Kelet-Magyarország, 1975. október (32. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-05 / 234. szám
6 KELET-MAGYARORSZAG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1975. október 5 NEMCSAK JOG, KÖTELESSÉG Megmozdul-e a nyírmeggyes értelmiség? („Értelmiség: főnév, a társadalomnak szellemi munkával foglalkozó, (magasabb végzettségű, műveltebb) rétege”.) Címszó a Magyar Értelmező Kéziszótárból. Ki az értelmiségi, tettem a kérdést Nyírmeggyesen. íme a válaszok közül: — Aki elég értelmes. — A pap, mert egyetemet végzett. — Akik nem fizikai munkát végeznek. — A tanítók, meg az orvos. Részigazságok többnyire, talán összeségük adná meg a teljes definíciót Mindenesetre ebből is érezni, hogy a falu közvéleménye kitágította a kört, s ha nem tökéletes pontossággal, de megfogalmazza a magasabb iskolai végzettség szükségességét (agrárosok esetében), a szellemi munkát (tanító, orvos), a magasabb műveltséget. Ami kimaradt — ön értelmiségi? — teszem fel a kérdést Simon Istvánnak, a község párttitkárának. — Igen; most az vagyok. Különben juhász a foglalkozásom. — És most mitől értelmiségi? — Attól a munkától amit végzek. És úgy érzem, eredeti foglalkozásomon túl képeztem magam, de lényegesen nagyobb a társadalomban vállalt felelősségem is. Szerintem az értelmiségi kategória egyik ismérve, hogy munkája becsületes elvégzése mellett tudását igyekszik megosztani. — A tanácstitkárt értelmiséginek tartják? — szól kérdésem Juhász Józsefhez. — Tanácsakadémiám van, ezt a falu főiskolának ítéli De nem emiatt tekintenek mos( már értelmiséginek. A közigazgatásban dolgozók általában több rangot nyertek. Nem a régi jegyzői értelemben. — Partnernek tekinti ön beszélgetések során a párttitkárt vagy a tanácselnököt — kérdezem Babó Mihály református lelkésztől. — Nem hivatali rangjuk miatt, hanem emberségük és ismeretük miatt föltétlenül. Igaz, nem alkotunk együtt kaláberpartit, de sok közös célunk azonos színtű párbeszédeket eredményez. Mit kap a falu? Miután a kör tágul, az értelmiségiek száma magas, joggal vetődik fel: mit kap a falu, ez esetben Nyírmeggyes a szellemileg képzett, magasabb műveltségű emberektől? A párttitkár és a tanács titkára realista. — A legtöbben úgy értelmezik, hogy szakmai feladatuk ellátása jelenti kizárólagos kötelességüket. Eddig rendben is van. A jól tanító nevelő, a kiválóan termelő agronómus, a jól gyógyító orvos, a tanácsi alkalmazott azonban ritkán lép ettől tovább. Sok tényező zavar. Vannak Mátészalkáról ingázóink, Bátorba hazajárók. És szép számmal akadnak azok, akik a kert, a jószág világába lépnek vissza napi munkájuk után. Ez azonban kévés. Itt nem érezni a más területen jelentkező pozitív hatást. Nyírmeggyes gazdag falu. Olyan ellentmondásokkal, amelyeket az anyagi jólét és a szellemi, pontosabban tudati fejlettség között bárhol felfedezhetünk. Éppen ezért lenne indokolt: azok, akik ezen a téren tehetnének kilépjenek a maguk világából, amely tagadhatatlanul becsületes a munkavégzés idején, sikereket hozó, de kevés akkor, ha a tényleges szellemi kapacitást nézzük. — Ha a párttagság erről a témáról beszél, — mondja Simon István — egységes abban, hogy ki kellene mozdítani értelmiségeinket a kényelmes álláspontból. Viszont rendkívül nehéz ez akkor, ha olyan lényegében tetszetős érvvel válaszolnak: kimerítő a napi munka, és áttételesen ez is formálja a tudatot, hiszen a nevelő tanít, az orvos a gyógyítás közben nevel, a mezőgazdász a korszerű technika révén ugyancsak változtatja a szemléletet. Sajnos az igazság az: nem ismerjük azokat a jó és új formákat, ha vannak, amelyek ezt a szemléletet megváltoztathatják. Önbecsülés dolga — Ha eljutunk oda — így Juhász József —, hogy az értelmiségi úgy érzi, hogy belső szükséglete lesz a megszerzett plusz megosztása mással, akkor beszélhetünk a falu életére ható kisugárzással. Ha az emberek önbecsüléséhez hozzátartozik majd közéletünk nem látványos, de hasznos munkálása, az jelenti majd az elmozdulást a holtpontról. — Kérdés, van-e igény erre? — Ez igy leegyszerűsíti a dolgot. Mert van is igény, de a kezdet ott van, hogy felkeltsük azt — gondolkodik a párttitkár. Persze ez a nehezebb. Példamutatással kellene kezdeni... Eszembe jut, amit Nyírmeggyesen az öreg megboldogult Hornyák Jánosról, az egykori tanácselnökről mesélnek. Cselédember ■ volt a múltban, de nem átallott kilométereket elgyalogolni egy könyvért. Ezt a jó szokását megtartotta az új világunkban is. Ahogy mondják, a maga módján igencsak értelmes ember volt, aki sok falubeliben ültette a magot: kell valaminek lenni a művelődésben akkor, ha Hornyák már ennyire töri magát utána. Persze ez a példa csak egy, de van benne valami jelképes, talán nem is a legtökéletesebb. Rá is kérdezek. Simon egy példázattal felel: — Elhatároztuk itt Meggyesen, hogy a falu nevéhez méltón meggyfákat ültetünk az utcák mentén. A Felhő utcán már láthatja is. Igaz, ha lassan is, de megy a dolog. De el kellett kezdeni. Lehet, hogy nem ez a legfontosabb, de csak szebb lesz a falu tőle. Mondhatnék úgy is, folyik az esztétikai nevelés. Olyan ez, mint az öreg Hornyák könyve. De hogy legyen termő fa, ültetni kell, ha megnő, fogja a homokot, ha virágzik, szépíti az életet. Ha a falunk minden értelmiségi foglalkozásúja csak egy meggyfát ültet — képletesen gondolom —, akkor segít, s tesz többet, mint ami a bérért való kötelessége. Hogy derűlátók-e? Amikor elbúcsúztunk, az derült ki, hogy igen. Bíznak közművelődési tervükben, a meggyőző szóban. És valamiben, amit így összegeznek: — Tudja, van, aki belenyugszik, hogy értelmiségi létére se több, mint tintába mártott paraszt. De ez a kevesebb. Aki saját magát műveli, mind jobban kényszert érez, hogy megossza. Nos, ezt siettetjük, mert úgy érezzük, hogy aki tanult, annak ez nemcsak joga, hanem kötelessége. Bürget Lajos Z űrzavar uralkodott a műhelyben. Éppen akkor, amikor komoly vasszerkezeti elemeket kellett gyártani. A régi művezető nem tudott rendet tartani, nem értett szót az emberekkel, feje felett összecsaptak a hullámok. Ötven-hatvan embert kellett irányítani. Ekkor dobtak engem a mélyvízbe. Amolyan szükségmegoldásként. Lejött a műhelybe a MEZŐGÉP mátészalkai gyáregységének akkori igazgatója, Biró Miklós és az akkori párttitkár — most igazgató — Pongó Zsig- mond, és azt mondták, no Tóth Gyuri, most kapsz egy szép, de nehéz megbízatást. Párttag is vagy, tekintsd pártfeladatnak is. Nem tudtam elképzelni, miről van szó. Mikor kimondták, elöntött a forróság. Méghogy én legyek a művezető. Gondolkodtam, időt kértem. Otthon a feleségemnek is elmondtam, persze csak az embernek kell dönteni. És határoztam. Egyidőben neveztek ki művezetőnek Sipos Endrével. Június 11-én múlt négy esztendeje. Jól emlékszem, ö a gumis műhelybe került én a vesszerkezetibe. És a legnagyobb zűr idején, amikor át kellett tekintenem a gyártmányt, emberekkel ismerkedni, s méghozzá abban az évben érettségiztem is itt, Mátészalkán, az Esze Tamás Gimnáziumban. Különben a szakmám géplakatos. Hetenként egyszer jártam iskolába. Azon a napokon délig dolgoztam, de a tanulásra fordított időt pótolni kellett. Ezt mindig ledolgoztam. Nem voltak olyan kedvezmények, mint most. Csak hat nap sima szabadságot adtak és kész. Most a srácoknak fizetik a vizsgaidőszakot, küldik, hogy ne maradjon el az iskolából. Nekem meg össze kellett vesznem a művezetőmmel, mert nem akart engedni. És most, ha végeznek, szerződés várja őket... Alig voltam akkor huszonhét éves. Rettentő nehéz volt az első fél év. Rajzzal ismerkedni, a gyártmánnyal, munkát adni, követelni, emberekkel bánni. Lassan belejöttem. Nem vagyok kiabáló típus. Csendesen közlöm, amit akarok, amit szeretnék. Úgy láttam, szót értünk. Főként a pontosságot, a minőséget követelem meg. Ez a vesszőparipám. Most 32 emberem van. Lakatosok, hegesztők. Úgy érzem, befogadtak, elfogadtak. Néha előfordul, hogy azok élnek vissza, akiknek többet segítek. Egy művezetőnek éppen ezért észre kell vennie azokat a csendben húzó embereket is, akik inkább cselekednek, dolgoznak, mint beszélnek, követelőznek... K edvelem a gárdát. Közülük különösen négy fiú nőtt hozzám. Nálam voltak tanulók is, így külön is figyelek rájuk. Amikor a gyáregységbe kerültek, még gyerekembernek számítottak, s két-három év alatt felserdültek, megemberesedtek. Bizony, sokat kellett velük bajlódni, bosszankodni. Mint tanulók, nagylegények voltak, most, amikor szorít a norma, teljesítmény van, zsebügy lett a munka, másként fogják fel. Mind a négy hegesztő. Kettő közülük névrokon: Tóth Mihály és Tóth János, Szerencsi László és Képes Antal. Sokat jártam utána, hogy azok a szakmunkások, akikhez a fiukat beosztottuk, ezért pótlékot kapjanak. Igaz, szakmailag meg is tanították őket és ennek most nyeresége van ... De emberileg is formálni kellett őket. Nevelni, gondoskodni részükre védőfelszere1- lésről, szerszámról. És persze megtanítani rendre, fegyelemre. Nem mondhatnám, hogy túl nehéz fiuk voltak. Inkább azt, hogy szerettek lógni. Hozták az orvosi igazolást, megjátszották a beteget. Ilyenkor írtam a szüleiknek. Most már nincs ilyen, mert 10 forintos órabérük van. Ez a Képes Anti csendes, szerény fiú, jó szakmunkás lesz belőle. Ököritó- fülpösre való. Két hete múlt, hogy „egyenjogú” munkások lettünk. Szerződést kötöttek. Szóltam a munkaügyesnek, Szénást Józsefnének, ha lehet hozzám kerüljenek a műhelybe. Anti nagy-nagy erőfeszítés árán szabadult. AsztaPÁLYAKEZDŐK IFJÚ GYÓGYSZERÉSZEK SZABOLCSBAN ' Az egészségügy minden területén jellemző a szakemberhiány: kevés az orvos, az ápolónő és kevés a gyógyszerész is. A Szabolcsban működő 70 gyógyszertárban a szükségesnél 25-tel kevesebb: 145 diplomás dolgozik. Ezért is fogadták nagy örömmel azt a tíz gyakorló gyógyszerészt, akik megyénk üres állásait pályázták meg. A nyolc lány és két fiú között i)é- hányan nem szabolcsi születésűek, mégis idejöttek. Mindannyian fiatalok, lelkesek és egy kicsit most is határozatlanok. — Én eredetileg kényszermegoldásként választottam a meghirdetett kisvár- dai állást — mondja Heiner Ferencné, aki Győr megyéből, Fertőszéplakról jött. — Először Sopronba kértem magam. Lakást ott nem kaptam, be kellett volna járnom. A helyet nem fogadtam d Végül ezt a megyét választottam, hiszen ';i lakást is ígértek. Pedig mondhatom, nem sok jót hallottam róla. Váci szavaiból ismertem s amig nem láttam, kietlen homoktengernek, tanyavilágnak képzeltem. Kellemesen csalódtam. Férjemmel Kisvárdán egy egyszobás lakásban élünk egyelőre még elég rendezetlenül, mégis elégedett vagyok. Már alig várjuk az új évet, amikor szép, új lakásba költözhetünk — mondja örömmel és közben haját gyors mozdulattal hátra-hátra simítja. — Ügy tűnik, végleg itt telepszünk meg a férjemmel. Miséta Mária sem Szabolcsba való. Csongrád megyéből, Kiszomborról származik. Halk hangon kezdi mesélni, hogyan lett gyógyszerész. — Szüleim keltették fel az érdeklődésemet a pálya iránt. Megtetszett, ma már nem is tudom elképzelni más területen az életem. Szabolcsba véletlenül kerültem. Egyetem után szerettem volna Csongrádba menni, de nem ka ptam meg sem a megpályázott makói, sem a med- gyesegyházi állást. A második elutasítás után a lehetőségek közül a nyíregyházi mellett döntöttem. Az ötös gyógyszertárban dolgozom kedves, segítőkész munkatársak között: Mégis úgy érzem, nem maradok sokáig. Részben azért, mert feleslegesnek érzem itt magam: szerintem kevés a hely, hiszen három kis helyiségben harmincegyen dolgozunk — mondja és tekintete kicsit elborúl a fekete keretes szemüveg mögött. — Szeretnék közelebb kerülni a szüléimhez. Ideálom a teljes értékű, tökéletes munka, amit eddig még nem sikerült megvalósítanom — teszi hozzá. A tíz ifjú gyógyszerészjelölt közül Varga Irénke tősgyökeres szabolcsi: Sza- mosbecsen született. Tökéletes ellentéte Misefa Marikának. Rendkívül élénk, tevékeny ember, felke minden társaságnak. Az egyetemen elöl járt a társadalmi és a mozgalmi munkában; négy évig volt tanulmányi felelős. — Érettségi után nem akartam továbbtanulni. Állást a csengeri gyógyszertárban kaptam, mint asszisztens. Nagyon megtetszett az a munka, ezért elhatároztam, hogy elvégzem az egyetemet. A nyári szüneteket rendszerint itthon töltöttem — emlékszik vissza. — Többször megfordultam jelenlegi munkahelyemen, a húszas gyógyszertárban. Amikor megkaptam ezt az állást, már régi, kedves ismerősök fogadtak. Soha nem akartam itthagyni Szabolcsot. Ez a szülőföldem, itt él az apám, ez az igazi otthonom. Ügy érzem, nem is dönthettem volna másként. Elégedett ember vagyok, tele tervekkel. Örülök, hogy végre haza érkeztem. 1974-ben Szabolcs-Szatmár megyébe összesen öt pályakezdő gyógyszerész pályázott állásra. 1975-ben már tízen jöttek. Jó lenne, ha számuk jövőre még tovább nőne. H. Zs. lesként kezdte, de nem smakkolt neki, megvált a bútorgyártól, s megkezdte nálunk a csengetést is, meg a cseilengést is. Már úgy állt a szénája, hogy innen is tovább kell állnia. Azzal fogtam meg, hogy kapcsolatba kerültem a szüleivel. Több munkát, fejtörést okozott, mint a másik három. Bántott volna, ha belebukok, ha felsülök a nevelésemmel. „Hozd be a tankönyveket, mutasd mi van feladva!” Leültettem a művezetőibe és iskolába indulás előtt kikérdeztem. Mikor matekból, mikor történelemből. Nézett először, honnan tudom én. Ha nem érettségizek, hogyan tudtam volna segíteni? Ha kérdeztem, csak mosolygott, bámult. Nagy türelem kellett hozzá. És a mi Antink- lassan megváltozott . Monológ nehéz napokról MÉLYVÍZBEN I gyekeztem megfogni őket az első félévben. Úgy látom, sikerült, s mint hegesztők, most megállják a helyüket. Tóth Misi is, aki csendes gyereknek mutatkozott. Először nem is volt gond vele. csak akkor, amikor a másodévesektől „eltanulta” a fogásokat, s azt, hogy milyen ürüggyel lehet lógni... És először ezt „megettük”. Mit keresel itt a darabolóban. Átküldték. Hol van Misi? A félkész raktárba ment, pillanatokon belül itt lesz. Egy, másfél óra múlva kerültek elő. Valamelyiknek begyulladt a szeme. Téged mi lelt? Persze, hogy mi is tudtuk. Csak annyit kellett csinálnia, hogy hegesztés közben félrehúzza a pajzsot, belenéz az ívfénybe és kész. Mehet az orvoshoz, s nincs az az orvo6, aki ki ne írná. Különben ritka hegesztő az, aki ezt néha-néha meg ne csinálná. Ezzel is ellóghattak pár napot... , Erre jött az egészségügyi kioktatás, felvilágosítás. Behívtam őket közösen, leültettem és fél óra fejmosás. Átvittem őket a szakoktatóhoz. ők azok a „jó madarak” hadd tudják, hadd lássák... Tóth Jancsinak meg kedvet kellett csinálni a hegesztéshez, hogy megszeresse. Úgy érzem sikerült. Szerencsi Laci különös eset. Az apja halász. O is szeretett horgászni. Volt eset, hogy két nap sem jött be. Hol a Tiszán volt, hol a Szamoson-. Jött az apja. Ő aztán atyai „szeretetben” részesítette... Hogy honnan tudom ? Kivallattam őket, megértettük egymást, elmondtak nekem mindent. Azt is, hogy az apja megpofozta. Ő most az egyik legügyesebb, de legfurfangosabb és leghuncutabb is. Szívemhez nőttek ezek a gyerekek. Kötelességtudó szakmunkásokká fejlődnek lassan. Fegyelmezett, pontos munkások. Ha most azt mondanám nekik, fiúk sürgős melónk van, benn kell maradni éjszakázni, szó nélkül vállalnák. E z az öröm. Érzem, nem volt hiábavaló a vesződésem. Nemcsak a négy fiúról adtam számot a pártvezetŐ6égnek, a taggyűlésnek, hanem valamennyiről. Ez az én pártmunkám, ez a pártmegbízatásom. Kicsit nehéz, de szép. Megértetni, hogy mit jelent munkásnak lenni, s eszerint élni és dolgozni. Farkas Kálmán SZÉKELY DEZSŐ: BŐSÉG Ha pacsirta-szád enn^kér, terített asztal tenyerem, rajta a könny, a só, a vér: a mindennapi szerelem. A hírlapárus panasza — Borzasztó: senkit meg nem öltek, nincs államcsíny, blokád, nem markecoltak ledér hölgyek, nem rúgtak szét bokát, nem dőlt össze egy épület sem, nem gázolt a vonat, nem tévedt meg a főpénztáros, jégeső sem szakadt... Látja, uram, a szenzáció naponta fogyni kezd, és egyre több a biztatóbb hír — de ki olvassa ezt?!
