Kelet-Magyarország, 1975. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)
1975-08-24 / 198. szám
1975. augusztus 24. KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 7 ILLÉS ENDRE: A fény alakváltozásai N em tudom, mások hogyan emlékeznek rá: én fénybe mártva, fényekkel birkózva, a fény lobogó változataiban látom kilencszáznegyvenöt tavaszát. Amikor elhallgatott az utolsó aknavető, s először jöttünk fel a mélyből, a Gellérthegy ostroma után, még februárban, fény fogadott a feldúlt kertben, szemet fájdító sok fény a félig leroskadt ház előtt. Olyan telt, duzzadt, vastag fény, mint egy húsos szirmú virág. Mögöttünk a pince, a homály, a mécsesbűz, a falakon salétrom, tüdőnkben az elakadó lélegzet — és a vakondélet után szinte kábított a sárgahúsú fény valószínűtlensége. Csak óvatosan lehetett nyeldekelni, mint egy ismeretlen szeszt. De néhány nap múlva már ragacsos és csúfondáros lett. Rátenyerelt a fagyott földre, és azon nyomban már öntötte el a meredek hegyi utcákat. Mint a hangyavonulatok, hátizsákok és emberek nyomakodtak mindenfelé. A tegnapi fény elkeveredett a mai sárral és kicsi tócsákból nevetett fel a törmelékbe ragadt vándorokra. Azután patakokban kezdett, ömleni. Úgy zuhogott lefelé, mint egy vízesés.'Ekkor már vad kopácsolás harsogott a hegyen. A háztetőkön férfiak, a roncsolt, üres ablakkeretekben asszonyok és öregek: a tetőket cseréppel, deszkával és bádoglemezekkel foltozták, az ablakokra zsíros csomagolópapírt ragasztottak. Erre a hangos, boldog, első rendtevésre ömlött a sok fény. Aki megfürdött benne, piros és barna lett a vízeséskedvű napsugártól. De itt már megszakítom annak a tavasznak fénylő alakváltozásait. Hogy a nagyon erős fénynek milyen sötét, alattomos, vad az. árnyéka— ezt is azon a tavaszon tanultam meg. Sok-sok év múltán sem tudom elkerülni a hangos, boldog fény pillanatokra feltűnő sötét árnyékát. Már rendezkedett akkor az élet,.,éledeztek a hivatalok, a hídjait vesztett Dunán néhány rozzant csónak is átmerészkedétt a túlsó partra. Egy délelőtt a budai elöljáróság zsúfolt szobáiban új és új emberhullamok sodortak különböző íróasztalokhoz. Valamilyen igazolványféle kellett volna. Át akartam kerülni Pestre, s figyelmeztettek: jó ilyenkor a pecsétes írás. Már megvolt az igazolvány, a legújabb alkalmi pecsétet is ráütötték, s már kifelé tartottam a zsírért lisztet cserélők gyű-; rűiből, a szövettel, törmelékanyaggal és lakással üzletelők izgatott csoportjaiból, amikor ismerősök állítottak meg. Egyszerre két halált is mondtak. Még januárban meghalt legjobb barátom, Örley István, a nagyon tehetséges, fiatal novellista, az igazságosan irgalmas kritikus. Milyen biztató, hirtelen felragyogó tehetség volt. Milyen meredeken indult felfelé — és már másfél hónapja halott! Egy repülőtámadás szünetében néhány cigarettaszippantásra az óvóhelyről kilépett az udvarra, itt érte őt a váratlan repesz. „Csak annyi maradt az arcából, mint egy álarc. A homlok és a száj” — közölte hírmondóm. Mintha fejbe ütöttek volna a fényben. Mert az a tavaszi fény még ide is bejött, a füstös, zajos, bűzös hivatali szobákba. És rögtön utána másvalaki egy másik halált mondott. Nyilasok és SS-katonák még decemberben elfogták, leütötték, és a Liszt Ferenc téren egy tömegsírba lökték Gábor Ignácot. Pestre kerülve, még egyetemi éveiben megismerhettem őt. A magyar vers és nyelv szerelmese volt. Milyen félelmetesen sokat tudott, milyen szellemesen vívott. Évek óta izgalommal figyeltem harcias, eszményien tiszta párbalyait Babits Mihállyal. Horváth Jánossal — az ősi magyar versritmus vitatott kérdéseiről. A nagy vitákat most egy otromba géppisztolysorozat vágta el. Megrendített a két halál. Pedig már ismerősként üdvözölhettem volna, mert néhány hété engem is súrolt. Nevemre szóló katonai behívóval szökevényként éltem karácsony óta a Ménesi úti házban. Már feljelentettek, és a razziázóktól csak egy súlyos tüdőgyulladás mentett meg. Orvos egyszer látott, akkor is golyózáporban jött el. Egyetlen orvossága a vizeslepedő volt, abba csavartak. Hogy meg fogok halni, arra egy-két jel félreérthetetlenül intett. Még karácsony előtt a szomszédban lakó fiatal irodalomtörténész megajándékozott két csinos küíönlenyomattal, Verhaeren tájverseit taglalta az egyik, Hölderlin misztikáját a másik. Az orvos diagnózisa után, a körülményeket mérlegelve, irodalomtörténészem is átjött, ő is golyózáporban, s feleségemtől visszakérte a két különlenyomatot. Mert minek maradjon egy haldoklónál Verhaeren és Hölderlin? — gondolhatta jogosan. Az is rossz volt, hogy negyvenegy fokos I lázzal birkózva is emlékeztem Csokonai tüdő- 1 gyulladást köszöntő versére, különösen ezekre 9 a sorokra: „Szívem megett egy láthatatlan I kéznek nyila bélőve áll — Sarkánál rugdos két halál”. A vizes lepedő végül is erősebbnek bizonyult a tüdőgyulladásnál — de a halál nem hagyott el. Már nem az én halálom, másoké. Ahány ismerőssel találkoztam Pestre átérve, annyiszor lépett elém a halál. Nem a boldog vég, aminek Homérosz nevezi: „Mézízű mély álom”: Sokkal inkább Racine Phaedrájanak szólítása: „Jégnél hidegebb fagy.” A Váci utcában, romok között botladozva találkoztam Szerb Antalnéval. A kiégett kirakatokban lepényárusok és a feleség szentében a kiégett remény. Egyszerre három . halált vezet elém: Szerb Antalét, Sárközi Györgyét és Halász Gáborét. „Mint a fal. ' Százszor nekimegyek, és hiába, századszorra sém tudom áttörni.” Ezt mondja. Már tudom, soha nem fogom elfelejteni a szavait. De már Dbnne káromlására kell gondolnom: „Miért hertcegsz úgy, Halál? — Mi felkelünk, az Őröklét karja vár. S te nem leszel. Meg fogsz halni. Halál.” Szerb már nem írja meg regényét, pedig izgalmas folytatással biztattak megjelent fejezetéi. És Halász Gábor sem tartja meg ígéretét. Azt ígérte: a teljes Madách második kiadása elé nagy Madách-életrajzot ír. Ezt is leütötték puskatussal. Nehéz folytatni... Már csak a legutolsóról: A legszorongatóbbról. ' Már nyár van, ősz van. A könyvkiadóban íróasztalomon Radnóti Miklós utolsó verses- kötétenek kézirata. Nem. még nem kötet Csak jegy begyűjtött, utolsó versei. Azt sem tudjuk,, él-e Radnóti? Csak kétségbeesetten reméljük: talán él. De ha él —. neki kell kötetté formálni ezeket a félelmetes verseket, köztük az utolsó eklogákat. Nem, a kötet mégsem jelenhetik meg. Meg kell várnunk őt. Várni kell rá, hogy ő építse fel ezt a kötetét is, olyan gondosan, mint előtte a többit. „Lassan oldd meg, hadd érezze a halált" — adja ki a parancsot Camus Caligulája. Ezt a lassú, mindennél fájdalmasabb halált éreztük mindannyian, barátai, 194ö-ben. És 1946- baV megjelenik a kötet. Radnóti Miklós utolsó verskötete, a Tajtékos ég. A legutolsó versek mondják el a költő végső, szorongató üzenetét: „fölöttünk fú a förtelmes halai”. A fény alakváltozásainak feledhetetlen tavaszából ilyen sötét emlékek is szólnak sokszor hozzám. Azt hiszem, mindannviunkhoz. ÍZ EMBER AZT HIHETNE, hogy egy megye művésztársadalma arra a hírre, hogy nyári tárlat készül, siet új és jó alkotásaival, csakhogy teret éi helyet, nem utolsósorban pedig közönséget kapjon. Ilyen várakozástól telve térnek be a legtöbben ezekben a napokban a nyíregyházi Jósa András Múzeumba, ahol a második szabolcsi tárlat várja a művészetkedvelőket. Azok, akik először látják megyénk alkotóinak képeit, azok számára új is a mostani kiállítás, a rendszeres tárlatlátogató azonban már jól ismert képeket és szobrokat lát. És nem is mindig a legjobbakat. Mintha a kényszerűség gyűjtötte volna egybe a műveket, abból a meggondolásból: ha már tárlat van a programban, akkor ahhoz legyen kép is. Igyekezett volt bármennyire is a rendező, hogy a régebbi műveket újszerűén csoportosítsa, a jó rendezés nem tette meg nem történtté a dolgot, azt nevezetesen, hogy csak ismert művekből válogathatott. Pál Gyula, Berecz András, Huszár István, Kerülő Ferenc, Lakatos József és sanak. (De ha már így van, örüljünk, hogy a művész képe kelendő.) A többi kép láttán az ember csak barangol ide-oda, gyönyörködik Lakatos és Berecz ismert témáiban és variációiban, s bár minden új rálátás jelent új élményt is, ehhez nem föltétlenül kell egy ilyen tárlat. Ha lenne egy jó, állandó képző- művészeti kiállítási anyagunk, akkor ezt az örömet tetszés szerint, előzetes újvárás nékül is megkaphatnánk. Talán még Huszár István akvarelljei azok, melyek színt hoznak az egyébként elég szürke és sötét anyagba. Tóth Sándor anyaga is ismert. Elhelyezésük egy repedt üvegű vitrinben — érmekről van szó —, szinte aláhúzza régiségüket. Szobrai is árván állnak a terem közepén, s a legjobban tetsző Sóstói sztélé, egyéves mű, szintén elvész a szürke paraván előtt. Felvetődik a kérdés a nézőben: vajon mit is csinálnak művészeink egész évben? Csak ennyire futja erejükből? Vagy éppen a mecénásban volna a hiba? Horváth János festőművészek és Tóth Sándor szobrászművész reprezentálják megyénk képzőművészetét. Nem mintha a névsor ellen kifogásom lenne, de any- nyi már biztos, hogy nem csupán hét alkotónk van. De még ez sem lenne baj, hiszen a szelektálás néha nagyon jó. A probléma ott kezdődik, amikor kiderül, hogy kevésbé jó képek is a falra kerültek. Félreértés ne essék, nem általánosításról van szó, csupán egy-két olyan képről, amely se a kapott, fő helyet, se a termet nem érdemli meg. Nos, úgy hiszem mindig a művész megy az események elé, ha elémegy, így ezt a variációt is kizárhatjuk. Harminc régi kép, 5 már látott szobor és 12 érem — ennyire futotta. Vajon szükséges volt ezt kiállítani és propagálni? Kicsit a művészeket sajnálja az ember, hiszen őket legalább ennyire kellemetlenül érintheti, hogy a közönség elégedetlen. Ä SSZEGEZVE TALÁN ANNYIT: " a szabolcsi képzőművészek, akiket tisztelek, sokszor mutatták meg, hogy A LÁTOGATÓ, aki nem a műité- * szék ködös magyarázatából, hanem saját értékrendjéből valamint az esztétika alapvető elveiből indul ki, természetes, hogy először is a legjobbat keresi Nos, Pál képei szereznek talán igazi örömöt. Igaz, háztémái visszatérnek, de ezek már letisztultak, egyszerűek, és éppen ezért sokatmondók. Ügy látszik ennél a témánál a művész elért a csúcsra, ezt követően föltétlenül számon kérhetik kedvelői az új színt és formát. Már a most látható képsorok sejtetik Pál Gyula belső és kifejezési váltását. Kár, hogy a legjobb képet levették, eladás miatt. Szinte példátlan, hogy egy tárlatot megbontbecsületes szándékaikat meg is tudják fogalmazni. Jobb lenne kivárni, míg olyan igazán rangos anyag gyűlik össze, ami ezt ismét bizonyítja. Fia többre se mennyiségileg, se minőségileg nem futja, akkor legyen ritkábban tárlat, de az méltó legyen a művészethez. Á képzőművészet igen fontos szerepet kap a közművelődés egészében. Izlésformálás és látásmódalakítás és egy sor közvetett és közvetlen feladat hárul az alkotókra. Ahhoz, hogy ennek megfeleljenek, jobb alkotások kellenek, és ami a fő, a kiállítások rendezői részéről nagyobb felelősség. Míg ez nincs, addig több tárlatunk van, de jobb nincs. Bürget Lajos Berecz András: Zátony a Visztulán. Pál Gyula: Örökváltság Nyíregyházán. (Régi képek új tárlata Illyés Gyula: Zápor után Már nem esik. De a sűrű cserjésben még az út bajos. Minden levél gyémánttüzű fülönfüggőkkel ingadoz. A bokrokon ahány a csöpp, annyi a szivárvány. Libeg, vakít — a völgyben gőzölög — még önmagáé a liget. Tízholdas ékszer kirakat. Az ember, az állat s madár rombolja, ha érinti csak. Nem járja más: a napsugár. Meg egy kis szél, oly enyhe, hogj csak a levél leng, nem az ág. Mily szép volt, arra gondolok, a szüziség. az ifjúság. Fodré Sándor: Jegyezzenek meg a napok Széles utak zászlaját lengeti feléd minden napod, az indulások örömét az utakkal együtt készen kapod. A megnyitott utakon bátran járni is érdem, nyújtott léptekkel biztosan nem ingadozva és sohase térden. Bátran járó lépteid nyomán a holnap útja is kirajzolódik, halvány vonal, de jelnek elég? Integessen minél több általad rajzolt jel feléd. Járj a széles utakon bízó hittel és akarattal, egész szívvel add nekik magad, ha kedvvel indultál, lépéseid lendülete magával ragad és megjegyeznek a napok is, mint többre vágyó érdemest. Tudod, töretlen utat mindig a többre vágyók vére fest, de akkor már irányt adott s nem fáj, ha ráhull vére a megkezdett út kemény kövére.
