Kelet-Magyarország, 1975. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-26 / 174. szám
6 KELET-MAGYARORSZAG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1975. július 27. BÁLLÁ LÁSZLÓ: VARGABETŰ 1. Az első kellemetlen meglepetés az volt, hogy a várószobában kicserélték a berendezést. A régit ő vásárolta, titkárságának utolsó évében, mikor is? Tizennégy esztendeje. Jó masszív bútor volt, nem igen szolgálhatott ki azóta, mért kellett kidobálni? Ezek a labil fotelek jobbak? Meg az asztal... Vaslábakon egy láda, a titkárnő a lábát se meri keresztbe rakni alatta. Ul, mintha odaszegezték volna. Azt különben nem is várta, hogy a régi titkárnőjét itt találja, már akkor öreg volt, beteges. Ez a hosszú körmű, miniszoknyás fruska meg isten tudja, honnan került ide. — Az első titkárral szeretnék beszélni. — Bukrics elvtárssal? — Vele, ha ő az első titkár. — Milyen ügyben? Erre csak azt felelhette: — Magánügy. — Hivatta? — Nem. — Sajnálom, ma nincs fogadónap, és a titkár elvtárs el van foglalva. Azért kérném, jelentsen be. — Bukrics elvtárs konferenciára készül, és meghagyta, hogy ne zavarják. — Messziről jöttem, és okvetlen beszélnem kellene vele. Aztán úgy volt, ahogy ilyenkor lenni szokott. Egy sóhajtás („ezek a lerázhatatlan ügyfelek!”), egy vállvonás („ha kidobja, neki lesz kellemetlen”) hosszú percek a titkárnál, majd unott hangon, kegyképpen: — Jó, várja. Csak röviden végezzen. Bukrics persze az asztalon dobolt a piros ceruzával. Ö is így tett, ha nem ért rá és pokolba kívánta a látogatót. — Vaszkó vagyok. — örvendek. Bukrics. — Vaszkó vagyok... — Igen, igen... (És gyorsult a dobolás üteme.) — Nem mond* magának semmit ez a név? — Vaszkó? Nem ... Sajnos, semmit. — Első titkár voltam. — Hol? — Itt. Ugyanitt. Ebben az irodában ültem. — Jaj, bocsásson meg, miért nem mondta a titkárnőnek? Biztosan megvárakoztatták. És mikor, ha szabad kérdeznem? — Tizennégy éve ... — Tizennégy éve ... Igen. Szóval még Balogh előtt... r?;,; eIgen, őt választották meg utánam ... — És ahogy Vaszkó ezt kimondta, arra gondolt, talán kár is volt'eljönnie. Ha egyszer az első titkár a nevét sem ismeri már, mit akar ő itt-a régi dolgokkal? Mikor elmondta jövetelének célját, Bukrics arcára az volt írva: „Ugyan, apus- kám! És ezért lopja az időmet? Nekünk dolgoznunk kell, nem érünk rá lelkizni...” De azért udvariasan így felelt: — Azt hittem, valami konkrét üggyel jött. — Nézze,'titkár elvtárs, ami azt illeti, ez is épp elég konkrét. Nekem itt — most már belátom — sok ballépésem volt, sok igazságtalanságot követtem el, most rendbe szeretném hozni a régi dolgokat, A piros ceruza most már egy könyvtáblán dobolt, halkan és lassan. 3— Ne haragudjon, Bukrics elvtárs, de , én megmondom úgy, ahogy van: nem nézek ki az arcából se sok rokonszenvet, se túlságosan sok érdeklődést... Ne, ne ellenkezzen, ennek nincs is számomra sok jelentősége. Én mégis olyan őszinte leszek magához, mintha a fiam volna, ezt már rég így tettem föl magamban. Különben épp a fiam is lehetne. Mondja már, hányas? Harmincötös? Na, látja... Szóval: valamikor nem így képzeltem el a visszatérésemet ebbe a városba. Persze rezesbanda és díszbandérium nélkül, de az ellenségeim hu- nyászkodó alázatát azért igen élénken magam elé képzeltem. Meg a mozdulatát is, ahogy majd Balognak és a társainak ajtót mutatok .,. Mikor innen elmentem, egy tejüzem igazgatójává neveztek ki.. . No, de nem fogom a tizennégy év történetével untatni. Elég az hozzá, már két éve nyugdíjban vagyok, és tavalyelőtt súlyosan megbetegedtem, egyik infarktus a másik után, egy évig ki sem jöttem a kórházból. És itt ismét csak nem fogom részletezni, hogy egy évi töprengés közben, hogy jöttem rá lassan: sok mindent rosszul csináltam. Talán akkor döbbentem rá erre végképp... A JL • A piros ceruza mozdulatlanul pihen a könyvön. Bukrics megadta magát sorsának, engedelmesen hallgatta a szóáradatot, és arra gondolt, hogy mi lenne, ha most mindenki elmenne az utódjához Canossát járni* akinek az ötvenes években túlkapásai voltak, aki .vakon teljesítette egy-egy nem éppen lángész fölöttesének utasításait... — Ha lehetne talán valami konkrétumot . .. — Épp erre akartam rátérni. Szóval kérem, amikor a Kolb ügyét tárgyaltuk, meg- hamisítottám a jegyzőkönyvet. Mi van most Kolbbal? — Azt se tudom, ki az. — Nem tudja? Az építkezési tröszt vezetője volt akkor. Építészmérnök. Ja, látja, már rá is jöttem, kiről van szó. Meghalt. — Régen? — Vagy egy éve. — Szóval ennek már mindegy. Subával mi van? — Melyikkel? — Viktorral. Egy állami gazdaság igazgatója volt. — Suba Viktor? Most kerületi tanácselnök. — Hát akkor ennek nincs szüksége a rehabilitációmra. — Aligha. Különben azt se tudom, hogy akkoriban valami baja volt. A régi titkár elsorolt még négy-öt embert, hogy a sorsukról érdeklődjék. Az utódja egyiket sem ismerte, és behívatta a pártkomisszió elnökét, hogy hátha az többet tud róluk. De ez — még a titkárnál is fiatalabb, gyors beszédű ember — türelmetlenebb volt Bukricsnál is. — Kérem, a kerületben nincs senkinek tíz évnél régebbi pártfegyelmije. Azt hiszem, felesleges az egész dologra időt pocsékolni. És tárgyalni kezdett a főnökével egy pedagógusról, akit botrányos viselkedéséért megdorgáltak, és most fellebbezett. Vaszkó fölöslegesnek érezte magát. Gondolta, hogy sértődötten föláll és elmegy, de az utódja ekkor észbe kapott: — Jaj, bocsásson már meg ... Látja, az embert annyira elfoglalják a napi ügyek ... — Értem, értem. Nem is fogom tovább feltartani az elvtársakat. Köszönöm a figyelmüket. Minden jót. Az utcán idefelé jövet nem találkozott ismerősökkel. Most, hogy a vasútállomás felé tartott, tízbe-tizenötbe is belebotlott. Furcsa, hogy egyik sem ismert rá. Igaz, hogy most neki sem volt kedve szóba elegyedni egyikkel sem. Sőt, mikor bement cigarettát vásárolni és az eladó fürkészni kezdte az arcát, gyorsan kisietett és az utcán szemébe húzta a kalapját. Bosszantotta, hogy a vonatra két órát várni kell. Szerencsére, a vasúti resti pincérei mind újak voltak, senki nem molesztálta. Már megette a sonkás rántottáját, s azon gondolkodott, rendel még valamit, hogy elüldögélhessen mellette, mikor valaki'megállt az asztalnál: — No nézd már, Vaszkó elvtárs! Anna volt, Anna... ö is szerepelt a bűnlajstromban, amit Balog akkor összeállított ellene. — Milyen jó színben van, Vaszkó elvtárs ... És tuttogva, forró hangon: — Nem szép tőled, hogy sohasem írtál. Már ott ült az asztalnál. — Ugyan. Hogy a férjed agyonüssön. Azok után, amiket Balog elmondott neki. Szó, szó, szó... Anna valami vég nélküli történetet mesélt, ami őt egyáltalán nem érdekelte, nem értette az összefüggéseket sem. — Most el kell mennem, de te várj meg itt. Hazudok valamit a főnökömnek, és egy fél óra múlva visszajövök. Majd felmegyünk hozzánk, felidézzük a múltat. Ellibbent, Vaszkó szőrnyülködve nézett utána: — Bolond asszony! Mit képzel? Májusban múltam hatvanhárom ... Megnézte az óráját. Még mindig negyven perce volt a vonatindulásig. A hangosbeszélő épp akkor mondott be egy másik szerelvénvt: — Nyolc perc múlva személyvonat indul ... Az irány nem volt neki a legjobb, de ezen nem sokat spekulált. Jegyet váltott és beszállt. Egy kis vargabetűvel így is hazajut. A „Ludas Matyi’4' vándorútja Az irodalmi termék a múlt század közepéig szabad préda volt, a szerzői jogot nem ismerték. Bárki bármit eredeti, vagy megváltoztatott szöveggel újranyomtathatott, átdolgozva saját neve alatt kiadhatott. Hogy ez mennyire így volt, ezt hazai viszonylatban legjobban talán a Ludas Matyi vándorútja bizonyítja. Fazekas Mihály 1804-ben fejezte be híres költeményét a hexameterben írt „eredeti regét”. Kéziratát elküldte Kazinczy Ferencnek, de midőn kedvezőtlen bírálattal k^pta tőle vissza, nem adta ki nyomtatásban. Szerencsére barátainak megmutatta, s ezek nem osztották a széphalmi mester szigorú és igazságtalan ítéletét. Közülük többnek annyira megtetszett, hogy leírta és másoknak is odaadta a Ludas Matyi szövegét. Egyre több másolat járt az országban kézről kézre, s egy ilyen — meglehetősen elrontott szöveggel — a Bécsben tanuló Kerekes Ferenchez is eljutott. Kerekes nem tudta, hogy ki az írója, s ezért 1815- ben név nélkül kinyomatta, anélkül, hogy Fazekas beleegyezését megkapta volna. A bécsi kiadással kezdődött el a parasztnyúzó földesúr megbüntetése vidám históriájának diadalútja. Megismerték az egész országban, negyven további kiadásban nyomtatták ki. Megtetszett Balogh István színigazgatónak is, aki 1815-től 1839-ig önálló társulattal járta be az országot. Társulata szegényes repertoárját több átdolgozott darabbal bővítette, így darabot írt Csokonai Dorottyájából is. A siker lehetőségét látta a Ludas Ma- tyiban, 1838-ban átformálta színművét, teletűzdelte énekes betétekkel, a szereplők, számát tündérekkel és manókkal szaporította meg. Fazekas pompás humora kimaradt az átdolgozásból, de a vidék közönsége így is megtapsolta, sőt később a Nemzeti Színház is előadta. Medve Imre Tatár Péter álnéven számos hosszú, de értéktelen népies veret írt, s ezeket a vásárokon a ponyván árulta Balogh tündérjátékát ő „fogadta örökbe”, az elrontott színpadi változatot elég híven követve, ismét verses elbeszéléssé gyúrta át Ludas Matyi történetét. Terjengős, 86 lap terjedelmű költőieden feldolgozását az által próbálta élvezhetőbbé tenni, hogy kb. 150 sort szó szerint átvett Petőfi Szilaj Pistájából és János vitézéből. V. M. Weöres Sándor: Hármas egység Mikor a favágitón a halomba döntött egészséges törzset, reves féreglakta odvat, medúza-forma kérdő-fenyegető péterszeges szétágazó tövet éles goromba visítású fűrész, mintha heves sírással magzat kelne, darabolja, egykedvűen villog, semmire se les: nem érzi egyik és nem bánja másik hogy pusztul, pusztít; élősejt meg érc oly magasságot érint öntudatlan, hol a tett önnön hiányára ásít, cselekvés-szenvedés közös egész; favágó dolga, mit mért művel ottan. REICH KÁROLY Az élő magyar képzőművészet egyik legsajátosabb vonalvezetésű rajzolója Reich Károly 1922. augusztus 7-én született Balaton- szemesen. Előbb az Iparművészeti Főiskola grafikai osztályát végezte el, majd a Képző- művészeti Főiskolán Konecsni Györgynél tanult. önálló grafikai lapjain kívül — tervezett falképeket a Fóti Gyermekvárosba, a miskolci gyermekkórházba, a zalaegerszegi óvodába — elsősorban mint könyvillusztrátor ért el jelentős eredményeket. Egyéni bájú, vorázsosan világos kompozíciói mese- és ifjúsági művek díszítőelemeiként nemzetközi sikert értek el, az 1965-ös nemzetközi lipcsei könyvkiállításon aranyérmet nyert, de rajzai — különösen az antikvitással, Devecse- ri Gábor műveivel találkozva — olyan átütő népszerűségre tettek szert a felnőttek világában, hogy már a legnépszerűbb magyar könyvillusztrátor grafikusként tarthatjuk számon. —y—y
