Kelet-Magyarország, 1974. december (34. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-25 / 301. szám

10

fcRT.ET-MAOYARORSZÁG = ŰNNéRT MELT,ÉRTÉT

rafí. (fecemíer §1.

Mi jut az eszébe?

Hallgassanak a tankok

Móricz Zsigmond ajándéka

Néha ijesztően fogalmaz a nyelvész. így van ez a béke esetében is. íme a deffinició: „Államok, népek viszonylatában az az állapot, hogy nincs köztük háború.” Embertelen és ember nélküli a szöveg. Ez a válasz senkinek se jut eszébe/ ha azt kérdezzük: szerinte mi is u béke. Kutatva fiatalok és idősebbek között megkaptuk a válaszokat, melyek megnyugtatnak, de el is gondolkodtatnak.

„Mire gondol, ha ezt hallja: béke” — tettem fel a kérdést a megye különböző helyein, különböző embereknek. Hirtelen, úgy, hogy nem volt lehetőségük készülni a válaszokra. Így a sablon elmaradt, és sokszor ehelyett a pillanat szülte őszinte mondat, vagy éppen tétova szókeresés jelezte azt, keveset foglalkozunk a szó igazi tartalmával, & fogalom mélységével.

Zakor Sándornét és szomszédasszonyát, Lengyel Ferencnél vásárlás közben találtam. Nyírtétiek. Amikor az egyetlen kérdést nekiszegeztem Lengyelnének, akkor így felelt „— Nem érek erre rá, most fonalat válogatok a kézimunkához”. Jó válasz volt, jobbat nem is kaphattam, hiszen amint azt Zokorné, az idősebb tsz-asszony folytatta, „Jó neki, hogy válogathat, bezzeg harminc év előtt nem tettünk mi ilyet”. S máris fűzte a szót, egymás után, saját életéről. Négy gyermeke van, három lány, egy fiú. A lányok közül kettő férjhez ment, ők Pesten élnek, a fiú színháznál dolgozik. Most ajándékot vásárol gyerekeknek. unokáknak. Mert mind együtt lesznek karácsonykor, ott a disznóölésnél is, meg a fánál. Mert Nyírtéten is van bodega, szép fát lehet ott venni, csinálnak is, de olyat...

Rakodómunkás, és negyvenhárom éves Bodnár József. A háború Idején 18 éves legényke volt. Kemény ember, vonásain látszik naofényben, szélben, esőben és fagyban

Hallgassanak a tankok

razon könyvbe került. Barna már otthonról beszél, és el se tudja képzelni, hogy másként is lehet — Nekem a béke természetes dolog. Tudom, hogy sokan tesznek érte. Nekem ií kell csinálni valamit. Ma dolgozom. Ügy hiszem ez se kevés.

A postán találkozom össze Földi Imre alezredessel. A katonák nem szívesen nyilatkoznak. Az ales, amikor meghallja a kérdést, nem vonakodik. Hogy miért? Érzi. hogy

edződött. A kérdésre líraian válaszol. „— Csend, nyugalom, élet". Aztán elhallgat. A szeme valahová messze, visszanéz. Leemeli a teherautó platójáról a kádat, a szerszámot. Csend, nyugalom, élet. ö tudja, miért mondja. Két gyermekét nevelte fel az elmúlt 30 év alatt, lánya, a második gimnazista legfeljebb könyvből olvassa, amit ő átélt. — Beszélek nekik arról, ami volt. Mert nekünk nem olyan természetes, hogy így van. Sok kétség, küzdelem után tartunk itt, hogy erről beszélhetünk. Én már úgysem tudom elfeledni azt,-ami volt. Talán nem is szabad. Vala- kinek mindig emlékeznie kell - a múltra

Valakinek emlékeznie kell. Énnek á mun- k-^ak az igazsága marad bennem. Emlékez-_ ni. de nem a sablonok, nem az értelmező szótár hidegsége szerint. Mert a béke és háború egymásmellettisége adja csak a szavak mély értelmét. A döbbenet akkor csap mellbe, amikor Papp Edithez, a 14 éves lányhoz fordulok. Szemrevaló, szép, szinte plakátra kívánkozóan az. Azaz mégsem. Ahhoz túl tiszta és nyílt. Az embernek az jut az eszébe, hogy őt kellene egy olyan füzet címlapjára fényképezni, amely arról szól, hogy béke. De Edit csak néz tétován, amikor kérdezem. Nem titkolja, a tankönyvek tanulságát kutatja fejében. Aztán kivágja azt, amit gondol: — A béke, azt hiszem, az emberek szabadsága! — Rámnéz, diadalmasan, mégis kicsit félve, hogy jót mondott-e. Biztatom a szememmel, mire csen ben folytatja: —Csak azt tudom a háborúról, amit az iskolában tanultam. Az is sok. De nem is akarok többet tudni. A béke, ha olyan, mint ami ma van, nagyon jó dolog.

Edit egy olyan áruházban dolgozik, ahol sokmilliós árukészlet várja a vevőt. Nem is tudja elképzelni, hogy más is lehetett egy koKóborol az újságíró, miközben vívja fran- dója csatáját, a gondolatokat rendezgeti, elmélkedik. saját élményeit sem kizárva á hallottakból, a látottakból. Belebotlom Barna Sándorba, a huszonhárom éves buji kőművesbe. Hosszúhajú fiú. Kék anorákot visel, s szinte kővé mered, amikor a kérdést nekiszegezem: mi jut eszébe, ha azt hallja béke? És a végén nem fontolgat. Csak mondja, folyik belőle a szó, s hogy őszinte azt abból látni: gondolatai kuszán követik egymást.

— Házakat építek. So6em gondoltam arra. hogy azokat le is lehet rombolni. Mindig azt hiszem, s biztos úgy is van, hogy nem házak, otthonok azok. Voltam én katona. Szentendrén. Letöltöttem az időmet. Ilyenkor. amikor maga kérdez látom csak. milyen jó volt, hogy nem ismertem meg azt hogy mi a háború. Pedig voltam katona. Otthon hallottam háborúról, frontról. Igaza is van, amikor ilyeneket kérdez. Az ember legalább ráiön arra, hogy építeni egyet jelent a békével.

Egyet jelent. Erről szólt, ha nem is pontosan fogalmazva a tanácsi építőipari vállalat rakodója. De ezt jelentette a kézimunkázó nyírtéti asszony először elutasító, majd bőszavú válasza. Editke is így vélekedik, hiszen amikor foteleket cipel, akkor tudja, hogv ezek egy otthonba kerülnek. Talán abba amelyet Sándor épít. Fonódnak a dolgok egymásba akaratlan, nem mesterségesen.

Mert Zakamé Nyírtétről arról beszélt hogy nagyon jól fizettek az almáért, van pénz sertés lesz karácsonyfa, öröm gyereknek és unokának És egy percig sem vetődő* j fel benne, hogy harminc éve másként volt Bodnár már hozzátette kamaszélményeit, a fel nem robbant aknát, a harcot, a sráckori élményt Edit csak azt tudja ami ebből száhhez a dologhoz neki is köze van. — Lehet, hogy nagyon hivatalosan hangzik, de az a véleményem, nekünk katonáknak a békében is van temit'alónk. Van kiképzési terv. Azt teljesíteni kell. A békét védeni is szükséges. Ami nálunk kiképzés, erő, az másoknál a munka, a terv, a feladatok pontos végrehajtása.

Persze ez a béke nem véletlenül lett. Nem szerencse dolga. Gondolkodtam, vajon az újságíró megszólalhat-e, mint hívatlan vendég e körkérdések során. Végül úgy döntöttem, igen. Hogy miért? Talán azért, mert túl sok. Időt töltöttem olyan könyvek előtt, melyek a háborúval foglalkoznak. Talán azért, mert túlságosan sok élmény tolul az ember eszébe a háborúról. S ilyenkor oly nehéz fogalmazni. Ám legyen.

— Mire gondol, ha az\ hallja béke?

— Nos a háborúra. Nem a filmekből látottakra Arra amely ott dőlt el a Donnál, Nyíregyházánál. Budán, a várnál, Berlinnél. Arra, amely milliónyi — 30—40 milliónyi? — halottat követelt. Mert a békét egzakt módon megközelíteni nem lehet, és nem szabad. A béke'a szivekben dől el. Igaz. az értelem diktálja. De csak a szív mondja ki: ne legyen háború. Szörnyű sablon. Ezerszer elmondtuk. Ki érti? Csak az, aki túlélt egy háborút. És milyen a mai élet? Nem túlélni akarjuk. Annál több a követelés. Élni akarunk. Én, te is, 6 is, ml is, ti Is, ők is. És ehhez csupán négy betű szükséges.

Surged Lajos

ü lőször csak a tárgyak gyűltek írásaiból sistergő indulatot, akik jól ismer-*-* körénk ... ték, nem értették, akik nem pmerték, túlérA puha, finom anyagból készült pon- t---kelték. Hányszor hallottam visszaemlékez- gyola, melyet Kisanya minden karácsonykor ni emberekét arról, hogy milyen jót mulatott talált a feldíszített fa alatt; a gyönyörű tak ez Zsigmonddal. A valóságban nem sárközi parasztruha, Lili ajándéka... ivott, nem dohányzott (ez utóbbit csak

Nem tudom, mikor tűnt elő az arc, a munka közben, akkor azonban nagyon so- huncutul mosolygó, amint félrehúzódva spem- kát), soha nem káromkodott. Hogv az Úri

lélte az ajándékozottak örömét, az ő sze- muri írója egyetlen pohár bor mellett „murény, szép ajándékát... latta” át az éjszakákat — ezt el sem hitték

Móricz Lilivel, Móricz Zsigmond legki- volna. — Valójában, másként nem fisvelsebb leányával beszélgetek a régi karácso- bette, nem is írhatta volna meg olyan jól a

nyokról, pontosabban az ünnepekről, meg- különböző jellemeket — ám a közvetlen kör- hitt pillanatok csendjében rejtőző emlékek- nyezefe úgy látta, hogy jókedvű, szeme csil- ről. log, előtte félig töltött pohár... mit is h'het- Apunak különleges érzéke volt az tek volna_ mást, minthogy duhaj ember? - ajándékozáshoz — kezdi az emlékezést. — loir, igazo.n a pezsgőt szerette, de abból Nagyon szeretett másoknak örömet okozni, sem sokait... ^ f

alkalmanként hatalmas méretű csomagokkal — Jellemző szokása, szenvedélye, hobbylepett meg mindannyiunkat, azt a oviban so- ía?

ha nem láttuk, mikor csempészte be a la- , — Mindig éjjel olvasott. Amikor lefe- kásba ezeket a csomagokat. Gondosan Vásá- ^üdt, körbe vette magát könyvekkel, kirakta rolt, soha rém kellett az ajándékait vissza- őket, mint bástyafalakat... vinni, cserélni... A fát mindig közösen dí- — Nagyón szerette a tehetséges embere- szítettük mi, a család, abban nem vett részt. két. Kapott egyszer egy kéziratot. Kockás Amikor elkészültünk, félrevonultunk, ő pe- papírra, kézzel írott, tehetséget sejtető írás d,’Si.V?1^?ásos.kirakorJűvásárt re’ld3zeU a fa von. Válaszolt a feladónak, kérte, keresse vei, csengetett és kiosónt a szobából .. . Még 3 szerkesztőségben, újabb írásokat is felnőtt korunkban i®. egy kisgyermek árhuló kért. És mert hosszú időn át nem ka-pott izgalmával jött velünk viasza a karácsony- feleletet, felkerekedett, személyesen elutazott fához. Sikoltoztunk, tácoltunk, ő csak állt és hozzá. Amint utólag megtudtuk, a igye t ennünket. kézirat tehetséges szerzőjének nem volt anyfogalmaznék Ynkább^neV’zavartlul' nyi pénze* hoßy Elutazzon Pestre, Móricz

ünnepek. Ha gondolatban valami evötörte, Zaiemonhoz. Ezt megírni pedig — szégyellt«, egy regényen vagy bármilyen íráson' tön- — Jól gazdálkodunk-e Móricz Zsägmopd rengett — néhány órára abbahagyta a mun- hagyatékával?

kát de azután ugyanúgy dolgozott karácsony — Köszönöm, hogy megkérdezte. Ebben

száléban*' ^ az évb™ lenne 95 esztendős. A nyáron, szüszajaban a cigaretta, földre hullott hamu es . .... ,

papírhalom körülötte... Az ő igazi ünnepei, letesnaPlaih Leányfalun kis ünnepséget ren- úgy hiszem, azok az órák voltak, amikor be-’ deztek. Sok szép emlékező mondatot hallót- fejezte egy-egv munkáját, ha valamiről úgy tam, mégis, ugyanolyan hiányérzet támadt S;kTÜU‘ jenkor, egyszerű hét- bennem, mint minden alkalommal, ha róla p on is, ünnepelt az egesz csa.ácj. A esik szó. Hogy mi az, amit hiányolok? — belőle lassan oldódó derű mindannyiunkra Az őszinte szavakat arról, személy szerint ki. átsugárzott, úgy éreztük, könnyű lesz élni... m-t köszönhet Móricz Zsigmondnak? Egy — Milyen ember volt Móricz Zsigmond? SZ®P jelzőt, egy igaz mondatot. Akik a csodálatosan szép „olcsó” könyveket vásárolják. vajon tudják-e, ho»v egész életében ai*~ Az ról álmodott, hogyan lehetne megvalósítani, hogy nemes irodalom váltsa fel a ponyvát? Szövetkezetekről, tanult parasztokról álmodott. Vágyaival, küzdelmeivel itt él irta is, közöttünk ... ezért nem érzem mái tónak hozzá, a klasszikusoknak kijáró, ódon tiszteletet csak. Igaz, írói hagyatékát megőrzik a könyvek. Én az ember emlékéért aggódom. Az emberért, aki nem ismerte a rossz- ind 4.1 nipt,;.aki bizalmával megajándékozott minden ismeretlent, aki egy hír hallattára kész voltákármUyén fáradtan vonatra szállni és elutazni az ország másik végére..,

— Emlékszem egy karácsonyra. Már beteg volt, súlyos anyagi gondokkal küszködött Este, a csengőszó után, amikor bementünk a szobába, a fa alatt egy kis zsák földimogyorót találtunk. Nem volt pénze, és mégis, olyan ajándékkal tudott meglepni, melynek mindannyian örülünk, melyből mindannyiunknak jut... '

Móricz Zsigmond arca, amely az időben lassan távolodik — nem mosolyog. Csendesen figyel, félrehajtott fejjel. Bennünket

— Nagymama egyszer azt kérdezte tőle: „Hol szorult benned a vadság?”

Bárányi Ferenc:

Karácsony van

.. Az éff a föbfre há-ábroszt borított és rdjta — mint párolgó étel — itt-ptt tanyák gőzölnek, melyeknek falán a fehér olyan, mint tányér porcelánja. Középen a jéggé dermedt halastó úgy csillámuk, mint kristályüveg-kancsö, a nyurga-gallyak hetykén égnekállnak úgy nyújtózván, mint karcsú villa-ágak. Mint szemtelen legyek, olykor lecsapnak a hó-abroszra surrogón a varjak, de lebben a szél — puha asztalkendő — s riadtan oszlik szét a varjú-felhő.

Karácsony van. Én kissé szívszorongva úgy jövök, mintha el se mentem volna, s falum határa nagy családi asztal: tanyákkal kínál, hús vízzel marasztal, itt vagyok itthon, itt születtem, itt még énrám is vár egy hófehér teríték.

í embereket, örülünk-e ajándékainak?

László Ilona

Nádor Tamás«

Karácsonyi vacsora

A

t én-.legemlékezetesebb jézuskám egy jókora gránát volt. Mennyből érkezett ez is, de csöppet sym mennyei parancsra. 44 karácsony estéjén a képzeletbeli vacsora kellős közepébe pottyant. Akkor már napok óta erősödött a tél eleji ágyúzivatar, de az igazi égzengés, a város ostroma karácsony estéjén kezdődött. Előrehozták hát az éjféli misét az istep létezésében nálunk alighanem még jobban kételkedő ka- tyusázók, mivel feltehetően úgy gondolták, ha már a németek elvették a vacsorát is a gyerekektől, kapnak hát érte büntetésből egy kis égi csillagszórótáncot, g olyan muzsikát hozzá, amit még nem pipálták.

Mondom: képzeletbeli vacsorát kóstolgattunk épp akkor, nővéremmel főztük a fantázia lábaskájában emlékből, vágyakozásból. Nagy menü készült, azt elmondhatom: volt benne zsíros kenyér, volt benne sárga, ropogós, békebeli lángos. Harmadnapja nem ettünk, ízlett hát nagyon ez az ünnepi terülj- asztalkám. még a morzsákat is elképzeltük a falatozás utánra.

Álltunk a konyhában, volt persze, aki üldögélt, nem tudom, mennyien lehettünk talán tízen, talán tizenöten, liehet az is, hogy ötvenen, százan. Egy szélütött aggastyán furcsa, tagolatlan hangokat hallatott, azt hittem, mókás az öreg. azért csahol. Villogtak a szemek, mert sötét volt és bizonyára soványak voltunk, hogy így elfértünk. Anyám úgy élt akkoriban, mint a nagybeteg gyetek, jártányi énje mb Masad*, all« Mk#aett, ült csak a földön és reszketett. Mosdattuk, kézen fogtuk, észre sem vette. Föl- mászam a háztetőre, néztem az égő utcákat, repeszekért kapaszkodtam, mint boldogabb kölykök, ha légyre, másutt persze, más időben. Anyám sosem szólt érte, nem szólt ő akkor semmiért sem. Eljött az apám is egyszer, nagy szürke ember: l, szürke szemű, szürke arcú, szürke ruhájú, még a megtépett, hasadt szájú bakancsa is szürkéivé tapadt a földhöz. Elment aztán az apáin, s láttam, nem szürke inár, de hamuszínű. Csak mi maradtunk és anyám, lélekben alighanem ugyancsak elhamvadva.

Ü

ltünk vagy álltunk a konyhában, s akkor érkezett meg az én szörnyűséges jézuskám. Kiszakadt a szívem, úgy jött, mellbe taszított, ködöt hozott. Mire újból íeltápászkodtunk, „eltelhetett egy perc is Zokogást hallottam először vagy sikoltozást nem tudom már. Csak a bedőlt konyhaajtót láttam, s a folyosó vaskorlátját megtépve, földre taszítva, mintha egy gigászi kéz itt próbálta volna ki mesebeli erejét. Nem mese volt ez persze, csupán csodával határos vé letten: a gránát vízre hajított kavicsként pattogott az emeletek között a földszintig, átszakította a pincefödém tojáshéját és bezuhant egyenest az alattunk kuporgó, robbanáskész német katonai raktárba. A gránát alighanem így gondolkodott: jön még a kutyára dér, hagyjuk ezt a kis arzenált hol- Bmihant hát hét lőszer«« láda k&é

és elfelejtett felrobbanni. Jól tette: mi befej 3ztük a vacsoraálmot, a lőszerraktár pedig — így becézik — két nappal később, mikor mi már motyóinkat szorongatva más utakon jártunk — nos, a muníció a németekkel s az üres házzal egyetemben a hetedik pokolba röppent. Ma is park van a legyalult házhelyen, játszótér, gyep, s fák férfikorban.

Akkor • persze minderről sejtelmünk se

volt. Csak remeg Cink, sírtunk és valaki, talán egy igen-igen öreg asszony, aki a halállal komaságban lévén már meglehetősen ismerte az életet, nos, ez az öregasszony nem sírt és nem sikoltozott, csak csöndben megjegyezte, s némi diadal is volt a hangjában;

— Megkezdődött.

N

em tudom már pontosan, ml történt

később. Mennyezetek szakadtak, üvegfalak röpültek. Fülünkben mégis, mintha harangoztak volna. Kerestem aztán anyámat, de ha csontváz®oványak voltunk is — oly sokan, hogy sehol meg nem találhattam. Sötét folyosókon mentem, barlangszerű szobákon, átléptem testeken: élőkön-e vagy

holtakon, ki tudná ma már azt megmondani. Sötét volt; elsötétítés kint és bent Is, a lélekben. Imákat hallattam csak és k"-e- met, lábamat letépő, lélegzetemet kettéhasítő süvítéseket.

Aztán hirtelen világosság támadt. Egy

szál gyertya égett csupán, s ott volt csudák csudájára anyám, békés Mária-arccal. Ott volt valahonnét a pokol szakadékaiból föltámadt édesanvrm. kezébpri narányí o>-” -aL Semmi ág volt, de zöldecske, tüskés, de fenyőé, azt volt csakugyan. Valami zsoltárt is énekeltünk, nem tudom melyiket, csuoán arra emlékszem: hihetetlen, Istentavadó s mégis rajongó, áhitatos éneket. S falatnyi kenyérhajat is ettünk, ahogy az már a mesék igazságtétele szerint kijár az elesettefeJ4*