Kelet-Magyarország, 1975. november (32. évfolyam, 257-281. szám)
1975-11-07 / 262. szám
6 KELET-MAGYARORSZÁG - ÜNNEPI MELLÉKLET 1975. november 7. ARSZENYIJ TARKOVSZKIJ: KEZEK /otfS 4 Szovjet kultúra R okonság, mégpedig egyre közelibb: ki tudná pontosan meghatározni viszonyukat? Nem ásom bele magamat a történelembe, nem megyek vissza oda, ahol először találkoztak — vagy ahogyan a kutatók mondanák: érintkeztek — a mi szláv őseink a magyarok őseivel... Illyés Gyula például a múlt század embereiről és eseményeiről szólva Petőfi-könyvében, egyáltalán nem afféle paradoxonként jegyzi fel, hogy a magyar udvarházak életéről a legmegbízhatóbb leírást Goncsarovnál és Gogolnál lehet megtalálni, s hogy a nagy Petőfinek nem egy verse érintkezik rejtélyes, kapilláris módon a nagy orosz klasszikusok műveivel”. Leonyid Martinov, a kiváló szovjet költő, a magyar irodalom fordítója és népszerűsítője cikkéből ragadtam ki a fenti idézetet, amely ugyan régi rokonságról regél, ám nyugodtan ráépíthetjük, mint előzményére, a magyar- szovjet kulturális kapcsolatok jelenét is. S mindjárt előtolakodnak a múltból a személyes élmények is: ha jól emlékszem, a fel- szabadulás után elsőként Alekszandr Beck, Volokalamszki országútját olvastam el — egyetlen éjszaka — a szovjet könyvek közül. Azután Gorkij, Solohov, Tolsztoj, Gajdár, Fa- gyejev következtek — s a kíváncsiság és lélek olyan emelkedése, amit nemzedékem valószínűleg minden tagja ismer, egy új iroda- lommal-világgal ismerkedvén, amelynek minden sorából a humanizmus, az ember szere- tele, az emberi méltóság becsülete áradt. Hivatásomnál fogva azután földrajzilag is sok helyen — Moszkvában, Leningrádban, Tallinban, Kijevben, Odesszában, másutt — lehettem tanúja a kultúra kölcsönös áramlá- sának-befogadásának; annak is, hogy milyen szeretettel és kíváncsisággal fogadták-fogad- ják a Szovjetunióban a magyar kultúra alkotásait, művészetünk képviselőit. Mert azt hiszem, a magyar—szovjet kulturális kapcsolatok alakulásában is ez a kölcsönösség a legfőbb mozgató-fejlesztő erő; a kultúrának az az internacionalista felfogása, amely azt a népek barátságának, egymás megismerésének fontos tényezőjévé avatja. Idézhetném most a számok-adatok sokaságát, — de szükség van-e rá? Mindenki — aki immár életkorilag is a tudatos befogadás állapotában él — sorolhatná a saját élményeit: könyveket, filmeket, színdarabokat, balett - és zenei esteket, kiállítások-tárlatok megkapó pillanatait — mindazt, ami a legnagyobb hatást váltotta ki a szovjet kultúrával való találkozáskor. Mert bár ismét a szovjet kultúra napjait köszönthetjük hazánkban, ma már a szovjet kultúra ünnepi eseményei nem sűríthetők egyetlen hétbe nálunk. Egyre rendszeresebben üdvözölhetünk kiváló együtteseket — alkotásokat, világhírű művészeket a Szovjetunió népeinek képviseletében, a kultúra ünnepnapjaivá avatván ilyen módon a hétköznapokat is. Mégis a szovjet kultúra napjainak Magyarországon immár visszatérően ereje-értel- me van. Az átlagosnál is nagyobb közfigyelem fókuszába emeli a soknemzetiségű, szocialista Szovjetunió kultúráját, választékban is nagyobb szélességeket-mélységeket kínálva. A mostani — november 4. és 13. között rendezendő — kulturális napokon meghallhatjuk a Jurij Temirkanov vezényelte Lenin- grádi Filharmónia Szimfonikus Zenekarának koncertjét, megtekinthetjük az ugyancsak le- ningrádi Kirov Operaház balettművészeinek műsorát, vagy a moszkvai Szovremennyik Színház előadásait. S folytathatnám a sort a kiváló operaénekesek és hangszeres szólisták fellépéseivel, a kiállítások és tárlatok felsorolásával csakúgy, mint a szovjet filmek fesztiváljával, amelyen olyan nagyon várt filmeket nézhetünk meg, mint Solohov „A hazáért harcoltak” című elbeszélésének filmváltozatát, (Szergej Bondarcsuk rendezésében), vagy Va- szilij Suksin immár híres filmjét, „A vörös kányafát”. M indez csak része az idei szovjet kulturális napok változatos műsorának. Azzal a meggyőződéssel várjuk és köszöntjük, hogy még többet megtudunk a szovjet népek életéről, hogy újabb élményekkel gazdagodva tágítjuk magunkban azt a képet, amit — ki-ki életkorától függően — kialakított magának a baráti népek kultúrájáról. H. E. Mint valami idegen tárgyat, Megbámulom a kezemet: Göcsörtös, erős gyökere A kezem egy munkáscsaládnak. Megbízható, régi fajta, Baráti kézfogásra termett, Fészke a foszlós kenyereknek, Ráismerve az ekeszarva. S.míg tartaná a föld szívét — Látod, csillagszeretők vagyunk Kezünk, ötágú csillagunk Horgával átdöfve az ég. íme, mitől hősi a tett: Míg a kétszer öt bütykös ujj Jót munkál halhatatlanul, A föld — ősi atlaszi súly — Minden ízéhez odaforr. Ladányi Mihály fordítása ALEKSZANDR TVARDOVSZKIJ: * Ésszel élj, alább sose add Ésszel élj, alább sose add! Sorsodat bátran mérd fel: Találd meg önmagadban magadat És ettől már ne térj el. Munkádba merülj el önfeledten Ez az, mi megnyugvást hoz: Magadhoz légy mindig kegyetlen, Ne oly kegyetlen máshoz. Jusson is, de maradjon is: Ne öntsön el a munka. Ha élsz, hát élj! Járhatsz akárhol is: Légy készen a nagy útra. És ne töprengj, hogy az a perc Közel van-e vagy távol — Egyszer majd úgyis útra kelsz, Kilépsz e vén világból. Ámen! És most üss rá pecsétet. Ne óvatoskodj, az csak árt. S ha még talán bánat is éget: örülj. így egész a világ. Képes Géza fordítása MIHAIL ISZAKOVSZKIJ: Kihajt a mező zsenge zöldje Kihajt a mező zsenge zöldje, érezni fényt és meleget s kitárt ablakok közt vonul be a faluba a kikelet. Még alig hallhatóan csobogva a patak dalba fog nekünk, S fehér gallyával int a meggyfa: „Növünk, elvtársaim, növünk”. Vas István fordítása D aragoj drug, daragaja padruga, dara- gije druzjá — kedves barátom, barátnőm, kedves barátaim! Valószínűleg sokan ismerik az orosz nyelv e gyakran használt megszólításait, kor szerint ki-ki sajátos háttérrel, élménnyel. Az idősebbeknek a történelem viharait idézi, a fiatalabbaknak a nyelv buktatóit, az órákon megírt fiktív leveleket, a legfiatalabbaknak pedig valóságos leveleket, valóságos barátokat jelent, túl az ország határain. ★ Fél évvel ezelőtt még a nyíregyházi úttörőház is büszkélkedhetett egy olyan csoporttal, amelynek tagjai a levélbarátságot választották, hogy megismerkedhessenek szomszédaink életével, mindennapjaival, hogy beszámolhassanak örömeikről és gondjaikról. Híd volt a nyelv az országok között, olyan kapocs, amely láthatatlanul kötött össze hasonló gondolkodású pajtásokat. A szakkör azonban megszűnt, hogy átadja a helyet és a szerepet az iskoláknak, az úttörőcsapatoknak, ahol tovább folytatják a néhány éve kialakult hagyományokat. Az 1. számú nyíregyházi általános iskolában működik a város egyik legsikeresebb orosz nyelvi szakköre. Tagjai, Kőrizs Éva tanárnő, úttörőcsapat-vezető irányításával kéthetente számolnak be egymásnak a levélbarátságokból adódó legfrissebb élményekről. A pöttöm, ragyogó szemű Klepács Andrea kedvenc tantárgya a testnevelés. Bár még csak most kezdi a levelezést, máris igyekszik rendszerezni témáit, mert a szovjet pajtások testnevelés-oktatása ugyanúgy érdekli, mint a bélyeggyűjtés. Legelőször mégis arról ír majd, hogyan tanulnak a VI. A osztályosok. A másik VI A-s, Borsi Judit rendkívüli gyűjtőszenvedélynek hódol, a csigák és a kagylók érdeklik. Egyelőre még nem tudja a módját, de utána jár majd, hogyan kaphatna leendő orosz barátnőjétől különleges darabokat gyűjteményébe. — Az én barátnőm, Irina Osztazova Moszkvában lakik, tizenhárom éves — mutatja be levelezőpartnerét a VI. B-s Szilágyi Judit. — Csereberélünk szalvétát, képeslapot, a leghasznosabbnak mégis azt tartom, hogy észrevétlenül segít nekem a nyelvtanulásban, a helyesírásban. A szintén hatodikos Kolozsi János viszont azt tekinti a levélbarátság lényegének, hogy apránként és részletesen kap híreket a Szovjetunió legismertebb tájairól, műemlékeiről, az emberek életéről. Az a szokás ebben a szakkörben, hogy a tanárnő a gyerekek érdeklődési köre, egyénisége szerint osztja szét az iskolához érkező bemutatkozó leveleket, s mindenki arra a levélre válaszol, amelynek írója első olvasásra szimpatikus. Zvara Éva VII. B-s mégsem így talált magának barátnőt. — Hanem úgy — meséli Éva —, hogy jutalomtáborozáson vettem részt Zánkán, ahol orosz pajtásokkal ismerkedtünk meg. Natasáról és Iráról még keveset tudók, egy kicsit szomorú is voltam, mert Natasa már hosszabb ideje nem válaszolt, most negyedszer írok, mert nagyon érdekesnek találom, hogy két pajtást több ezer kilométeres távolságban is összefűz a levelezés. A nyolcadikosoknak, Papp Gyöngyinek és Bencsik Valériának nagyobb sikerei voltak. A levelezés hosszú ideje tart, élő, s úgy tervezik, akkor is folytatják, ha befejezték az általános iskolát. Gyöngyi donyeci barátnője leggyakrabban a családról ír. Édesanyjáról, aki egy irodában dolgozik, s apjáról, a mérnökről. Három hetente rendszeresen jönnek a levelek, néha egy-egy emléktárgy, naptár, nyakkendő, reprodukció kíséretében. Vali, az iskola csapattitkára két éve ismeri a szaratovi Natasát. — Egészen véletlenül — idézi fel Vali az első levélváltást — ugyanis azt írta, hogy azzal a pajtással szeretne levelezni, aki a VI. osztály névsorában a második. Tehát egy névsornak köszönhetem azt a barátságot, amely egyre tartósabb köztünk. Mert már azt is tudom, hogy hány éve nem vágatta le a haját, s milyen szép hosszú, de azt is, hogy másképpen tartják úttörő-foglalkozásaikat, mint mi. ök öt-, vagy tíztagú kisebb csoportokban dolgozzák fel a pionirszervezettől kapott féladatokat. A levélváltás közben sok hasonló érdeklődési kör kialakult bennünk, s remélem, ezek akkor sem múlnak el, ha vége lesz az iskolának. ★ V életlenül, mint Vali távoli barátnőjét, én is megismertem az iskola egyik alkalmazottját, Hegyi Editet, aki érettségi után itt kezdett dolgozni. Oroszul és angolul beszél, s nem meglepő, hogy érdeklődik a gyerekek levélbarátságai iránt. Az oroszt ugyanis még gyakorolhatja, egy itt élő családdal barátkozik, az angolhoz azonban nem talált tanulópartnert. így döntött a levelezés mellett. Havonta jönnek-mennek a levelek Finnországba, Olaszországba és Amerikába, illetve vissza. Országok, népek között közvetítenek üzenetet, barátságot a közösen ismert nyelv segítségével. B. E.
