Kelet-Magyarország, 1976. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-25 / 21. szám

1976. január 25. KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 7 Levél Ratkó Józsefnek A „Törvénytelen halottaim” ürügyén Jóskám! „Számból a hűség ki ne szaggattassék” — kezdem levelem. S tegyem hozzá: az igazság se. Bolondul hosszú beszélgetéseink jutnak eszembe most, hogy köteteddel viaskodom. Szópárbajunk parittyakövei érvpajzsainkon nem pattannak immár vissza: meggyőztél verseiddel. Többi könyved mellé téve műved az jut most eszembe: mindannyiunk helyett szóltál, kik a negyven körül járunk. Pokoli kor ez, ott a se itt-se ott határán. Te is tudod, mi­ként néz az öregje lázadónak, az ostoba avantgarde-nak, a fiatalja maradinak. Ez a félút amiről te vallassz, siratva a holtakat, kikből vétettünk, s csendes szóval köszöntve a gyermekeinket, akik utánunk jönnek. Tör­vénytelen halottaink vannak, legyen szó Dó­zsáról, parasztköltőről, mártírokról vagy ép­pen szerencsétlenekről, akik ebben vagy ab­ban a háborúban haltak. De sorolhatjuk ide apáinkat, anyáinkat, és talán egykorvolt­magunkat is. „Fogytán a könnyem — férfi lettem, / Madárka rí, kiált helyettem” — írod, s tisztelem, hogy kimondod, ami a mi gon­dunk. De miért így fogy a könnyünk? Bölcses­ség leng körül tán? Vagy kiszáradt a szem? Vagy rájöttünk: a sírás nem segít? Külön­ben, Jóska: Tudtunk mi egyáltalán igazán sírni? Meglegyintett minket a háború szélüté­se. Utána kapkodtunk a hirtelen jött sza­badsággal. Béklyóink közt ott volt a szegény­ség félszegsége, a hangosok handabandája, az ijesztők ostobasága, a bálványok rémarca, az összeomló bálványok agyagszaga. Milyen hosszú volt az út, míg eljutottunk odáig, hogy ízlelgetni kezdtük azt, mi is az önismeret? Meddig tartott, amíg Te is ki merted mon­dani: halottaink törvénytelenek. Szorongat téged a holtak szerelme. Ke­gyetlen dolog is felismerni, megtartani, vál­­lalni a gyökereket. Te tudod milyen furcsán­­huncutul néz egy-egy öregapánk a kapufél­fa faragott rózsája mögül. És milyen hosszú idő kellett ahhoz, hogy végre olyan élőink lettek, akik még megélik azt, amire életüket tették. Apádnak ez éppúgy nem sikerült, mint Budai Nagynak, s néha mi is tétovák vagyunk, bár minket már kötelez az önként vállalt kötelesség. Jaj de nagyon igazad van, halottainkról szólva: „kétmillió korhalot­tam, fele a földé és fele a tüzé, nézd, hogy igyekszik odakötődni fához, kimetszett köl­­dök-^yökérével a'földhöz, beletapadni kido­bott bögre ölébe'” Kapaszkodunk mi is, és nem haszontala­nul. „Adom annak a hajnalcsillagot, aki si­ratja őket". Nekünk is jut tán egy sugár­­pásztányi. Mert jaj, de megsíratnivalón a miénk a kis tatár lovon nyargaló ős, a mo­hácsi síkon halt áldozat, a megcsalatott ku­ruc talpas, a Donnál elhullt, vagy annak ap­ja, ki Doberdónál hagyta eszét és lábát. Mieink ők is, vállalni nem érdem. Köteles­ség. Ott mocorog bennem Nexő egy jelenete, melyben Ditte azt kérdi férjétől: miért is jó a gyermek, s miért válik rosszá, ha felnő? Pokoli kérdés, és biztos tudod, erre a felelet: a körülmény teszi az embert rosszá. Vajon jók tudunk-e maradni mi, vajon mi lett be­lőlünk, egykori gyerekekből? Ha téged ol­vaslak, úgy hiszem, felelsz, bár igaz, szavad tétova. Valahol az érett férfi okossága is buj­kál a sorokban, szerbe-számba vettél min­dent, de győzött benned az ősből táplálkozó mai igaz: „Szabadságot képzelek és mosoly­gok; magamban mosolygok, mert megütköz­nének a lassú lelkűek, mert hogy merek én, hogy jövök én ahhoz, hogy szabad legyek és mosolyogjak.” Betyár dolog, amit mondasz! De végre vállaljuk merészen, hogy nekünk, nálunk, értünk beteljesedett a szabadság, és a mi mo­solyunk őszinte. Eltemettük temetetlen halott halottainkat, és belőlük merítettük az élethez való kedvünk. Befejezendő művük. Nagy szó. Téged is megrettent bizonyára. Mert amikor a csillagok nevét lopod el, abban hi­szel, hogy mindenki jó. Hogy megértik, amit mondasz. De ha hitünk nincs, miért élünk? i Nézem kötedet fedőlapján a gyertyát. Bizony ez a koporsó mellett égő. Nem leb­benti lehelet sem, szél sem, sóhaj sem. En­gedjük is, hogy csonkig égjen. Mert akár­hogyan is van, a törvénytelen halottak után itt vagyunk, a törvényes élők. Igaz, nem nél­külük; belőlük. Anyádból, akit befalaztak Déva várába, veled, akit befalaz az emlék­­vár kőművese. De itt vannak az asszonyaink. Hogyan írod: „Nélkülük nincs haza sem, I nincs föld, kisebbre nő a fa, j a búza meg­­nyomorodik, / és megnyomorodik a lélek, / hegyek válnak gerinctelenné, / nélkülük meg­folyik a kő, I kiönt, madarak torkáig árad, / öleléseink elszáradnak." De szépek és de jók! Az anyák, akik szülnek fájdalom közepette, de reménykedve. Mily botor minden szó, ahhoz képest, amit ők teremtenek! így te­remtünk mi is. Te, a költő, aki a sablon sze­rint lelkiismeretet ébresztesz. „Pillantásomat küldjem előre / felderíte­ni a temetőt?” — kérdezed. Ám menjél, mez­telen szemmel magad, egyedül, s mégis sokak­kal. Ha a jó öreg Illyésnek merted üzenni: „Halandó — egyenrangú velünk / csak az le­het, aki / oly kemény, legalább magát / meg tudja tartani”, akkor menjél. Nem hinném, hogy tévedek, amikor úgy érzem: kort zársz’ és kort kezdesz verseiddel. Sírtól indulsz böl­csők felé, s ennél nagyobb igent nem is mondhatsz az életre. Levelem talán hosszúra sikerült. így se mondtam el Neked a teljességet. Hogy mind­annyiunknak van halottja, törvényes és tör­vénytelen. Hogy mindenkinek mélyen bújnak meg gyökerei. Hogy mind úgy lessük mánkat, hogy számadással tartozunk kun nagyapának, tatár ősapának, áldozati baromnak hajtott apának és magunknak. Elöljáróban azt mondtam: meggyőztél verseiddel. Nem vagyok egyedül. Ott vannak a tizenévesek, akik ál­talad ismernek meg. Az ötvenen túliak, akik talán miattad gondolkodnak el rajtunk. És ott van a mi nemzedékünk, rossz korban szü­letett, jobbra érdemes. Kevés szóval sokat mondtál. Halálról és halottról beszéltél, de az élőkre gondoltál. Madárkával hibák miatt rikatsz, köldök-gyö­kérrel a mához kötődsz, felelősen. Ezért is irigylem negyven új versed minden sorát, s vállalom igazát. Baráti köszöntéssel: Bürget Lajos — Ne aggódj, Kemecsétől már lesz hely! — hangzik el nap mint nap a mondat a nyíregyházi—záhonyi vonaton délutánon­ként. A megyeszékhelyről hazafelé utazó munkások, diákok közül valóban nagyon sokan szállnak le a várostól tizenöt kilo­méterre fekvő község vasútállomásán — na­ponta közel nyolcszáz dolgozó, szakmunkás­tanuló, középiskolás utazik Kemecséről Nyíregyházára és vissza. Emellett jó néhá­­nyan járnak dolgozni Demecserbe, Kisvár­­dára és Záhonyba Az új, modem állomás­­épület ritkán kihalt, a meglehetősen kes­keny peronok — melyeken bizony már nem egy baleset fordult elő — minden vonat ér­kezése előtt éS után megtelnek utasokkal. Évszázadok súlya Vastag hótakaró nehezedik a háztetőkre. Csöndes hétköznap délelőtt van, csaknem üres a széles Móricz Zsigmond utca. Utött­­kopott épületek váltják egymást vadonat­új családi házakkal, egy emeletes is magas­uk a jobb oldalban. Följebb nádfedeles kis ház lapul a kerítés mögött, másfél évszázad súlya nyomja, öles tomácoszlopai immár csak az értők számára hirdetik valamikor kisnemes gazdája talmi büszkeségét. Csengőszó harsan az emeletes iskola szé­les ablaksorai mögött, zsivaj szűrődik a nyo­mában. Az iskola melett tetőteraszos modern épület — ifjúsági ház. Éles ellentétként szomszédságában hámló bőrű szürke épület, homlokzatán kopott felirat: „József Attila kultúrház”. Átellenben kisvendéglő, még csaknem üresen, várja az ebédelőket. Odébb lucfenyők árnyékolta szép épület, megvil­lan a három betű: OTP. A másik oldalon tompa feliratú tábla árválkodik egy ház homlokzatán: Uj Barázda Tsz irodája. Zsú­folásig rakott kis ruházati bolt, régi templom, Kossuth utca, újjávarázsolt ta­nácsháza, aztán Árpád utca, régi paraszt­ház, újabb templom, járási szülőotthon — és a kemecsei körút ismét az állomáshoz vezető útba torkollik a mozinál, mely 1940 körül épült, egy tábla szerint: „építtetője saját szórakoztatására”... A város árnyékában Lukács András tanácselnök negyven kö­rüli fekete férfi. Markáns arcú, széles te­nyerű, biztos kézfogásé. Mindössze fél éve ül az elnöki székben. A nyírbogdányi kőolajfinomítónál dol­goztam szállításvezető-helyettesként tavaly júliusig. Akkor lettem tanácselnök. Keme­csei vagyok, itt születtem, átjártam Bog­dánba dolgozni. Az eredeti szakmám egyéb­ként hegesztő. A régi tanácselnök tavaly meghalt — kértek, váUalnám el a posztot. Nem könnyen döntöttem mellette, a felesé­gem sem nagyon akarta... Jól tudtam: ne­héz lesz. Nagy felelősség egy ekkora község életét irányítani, összefogni ezer szálat. Ke­­mecse egyébként is különös helyzetben lévő falu. Nem könnyű a helyzetünk itt Nyíregy­háza árnyékában... Kemecsének 4750 lakosa van. Egy leg­utóbbi besorolás szerint „kiemelt alsó fokú központ”. Váradi István vb-titkár mutatott egy levelt, mely aznap érkezett és a „Keme­csei Nagyközségi Tanácsnak” címeztek. Nem ez az első ilyen címzés — holott nincs nagy­községi rangjuk! Nagyon szeretnék, ha len­ne, hiszen a falu fejlődése gyorsabbá vál­na... A község dolgozó lakosságának nagy többsége: munkás. Egy részük otthon talált munkát — az állami gazdaságban, a gön­gyölegellátó vállalat telep>én, a TÜZÉP-nél, a Nyírség Ruházati Szövetkezet részlegénél. A többiek Nyíregyházára járnak: gyárakba, építőiparba... Kevés a tsz-tag, főleg az eljá­rók feleségei. Amikor egy évvel ezelőtt a szövetkezet egyesült a kótajival, jó páran ki­léptek — ők is beálltak a naponta utazók közé. Kritikus szemmel — Még nagyközség sem vagyunk, a la­kosság jó része mégis csaknem városi szin­ten gondolkodik. Ez különösen vonatkozik a fiatalabb generációra. Akarva-akaratlan a városban látottakhoz mérik az itteni viszo­nyokat. Igényeik magasak, igencsak kritikus szemmel nézik a községet... — fejtegeti Mezősi László párttitkár. — Napjaik nagy részét Nyíregyházán töltik, nem utaznak töb­bet, mintha a város egyik végéről a másikig mennének dolgozni autóbusszal. És szívesen jönnek haza délutánonként — szeretik a fa­lujukat. Szívesen telepszenek le itthon a Nyíregyházán dolgozók is ... A város szívó hatása nem érződik nagyon, évente 30—40 új ház épül a faluban. Egy régimódi kávédaráló képe üti meg a belépő szemét a Kossuth utcai papírbolt aj­taján. Alatta még kiböngészhető betűk: FRANCK. Lehet tán ötvenéves is a reklám. Az üzlet helyén valamikor kis szatócsbolt működött. Az épület, a helyiség nem sokat változott azóta sem. Ezer újszülött Tizenhárom üzlete van Kemecsének. Az üzletek aprócskák — forgalmuk nagy. A közel hárommilliós havi vásárlás egy részét más községbeliek végzik — zsúfoltak a bu­szok Vasmegyer, Tiszarád, Nagyhalász felől. Számukra Kemecse a központ. Másrészt az is növeli a község forgalmát: itt van a já­rási szülőotthon. Évente ezer gyerek látja meg benne a napvilágot! Ez pedig látogatók ezreit is jelenti.,. Ezenkívül a község — bár immár húsz éve megszűnt járási szék­hely lenni — sok központi funkciót betölt ma is. Itt van a nagy TÜZÉP-telep, a járási OTP-fiók, a körzeti gyógyszertár, a környé­ken egyedül élőállat-rakodás az állomásán, gyakran tartanak itt járási értekezleteket is és így tovább ... Nagyon elkelne hát leg­alább egy jelentősebb ABC-áruház. Az ÁFÉSZ azonban hiteltartozásai miatt csak 1979-re ígéri az áruházat... Addig is ma­radnak a kis korszerűtlen üzletek és az ott­honi megbízatások: „Vegyél fiam Nyíregy­házán, ha jössz hazafelé, ezt meg azt...” A gondok közé tartozik a víz is. Keme­csének nincs vízműve. Van ugyan a község­ben körülbelül két kilométernyi vízvezeték, csapból folyik a víz az iskolában, óvodában, bölcsődében, meg sok lakásban is — ám ezt kisebb kutakból nyerik. A vízhálózat teljes kiépítése csak a vízmű létesítésével lehetsé­ges. Arra pedig egyelőre nem kerülhet sor — a tervek ugyan készülnek, de csak négy­öt év múlva kezdődhet meg a munka ... Ad­dig is igyekszenek a községben megépíteni a vezetékek egy részét — előre. „Alvóváros” ? Szó esett már a kopott művelődési ház és a mellette levő ifjúsági ház kontrasztjá­ról. A valamikori lakóházból harminc év­vel ezelőtt sebtiben kialakitott kultúrház rég nem felel meg a célnak — fűthetetlen, ro­mos, barátságtalan. Szerepét részben átvette a pár éve épült ifjúsági ház, ám méretei miatt ez sem megfelelő. Az ifjúsági ház klubtermeiben pezsgő élet folyik, a fiatalok szívesen járnak oda. És az öregek is: van egy nyugdíjasklubjuk... Nagyon elkelne egy rendes művelődési ház a községben — már csak azért is, mert nem a megszokás vagy a közömbösség szemüvegével nézik a kemecseiek, hanem a város keltette igényes­séggel ... Szeretnék, ha a község gyorsabban fej­lődne, ha itthon is olyan körülményeket ta­lálhatnának, mint a városban, ugyanakkor ne kellene lemondani mindarról az előnyről, amit a város rohanásával szemben a falu tud nyújtani — a csendről, a tiszta levegő­ről, a családi házról, a kertről, a jószágról... Kemecsét munkáslakta településnek is nevezhetjük, kétarcúnak is, „alvóvárosnak” is. Jó időben idelátszanak a jósavárosi to­ronyházak, öt kilométerre vannak az utolsó víkendtelkek, kilenc—tízre a Sóstó, néhány­­nyal többre a Kelet Áruház. A kemecseiek többsége gyakori vendég a strandon, a nagy­áruházban vásárolja ruháit. Félig-meddig nyíregyházinak érzik magukat — és egyál­talán nem bánnák, ha előbb-utóbb hivatalo­san is azokká válnának. Ogy érzik, a város torkában élnek és szívesen kerülnének még beljebb... „Nem vallunk szégyent../’ Örömmel nyújtanának kezet a nagy testvérnek, a városnak, hisz’ belőle élnek jó­részt — és az is hasznot húz belőlük. Aho­gyan az iskolaigazgató mondta: „Gyerekeink nagy részét a város iskolái fogadják be to­vábbtanulásra — és nem is vallunk szégyent velük!” Azt remélik: belátható időn belül külterület lesz Kemecse. Annak minden elő­nyével — és hátrányai nélkül. Tarnavölgyi György A kőnek anyaarca van. Rákövül a halál. Ifjú Kömives Kelemen ne rij, ne ridogálj. Ifjú Kömives Kelemen jer el a vár alól. Ne kérdezz, ne kiálts. Anyánk nem válaszol. Előbb a válla dőlt le, homloka is ledőlt. Talán az a fal áll még, ahová szíve került. Ágyéka: lőrés. Befogad kőmagot, vasmagot. Halottak magzatvize: ver zuhog, zuhog. Születik halottra halott. Halnak a kőmivesek is, s az anyák — ölni se kell. Magzatok gyönge hamvával telik meszesgödör, veder. Vár állott — most kőhalom. S anyánk a kő alatt. Ifjú Kömives Kelemen támaszd föl a falat. Épülhet erős vár; tatár idő se ronthatja meg. Van hozzá halottunk elég — kő kell és mívesek. Hátha mindannyian összetanakodnánk, valahány kedvesünk és tűzbe bédobnánk, kevernénk a mészbe, falaznánk a falba, vér a kővel hátha együvé tapadna. Alulra a férfit, felülre anyákat, legislegfölülre csecsszopó pulyánkat. A halandó kőnél erősebb a halott. Amit nem bír a kő, megbírja a halott. Rdtkó József: D É V A (Kiss Ferencnek) S amit egy halott nem, megbírja tízezer. De Déva várának mégis állnia kell. Mert nő azóta is, romlik azóta is, még ha a fentvaló úristen rakja is. Amit raknak délig, leomlik estére, amit raknak estig, leomlik reggelre, kit délelőtt raknak, délután megomlik, kit délután raknak, az éjjel megomlik. Mintha így akarná, aki építteti: egyik nap fölrakni, más nap ledönteni. Ifjú Kömives Kelemen ne ríj, ne kiáltozz. Hívjad a temetőt, Déva falaihoz, szólisd a temetőt, hivasd a holtakat, megkötni a követ, tartani falat. Jönek, jödögélnek tizenkét asszonyok, mindegyik hoz vala ölbeli magzatot. Jönek, jödögélnek tizenkét férfiak, hozzák a vérüket, hozzák a csontjukat. S jönnek hívatlan is mind a hűségesek, jönnek hívatlan is mind a hűségesek, hozzák a csonjukat, hozzák a vérüket, tartani a falat, megkötni a követ. Ha Déva várának így is híja lenne, nekünk kell, nekünk kell tűzbe hamuhodni, mészbe keveredni, falba falazódni.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom