papákkal, türelemmel nézik a csetlő-botló Próbálnak a nyíregyházi balettiskolások. (Erdélyi Tamás felvétele) lépéseket, a sokszor még komolyságot nem tűrő gyermeki pajkosságot. Maguk is csodálkoznak, amikor az első év után figyelő, fegyelmezettebb gyermekeiket hozhatják Lili nénihez. — Mindig őket nézem én is, ha zongorázom. Ezekét a dallamokat már fejből játszom, hiszen magam is tizenkilenc éve együtt vagyok a gyerekekkel — meséli az újabb szünetben László Lajosné, a zongoratanárnő. — Más zongoristával indult az iskola, de ő egy hónap után nem vállalta tovább a kíséretet. Egyik barátnőm, akinek a gyereke is ide járt, állított meg az utcán, hogy szükség lenne rám. Én pedig azóta is rendszeresen eljárok. Pedig sokszor fáj' már a karom és jól fel kell öltöznöm, ha a tizennégytizenöt fokos teremben dolgozunk. Nem ritka a százórányi túlóra sem a balettvizsgák idején. Amikor elhozzák a szülők az első órákra a gyerekeket én már látom, hogy kiből lesz ügyes balettes és ki lesz az, aki abbahagyja, mert látja, hogy nem tud megfelelni az egyre magasabb követelményeknek. — Vannak aztán egészen kellemes epizódok is — veszi át a szót Lili néni. — Nem fogom elfelejteni, amikor régebbi tanítványom, Aczél Tamás színházjegyet hozott nekem, a debreceni Csokonai Színházba, a premierjére. Tehetséges növendékem volt, hiszen a felvételiztető balettmestere szigorú követelményeket állít és Tamás ezeknek megfelelve került Debrecenbe. Ez a legszebb elismerése a munkának. De az Üjra pattog az ütemet diktáló csattogó hangja. Üjabb gyakorlatokat mutat be Lili néni és nemrég érkezett szülők foglalják el a székeket. Nagyobb gyerekek, tíz, tizenkét évesek vették át a táncparkettet. Beesteledett, a tanulás tovább folytatódik. S a zongora hangjai még két órán át szűrődnek ki a balettteremből, az Irodaház harmadik emeletéről. Jávor Ágnes A fizetésük: 1800-tól 2800-ig ÖN MIRE KÖLTI ? Mire költik a pénzüket azok a dolgozó fiatalok, akik még nem házasok, szüleikkel élnek? Erre volt kíváncsi az újságíró, amikor négy fiatált megkérdezett. Matócsi Jolánnal, a Centrum Áruház eladójával, M. Lászlóval, a TITÁSZ villanyszerelőjével, Zágonyi Évával, a megyei illetményhivatal előadójával és Bartha Józseffel, a Volán diszpécserével beszélgettünk. „Minden évben utazom” _ — Mióta dolgozik a Centrum Áruházban? — Három évvel ezelőtt kerültem ide. A cipőosztályra, mivel cipész a szakmám — a Szabolcs Cipőgyárban szabadultam hetvenkettőben. Egy évet ott dolgoztam, de aztán ... kényelmesebb itt. Ez sem könnyű munka! Itt inkább idegileg fáradunk ki estére. — Mennyi a fizetése? — Ezerkettőötven az alapom. Erre jön még a jutalék a forgalom után. Ez öthatszáz havonta. így aztán olyan ezernyolcra jön ki összesen. Bár nem mindig egyforma, most januárban négyszáz körül lesz, ez a leggyengébb hónap minden évben. — Mire költi a havi fizetését? — Na, ezt még nem nagyon számláltam össze, de megpróbálhatom. Az ebédjegy kétszáz, a buszbórlet egy százas. Ugyanis Nyírszőlősön lakunk, onnan járok be. Háromszázat minden hónapban beteszek a káestébe. Sokszor vásárolok magamnak ruhaneműt — ez is kitesz vagy ötszáz forintot havonta... — Nem is kevés. — Hát, nem. Persze nem minden hónapban költők ennyit ilyesmire. — Mi van még? Valami különösebb szenvedély: cigaretta, kávé, szórakozás? — Csak a kávé. Egy-kettő naponta. Nagy néha veszek egy-egy doboz jobb cigit... Ha szenvedélyről beszélünk, akkor én ide sorolnám az utazást! Évente megyek valamilyen külföldi útra! Tavalyelőtt Moszkva—Leningrad, tavaly Bulgária, idén meg Szocsiba szeretnék utazni... Erre gyűjtök. Ami ugyanis marad a fizetésemből, azt félreteszem. — A szüleinek nem ad haza pénzt? — Nem kémek tőlem egy fillért sem. — Bár nem tudom, mikor tervezi a férjhezmenést, megkérdezem: nem gyűjt arra is? — Hát, van tízezer forintom a takarékban, jórészt nem az én érdemem... A szüleim megadnak minden segítséget, hogy most gond nélkül éljek... Ha szükségem lesz rá, ők gondoskodnak rólam. „Az egészet hazaadom...” — Miért ne írjam meg a nevét? M. László a vállát vonta. Nem szereti a nyilvánosságot, mondta. De a beszélgetésre vállalkozik. — Mennyi a fizetése, mint villanyszerelőnek ? — Kétezerhárom az alapom, ennél valamivel többet kapok kézhez havonta. — Mióta dolgozik a TITÁSZ-erőműn él? — Itt szabadultam három évvel ezelőtt. — Mire megy el a fizetése? — Teljes egészében hazaadom édesanyáméknak. Kapok kétszáz forintot zsebpénznek, az nekem többnyire elég is. — Azt mire költi? — Hát, mikor mire. Nem dohányzom, kávét sem szoktam inni. Ellenben nagyon szeretem a csokoládét... — Mellékjövedelme nincs? — Néha van. Ismerősöknek vagy azok ismerőseinek kisebb munkát elvégzek alkalomadtán. Aztán mikor mennyi a pénz... — Valamilyen hobby, kedvenc időtöltése igényel pénzt? — Minden hónapban veszek egy-két magnókazettát. Kérek rá otthonróL Egyébként ... nagyon elfoglalt vagyok. — ?? — Tanulok. Naponta legalább két órát otthon, meg hetente kétszer előkészítőre járok. — Továbbtanul? — Szeretnék a műszaki egyetemre jelentkezni idén Is. Tavaly nem siketült: — Szakmunkásként? — Nem. Tavaly érettségiztem a miskolci villamosipari szakközépben levelezőn. Most a tanulás foglalja le minden gondolatomat és időm nagy részét... „Viszi a lakás” — Mennyi fizetéssel kezdett kilenc évvel ezelőtt, húszéves fejjel az illetményhivatalnál? — Ezerkétszázhatvannal. Most pedig kétezer-nyolcszázat keresek. — A beosztása változott? — Nem: előadó voltam, az is maradtam. — És mire fordítja a kétezcr-nyolcszáz forintot? — Most sokat elvisz a lakás: édesapámmal élek, új lakásba költöztünk tavaly júniusban. A rezsi sem kevés, ezerkétszáz körül van havonta; meg aztán a berendezkedésre is sokat költöttünk. Édesapám már nyugdíjas. — Mennyit tud félretenni? — Januártól káestém van, kétszáz forint. Tavaly, ahogy a lakást kaptuk, felbontottam az ifjúsági takarékbetétkönyvemet. Abba havonta kétszázat raktam öt évig. — Öltözködésre mennyit költ? — Mikor mennyit. Az biztos, hogy szeretem a szép dolgokat, ha valamit meglátok a kirakatban és úgy vélem, hogy futja a pénztárcámból, akkor meg is veszem ... — Mire ad még ki pénzt rendszeresen? — Cigi, kávé... Közel egy doboz, illetve két-három csésze naponta ... Meg aztán könyvekre. Sok könyvet veszek, szeretek olvasni. Gyakran kézimunkázom, subát szoktam csinálni, ahhoz is kell anyag. — Milyen fajta könyveket szeret? — Sok útleírást olvasok — imádom az utazást! Tavaly például Bulgáriában voltunk a KISZ-szervezettel, jártam már Jugoszláviában kétszer, Bécsben is ... Idén is szeretnék elmenni valahová. Az a két hét nagy élmény egész évre... • „Vettem egy könyvsorozatot” — Az a két csillag mit jelent a gallérján? — Forgalmi diszpécser vagyok, a beosztást jelzi. — Sok dolga van itt a nyíregyházi autóbuszállomáson? — Nem unatkozom. Pláne most, hogy helyettesíteni is kell, mert sok a beteg .5ÍM*FÍÍÍÍjÉ $ — És mennyi ezért a bé— Kétezer-kétszáz forint. — Elégedett vele? — Egy szót sem szólhatok, hiszen csak egy jó fél éve dolgozom diszpécserként. Azelőtt iskolán voltam, forgal-TOSKIA mi tiszt lettem a pesti tíz hónap alatt. Ott a régi béremet kaptam: ezerhatszáz forintot. Ahhoz képest jó ... — Huszonhat éves, a szüleinél lakik. Mire költi a fizetését? — Hazaadom. Édesanyám letesz belőle ezret, énnekem négy-ötszáz a havi költőpénzem. Elég Is. Egy doboz cigaretta naponta, egy kávé ... Az ebédjegyet külön veszem. — Mennyi összegyűjtött pénze van már? — Hm... Ezt talán hagyjuk ... — Kérem! Mivel tölti a szabad idejét? — Mostanában nem sok van, mivel egész nap dolgozom. hat-hét körül érek haza Kállósemjénbe. Egyébként pedig: hetente egy-egy mozi itt Nyíregyházán, meg időnként összejövünk a munkatársaimmal. Ritkán. Otthon pedig olvasok, tévét nézek... A múltkor például ezerkétszáz forintért vettem egy könyvsorozatot. Részletre. Tarnavölgyi György
