Kelet-Magyarország, 1975. április (32. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-13 / 86. szám

1975. április II l^ff-ISÍAGYAKcmSTSe = VASÁRNAPI MÉLLÉKLCT y Megyénk tájain A tyukodi pajtások kastélya Az Ecsedi-láp szélefelé, ott, amerre kelet felé tanyányi községek sora kezdődik, talál­ható Tyúkod. Bizonyára az itteni pajtásról énekelték egykor, hogy „te vagy a legény”, ami már annál is valószínűbb, mert kemény embereket nevelt a föld, meg a láp. Ez a ke­ménység aztán kiben-kiben konoksággá mere­vedett, amit mindig csak egy dolog tud ol­dani: a természet, melynek ezernyi csodája előtt ma is meg-megáll kicsi ég nagy. Ezen a ponton építették fel 1963-ban a tanyai diák­otthont. Pontosabban nem felépítették, ha­nem egy, a környéket uraló kastélyt alakítot­tak gépállomási műhelyből lakhatóvá. Elké­nyeztetettnek éppen nem mondhatók, hiszen csatoltak hozzá új épületet is, de magtár, régj roskatag szín is alakulgatott addig-addig, míg a kisegítő épület rangjára nem vereke­dett. így aztán aki ma látja, aligha veszi ész­re, hogy mennyi ötlet, munka, vagy mondjam küzdelem? rejlik a falakban és mögöttük. Kötélhúzás A tyukodi általános iskolai kollégiumot is azzal a céllal hívták életre, hogy a környék tanyavilágából ide gyűjtsék az iskolásokat. Újtelep, Szalmaváros, Zsíros-tanya, az Ura- Börvelyi út nemcsak a világtól volt és van messze, de minden tanítói jószándék ellenére a világ új szeleitől is messze maradt. Innen bizony aligha juthatott tovább a végtelen lá­pon tavasztól télig legeltető gyerek, az osz­tatlan iskolában tanulgató nebuló még egy szakmáért sém tehetett kitérőt, hogy vissza­térve gazdagítsa magát, környezetét. Az igény­telenség, a földhözragadottság, majd a vala­mit kapott habzsoló mohóság olyan munká­ba fogta a gyermeket is, ami csupán szüksé­ges rossznak nézte az iskolát is. Amikor a kol­légium szóba került, a lelkesedés teljes hiánya volt a jellemző, hiszen a szülő csak a „kicsi szolga” elmenését nézte benne. Ma — mondaná valaki —, 12 év után nyilván más lett minden. A megállapításra, amit az optimizmus sugall, Sztároszta Pálné, aki tíz éve igazgatja az intézményt, nem ad­hat egyértelmű választ. Nem, mert a küzde­lem a gyerekért még ma is napirenden van, főleg azóta, hogy a Zsíros-tanyán is megszűnt az alsó tagozat,'s már a'kölhíyélc‘gyerekéi az elsőtől a nyolcadikig itt kapnak elhelyezést, segítséget. Persze korántsem ilyen egyszerű a dolog. Ellentmondások sora teszi izgalmassá a vizsgálódást, azt a kötélhúzást, ami fel-fel- villan 1975-ben is. Induljunk ki abból az egyszerű tényből: a tyukodi iskola a lehetőségekhez mérten éppen szakrendszerű oktatása révén ma sok téren falusi szintet meghaladó tudást kínál a ta­nulóknak. A kollégium, ahol több mint 100 tanyai gyermek, 40 állami gondozott és 15—20 hátrányos helyzetű, de jó képességű gyermek kap otthont, messze kulturáltabb környezetet biztosít, mint a tanyai lakások. És a „kultu­rált” nemcsak a berendezésre vonatkozik. Nem egyszerűen lakásról van itt szó, hanem olyan startlehetőségről, amely mintegy „menlevél” a végzős nyolcadikosoknak. Munka, játék, ablaknyitás a világra, sport és szellemi igé­nyességre szoktatás találkozik a nevelők, gyermekfelügyelők, sőt, még a technikai dol­gozók anyáskodó szeretetével. Vagyis a józan ész szinte követeli, hogy mindenki ide küld­je gyermekét. , • A szellemi „motorizáció” Állítsuk ezzel szembe a valóságot. A leg­gazdagabb tanyán lakók, akiknek udvarában 60 sertés is éldegél, akik a gyermeknek min­den hét végén 30 forintot dugnak zsebpénz­nek, évek óta nem fizetik a havi 100 forintos térítési díjat. Németh Ferenc gondnok több mint 10 ezer forintra becsüli a hiányt. Ezzel — vélik — kikényszeríthetik, hogy csak visz- szaálljon a Zsíroson az iskola alsó tagozata. De ha a gyermek már végez, a szülő továbbtanu. lasra serkenti, szakmát szeretne, elsősorban a fiúnak. Van, aki Pesten régen megvette a házat, hogy oda kerüljön a végző gyerek, s majd ha minden együtt lesz, ő is utána men­jen. A gyermek ezernyi szállal kötődik a ta­nyához, ahol lehet, hogy másodmagával hál a pokróc alatt, izgatott nyugtalansággal készül haza szünet előtt. De a vakáció letelte előtt két nappal már beruc­can kerékpárján, ha másért nem azért, hogy játsszon egyet az udvaron. A tanyai kollégium eddig végzett több, mint 120 tanulója közül a legtöbben szakmát szereztek, főiskolát végez­tek, de legalább érettségiztek. A szülők las­san húzódnak be a tanyáról a falu felé, de akik maradnak, vagy csak készülnek, ágálnak az ellen, hogy gyermekük elkerüljön a háztól. Nem találni a dolgokban pontosan követ­hető logikát, hiszen az egyszerű anyagi érdek mellé odasorakozik az elmaradottság időn­kénti rövidzárlata, és a motorizált szántóvető Önellentmondása akkor, ha a szellemi motori­záció kerül -szóba. Maga is útra készül a ta­nyáról, de gyermekét még szeretné ott tarta­ni amíg lehet, de aztán azt várja, hogy majd valahol Gvál körül, közel a fővároshoz lép át egy más életformába. A havi 100 forintos ké­sei kuruckodás mellett 100 ezerig kispolgár, és az érettségizett lányka, aki a kollégiumba ke. rül vissza gyermekfelügyelőnek, hét hónap múltán magyarázhatatlan okok miatt vissza­megy a tanyára boltosnak. A lányoknál még mindig „foglalkozásnak” számít a házasság, de mind többet villannak fel kis családi ütkö­zetek a szálkái hurkolóüzembe készülők és az anyák között. A hazacsempészett igény Csak bonyolultabbá válik minden, ha a* ember körülnéz a kollégiumban. Az itt la­kók tudják, hogyan látja el szinte a fél falut a kollégium kiváló konyhája, piyan hálóhe­lyük van, ami szinte pihenésre csábít. A ta­karító néni is megáll, ha valakinek kikötő­dik a szalagja, a mosónő hét közben is lesze­di a gyermekről a piszkos holmit, és soron kívül kimossa, a nevelő még ha nincs is szol­gálatban. este is bemegy, hogy segítsen a mosakodás kiskorban nem éppen könnyű mű­velőiében. Tévé itt és tévé ott, a könyv szinte számlálatlan. Mindebből az itt lakó gyermek lassan-lassan hazacsempész igényt, magasabb mértéket, de amikor válaszúira kerül, a mesz- szi' láp vágyat ébreszt, s csalóka szabadság tőzegtüzű lidércét villogtatja. Mert ma a tanyákon csak a hét végén, és a nyáron hazatérő gyermek jelenti a közmű­velődés gyenge hajtását. Az igaz, az egyszem vagy jó esetben két tanítóval elment a tanyá-. ról a „szellemi kapacitás”, és az elárvult is­kolában a népművelés még nem találja a he­lyét. A szülő így hátrányosabb helyzetbe ke­rült mint gyermeke, és a köztük növő szaka­dékot a magányos tanyalakó törvényszerűen kialakult, már-már atavisztikus egymásra­utaltsága hidalja át. De megdöbbentő: a kol­légiumban éppen ez a máskor vitathatóan pozitív egymásrautaltság hozza létre a jó kö­zösséget, hiszen a gyermekek már ösztönösen tudják, bizonyos élethelyzetekben egyedül nincsen megoldás. A kollégiumi pedagógus így messze nem az iskolai munkát segítő, esetenként korrigá­ló személy, hanem ezeknek az ellentmondá­soknak a pergőtüzében álló valaki, aki szelle­mi összkomfortot kihal, amely sokszor nehe­zen szuszakolható be a kis házak vert falai közé. Ha pályázatot hirdetnének.­Elméletileg nyolc pedagógus és két gyer­mekfelügyelő teszi dolgát a 160 és egynéhány gyermek közül. Nyolc csoport zsúfolódik négy helyiségben, és mint a végén kiderül, a való­ságban csak hat pedágógus van, de hamaro­san csak öten maradnak, s a gyermekfelügye­lők száma is csupán egy. Minden dramatizá- lás nélkül kimondhatjuk: szomorú helyzet ez. De hát kézenfekvő lenne a megoldás. Pályá­zatot kell kiírni.. De mit tud ajánlani a kol­légium, illetve a község, mint az intézmény gazdájá. Nős: fizetést, plusz 250 forint mű­ködési pótlékot, ellátást olcsón. És emellé al­bérletet, valahol a faluban. Itt nem jár — ki tudja miért? — a 100 forintos területi pótlék, ami az iskolában igen, a megyei tanács a há. .rom szolgálati lakásnak alkalmas ház tulaj­donjogát átadta a tsz-nek, mely magánosok­nak adta azt el. Aki talán jönne, visszariad az albérlettől, a messzeségtől; és főleg attól a valóban elhivatottságot kívánó munkától, amely nem szorítható se óraszám, se munka­köri meghatározás keretébe. Ellene vethetné ennek valaki: úgyis fogy a tanyai gyermekek száma,'évente legfeljebb 12 új jön. Közeleg az idő — mondjuk úgy két évtized lehet még hátra —, s elveszíti jelen­tőségét a diákotthon. Igenám, de éppen a már kialakult lehetőség, hely, és főleg igény úgy formálja a tyukodi kollégium jövőjét, hogy nem lesz sosem létszámhiány, hiszen itt kap­A tyukodi diákotthon. A Park Étterem ünnepélyes csendjéből következtetett a vendég arra, hogy va­lami készül. Kintről föld illatát sodor­ta be a gyenge tavaszi szél, a neonkandelábe. rek mellett, a villanypóznákon vörös és nem- zeti színű zászlócskák integettek. Méhek zümmögtek a parkban, a folyó-, part mellett a kis - bódé előtt két munkás vi- ’ gyázta a szivattyúmotorók egyenletes járását.' Tisztították a'medret még délután is, s-mosi csak a motor zúgott, s hajtotta, emelte a ■ zet. Benn, fehér damaszt-abroszokkal terítettek a pincérek. A bal, sarokban, a presszós'pult, előtt egy hosszú asztal. Rajta szegfű, s oroszo. san terített-hajtogatótt kendők. A Sarokban a fai mellett sorban asztalok. Rajtuk magyar és szovjet zászlócskák. Idébb is asztalok. Szinte akaratlanul is emlékezett az ember. Az akkori, a harminc esztendővel ezelőtti áp­rilis negyedikére, s az azt megelőző ember, nyúzó, nélkülöző, szinte reménytfeladó, s- újra reményeket fakasztó napokra. Amikor bol­dogság volt, ha hajába főtt krumpli, néha egy. kis bab került az asztalra ünnepi éteknek. A hús fogalom volt. S amikor a mellettünk ülő asztalhoz kihozták a lángolt palacsintát, ak­kor én gyermekkorom legkedvesebb cseme­géjére, a melaszra gondoltam. De amikor a másik asztalnál ülő család étkezés közben fel­borította a kenyeres kosarat, s az szertehullott a műmárványon, s, gyorsan összekapkodták a szeleteket, nekem egy asszony jutott eszembe, akit az SS-ek azért lőttek agyon, mert a gáz­kamrák felé meneteléis közben, a lakosságtól feléjük dobott, de sárba hullott kenyér után nyúlt. A pincér mutatta, mi mindern kapható as Hajnalban étteremben. Kinyitotta a több nyelven írt ét- b lapot, a palócpecsenyétől, a rántott borjú­lábig a legfinomabb ínyencségeket sorolta fel. A szép fehér hosszú asztalnál nem ült még senki. Egyszer aztán egy fiatal, elegánsan öl­tözött — házaspárnak néztem — hölgy és férfi lépett be, s ott helyet foglaltak. Néhány pilla­nat, s már tele is volt az asztal: különböző rövid italok, márkás borok kerültek rá. Elő­ször nem tudtam kik, s miért vannak itt együtt. Csak a hangfoszlányokból következtet, tem később, hogy kiváló címet nyert vállalat egyik szocialista brigádja. Összedobták a nyert jutalmat, rendeltek közösen egy vacsorát, s együtt ünnepük felszabadulásunk harminca, dik évfordulóját. S ha nem is hangoskodva, de elhangzott az első, szerény köszöntő is Erzsi­kére, akit. kiváló jelvénnyel tüntettek ki. Fel kellett állnia, s a decinyi borocskát kiinni, mert a le, le lefenékig addig hangzott... Míg ezt a társaságot figyeltem, az aszta, lók megteltek a fal mellett is. Oroszok, grú­zok, mongolok, németek, s ki tudja még mely nemzet fiai. Asztalukra előre odakészítették az orosz hússalátát. Felállt egy színes grúz. sapkás, kackiás fekete bajuszé, jóvágású férfi, s köszöntőt mondott. Ki ne értette volna, hogy benünket, magyarokat üdvözöl? Arra fordult, amerre a hosszú asztal állt, ahonnan a magyar beszédet hallotta. Taps követte, kortyoltak a borospohár bóL A aene pedig szépen, ütecse­nak helyet az állami gondozottak, s 150—180 gyermek mindig benépesíti majd a régi kas­télyt és környékét. Ehhez pedig föltétlenül szükség lesz nevelőkre, tornateremre, újabb tanulótermekre. Csak a mában gondolkodni tehát nem szabad, jóllehet a most szorító gondok sem alábecsülendők. Mert a tanyai gyermek itt kapja meg az ösztönzést a jövő útjai felé. Ide jön a szülő is, aki egyszerre szeretné a jobb felé küldeni és megtartani gyermekét. Ellent­mond sokszor, és vitatkozik, ha középiskolát ajánlanak. Nem bírja anyagilag, nincsen szükség sorolja az ellenérveket, de csak azért, hogy egy év múlva újra jöjjön, s most már ő sürgesse: tanuljon a gyereke. Feszes szellemi készültség kell a napi munkához, a pályairá­nyításkor éppúgy, mint a kiránduláskor. Hogy miért e párhuzam? Nos a tapasztalat szerint az évenkénti kirándulásokon — Eger, Lilla­füred, Pest — a srácok szinte csak a termő - szezti képeket ragadjak meg. Messzebb lát­tatni nem kis feladat. Kicsit úgy van ez, mint a jövő megválasztásakor, akkor se jut mesz- szibb. a szemsugár, mint a láp határolta ta­nya, vagy legjobb esetben a község kicsit mindig idegen képe. Visszatérnek Délután, amikor a ísz-ben véget ér a munka, az ott tanuló szakmunkás jelöltek, a volt diákotthoniak, kerékpárral a kestély elé hajtanak. Lerakják a bicajt, előkerül a lab­da, és egy-két óra hosszat rúgják a bőrt. A régebbiek közül is kerül partner. Kifocizzák magukat, elköszönnek, aztán hazakerekeznek a tanyára. Van ebben Valami jelkép, mint ab­ban is, hogy a végzettek vissza-vissza térnek ide. Nem múlik el nyomtalanul a pár eszten­dő, s ez nemcsak az előrehaladásban, a lrs- san megmozduló életformaváltáson mérhető. A régi diákotthonhoz fűződőjaűség tulajdon­képpen kapaszkodó, ahmit mindig meg lehet ragadni, talán éppen é^ért.x^mrt, olyan sok küzdelem után vált második otthonná. Errefelé sem gond már a miből éljünk, de ezernyi. ellentmondás jellemzi, a hogyant Ép­pen ezért, ha kissé túlzónak is hat a hasonlat, én a tanyai diákotthont olyan végvárnak lá­tom, amely éppen a válaszadásra alkalmas. Mert egyszerű fedelet nyújtani, de ,sqkkal bo­nyolultabb szülőt, gyermeket nyolc év alatt úgy formálni, hogy okosan éljen képességé­vel, pénzével, tudásával és lehetőségével. Ha­tása nemcsak három-négy tanyára terjed, ki­hat a községre is, mely talán még ma is néha szkeptikusan nézi az ott folyó munkát, de köz-: ben akarva-akaratlanul is mind jobban sa­játjának tekinti. Hiszen akik ma itt tanulók, talán holnap a község lakói lesznek, holnap­után vezetői. A kör tehát zárul, s ha vonala néha cikcakkos volt is, s annak tűnik ma is, mégiscsak körré alakul, amely egy emberibb, korszerűbb életet határol, középpontként az­zal az emberrel, aki talán nem is a legrövi­debb idő alatt jutott el kiteljesedett önmagá­hoz. > B. L. sen, Igazi orosz ritmusban rázendítette azt a nagyvennégyes-negyvenötös időkben anr t hallott, s azóta is divatos dalt, a Katyus t, hogy Raszcvetáü jáblonyi i grusi Po pliii t_u máni nád rekoj... És csatlakozott hozzá a hoc t- szú asztal, aztán a többiek is, s végül egyi tt énekelte az egész étterem. Aztán felállt a ho: z- szú asztaltól egy fiatal magyar, mellén kiitü i- tetést viselő férfi. Poharat emelt az oroszok, grúzok felé — néhány kedves szót mondott, s kiitta. Megtapsolták. És akkor rázendített egy igaza magyar népdalra. Elmúlt már éjfél is talán, a Park Ét e­remben egy szerényen elegáns nő énekelni kezdett „Hegyek-völgyek között zakatol a vonat; én a legszebb lányok közül téged választa­lak. ..” És elindult párt keresni. A harmincon tú­liak értették, tudták a dalt. Felkért egy férfit, az egy nőt, magyarok oroszokat, németek ma­gyarokat, mongolok lengyeleket, grúzok, s egy­más mögött vonatost játszva felnőtt fejjel kér­ték fel egymás után az egész éttermet, s kör. be járták, énekelve... Egy a jelszónk, tartós béke. állj közénk és harcolj érte... És kezdődött élőiről... Hegyek- völgyek között... Csak a tizenévesek ámultak kissé csodáL kozva, miféle tánc ez, miféle játék? De tetszett nekik is. S amikor a jókedvű, nemzetközi tár­saság sorába kerültek, s önfeledten énekelték, egy „egy a jelszónk, tartós béke, állj közénk és harcolj érte”, már nem kellett mesélni nekik, amikor újra asztal mellé ültünk mit is jelen­tett ez a dal valamikor. F. & i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom