Kelet-Magyarország, 1975. április (32. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-04 / 79. szám

V*__________________ tur^-wxerXüőf^gm * eraser tótm1 • tm. aprít» t Karinthy Ferenc: BUDAPESTI TAVASZ (Részlet) Reggel fél kilenc után néhány perccel egy alacsony katona sétált be az udvarra, há­tán keresztbe átvetett géppisztollyal, kerek kucsmáján ötágú vörös csillag. Kényelmesen lépegetett, minden hivatalos merevség nélkül, kíváncsian forgatta fejét, nézelődött, mint egy külföldi utas, aki valami érdekes épületet ta­lált, aztán fesztelenül megállt az udvar köze­pén. A ház népe egy perc alatt körülvette. Hú­szán is tolakodtak, hogy a közelébe kerülje­nek, keze után kapdostak, megérintették ru­háját, fegyverét, kucsmáján a vörös csillagot. És kézzel-lábbal magyaráztak, kiabáltak neki. szlovákul, ruszinul, németül, románul, fran. ciául, még görögül is: ki mit tudott. A lakók másik része nem mert előbujni a pincéből. Sinkovicsot, a keresztény kiskereskedőt küld­ték feL, nézze meg, mi van. Az öles termetű férfi előbb csak az orrát dugta ki, de mikor látta, hogy a világ nem dőlt össze, ő is oda­merészkedett, egész a közelébe furakodott, és hatalmas vörös öklével verni kezdte a mellét: — Kommuniszt, kommuniszt! A Katona csak állt az embergyűrű köze­pén, állt, komolyan, csöndesen, mit is vála­szolt volna, hiszen e soknyelvű zűrzavarban egy szót sem érthetett. Ferde, keleti metszésű szeme meg-megpihent valakin, vékony, bar­nás arcáról azonban nem lehetett leolvasni, mire gondol. Nyugalom ült ezen az arcon, s szemhéjain a fáradtság, amelyet, ki tudja, mi­óta hordoz — de karcsú, inas testének tartása könnyed és fiatalos volt: minden mozdulató­ban a készség, hogy ha kell rögtön harci ál­lásba ugorjék. Hallgatása lassan a többieket is lecsöndesí tette. — Nyemet katona?... — kérdezte végül, lágyan felhúzva a szó végét. Két kézzel is bizonygatták, hogy nincs, nincs, nincs német. Egy asszony nevetve a tenyerébe fújt, úgy mutatta: elsaeleltek. A ka­tona lassan megindult, nyomában a lakók kis csapata: féllépés távolságban követték, akár egy előkelő vendéget, aki a házat jött megte­kinteni. Pintér Zoltán addig a pince lejáratá­nál állt, nem akart közelebb lépni. — Ha száz évig élek is... — morogta halkan maga elé, s olyan könnyű, furcsa ér­zés volt, hogy ez a múló pillanat, amelynek mindjárt vége: a borús -reggel, a törmelékkel telt szűk udvar, a kiabáló, mutogató emberek most már örökössé váltak benne, és elkísérik, amíg lélegzik. Mikor a katona elment mellet­te, kinyújtotta felé kezét, és megérintette a könvökét, mintha arról akarna meggyőződni; valódi-e? Amaz ránézett, de nem csodálkozva, inkább ^Igpm^plkózva,. aztán továbbindult. Végigjárta az óvóhelyet, sehol nem állt meg. A pince egyik helyiségében tizenhét ma­gvar katona tanyázott: két nappal ezelőtt ug­rottak meg, hogy ne kelljen Budára vonulni- ok. s behúzódtak az első házba, ahol nem lát­tak németet. Nem is voltak ezek igazi kato­nák. csak zenészek, ezüst lanttal a hajtókáju­kon. s°k fekete hangszeres ládával, amelyet most sem hagytak el, s mindössze egyetlen ócska puskával. Az orosz a puskát rögtön ket­tétörte a kőpadlón, a zenészeket pedig fölvit­te az udvarra. Még az emeleteken is körülné­zett, de csak Markóék laktak most fent. Amikor a szobába lépett a fiúk egyszerre fölálltak. Várkonyi elvörösödött és köhögött, Verébnek, a hallgatag Verébnek könnyek folytak le mozdultaim arcán. Markó a hideg kályhának dőlt, ajkába harapott, és vádolta magát, miért nem tamilt meg oroszul. — Sze- reda Gábor — mondta halkan. Ez volt az iga­zi neve. Gazsó felült az ágyban, és megbűvoltén nézte a katonát, olyan Idmeredt szemmel, hogy abban is földerengett valami, és lassan közelebb lépett. Gazsó elkapta az orosz bal kezét, újra érezte a tenyér érdes tapintását: a kisujj utolsó íze hiányzott. — Ugye, hogy ő az! Tudtam! Ö az a rusz- ki! — kiáltotta és hangosan nevetnie kellett; két karral magához húzta a kezet. E pillanat­ban a katona is rájött, hogy ez csak az a se­besült magyar fiú lehet, akit az ostromlott banképület lépcsőjén látott. Ferde vágású sze­me felcsillant, örömében ő is hangosan, gye­rekesen elnevette magát, és kutatni kezdett vattás zekéjének zsebében: mit is adhatna ne­ki? A háborúban ritkán szokott az ember is­merőssel találkozni. Csak egv megkezdett cso­mag kekszet talált: letette Gazsó lába mellé az ágyra, két ép sor foga villogott. — Nyem ruszld, kirgiz! — mondta, és esonka kezével á mellére ütött. — TuFumbek! A zenészek közben az udvaron vártak lá­dáikkal. Ütött-kopott, szomorú külseiű legé­nyek voltak, soványak, piszkosak, szakállasak; ócska, foltos, lerongyolt egyenruhában, s ci­garettát kunyeráltak mindenkitől. Később egy szovjet tiszt is bejött, egy őszülő, de egyéb­ként fiatól, borotvált arcú főhadnagy: Turum- bek parancsnoka. Kérdezgetni kezdte a kato­nákat, hogy kicsodák, hová tartoztak, mikép­pen kerültek ide, de azok nem tudtak vála­szolni, csak hangszereiket mutogatták. Tol­mácsra volt szükség, s most már senki sem IRkart jelentkezni: Zoltán vérvörös arccal elő­re lépett. — ön beszél oroszul? — kérdezte a tiszt, rávetve szürkéskék szemét. — Beszélek kicsit •— felelte Zoltán is áro­kul, halkan A főhadnagy arcát a levegő pi­rosra, egészségesre edzette, annál meglepőbb volt őszülő haja a ránctalan halántéka fölött. Szemöldöke is szürkült — A fronton tanulta? — Nem voltaim a fronton. Diák vagyok. — önöknél a diákpk tanulnak oroszul? — Nekem a munkámhoz kellett. A ma­gyar nyelvben sok a szláv szó ... — Ön nyelvész? — Igen — mondta Zoltán még jobban él- tor öspd ve. A tiszt újra megnézte szürkéskék, acélszínű szemével, de nem kérdezett többet, csak a zenészek parancsnokát hallgatta ki né­hány kurta szóval. Bólogatott, valamennyiü- ket Turumbekra bízta, s már sietett is tovább. Az alacsony szovjet katona szétosztott a zenészek között egy doboz hosszú szopókás orosz cigarettát, és kivezette őket az utcára; ott sorba álltak a kocsiútan- Turumbek han­gosan magyarázta, aztán a két kezével is mu­togatta, hogy sízedjék elő a hangszereiket. — Muzika! — kiáltotta. — Szabad te, ma­gyar! ... A ka Pinák vátlukat vonogatva, immél- ámmal kiszedték a trombitákat, sípokat, a fé­nyes cintányért, Turumbek nevetve, szemmel, kézzel biztatta őket, hogy rajta, csak rajta; — De mit játsszunk? — Hiszen kottánk sincs... A rongyos, éhes zenészek fejüket össze­dugták, tanakodtak. Az egyik kürtös, akinek vastag, piszkos kötés volt á nyakán, a Him­nuszt ajánlotta, de leszavazták, mert az isten­nél kezdődik, még baj lehet belőle. A Kos- suth-nótát nem tudták hangjegyek nélkül; a dobos, egy kis cingár, cigányképű őrvezető bi­zonygatta, hogy ugye ő mióta mondja, meg kellett volna tanulni az Internacionálét. Végül is a Rákóczi-indulóban egyezték meg. A szakállas karmester — valaha kövér, vörös fickó lehetett, de most csak lötyögött rajta a zubbony — kiállt a sor élére, botját magasba emelte: a menet síppal-dobbal, eget- földet hasogató csdnadrattával megindult az Apponyi tér felé. A trombiták a hosszú hall­gatásban berekedtek, hamisan szóltak, a dob is elrepedt, de azért csak fújták és verték, mintha az életükért muzsikálnának. Kiégett üzletek és szétrobbantott betontorlaszok, lódö­gök, szakadt huzalok között vonult a tépett, sántikáló kis csapat a szürke, hideg téli reg­gelben, egy ledőlt házat a túlsó járdán kerültek meg, de a hang magasan szállt, és csattogó, har­sogó dallamokkal töltötte meg a Belváros gyá­szoló utcáit. Az emberek kibújtak a pincékből, fázva, soványan, piszkosan a kapuk alá áll­tak, kihajoltak a vakszemű ablakokon. Olyan lég nem szólt itt zene: nézték hallgatták ezt a csodát, férfiak és nők a szemüket törölgették, nevettek és Sírtak. „Az irtózat még túlságosan közel van” — írta Gábor Andor 1945 kora tavaszán egyik versében, amely a — nevetésről szólt. i Kinek volt kedve a romok tövében nevet­ni’ — ötlik föl az emberben a nagyonis mai észjárásra valló kérdés. Csöppet sem alaptalanul: Gábor Andor is arról írt, hogy meg kell tanulnunk újra ne­vetni. Mégpedig másként, mint azelőtt. Őszin­tén, nyíltan, okosan, sőt — ha kell — kímélet­lenül. Azokon például, akik még a hírhedt ber­lini birodalmi bunker kifüstölése után is bíz­tak a „csodafegyverben”. Róluk szólt az egyik korabeli újságban megjelent Beszélgetés a Wilhelmstrassen című Pice: — Nem értem a szövetségeseket. — Mit nem ért rajtuk? — Na hallja! Ezek azt hiszik, hogy meg­nyerték a háborút. A párbeszéd fölött bekeretezett hirdetés ismétli meg az 1944-es nyilas hatalomátvétel napján a rádióból közismertté vált felhívást: Beregffy vezérezredes azonnal jöjjön Bu­dapestre! Ismételjük: Beregffy vezérezredes, akár­hol van, azonnal jöjjön Budapestre! S a vastagbetűs szöveg alatt a szerény aláírás: A Népbirósag . Annak idején a hazai sajtót is bejárta a moszkvai Krokogyil című vicclap Berlin utol­só óráit idéző karikatúrája: — Tégy ki egy fehér lepedőt, Paula — mondja egy vacogó náci a feleségének. — Nem lehet. Egy minszki szálloda pe­csétje van rajta. — Hát akkor egy törülközőt! — Ukrán hímzéssel? — Megvan: tegyük ki Leó bácsit, <5 úgyis falfehér! A háborús humort idővel lassan háttérbe szorította a feketepiac — Van egy eladó ingem. Mit kaphatok érte? — Milyen színű? — Zöld. — Akkor kát évet. A z évek során többször is a közelébe ke­rültem, talán, hogy erőt merítsek ezekből az alig-találkozásokból. Ö csak a nevemet, egyszeri hangomat ismeri es egy vásárlót ismer a temérdek közül. Anél­kül, hogy a nevet-hangot-elsuhanó látványt egymáshoz társítaná. Két évtizede annak, első regényemet akar­tam kézírásból lediktálni, s egy idősebb írót kérdeztem meg: nem ajánlhatna-e gépírónőt. Felcsillanva említette Molnár Mártát: sok író jár hozzá és kitűnően dolgozik. Moinár Márta igen szép fiatal lány volt, életszerető, életvágyó. Állásában kezdő, ezért kevés szabadság járt neki. Nyári szabadsága első napjában hajnalban indult a Balatonhoz. Késve ért a pályaudvarra, a vonat már moz­gott. Nem akart elmulasztani egyetlen órát sem, felugrott a lépcsőre. Visszaesett, a kere­kek alá került. Mindkét lábát amputálni kel­lett. Tőből. Amikor a történet izgalma elcsitult ben­nem, telefonáltam Molnár Mártának. Már har­madik éve gépelt a lakásán. Vállalná-e az én regényemet is? Derűs, energikus hang felelt: máskor örömmel, most azonban képtelen időt szakítani rá, egy hét múlva lesz az esküvője, tudom bizonyára, mennyi ilyenkor a tenniva­ló, a jövés-menés... így mondta: a jövés-me. nós. Miután férje hozzá költözött, az aprócska garzonlakás alkalmatlannak bizonyult a dik­tálok fogadására. Márta felhagyott a gépírás­sal. De a munka az ő számára még fonto­sabb ... nélkülözhetetlen volt. Társult valaki­vel, trafikot vezettek, felváltva. Kollégámtól hallottam ezt, a trafik címével együtt. Arra akadt dolgom egyszer, gondoltam, megnézem: hogyan boldogul Márta. A nap legforgalmasabb szakasza volt, a keskeny he­lyiségben sorba kellett állnom. Közben meg­ügyelhettem a részleteket. Pult faltól falig. A pult mögött jólöltözött, finoman kifestett fia­talasszony, magasított, friss fizurával. Alakja csak derékig látszik. Jobbra-balra, hátrafor­dul, minden árut könnyedén elér. Hosszú ujjai feltűnően ügyesek, sebes mozgásúak. Oly hi­bátlan, hogy mégsem lehet Molnár Márta. Ta­lán a váltótársa. Egyik vevő keresztnevén szó­lítja. ö az, Márta. A sorban állók között egy nagydarab, sportoló külsejű férfi türelmetlenke­dik, megpróbál jogtalanul előzni. A trafikosnő szigorúan rászól. Én következem. Nem tudok parancsolni a szememnek: tekintetem kissé áthajlik a pul­ton ... Semmi sem látható. Csak egy gyűrhe- tetlen anyagú vidám mintás szoknya bő redői. Úgy érzem: Márta minden lehetséges eszköz­zel titkolja fogyatékosságát. Bevásárlók egy hónapra való cigarettát, a jó ízlésű kis dísz­tárgyak közül is válogatok magamnak, csak­hogy húzzam az időt. Szeretnék kapcsolódni Mártához. A helyzet xs alkalmatlan erre, vál­tig sűrű a forgalom, és ő sem kívánna meg­nyílni. Valószínűleg éppoly kevéssé foglalko­zik most saját magával, mint az őrtálló kato­na a posztján, bűvész a közönsége előtt, vagy egy vezető egyéniség jelentékeny munkája köz­ben. Míg töprengve távolodom a trafiktól, egy összefoglaló mondat motoszkál a fejemben: lépése nincs, de fellépése van! Majdnem tíz év telt el, mire megint arra jártam. Estefelé, egy nemzetközi futballmeccs közvetítésének órájában. Az utca kihalt, a trafik üres. Márta elszámolásokkal dolgozik, az adminisztrációt végzi. Éppoly ápolt, divatosan öltözött, mint azelőtt. De arca a kor oldotta Idestova ez a vicc lábjegyzetre szorul: ki emlékszik a nyilasok zöld ingére? Hasonló­képpen nem mindenki számára magától érte­tődő annak a viccnek a csattanója, amely a hírhedt fővárosi feketepiacon, az éppen „Tele- kiürített téren” játszódott le: — Kedves biztos úr, hallom, nagy razzia volt — mondja egy jókora batyuval érkező asszonyság a szokatlanul üres téren álldogáló rendőrnek. — Hol van most a Teleki tér? — A Markó utcában. S íme, az infláció egyik legelső rigmusa. Lánc, lánc, eszterlánc, Eszterlánci cérna, Ami tegnap húsz pengő volt, Negyven pengőt ér ma ... Egy liter málnaszörp ára 600 pengő! — közli a csillagászati árat az egyik újság. A másik tüstént felel rá: — Rémes! Leöntöttem málnalevel az ab­roszt. — Mit gondolsz, kijön a málnaiéból az abrosz? Akadnak esetek, amelyek csak évek múl­tán válnak nevetségessé. A maguk idejében — teljesen érthető módon — még fölöttébb komoly indulatokat váltottak ki. Az egyik 1945-ös délutáni lap „békés szenzációként” kö­zölte: eszpresszó nyílt az Andrássy úton, ahol „hat elsövonalbeli úriasszony” szolgálja ki a vendégeket. „Éljen az az újságíró, akinek ilyen első- vonalbeli képzetei vannak a demokráciáról. Elsövonalbeli úriember lehet” — háborodik föl a csakugyan nevetséges híradáson egy má­sik újság. Ugyancsak nem számított viccnek: Szent- lörincen a birtokaitól megfosztott Eszterházy herceg egy szamarat kért a tanácstól. Élelmi­szert akart az éhező fővárosba szállítani rajta Ezt — aligha alaptalanul — nem hitték el neki. Azt g-yanították, hogy saját maga sze. retne Budapestre menni. „Ma nem olyan idő­ket élünk, hogy a szamár herceget szállít­son! — írta a korabeli sajtó. — Kell az ma hasznosabbra László Anna: LÉPÉSEK vonásokkal: érettebb. Egész lénye lágyabb. öngyújtót vásárolnék, oldalt hajol értei halkan, de szisszen: belenyillalt a derekába. Mosolyog: — Csak a fáradtságtól... Három gyere­kem van, főznöm kell rájuk... Összeszedem minden önfegyelmemet, hogy leplezzem a csodálkozást... ő folytatja, egy lélegzetre: — Hajnalban megfőztem, azóta itt vagyok;’ És nekem mindkét lábam hiányzik. Felkiáltok: — Bámulatos! U * j vevő jön, búcsúznom kell. Hazamenet ismét összegezni próbálok. Mártának helye van a világban. Számos egész­ségesnél biztosabb helye. És szívósabb gyökerei. Vajon ekkora erő honnan származ­hat? A növekvő ereje! Hiszen már nem is akarja eltitkolni... A napokban újra ő, ha nem is személye­sen ... Madarószék népes társaságot hívtak meg. Együtt voltunk már, csak egy Stefán Gusztáv nevű ismeretlen férfi hiányzott. A háziasszony mentegette: segít a feleségének, mielőtt eljön, befejezik az esti tennivalókat. — A feleségét nem hívtad? Madarászná elmond­ja, hogy Molnár Márta szabadsága első dél­előttjén okvetlenül úszni akart a Balaton­ban ... Fél tíz tájban érkezük Stefán Gusztáv. Jő arcú, derék termetű, negyvenes férfi. Mérnök; a realitások embere. A háziasszonynak aján­dékcsomagot ad át: Márta küldi. Majd a tár­saság felé fordulva megjegyzi: felesége a há­rom kisgyerektől képtelen elszabadulni. Később, amikor már bemelegedett a be­szélgetés és ittunk is egy keveset, a társaság egyik lázas szemű nőtagja nem állja tovább, megkérdezi a könnyű spiccben: — Bocsásson meg, ugye még az előtt vette el? Stefán Gusztáv rögtön felfogja a kérdést, higgadtan válaszol: — Nem, már az után — majd a sűrű hall­gatást ő töri meg, ő folytatja. —- Valódi em­beri nagysággal inkább csak az olvasmányaim, ban találkoztam addig... Míg meg nem ismer­tem Mártát... Tudom, most az jár a fejükben: a férfiak nem az emberi nagyságot szokták feleségül venni... Márta szép is, vonzó ... mondjuk így: szekszepiles ... Megpróbáltuk, hogy ne vegyünk tudomást az... az árnyékok­ról ... Még vastagabb a csend, mint az imént. Azt gondolom: lépése nincs, de túllépett a sor­sán ... Ez a férfi segítette. — , E gyikőnk sem képes fennhangon kife­jezni az érzéseit. Ä megilletődött csend ellenszeréül bekapcsolja a magnót va­laki. Két fiatal pár is van a társaság­ban — táncolni kezdenek. Stefán Gusztáv fel­kéri a háziasszonyt Szemlátomást örül a ba- pális tánclépéseknek. Nem szereti sokáig vi­selni a különleges ember maszkját. Maszk — hogyne. Hiszen ők egyszerűen élnek, köz- napian. A romos, szinte teljesen kipusztult állat- kert csöppet sem volt szívderítő látvány. Csak a vízilovak élték túl a kíméletlen ostromot. Még ebből is tréfás vers született: Az Állatkertben csak vízilovak vannak, ! Nyilvánvalóan ez az oka annak, Hogy az egyik így szólt, a vízből kiszállva: Végre én lettem az állatok királya! Favicc — húzza el a száját manapság az ember az alábbi párbeszéd olvastán: — Akar egy jó órát egészen olcsón? * — De még mennyire! — Gyalogoljon ki Újpestre. Az egy jó órai A vicc ,.mentségére” szolgál: amikor még nem járt a villamos, más mellékzöngéje volt. (Ámbár ki tudja: ma ugyan jár, de a szóban forgó óra — aktuális .. ■) Az élet békésebbé válásának jele: már kilós ruhát is vállalnak a mosodák — közölték az 1945 áprilisában megjelenő lapok. — Engem ez nem érdekel — vont vállai a kisember. — Otthon mosat? 1 — A, fél kiló ruhám van összesen. Az idősebbek bizonyára még jól emlékes­nek rá: 1945-ben úgyszólván alig akadt az egyes városokban olyan ep falrész, amelyet ne borítottak volna, el a legkülönfélébb felhívá­sok. hirdetmények. Érdemes közülük néhányat fölidézni: Maradványaimat olcsón árusítom! — hir­dette egy textilbolt bedeszkázott kirakata. Egv golyólyuggatta cégtáblára krétával irta föl a tulajdonos: Ezen üzlet szemben van! Kétségkívül rugalmasságra vallott az aláb­bi cédula: Kifutófiú fölvétetik. (Lehet lány is.) Egy vízivárosi hirdetmény pedig — az egyik vicclap jóvoltából — szinte szállóigévé lett a háborús kábulat után lassan magához térő országban: Aki kutyát akar nyiralni vagy füroszteni, azt. megnyírom és megfitrösztpm. Végül egy humoros korabeli kommentár ahhoz a napihírhez, amely azt adta tudtul, hogy a kormány 50 ezer pengős kölcsönöket riyósít a nyomorgó művészeknek: — Jó, jó, de kiket tart a kormány művé- zeknek? — Akik vissza tudják fizetni a kölcsönt V. M, Min nevettünk harminc éve?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom