Kelet-Magyarország, 1975. szeptember (32. évfolyam, 205-229. szám)
1975-09-14 / 216. szám
1975. szeptember 14. KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 5 VnsBRnnpi IVIelléklet — Elfogy itt az emberiség — mutat falujára a 87 éves Komáromi Sándor bácsi. A számok ugyanígy beszélnek: 1910-ben 252 volt a lélekszáma Fe- jércsének, tíz év múlva valamivel többen, 258-an lakták, összesen 46 házban a falut, majd mind kevesebben. Legutóbb, 1970-ben 47 házban 149. lakos élt. A terület maradt: 706 katasztrális hold, átszámítva 423 hektár. Másfél-két óra alatt egy gyerek is körbeszaladhatja a község határát. Elérték a legkisebb szabolcs- szatmári község „rangját”. — Oda húzódnak, ahol szaporodik a jövedelem — summázza tovább az öreg. Az utcán, átellenben még jó állapotban lévő, gyomos ud- varú házra mutat: — Ebben sem lakik senki. A gazda meghótt, a pulya szerteszéjjel. Fejércsei sors A falu neve még szerepel a statisztikákban, önállósága már régen nincs, súlya, jelentősége még kevésbé. Egyszer — a tanácsrendszer létrejöttekor — székhely község volt, igaz, akkor is közösködve, a szomszédos Hetével egy irányítás alatt. Aztán a valamivel nagyobb Hetére került az irányítás, jelenleg pedig Csaro- dán van négy kis beregi falu közös tanácsa. A termelőszövetkezet székhelye szintén Csaroda. Vagy megmaradt a földnél, vagy továbbment — ez a fejércsei sors. Egyszem bolt jelenti azt, ami nem mezőgazdaság. — Megél, nem mondom, a parasztság is. De városi viszonylatban ledolgozza a nyolc órát, nincs más dolga, itt meg hajnal négykor kel, ellátja a háztájit, utána megy a tsz-be, mert ott is csak hat forintos az órabér — mondja Bakura Zoltán, egyike a falu három tanácstagjának. Van jövője egyáltalán egy ekkora falunak? Nehéz kimondani —, de nirys. Miért? Mert a csöndön, a magányon kívül nincs semmi, ami odahívja az embert. A világtól elmenekülni pedig csak az akar, aki fél az élettől, nem a világra való. A jövőtlenség iszonyító lehet annak, aki itt született, itt élte le élete javát. Az egyik maradt, tartotta a szülőföld szeretete, a nehéz, ám biztos kenyér. A másik nekivágott az idegennek, amíg éltek a szülők gyakrabban hazajárt, a rokonlátogatás már ritkábbá vált, végül csak ködös emlékkép lesz a szülőfaluból. — Hány gyerek született mostanában? — Tavaly tán egy sem — meditál az egyik asszony, Bakó Pálné. — Az idén viszont már kettő. Közülük a legfiatalabb fejércsei állampolgár, a legifjabb Kálmán József a falu szélén, az utolsó házban lakik. Neki, kéthónapos csöppségnek nem kell több, minthogy táplálják, napközben kitegyék a gyerekkocsiba, az udvarra. A szülőknek több kell A szülőknek már több kell. Az apa szakmát tanult, majd a volán mellé ült — gépkocsivezető a tsz-ben, ahol idősebb Kálmán József (talán neki is nehéz megszokni az idősebb jelzőt 40 éves korára) gépszerelő. A keresetből, a háztájiból jut arra, hogy autót vegyenek, ha már Fejércse nincs a világ közepén, akkor ők kerüljenek közelebb a világ folyásához. Az iskolás gyerekek ugyancsak jobban kitekintenek, ők már eljárnak tanulni. Az egy- osztályos iskola régóta csendes, jóformán meg sem tudnák tölteni gyerekkel. — Én még ide jártam, nem kellett sárban menni Hetére — mondja a kis bolt egyetlen vevője, Filep Gyuláné. Azóta a gyerekek is megmenekedtek az őszi-tavaszi, cipőragasztó, gumitísizmadagasztó beregi agyagtól. A kisebbek a negyedóra járásnyira lévő Hetére mennek — busszal. A nagyok, a felső tagozatosok Csarodára járnak iskolába, szintén autóbusszal. A még nagyobbak, a továbbtanulók a naményi gimnáziumba, vagy még tovább jutnak — és távolodnak el a falutól. Kálmánék nagylánya érettségi után Mátészalkára ment, a Füszért irodájában jól érzi magát. Kiss Gyöngyi a sikertelen főiskolai felvételi után azon tűnődik, hogy Nyíregyházára menjen dolgozni, vagy máshová. — Itthon maradjak? — kérdez vissza. — Hiszen itt nincs semmi, a fiatalságnak se. Egy évben kétszer bál, semmi több. — És a KISZ-klub, a volt iskolában? — Csak nincs, aki menjen bele. A KISZ- szervezet sincs sehogy. Igaz, én nem ide tartozom. Otthon maradnak a gyerekek és az asszonyok. A közlekedés se olyan, hogy akár Vá- sárosnaményba tudjanak járni dolgozni naponta. — A gyermekeket akkor se lehetne hova tenni — teszi hozzá a boltos felesége, Kovács Lászlóné. Keresztszemes és kék szilva Marad a házimunka, a ház körüli tevékenykedés. Az is ad elég elfoglaltságot. Ko- vácséknál például tavasszal 2200 kiscsirke csipogott, eladásra nevelték. Bakó Pálné édesanyjával együtt a háziipari szövetkezet bedolgozója. A férj kőműves, csak hét végén jön haza Budapestről, á két csöppség nevelése az asszonyokra marad. Az otthoni kereset meg olyan, ahogy igyekeznek. A beregi keresztszemes párnákon, térítőkön sok ezer öltést kell megtenni a szapora ujjaknak, hogy meglegyen a 800—1000 forint bevétel. — Mondjad csak, díjat is nyertetek a pesti kiállításon tavaly ezzel a terítővei — mutatja a mama. — A bal kezemmel, merthogy balos vagyok — tréfálkozik Bakóné. Bakuráéknál ugyanekkor a szilvásban folyik az élet. Leverik a fáról, felszedik a földről az apró szemű, a „nemtudom” szilvát, aminek a képzett kertészek biztosan tudnak más nevet, de itt és szerte Szatmárban csak így ismerik. — Az egyetlen, ami nagyon hiányzik, a buszváróterem — mondja Bakura Zoltán. — Legalább esőben legyen hol beállni a gyerekeknek. Ha az idén tán nem, jövőre biztosan meglesz — bizakodik. — Aki nem tanácstag nem is tudja, mennyi mindenre kell a pénz a községfejlesztésből és milyen kevés jut mindenre. — Meg az úttal van még bajunk — sorolja a csarodai tanácsházán Kosa Sándor elnök. — Keskeny, három méter széles, a busz alig tud kitérni, ha jön szembe valami. A közúti igazgatóságtól ígérték, hogy 1976-ban sor kerül a szélesítésre, akkor jobb lesz a közlekedés. Mert a távolság nem nagy, nincs négy kilométer a két község. A járásszékhely, egyben bevásárlóközpont Vásáros'namény sincs messze. (A kis vegyesboltban a legszükségesebb, alap élelmiszereket, háztartási cikkeket tartják.) A napi négy buszjárat megfelel a jelenlegi igényeknek. Falusi idill Az 1815-ben épült, kicsiny templom — papja évtizedek óta nincs — mint kotlós a csirkék között, magasodik ki a házak közül. Galambbúgástól hangos tornyából egy pillantás alatt végigpásztázza a szem a házakat, udvarokat. Elöl a virágoskert, kardvirágok, dáliák, őszirózsák színpompájával, mögötte a gazdasági udvar, ahol malac röfög, csirkék csipognak, kérődzik a tehén, majd a szilvás, a kert, veteménnyel, répával, kukoricával. Falusi idill ez a javából. Szinte megirigyli az ember a nyári esték langymelegét, a hóval süppedő tél puhaságát. Csak éppen azt feledteti, hogy a kényelemért, azért, hogy az öregek kiüljenek a ház elé a kispadra, sok-sok verejtékes napot, évet kellett áldozni. ★ Hét évszázada jegyzik a falu nevét — ennyi a küszködés az élettel. S hogy még meddig tart? Jósok nem lehetünk. A könnyebb életért többen elmennek, mint maradnak. Azért Fejércse neve még sokáig szerepelni fog a térképeken, hiszen a tsz is ad munkát akár száz év múlva is. Csak éppen másat, gépesítettet és kevesebb embernek. Szöveg: Lányi Botond Fotó: Gaál Béla A magas dohánykóró- kon már csak imitt- amott lehet látni leveleket. Igyekezni kell a betakarítással, hisz úgy mondják, kisasszonybúcsú után már könnyen a dér töri le a dohányt. Az asz- szonyok, akik a dohányt törik, éppen ebédelnek. Kezük fényesen feketéllik a dohányzsírtól. Nem mosták meg, úgy ebédelnek. Ez így szokás, így csinálták a régi öregek is. Az egyik asszony észrevette, hogy nézzük, tenyerét felénk fordítva mondja: „Nem koszos, csak dohányzsíros.” így mondja és tovább forgatja a nyársat, melynek a végén jókora darab szalonna sül. Néztem és egy másik, egy régi ebéd jutott az eszembe. A negyvenes években történt. Éppen ebédeltünk a több mint negyvenholdas dohánytábla végében. Előbb csak a porfelhőt láttuk, aztán kivált belőle a négylovas hintó. Tudtuk, hogy a Kállai kegyelmes úr, mert ezen a környéken csak ő járhatott négy lóval, méghozzá szürkével. Amikor hozzánk ért, illedelmesen felálltunk. Akinek volt kalapja, levette, a többiek csak úgy köszöntünk kezicsókolomot. Az evést abbahagytuk, de a kenyér, ami egyébként az ebéd volt mindenkinek, a kezünkben maradt. Ezt látva kérdezte meg a kegyelmes asz- szony a hozzá legközelebb álló Pista bácsit. — Mond csak, fiam. Jó az ebéd? — Hát, — mutatta közelebb a kenyeret Pista bácsi — aki legalább tizenöt évvel odősebb volt az asz- szonytól, — ilyen. — Igen? — mondta a kegyelmes asszony, s rövidlátó szemével még közelebb hajolt a kenyérhez. — Aztán mivel eszitek? Az öreg hátrafordult, mint aki nem érti és segítséget vár, aztán hirtelen rávágta: — Hát zsírral, kegyelmes asszony! Zsírral! — De hiszen, ezen nincsen semmi... — bökött napernyője hegyével a kegyelmes asszony a kenyér felé kissé bosszúsan, mint akivel a bolondját járatják. — Azon? — eresztette le Pista bácsi a kezét a száraz kenyérrel együtt. — Azon nincs... A zsír itt van a kezünkön. Aztán nyomaték kedvéért többször összeszorította és szétnyitotta a tenyerét, amelyen vastagon, ra- gacsosan fénylett a dohányzsír. — És, mond csak fiam — egyebet, mást, nem esztek vele? — Ennénk, mink — kezdte Pista bácsi, de ezt már a kegyelmes házaspár nem hallotta. Az úr úgy látta, hogy a beszélgetésből elég volt. így aztán a nádpálcával megbökte a parádéskocsist, aki nyomban vágtára fogta a négy szürkét. Még egy ideig néztünk a hintó után keletkezett porfelhőbe, aztán ki-ki továbbette keserű, dohányzsíros kenyerét. Falcsik Ferenc DOHÁNYZSÍR Megyénk'tájain A legkisebb falu I-----------------------«dt------- --
