Kelet-Magyarország, 1975. október (32. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-05 / 234. szám
1975. október 5. KELET-MAGYARORSZAG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 7 JÓKAI MÓR ÉS MÓRICZ ZSIGMOND írói művészetében is megható emléket állított annak a pillanatnak, amikor elindul a diák a szülői háztól, hogy valamely város gimnáziumának és kollégiumának több évig tanulója legyen. Társadalmi viszonyaink fejlődésével ma már közel sem annyira drámai egy ilyen esemény. Azt azonban minden felnőtt ember elfogadja és érzi, hogy az iskolaváltoztatás ma sem csupán épületcsere. Középiskolás lesz a gyermek! Üj szakasz kezdődik életében. Átéli a nagydiákká változás izgalmát, jelentőségét. A megszokott általános iskolai környezetből számára új „világba" kerül, ahol minden más, ahol mindenhez a legrövidebb időn belül alkalmazkodni kell. A nagy nyolcadikosból kis elsős lesz. Ha általános iskolában munkája és magatartása alapján valakinek számított tanárai és tanulótársai szemében, most mindent elölről kell kezdenie, újból bizonyítania kell, újból tekintélyt szerezni. Régi iskolájában, osztályában övé lehetett a vezetőszerep, eredményei alapján motor, húzóerő, most újból ismeretlen közlegény. Ügy érezheti, hogy sem az iskola, sem a család nem veszi komolyabban mint eddig, a „nagy változás” ellenére sem. A családban is ugyanolyan „kisfiú” maradt, sőt (ha fiú) még a kor- társ lányok szemében is. Ez a nem mindennapi helyzet már számos új középiskolásnak volt nagy gondja. Fontos, hogy a szülők ismerjék fel és oldják első osztályos középiskolás gyermeküknél ezt a rendkívül ellentmondásos helyzetet. Ezt teszik a középiskolai tanárok is. A középiskolába kerülés megható esemény a családban is. Megható, de számos kötelezettséggel is jár. Való igaz, hogy az általános iskola kevesebb gondot- jelentett a szülőnek. Nem valljuk, — mint sokan gondolják —, hogy nagyobb gyermekkel (éppen nagyságánál fogva) kevesebbet kell törődni. A szülő számára igen komoly feladat, hogy segítse középiskolás gyermekét a nagy erőfeszítést követelő tanulmányi munkában. A kezdet kezdetén ismerje el (de ne túlozza!) gyermeke tanulási problémáit, méltányolja a megnövekedett terheket, feladatokat. ÚTRAVALÓUL SOKSZOR ELHANGZOTT MÁR ilyen mondatszinjeles voltál eddig is, hát légy továbbra is az! Ezzel a búz- dítással talán nem is érezzük eléggé mi felnőttek, hogy milyen felelősséget raktunk az első osztályba lépő gyermek vállára. Az mindenképpen szükséges (és biztatni kell rá), hogy törekedjék erőinek mozgásba hozására. Ne húzódjék félre sem az iskolában, sem otthon, álszerénységből sem, elkülönülési hajlamból sem. Törekedjék arra, hogy képességeit rokonszenves szerénységgel adja tudtára iskolai és otthoni környezetének. Aktivitását igyekezzék az új közösségben is kibontakoztatni, hiszen ott is számítanak az ő munkájára. De a túl magasra emelt mérce éppoly káros, mint a túl alacsony. Jó, ha meghagyjuk általános iskolai baráti körét is, mert jó hatással lehetnek egymásra, segíthetik egymás beilleszkedését. A paj- tási viszonyból alakuló barátság átsegítheti a nehézségeken. Nagyon fontos h? otthontól távol élő diáknak, hogy 'üléstől megértő, biztató leveleket kapjon. A zsebpénz is fontos (természetesen mértékkel!), mert nem csak a szükségszerű eszközök megvásárlását teszi lehetővé, hanem középiskolás voltának elismerését. Ez a csaÁltalánosból középiskolába Bemutatjuk a szolnoki művésztelepet Az átmenet gondjai és örömei Iáddal élő középiskolásnak is „kijár”. Az iskolában pedig megszokja tanáraitól is, hogy lassan-lassan felnőttként kezelik. Önbizalma, emberi öntudata fokozatosan emelkedik, természetes lesz számára, hogy a tananyag egyre nehezebb, és a szabad idő eltöltése is kevésbé gyerekes már. VANNAK, AKIK A TANULMÁNYI EREDMÉNYT ILLETŐEN azt gondolják, hogy középiskolában hanyatlani, visszaesni természetes dolog. A bizonyítványnak az általános iskolaihoz képest rosszabbodni kell, mert a követelmények magasabbak és olyan színvonalon a gyermek már nem tud megfelelni. Hát nem természetes a visszaesés’(még ha gyakori is), és főleg nem szükségszerű, még elsőben sem. Elsőben is vannak színjeles tanulók (igaz nem többségben), ók miért nem estek vissza? Való igazság: egy középiskolai első osztály he-j terogén összetételű. Érkeznek gyermekék korszerű, jól felszerelt iskolából az átlagosnál I jobb alappal, előképzettséggel, érkeznek gyenge felszereltségű szerényebb előképzettséget adó iskolából is. A legtehetségesebb gyermek is hátránnyal kezdi a középiskolát, ha előképzettsége alatta van az átlagnak, a középiskola igényeinek. Az ilyen gyermek számára a követelmények túl magasak, jó teljesítményt nehezebben tud felmutatni (persze csak kezdetben, mert később behozhatja hátrányát), míg a másik arról panaszkodik, hogy mindazt már tanulta. A középiskola első osztályában aztán megtörténik a színtkiegyenlítődés, a színtreho- zatal. Év végén a heterogén társaság közel sem lesz olyan heterogén (legalábbis ebből a szempontból). A hozott előnyök és hátrányok eltűnnek, kiegyenlítődnek és lesz egy átlagszínvonal; a képességek már megfelelő módon érvényesülhetnek, és kialakulhatnak az igazi különbségek. AZ. ISKOLAVÁLTOZÁS NEM CSUPÁN ÉPÜLETCSERE. Gondokkal, problémákkal jár. Nagyon sok függ a szülői háztól, hogy aj gyermek hogyan viseli el az átállás nehézsé-j geit. Dr. Tóth Lászlói Szolnok, a város fontos tényezője kulturális életünknek. Első felfedezője és hangadója e tájnak Agust von Pettenkofen volt a múlt század közepén. Az osztrák festőt megejtette e vidéknek és népének varázsa. A génius lóéinak kifürkészhetelen vonzása az, ami múzsájává tette Szolnokot. Itt dolgoznak naphosszat festőállványuk előtt a következő generáció hazai művészei is, mint Deák Ebner Lajos, Bihari Sándor, Bőhm Pál, mindig a látható valósághoz, az élethez ragaszkodva beszéltek a népről. Műveikben felvetődnek a szabadság alatti megvilágítás, a levegő és fény érzékeltetésének kérdései. Eredményeik mutatják — és ez a szolnoki festészet nagy érdeme —, hogy a tematikus nép- életfestészet és a plainair célkitűzések menynyire összeegyeztethetők. Fényes Adolf neve a szolnoki festészet fémjelzői közé tartozik. Szolnokon a napsütött paraszti udvarok látványa, az árnyékok hűvössége, a meszelt falak ragyogása derítette fel a mester palettájának korábban sötét hangvételű színvilágát. Híressé vált „Szegény ember” képeivel az agrárproletariátus megviselt arcát hozta festészetünkbe. Hasonló indításúak Mednyánszky László „Csavargói” és „Szegény legényei”. Mednyászky is azok között volt, akik 1899-ben a kultuszminiszterhez folyamodtak, hogy segítse őket Szolnokon „mint a magyarság egyik jellegzetes központjában való letelepedésben”, de már ezt megelőzően is gyakorta megfordult e tájon. A szolnoki hagyományt számba véve meg kell említeni Aggházy Gyula, Hegedűs László, Mihalik Dániel, Olgyai Ferenc, Permutter Izsák és Zemplényi Tivadar nevét. A művésztelep történetével összeforrott a Pólya fivérek, Szlányi Lajos, Zom bori Lajos, Vidovszky Béla és Zádor István neve és emlékezetes marad Borbereki Kováts Zoltán és Mattioni Eszter itteni működése. A korán elhunyt Aba-Novák Vilmost kivételes hely illeti meg a szolnoki művészet rang- dói között. Aba-Novák elbeszélő kedve, új festői látásmódja hívta életre a Biharival megtorpant eseményábrázoló népéletkép műfaját. A háború pusztítása tönkre tette a művésztelepet. A szinte helyrehozhatatlannak látszó épületeket a Képzőművészeti Alap az 1955 —57-es években felépítette. A telep ma a városi tanács eredményes gondozásában áll. Művészei közül elsősorban Chiovini Ferenc neve fémjelzi a nagy múltú művésztelepet, a hagyományokra épült, országszerte számon tartott népszerű művészetével. Művésztársai BaZádor István: A szolnoki tnü vésztelep (rézkarc). Chiovini F.: A Tisza. ranyó Sándor, Berényi Ferenc, Bokros László, Fazekas Magdolna. Meggyes László festőművészek, Nagy István, Simon Ferenc, Szabó László szobrászművészek ugyancsak gazdag eredményekkel vesznek részt a hazai és a határon túli kiállításainkon. De nemcsak a művészek, hanem az illetékes hatóságok is eredményesen vesznek részt abban a munkában, amelynek célja a szocialista ország kulturális életének minél sokoldalúbb fellendítése. A közelmúltban országos érdeklődést váltott ki a megyei tanács kezdeményezte Művészeti Triennálé első seregszemléje. A városi tanács — a művésztelep gazdájaként — most hozta tető alá a régi tervet, a vendégműtermek megszervezését, ami a művészeti élet kölcsönhatású felfrissítését célozza. Ugyanez a szempont vezette Szolnok városi tanácsát a külföldi kapcsolatok kiépítésénél, amikor tartós és jól bevált barátságot kötött a tallini, a finnországi és a francia művészek egy-egy csoportjával. A számos képzőművészeti rendezvény mellett kiemelkedik az országszerte nagy érdeklődéssel várt képzőművészeti filmfesztivál. Ez az esemény a Magyarországon első ízben tartandó UNESCO képzőművészeti világhét alkalmából — szeptember 20—28 között — Szolnokon kerül megrendezésre. Mindez arra vall, hogy Szolnokon nem honol a tespedés szelleme és a 900 éves város példamutatóan kiveszi részét korunk elvégzetten művészeti feladataiból. Bényei László Galéria magánházban H uszár István festőművész Rakamazon, egy művészetet kedvelő, műpártoló lakos házában minigalériát rendezett be. Alig egy tucat kép és szobor adja a kis tárlatot, a házigazda és a művész vendégszeretete pegig megteremti azt a légkört, amely odacsalogatja a művészetet szerető embereket. Illetve fogalmazzunk pontosan: a művész szeretné, ha ennek a kis galériának vonzó hatása lenne, ha nem is csődülnének oda az emberek, de né- hányan megfordulnának a ven- dégszerő házban, sor kerülne vitákra, termékeny beszélgetésekre a művészetről, az életről, ember az ember kapcsolatáról. Min lepődik meg először a hír hallatán az ember? Nyilván azon, hogy magánházban van a kis gyűjtemény. Aztán rögtön jön a másik kérdés: nem lett volna erre másutt alkalom? Lehetett volna, vagy sem — ennek az okait most nem érdemes kutatni. Inkább álljunk meg egy pillanatra a kimondott, vagy ki sem mondott gondolatnál, a galéria talán igazi céljánál. Hiányzik az a sokat emlegetett alkotó légkör, a társaság, ahol a művész megoszthatja gondolatait másokkal, egy kicsit szembesítheti az életről vallott felfogását mások véleményével. Klub kellene inkább, vagy művész kávéház? Rögtön mondják erre — s így igaz —, hogy a mai, rohanó életben erre nincs igény. Ahogy a fővárosban egyre-másra zárják be a patinás irodalmi, művész kávéházakat, ugyanígy ez várna egy hasonló létesítményre Nyíregyházán is. Az viszont korántsem túlzott igény, hogy egy művészetet szerető embernek legyen hol találkoznia, az alkotóval, az irodalmat kedvelő ne csak a nagy gonddal megszervezett közönségtalálkozón láthassa az írót. Vagyis az azonos érdeklődésű emberek találkozására kell lehetőséget teremteni, a. művelődéspolitikában oly sokat emlegetett rétegeknek érdemes fórumot adni úgy, hogy az egyben túlmenjen a „csak” művészetpártoláson, telítődjön közéleti töltéssel. Gazda lehet a művelődési ház — ahogy otthont ad a szocialista brigádvezetők klubjának —, támogathatja ezt a törekvést egy-egy intézmény. Hiszen ahogy megtalálják egymást a kertbarátok, összetartanak az amatőr filmesek, ugyanígy fontos, hogy találkozzon a művész a közönségével, ne az utcán kelljen ácsorognia napozás ürü. gyével, hogy szót váltson az emberekkel. Vitázva, esetleg csak barátian beszélgetve mégis a művészetében is felhasználva érezze, hogyan kötődik a városhoz, az emberekhez. S az sem „baj”, ha a művészetet kedvelő ember jobban megismeri a műveket, keletkezésük indítékát, hogy munkahelyén, környezetében éppen ennek az ismeretében agitáljon az alkotás mellett. Lányi Botond Fényes Adolf: A testvérek.