Kelet-Magyarország, 1975. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)

1975-08-10 / 187. szám

1975. augusztus 10. KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 7 NÉPMŰVÉSZETÜNK SEREGSZEMLÉJE A KÜLÖNBÖZŐ MŰVÉSZETEK, STÍLU­SOK, korszakok megítéléséről az ideo­lógiai alapállásból fakadóan a lehető legváltozatosabbak az esztétikai értékelések. Jóval egységesebb értékítélet alakult ki a művészetek születéséről. Mert hol is lehetne másutt keresni az ősforrást, mint a rituális daloknál-táncoknál, a szájról szájra szálló legendáknál, hiedelmeknél, meséknél, a funk­cionális célokat szolgáló eszközök díszeinek primitív motívumainál. Ma már természetes, hogy modern laká­sunk ruházatunk, környezetünk kiegészítői a népművészeti tárgyak. Arra csak a legrit­kább esetben gondolunk, hogy ezt a tiszta forrást évszázadokon át alábecsülték, meg­vetették. A gesztairó Anonymus holmi hiten nélküli mesebeszédnek ítéli a nép ajkán élő hiedelmeket. De nem is kell ilyen messzire menni példáért, elég ha a népzenéből táplál­kozó bartóki életműre gondolunk, amelyet sokáig csak hangzavarnak neveztek. Az a ve­szély is fenyegette egy időben az újrafelfede­zett népművészetet, hogy megmarad kurió­zumnak, mutogatni való álromantikának. A KIÁLLÍTÁS LEGSIKERÜLTEBB DA­RABJAI a ma is funkcionális szerepet betöltő használati tárgyak. Dr. Lannert Keresztéin ónberakásos fafaragásai, dr. Né­meth Pálné sárközi jegykendői és biborvég motívumai, Lőrincz Aladárné bukovinai szőt­tesei puszta, primitív szépségükön kívül el­sősorban az sugallják, nem csak gyönyör­ködtetésre, sokkal inkább használatra ké­szültek. Más a helyzet a másik két Gránátal­ma nívódíjas munka szerzőinél. Ezek a mun­kák olyanok, mint a magányos, a mezőkön élő pásztoremberek sok-sok próba után kifi­nomult, ám mesterkéletlen, az ősi, rusztikus vonásokat és a szárnyaló fantázia termékeit egyesítő használati tárgyai, mint egy fokos nyele, amelyet a sok ráérő időben kezdtek el díszítgetni, s egyre egyszerűbb lett. Tófalvi Mihály pávája és Kelemen Sándor kovács- párosa egy tömbből kifaragott, kikalapált vallomás a puritánság és a fantázia egysé­géről. A tanárképző főiskola kiállítótermében megjelent az egész ország. Egy-egy tájegység embereinek életéről, hétköznapjairól hoznak üzenetet. Beszédesek a gazdag színekkel ra­gyogó kalocsai, hevesi, mezőkövesdi, buzsáki, mezőségi, békési, sióagárdi hímzések, a csip­keszerű, leheletfinom hüvelyi garnitúrák, az egyetlen színig leegyszerűsített kalotaszegi és furtai kendők, együttesek és blúzok, a színei­vel minden hivalkodást kerülő zalai, vagy kárpátaljai párnák, s a kifinomult, aprólé­kos boldogi és túrái készletek. atEM VÉLETLEN, HOGY A KIÁLLI- TOTT ANYAG nagy része hímzett és szőtt textília, a kézimunkázó asszonyok, lányok főleg ezzel foglalkoznak. A pályázat­ra érkezett munkákból arányosan osztották el a többit, így a néző átfogó képet kap a funkcionális és díszítő célokat szolgáló alko­tókedvről. Ezt mutatják be a használati tár­gyakkal, a gyékény- és bőrmunkákkal, a gyermekjátékokkal, a kerámiákkal, a pász­torfaragásokat idéző csont és fa dísztár­gyakkal, s néhány különleges darabbal, mint például a lószőrből készült ékszerekkel. Meglepetést is tartogat a bemutató. Olyan munkákat, amelyeket első látásra nehéz nép­művészetként felfedezni. Az újraéledő ha­gyomány kísérletei ezek a tárgyak, modern világunkhoz alkalmazkodnak újszerű tech­nikájukkal, ám ősi motívumaik a múlt üze­netét tolmácsolják a jövőnek. Baraksó Erzsébet AZ ÖZVEGY ÉS A CSELLÓ M eghalt a tartomány első csellistája „pótolhatatlan űrt hagyva maga után a színházi zenekarban". Az igazgató maga mondta e tragikus szavakat, bár tudta, hogy az utód csellista ott könnyezik mellette a ravatalnál. Igaz, nem művész, csak mestere sem a hangszernek, ám törekvő alkat és szolgálatkészségben túl tesz a kissé önérze- teskedő elhunyton. Javára lehet írni, hogy több hangszeren játszik, ha kell hárman, né­gyen is. így aztán ha nem is értékesebb, de mindenképpen hasznosabb tagja lesz a zene­karnak, mint Mayerhold volt. A színház és a zenekar gyászolt, de elmondhatjuk, a „rop­pant űr” magába hordta a feltöltődés és a felejtés ígéretét. Nem így az özvegyben. A kis, csaknem testetlen apróka asszony, akit termete után kedvesen mindig „Picinykém”-nek, „Picim”- nek becézett Mayerhold, nem talált vigasz­talást. Öt a „roppant űr” szívó hatása vonta az elköltözött után, az emlékek pedig elzár­ták tőle a vigasztaló felejtést. Kiderült ugyanis, hogy a megboldogultnak a színház­zal nem volt olyan szerződése — habár har­minc éven át muzsikált —, amire hivatkoz­va nyugdíjat, kegydíjat vagy valamiféle já- radékocskát követelhetett volna a kis özvegy. Család sem volt, rokonság sem, így aztán ar­ra kényszerült, hogy csellista növendékeknek gyakorlásra adja bérbe a megholt férj hang­szerét. A „bér” mennyisége nagyrészt belá­tásra volt bízva, mert a kicsi asszony azt vollotta: „annál jobban tisztelem férjem egykori ambícióit, mintsem pénzt kérjek a gyakorlásért”. Az éppen csak csepegő bér- jövedelmet azzal pótolta, hogy varrogatott, kézimunkázott kis pénzecskékért és erősen hitte, ha majd erre nem lesz ereje, eljönnek hozzá a kedves fiúk és lányok és megsegítik őt. Keserű reménységnek ott volt a cselló, amit a végső napokon koporsóra lehet vál­tani. S valóban, amikor Meyerhold asszony, az egykori Picinyke megérezte az elkerülhe­tetlen közeledtét, hivatta a városka hang­szerkereskedőjét. — Vegye meg, uram, ezt a drága emlé­ket, maga tudja, hogy milyen kedves nekem és hogy mennyit ér — mondta. A kereskedő csóválgatta a fejét. — Asszonyom, annyi ilyen művész hang­szerem van, hogy tönkre megyek bele... — mondta. — Ugyan, ne mondjon ilyet, hiszen az emberek most is szeretik a muzsikát —erős- ködött gyenge hangon a beteg Picinyke. — Nem, nem, asszonyom... Valamikor egy életet fel lehetett tenni egy hangszerre, de ma már csak hobby... Szilajabb szenvedé­lyeket kergetnek manapság. Csupa olyat, amilyet a muzsika nem képes kielégíteni. A vejem most nyitja majd meg a város első fegyverboltját és ha minden jól megy, a kis tőkémmel én is csatlakozok vállalkozá­sához. Nem kell a hangszer... Nagyon sajná­lom, nem veszem meg... — mondta és elment. Picinyke keseredett szívvel a temetke­zési vállalkozót hivatta. — Asszonyom, én nem foglalkozom cse­re ügyletekkel. Nekem az idő pénz! Én adom a temetéshez szükséges kelléket, a koporsót, a koszorút és kapom érte a pénzt. így! Mi­nek kellene ilyen egyszerű ügyletbe beiktat­ni egy csellót? Felesleges! Adja el a hang­szert és aztán mindent megbeszélünk! Még egy végső menedék mutatkozott bi­zonytalan derengéssel: az asztalos. Elhivatott magához a kaltenbergi asztalosok közül egyet. — Uram, szerettem volna ezt a drága emléket megnyugtatóan hagyni hátra... Saj­nos az élet kegyetlen... Úgy gondoltam hát, hogy önnek adom, csináljon érte koporsót nekem. Maga asztalos, megteheti... Az asztalos csodálkozó arccal hallgatta a suttogó asszonyt. Nem tudta mit feleljen. — Asszonyom, mit kezdjek én egy csel­lovai? Nem ehetem meg... De ha még a ko­porsót megcsinálnám is, miből vegyem hozzá a deszkát, a festéket, a díszeket?! — Én sem feküdhetek bele, bár legszí­vesebben azt tenném... Lássa be a helyzete­met és keresztényi módra segítsen — mond­ta aztán megfényesedett a szeme, mert új gondolat ébredt agyában. — Mester, vannak gyermekei? — kérdezte váratlan élénkséggel. — Négy! — Hát azokra gondoljon. Jó lesz nekik a hangszer. Az asztalos megcsóválta a fejét. — Azoknak kenyér kell... — Eladja, biztosíthatom sokkal többet ér, mint egy koporsó, még ha nagyon jól és díszesen van is megcsinálva... — Asszonyom, hol élt ön eddig?! — tár­ta szét kezét az asztalos. — Tegyük fel, hogy a fiamnak adom. Fogadjak mellé tanárt? Mi­ből fedezhetnék én ilyen beláthatatlan kia­dást? Már egy éve alig akad munkám... Az asszonyka nem szólt. Feküdt halová- nyan, félig lehunyt szemmel, lesújtva. Egy­szer aztán átvillant a' sápadt arcocskáján egy gyors fény. Erőlködve felült. — Uram, mielőtt elmenne, segítsen fel­kelni — mondta. Az asztalos karjánál fogva tartotta, hogy papucsot húzzon, magára öltse a kön­tösét. Aztán indult kifelé a szobából. Az asz- szonyka ment vele. Az asztalos szabadkozott, de hiába mondta, hogy kitalál egyedül is, az asszony kísérte. Egészen az ajtóig és közben hálálkodva szorongatta az asztalos kezét. — Drága mester, köszönöm... köszönöm, amit tett... — Asszonyom, ne köszönjön semmit, nincs mit köszönnie, mert nem tudom vál­lalni a koporsót — szabadkozott az asztalos. — Nem, nem... maga többet tett, mintha megcsinálta volna a koporsót... Többet, sok­kal többet... Gondolatot ébresztett bennem... Köszönöm... * Az asztalos nem értette a lelkendezést és furcsa érzésekkel ment el. Picinyke pedig magára zárta az ajtót, bekúszott a konyhába, előkereste a gyújtóst hasító baltát, aztán vissza mászott a szobába. Lehúzta a csellóról a vászontokot és a baltával lefeszítette a drá­ga hangszer hátsó lapját. Nagy kínnal feltet­te az ágyra mindkét darabot és mellé kupo­rodott. — így... ez a kedves asztalos juttatta eszembe... Vagy te súgtad általa, drága fér­jem?... Igazad van, jobb lesz nekem ebben , feküdni, mint a koporsóban. Jobb, sokkal jobb... — motyogta és végső erejével bemá­szott a mélyhangú hangszer nagy barna ha­sába. Szabó György Apulai terrakotta kantharos (restaurálás után) A mikor ar. Garas Klára főigazgató végigkísért a Szépművészeti Mú­zeum harminc évét bemutató ju" bileumi tárlaton, a kezdetre emléke­zett. Elsorolta: a felszabadulás utáni első kiállítást is abban a baloldali te­remben rendezték, ahonnan ez a mos­tani, a három évtized legszebb szerze­ményeit bemutató indul. A régi — a harminc évvel koráb­ban készült — fotók szomorú látványt nyújtanak: romba dőlt, omlatag lép­csőház, bomba szaggatta háztető, az időjárás viszontagságaitól tépázott ter­mek, üres csarnokok. Múzeum — mű­kincsek nélkül... Ezután az indítás után jutunk el az 1945—1975 között szerzett — vásárolt, különböző gyűjte­ményekből idekerült — képekhez, szobrokhoz, grafikákhoz, a nagy mű­gonddal restaurált műtárgyakhoz. Valószínűleg a kezdet éveiben még elképzelni is nehéz volt, mikent nyílhat majd azokban a termekben valaha kiállítás és még nehezebb, hogy még egyszer visszakerülhetnek az elrabolt műkincsek a múzeumba. A fa­siszta vezetés ugyanis 1944-ben egy­másra hajigálta a nagy értékű képeket, szobrokat és elindították Németország­ba a páratlan gyűjteményt. A műkin­csek egy része — például Tiepolo egyik képe a hóban hányódva — Szentgotthárdon maradt, s így ezek még 1945-ben visszakerültek a Szép- művészeti Múzeumba. Egy egész esztendeig semmi hír sem érkezett a Németországba hurcolt műkincsekről, csupán annyit tudtak róla, hogy egy ideig egy kávéházban hánykolódtak, és később a gyűjtőköz­pontba kerültek. Lelkes, nagy izga- makkal járó felderítőmunkával jutot­tak a megállapításra, hol vannak tu­lajdonképpen a szobrok, festmények, grafikák, s végül, 1946. november 23- án — a Nemzeti Bank arany vonatával — hetvenöt ládába csomagolva haza­érkeztek a legértékesebb darabok. A tizenegy ládányi műértékből álló má­sodik külföldi szállítmány 1947-ben érkezett az ezüstvonaton. Csak sokkal később — 1963-ban az Ault-ausse-i só­bányából érkezett további műkincs­szállítmány. El Greco: A Szent család Szem Annával. A gyűjtemények visszaérkezése után haladéktalanul konzerválni, res­taurálni kezdték az anyagot. A tárlat egyik termét a restaurálás fotódoku­mentumokkal kísért bemutatásának szentelték. Az elszennyeződött, meg­rongálódott képek újjávarázsolása, megtisztítása páratlanul izgalmas fela­dat. Például egy XVIII. századi — itt látható — német tájkép úgy jött létre, hogy két különálló festményt kellett művészien összeilleszteni. A baloldali rész ugyanis már korábban a Szépmű­vészeti Múzeum tulajdonában volt: amikor az erősen szennyezett jobbol­dalt megtisztították — kiderült, hogy tulajdonképpen egyazon képről van szó. Ezután a felfedezés után a restau­rátoroknak kellett élvezhetővé, „egyen­értékűvé” tenniük a festmény mindkét oldalát. A restaurátorok munkája során derült fény arra is, hogy Bernardo: Strozzi Mária című képe nem önálló alkotás, hanem egy angyali üdvözlet­kompozíció egy része. Óriási munka, már-már bravúros teljesítmény volt a XIII. századbeli spoletói művész szob­rának restaurálása. A barokk korban a korpuszt helyreállítása közben ala­posan megváltoztatták: karjait újakkal pótolták, fejének helyzetét a barokk ízlésnek megfelelően megváltoztatták és bevonták gipszréteggel. A faszobor ma: eredeti szépségében tárul elénk. Az egyiptomi és görög—római tárgyak közül kiemelkedő munkát igényelt a szakállas mumiakoporsó és az Exekias amfora restaurálása. Nyolcezer új műtárgy a Szépmű­vészeti Múzeum utolsó harminc esz­tendejének szaporulata, s a szerzemé­nyek nagy részét a- nemzetközi szakiro­dalom jegyzi, értékeli. Külön teremben láthatók a válogatott műkincsekből, — képekből, szobrokból — álló gyűjte­mény darabjai; közöttük Ámon papnő mumiakoporsója és egy, időszámítá­Andokides csésze (restaurálás után) sunk előtt II—I. századi — gyantás vá­szonba tekert — férfimúmia. Itt van­nak El Greco képei, Zurbaran, Char­din Piombo, Loranzi Lotto, Kupetzky és Rembrandt festményei, vagy a mo­dern képtárból Corot, Courbet, Manet, Renoir és Kokoschka művei. E hhez a tárlathoz kapcsolódik a Szépművészeti Múzeum állandó modern kiállítása, amelyen a többi között Amerigo Tot, Victor Vasa­rely és Pierre Székely munkái is meg­találhatók, továbbá a kétezernél is több, új szerzeményű grafikából rende­zett válogatás. A most bemutatott képek, szobrok, dokumentumok együtt bizo­nyítják: a Szépművészeti Múzeum kincsei a legutóbbi három évtizedben az egész ország, a nemzet közkincsévé lettek. (h. m.) Montu-pap koporsója (egyiptomi) XXII. dinasztia. | BEMUTATJUK a Szépművészeti Múzeum kincseit

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom