Kelet-Magyarország, 1975. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)

1975-08-24 / 198. szám

6

KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1975. augusztus 24.

Megújul a villányi szoborműhely

A szoborműhcllyc leli egykori köícjlö

A Villány mellett bezárt kőbányát először a fiatal képzőművészek stúdiója fedezte fel. Ennek tagjai álltak elő azzal az ötlettel, hogy legyen ebből a kőbányából — szabadtéri szoborműhely. Valami olyan közösen használt munkaterület, amely egyrészt munkaalkalmat — „nyersanyagot” — ad a kővel dolgozó fiatal szobrászoknak, másrészt meg szabadtéri szoborkiállítás váljék belőle, hiszen — így tervezték — az ott faragott munkák egy része a helyszínen marad.

Az ötlet életképesnek bizonyult. 1967-ben kezdődött meg az elhagyott kőbányának e szokatlan újrahasznosítása, s hamarosan olyan ismert magyar szobrászművészek telepedtek le rövidebb-hosszabb időre Villányban, mint Bencsik István, Bocz Gyula, Kovács Ferenc, ifj. Szabó István, Vargha Imre, Vígh Tamás.

E névsor egyben azt is jelzi, hogy a fiatal képzőművészek stúdiójának kezdeményezésére az idősebb szobrásznemzedék tagjai is igent mondtak. Sorra odaköltöztek Villányba, s vésték, csiszolták a zöldes, vöröses, barnás márványt, félmárványt, a környékbeli hegyek nemes anyagát.

Aki ellátogat a villányi kőfejtőhöz, láthatja: milyen sok vésett, csiszolt kő őrzi az 1967 óta eltelt nyarak emlékét. Egész kis szoborpark vonzza már a kíváncsiakat, akik — mint a telep lakói panaszolják — olykor inkább akadályozzák, mintsem serkentik a munkát.

Hogy milyen látnivalót kínál ez a halálra ítélt, majd újjászületett kőfejtő?

Az ott található anyag eleve meghatározza, hogy mi is készüljön belőle. A kemény márvány és félmárvány elsősorban a mértani

formákra — gömbre, spirálra, tojásalakra — emlékeztető alakzatok kifaragására, csiszolására alkalmas, így hát főképp efféle munkák töltik meg a meredek hegyoldal tövében meghúzódó szoborparkot, egyben szoborműhelyt.

Néhány szobor immár a villányi műhely jelképévé vált! Ilyen elsősorban Bocz Gyula pécsi szobrászművész „Csillagok” című munkája, amely egy óriási — szőlőfürtre emlékeztető — kőtömb.

Ugyancsak Bocz Gyula faragta ki azt a vörös márványból készült szobrot is, amely a villányi hegy egyik kiugró pontján áll. „Spirál” — ez a neve, s felfelé kumkorodó, sodródó alakja leginkább egy szélben kígyózó lángnyelvre emlékeztet.

Bencsik Imre tojásdad munkái szintén azt mutatják, milyen sokféle — és milyen változatos — térformák készíthetők a nemes anyagból.

Villány most készül az újjászületésre, felújítják, kényelmesebbé teszik a meghívott vendégek szálláshelyét, s ha ez a munka elkészül, még több — hazai és külföldről meghívott vendég dolgozhat a hét éve alakult mü- vésztelepen.

Ha elkészül a kibővített, átalakított mü- vészszállás, újra benépesül a hajdani kőfejtő. Tovább gyarapszik a máris nemzetközi hírűnevű baranyai szoborpark...

Akácz László

Bocz Gyula: Spirál

Faragó Vilmos:

MŰELEMZÉS

VANNAK EMBEREK, akiket egy véletlenül hozzájuk került alkotás tesz műgyűjtővé. Induktív emberek. A tárgy látványa ébreszti' fel általánosító kedvüket. Az én emberem deduktív. Először a tárgy általános képzete rajzolódott a lelkére, valami fájó birtoklásvágy kíséretében, s már akkor eldöntötte, hogy- műgyűjtő lesz. Azaz, hogy: először rnűregyűjtő.

Rendszerető ember lévén, mindenekelőtt - kalóriatáblázatot szerzett be. Ezer kalória kell neki egy napra, ezt sütötte ki. A feleségének kilencszáz, a gyereknek öt, a nagymamának elég' négy. Az égész család műregyűjtő lett. Nyáron könnyű gyümölcsételek, ősszel rántottleves, télen sülttök, tavasszal pattogatott kukorica. Öt év múlva léphetett be a kiállítási szalon üvegajtaján, ekkor már szinte asztrái teste volt, de tudta; bármily alkalmas is arra, hogy a szépséget befogadja — pontosabban, hogy a szépség' befogadja őt —, amikor a pultra teszi az összegyűjtött pénzt, csak egy sorszámot kap cserébe.

Nem is kellett újabb öt év ahhoz, hogy a két szám tiszta rímként , csendüljön össze. A papa hazahozta a Művet. Képzőművészeti alkotás volt a javából,; Német művészkollektíva alkotása, de volt rajta valami keleties, neve pedig a magyar történelem zordon századait idézte műgyűjtőnk elé, ha behunyta a szemét, marcona gyalogkatonát — drabantot, vagy darabontot — látott állni, szálfaegyenesen, valamely végvár golyóütötte, mellvédjén. Mint minden műalkotás, sokértelmű volt ez is: úgy idézte a múltat, hogy egyszer s mind a jövőbe mutatott, a legmodernebb térplasztikai törekvéseket képviselve: tulajdonképpen mozgó szobor volt, vagy mobil, ahogy Herbert Read mondaná, s mert önerejéből mozgott, műgyűjtőnk — ki akkorra már otthonosan lapozgatta a szakirodalmat — az automobilok családjába sorolta. Mondanom sem kell, mekkora fantáziára volt ehhez szükség.

PEDIG VALÓDI ALKOTÓ tevékenysége még csak ezután kezdődött, A szakirodalomból ugyanis két nagyon íontos dolgot tudott meg.

Az egyik, hogy az a csupasz funkcionalizmus, az a Neue Sachlichkeit, melyet gyűjteményének e büszkesége képvisel, tulajdonképpen a weimari iskola gyerekbetegségei közé tartozik, s úgy, ahogy van, elavult. Most a szecesszió a divatos, a formák szeszélyes ar- tisztikuma.

A másik, hogy egy modern műalkotás nem csak megkívánja, hanem provokálja is

a muelvezo aktivitását. A társszerzőséget. A .Továbbgondolást- A továbbalakítást.

Műgyűjtőnk tehát munkához látott.

’ VALLJUK MEG, első kísérlete még su- .táéska volt: Hiszen az, hogy mobiljának tetejét lilára festette, orrára és oldalára pedig feketefehér kockás csíkokat ragasztott, szándéka szerint teremtő mozdulata volt Ugyan, de lényegében Vasarely-utánérzés, afféle fáradt tisztelgés' áz op-art kihunyó szelleme előtt. A műsuba; viszont, belül alkalmazva, azt jellemezte, hogy műgyűjtőnk megérzett valamit a kor diadalmasán előretörő esztétikai ideáljából: a suba'a bizonyosság, az idetartozás szimbóluma, a gyökerességé, mint a „látod édesanyám, mért hoztál a világra”, meg a tájnyelvi akcentus az irodalmi tanácskozásokon, vagy a Rózsa Sándor-filmben. Ugyanezt a ráérzést tanúsítja az a kaszatokmány formájú alumínium (magyar ezüst!) edényke, mely szellemes rugón mozog és árvalányhajat rezegtet a műgyűjtő és családja orra alá. A narancssárga alapon fekete betűkkel ránkköszöntő „CSAO” némi stílustörésnek látszik ugyan, de gbndol- juk meg, mennyire hozzátartozik korunk modern ízléséhez az a groteszk játékosság, melyet mobilunkon a „légy emberséges a közlekedésben” felirat, a monte-carlói kaszinó látképe, az aggteleki cseppkőszálló címkéje, a ShelLcég emblémája, egy szerencsepatkó és egy szexbébi alulnézete képvisel —, hogy csak néhányat említsek a külső díszítőelemek kö- . zül. Az a kutya pedig, amely a mobil hátulján üldögél, egyenesen telitalálat. Nemcsak azért, mert a Suba és az árvalányhaj folklorisztikus •szimbólumrendszeréhez tartozik (hiszen — mint egy tévéinterjúból megtudtam — már a honfoglaló magyar népnek is a kutya volt az egyetlen jó barátja), hanem azért is, mert e kutya valami mának szóló üzenetet hordoz. Mozdulatában értékítélet van, emberi példázat. Éz.egy pozitív kutya. Ez bólogat.

EZ PEDIG — hogy a mobilkutya bólogat — afféle zárópoén. Az elemzésnek tehát vége. Mobilunk történetéhez azonban még hozzátartozik, hogy emberünk végül elvitte a műgyűjtők szabadtéri ■ klubjába, elcserélni egy olyan mobillal, mely szintén német kollektíva alkotása ugyan, de nincs rajta semmi keleties. A kollégák közül azonban egyetlenegy méltatta csak figyelemre. Nem lévén esztétikai műveltsége, mindössze annyit mondott:

— Apuskám, maga rossz helyen jár. A karácsonyfadísz-gyűjtők egy utcával odébb Vannak.

Í

Az utóbbi években már hozzászoktunk, hogy aratás idején soha nincs eső. Ha a nagy hőség után meg is változik az idő, legtöbbször porvihar van, vagy szél, amely felborogatja a kereszteket, kicsépeli a búzát, de utána még nagyobb lesz a szárazság, mert kisoványodik a levegő és még

Í

S harmat sincs. Egyszer-másszor már rimánkodtunk is az esőért, hogy csak jönne már. mert ha szárazban takarítjuk be a búzát, nem lesz tengeri. És főleg, hogy csak csinálna már az eső egy kis munkaszünetet, hogy kialudhatnánk magunkat, mert hétszámra nem jutunk hozzá.

Nos, az idén erre nincs panasz. Még itt, a legsivárabb szikvidéken is olyan esők vannak, hogy bizonyára még hosszú évek és évtizedek után is emlegetni fogjuk a gyerekeinknek, mint a kilencszázhatos, kilenc- száztizenkettes és huszonötös esztendőket.

Annak, hogy „valami idő lesz”, már egy nappal előbb sok jele volt. Megérzi az időváltozást az idegrendszer. Fejfájás, bá- gyadtság, levertség, álmosság előzi meg a vihart. De még jobban megérzik az ember körül lévő állatok, helyesebben a rovarok. Előző este a szúnyogok már meg akarták enni az embert. Meleg és fülledt volt az éjszaka, párás déli szél fújt, harmat nem hullt, és nem nyomta el őket. Egész éjjel

I

nem hagytak békét az embernek. Ha betakarta a képét, izzadt és fulladozott a takaró alatt, ha kidugta, felmarták a szúnyogok.

De a bolhák sem maradnak el az időjárás megérzésében. Ezek túltesznek mindenféle Siriuson. Megérzik a legkisebb hősüllyedést is, és ilyenkor menekülnek a földről, a száraz porból, ahol kikelnek és I tanyáznak, a várható sár és nedvesség elől fel az emberre.

S aztán pár órával a vihar előtt egé- I szén megzavarodtak a legyek. Elleptek embert, állatot, élelmiszert, minden ízes és 8 szagos dolgot. Délben, amikor ebédeltünk, I erőszakkal kellett leseperni őket a kenyérről, s a kanál szélére, amíg az ember bog- | rácsból a szájához vitte az ételt, rászálltak. Úgy kellett ujjheggyel lefricskázni őket, mert egyszerű fúvásra és hessegetésre nem mentek el. Aludni persze nem tudtunk tőlük. Orrunkat, szánkat úgy dongták körül, mint méhek a kaptárnyilást. Általában az aratóembernek nemcsak az a baja. hogy sokat dolgozik, hanem az is, hogy keveset

alszik, mert a legyek, szúnyogok ki akarják szívni a megmaradt kevés vérét is.

Már ahogy a nap feljött, mindjárt hőség lett. A nap felforralta a levegőt, a levegő meg az ember vérét. Kilenc óra tájban már fürödtünk az izzadtságban. Homlokunkról piszkos patakokban folyt a víz. Mindenki elhányt minden felső ruhát, ing- re-gatyára vetkőztünk. Csak azok nem, akik nagyon szégyenlősek. Esetleg azok a régifajta gőgös parasztok, akik azt mondják: rossz birka az, amelyik nem bírja el a gvapját. Inkább főnek, szenvednek, izzadnak, de nem adják meg magukat.

A vizet literszámra ittuk.

Déltájban a hőség még fokozódott. Szerencsére már jöttek a fellegek, s egy-egy percre eltakarták a napot. Ilyenkor egy kis lélegzethez jutott az ember.

Délután; amikor munkába álltunk, mar kezdett borulni. A nap ereje nem érvényesült, de azért főtt, i/.z.adt az ember. A szél csavargóit. Reggel délkeletről indult, azóta már minden irányból fújt, néha pedig egészen elállóit. Ilyenkor mindig más irányba fordult. Négy óra tájban a „Bundi-zug”, a „rohadt sarok", ahogyan a délnyugatot nevezik, elkezdett sötétedni. A fellegek színe nem fekete, és nem ólomszürke, mint a porviharoké, hanem sötétkék. Víz nézett ki be- lőlük.

De azért még jó pár óra telt el, amíg felkészült. Itt-ott egy-egy felhődarab meg- zéndült, pár szem eső esett, de aztán megint eloszlott, széthigult. Már-már ráfogtuk, hogy úgy lesz, amint szokott ezen a tájon. Készül-készül, de nem lesz belőle semmi. Másutt lesz az eső, itt meg csak a szele.

Egyszer aztán északnyugatról kemény kis hűvös szél kerekedett. Szembevágott a lassan gomolygó fellegekkel. A nagy meleg után fázni kezdtünk és kabátot szedtünk magunkra. Közben a kis szél hatása alatt

a fellegek rohamosan nőttek, terjedtek, höndörödtek. Lent, délnyugaton már zengett, villárnlott, sötétedett. A fellegek mint óriási fodros, felfújt hurkák gomolyogtak lenn, a föld színén, de egyelőre nem felénk, hanem keleti irányba. Már úgy látszott, kimaradunk belőle, nekünk csak a szárnyából jut, a vastag, amint szokott, elhúzódik a Nyírbe. Igaz, lassan terült északnyugat felé a hátunk mögé, de az nem látszott veszélyesnek. Már csapkodott is az eső, a léiben lévő munkákat hirtelen összecsaptuk, 'a.'kévékét bekötöttük, bekereszteltük, a kereszteket lekötöztük, áe a marokszedőknek már kiabáltunk,' hogy szedjék a tarisznyát, és szaladjanak befélé a tanyába, az üres hbdályba. Akik távolabb dolgoztak, azok meg Miín maradtak, és .a keresztek alá húzódtak. Bemehéttek volna, de az embernek annyi a poggyásza, hogy alig' bírja. Meg aztán nem is hisz az ember az esőben, amíg nem esik,; sokszor becsapódott, hogy betörekedett messze földről fedél alá, s mire beért, megállt az eső.

Már Zuhogott az'eső. kopogott a tengeri- és tökléveleken, suhogott a száraz kalászokon, és még mindenfelől futkostak be az aratók a tahyába.' Ekkor a feliegek és a szél hirtelen délkeletre fordult, s aztán a következő pillanatban már úgy pustolt, szintesodródott, hömpölygőit a földön, hogy 20— 30 lépésen túl nem lehetett látni. A szél felborogatta a gyengébb lábon álló kereszteket, lebuktatta a boglyák tetejét és kezdte a hodályról a nádat, a cserepet szórni. Az asszonyok a tanyában sopánkodtak.

— Jaj, istenem, micsoda ítéletidő!

— Jaj, most agyonveri a csirkéimet!

— Jaj, vajon hol lehetnek a kislibák?

— Vajon a csürhe merre van?

— Jaj, a háztető!

— Jaj, az állatok! — míg csak nem csendesül. Jó félóráig zuhogott, hömpölygött a földre szakadt felhőkből a víz, aztán, ahogy csöndesedett a szél, átváltozott bugyborékos záporesővé. A földön mindenütt áradt a piszkos, szürke víz. A tengeri a földig hajolt, s beleragadt a kovásszá ázott földbe, a búza lefeküdt, a még zöldes zab és a csalarrtádé meg úgy lesimult, mintha lehengerelték volna.

Mi csak megvoltunk, mert szárazon maradtunk, a gyerekek már tocsogtak a jó meleg tócsákban, de azok, akik künn maradtak, bizony jól eláztak. Nemsokára már vánszorogtak vizes gúnyákkal, ázott tarisznyákkal, ki a falu, ki a tanyák felé. Hiába bújtak a keresztek alá, nem ért semmit, bőrig áztak. De elázott a tarisznyában az élelmiszer is, ami még nagyobb baj. Az eső minden búvóhelyre bezúdult, akár a téli hófúvás. Az ember végül nem tehet egyebet, lekucorodik, maga alá veszi az élelmiszert, hogy legalább azt mentse. De most alulról is felvetette a víz őket. Tíz perc múlva már bokáig érő vízben guggoltak. S a kenyér elázott, a tészta csirizes lett. a só felolvadt és a paprika meggaluskásodott a zacskóban.

Tele a határ aratóval, de nincs egy ember, akinek szűre volna. Hajdan, ha szegény volt is a földmunkás, gyerekkorában az első keresetéből szűrt vettek neki. Vőlegénykorában szintén minden legény vett újat. s.ez elég volt öregkoráig. A szűr pedig páratlan jó dolog. Nemcsak az embert védte, nemcsak takaróul szolgált, de ha úgy fordult, megfért alatta a tarisznya és a marokszedő is. Utoljára, amikor elnyűtt, csizmafénvesítőriek használták. Most ócska, nagyujjas — akinek az is van — és ócska nagykendők volnának a felsőruhák, de ezek nem visszatartják, hanem csak megszűrik a vizet. Annyit magukba szednek, hogy alig bírja őket az ember.

Lassan cammognak befele az uradalmi aratók is. csúszkálva a bokáig érő sárban- vízben. Az asszonyokhoz hozzátapadt a ru- | ha, fejükön lelapult a kendő. Arcuk a víztől murcos. Most át kellene öltözniök, de nincs száraz ruhájuk. Majd benn a hodálv előtt tüzet gyújtanak, és nagyjából meg- szárítkoznak. Aztán az éjjel majd megszárad rajtuk. De ez nem használ a testnek, s nem csoda, ha olyan sok a beteg földmunkás.

Veres Péter:

VIHAR A TARLÓN