Kelet-Magyarország, 1974. október (34. évfolyam, 229-255. szám)

1974-10-20 / 246. szám

Ü74. ofct£6er M. KüLFT-MAGYARORSZAO —1VASÁRNÁPÍ MELLÉK??«? Így tisztul a haza képe Gondolatok Erdész Sándor Nyírség című könyvéről Tájak, emberek ífí&z&tadá h u - Uikettéz val vezeti el az olvasót a ma küszöbéhez. Alapossága, tudományos felkészültsége, a könyv összefoglaló tömörsége elismerést érde­mel. A könyv fejezeteiben tiszteletben tárt­ja a néprajz megszokott időhatárait, bár oly­kor e tisztelet önlegyőző fegyelme kevésnek g- zél fútta, folyó sodorta, madár vitte, ember ruháján szállította a réven át a magot, s így a lónyai erdő és az Erdőhát VALAKI AZT MONDTA EGYSZER: az ország képe mindaddig, amíg a tudomány és a művészetek közösen a képzelet számára is elérhetővé nem teszik a tájak, a városok és azok társadalmának életét, hasonlít a föld feneuezesek kora etótti képénez. Ez a inog állapítás ma, a televízió és turizmus korában is helytálló: a képernyő előtt egy tájat, egy várost meg lehet csodálni, de nem lehet meg­szeretni; az utazgatok többségében pedig — sajnos — a gyorsaság hajszolása, az elámu- lásra éhes beállítódottság és a csak „kikap csolódást” keresés akadályozz^ a látottak él ménnyé válását. Kérdés, hogy a múlandóság hatalmának e különös kiterjeszkedése idején milyen le­het a távolibb országrészek lakójának tuda­tában, képzeletében a Nyírség? Hiányos, vál­tozó. elvont adatszerkezetű? A korábbi — de sok helyen még ma is egyetlen és továbbépítetlen — Nyírség-kép Krúdy és Móricz írásain alapult. Krúdy mű­veiben egy osztály lebukó napja vet fényt rá. Móricz az elnyomatásban görnyedő szegény­parasztság életét mutatta meg. A mai Nyír­ségről sokáig nem volt átélhető kép. A ffejlő- dé é-ől, épüléséről, lakóinak életiről adott szá­mok statisztikák az észnek voltak szánva, annak adtak fogalmi építkezéséhez cölöpöket. Váci Mihály költészetével — és más művé­szeti ágak jeles művelőinek munkája által — tisztul a Nyírség képe, lesz maivá és béleli a maga sajátos, meleg színeivel, „mint a fész­ke*” a haza nagy fogalmát, és segíti elő a tá­voli országrészek fiában is, hogy amikor a hazát, „mint hívő az ostyát” nyelvével ízleli, benne érezze — és kedvesnek érezze — szü­lőföldünk, a Nyírség ízeit is. Erdész Sándor könyvét — tudományos érté­kének elismerése mellett — azért üdvözöljük és vesszük örömmel, mert az olvasóknak — mondhatjuk úgy: az országnak — segít abban, hogy az az elvont földrajzi műszó, hogy Nyír­ség, átélhetővé váljon; segít abban, hogy e táj ne maradjon az itt járt emberek egyéni élmé­nye csuDán, hanem a nép közös élményévé emelkedjen és vele a haza képe gazdagodva kiegészüljön. ERDÉSZ A KÖNYVEBEN általános átte­kintést ad szűkebb hazánk történetéröl. nép- mozgalmáról, anyagi és szellemi kultúrájá­nak legfontosabb ágairól — élő múltjáról. Tu­dománya gazdag eszköztárát értelmesen használva — de e mellett a stílussal, a nyel­vezettel, a fejezetek sajátos lezáratlanságá­M egírtuk már a megnyitás előtt, hogy soha még ilyen bőséges termés nem gyűlt össze Szabolcs-Szatmár megyei Őszi tic a mint erre, a tizenkilencedikre. És ez így is van; harmincnyolc alkotó hetvenkét festménye, grafikája, szobra látható a nyír­egyházi városi művelődési központ kiállító- termében A mennyiségnek örülni kell, de módjával Örülni azért mert a növekedés megyénk kép­zőművészeti jellegű alkotótevékenységének élénkülését, az országszerte meglehetősen el­hanyagolt vizuális kultúra iránti ébredő Igény jelzi. És módjával azért, mert egyálta­lán nem mernénk kijelenteni, hogy a kiállí­tók megnövekedett számával egyenes arány­ban nem csökkent-e a tárlat színvonala az előző néhányhoz képest. A recenzor siet előrebocsátani, hogy kife­jezetten híve a nyílt tárlatoknak, tehát ami­kor nem annak alapján mérlegel a zsűri, hogy ki szövetségi, ki területi szervezeti, ki alaptag és ki nem tagja/semminek: hanem az egyet­len kritérium a teljesítmény, (Ha ez olyan egyszerű lenne, talán nem ig lenne szabad másfajta kiállítást rendezni.) Továbbá Gyúró Imrének, a megyei tanács elnökhelyettesének igazat kell adnunk a katalógus előszavát ol­vasván: „Ez a XIX. őszi tárlat a mi tükörké­pünk. Vállaljuk, mert az alkotók és befoga­dók igaz szándékának kölcsönhatása hozta létre" Igen. Reméljük azonban, hogy vilá­gunk szépülő arcával párhuzamosan szépül a visszatükrözés is. (A fenntartások természetesen nem vonat­koznak az őszi tárlat kiemelkedő valamint a megbízható mesterségbeli tudással létrehozott műveire.) Lakatos József négy festménye szinte fo­kozatokban szemlélteti, hogyan veszi föl, mun­kálja magában élményanyagát a művész. A Szakolyi házak című szürkés fehér tónusú ké­pe tisztán természetelvű. A Kapumotívumo­kon már átfogalmazza, erőteljes formarend- szeréb^ zárja ihletőjét, a népművészetet, két mozaiktervén pedig nyugodt ritmusú abszt- trahálás irányába viszi tovább. Pál Gyula szándékoltan visszafogott szín­világa, szigorúan szerkesztett utcarészletei, csendélete korrektek, biztos kézzel építettek, min* mindig. Berecz András temperáit (a há­rom közül kettőről beszámoltunk a debreceni nyári tárlat alkalmával) könnyed lilán játszó borongás lengi át. Kerülő Ferenc főként a Külváros című olajképével győz meg erős tehetségéről. Horváth János Gordonkázója izonyul.a ma vonz,na val szemben és egy-két fejezet végén egy-egy pillanatra ajtót nyit, pillantást enged a jelen problémáira. Ezt te­szi — ég jól teszi — például az Építkezés fe­jezet végén. Azzal a kifogásolással, hogy „A hagyományos építkezési mód továbbfejleszté­se valahogy elmaradt” — nyitva hagyja a fe­jezetet a továbbgondolni kész elme előtt, hogy az — szinte észrevétlen-akaratlanul — a múltból a jelenbe hatolva összekapcsolja a két idősíkot. Ez is érdeme a könyvnek, de olyan érde­me, ami tovább hizlalja a jelen iriínti kíván­csiságot: hogyan kerülnek át a múltból a ha­gyományok, hogyan hatnak és küzdhetők le a visszahúzó tendenciák, hogyan zajlik le és holt tart az a folyamat, amellyel az értékek — Erdei Ferenc szavaival élve — valahogy olyanformán kerülnek át szocialista életünk­be, mint „ahogy a népdalok elemei a bartóki muzsika alapvető alkotóelemeivé váltak?” E kérdések feltevése és megválaszolása talán kívül esik a néprajz hagyományos és megszo­kott határain. Ez igaz lehet, de e tény nem enyhít az ügyesen felkeltett és jelen felé for­dított érdeklődésen. Az olvasó tudni szeret­né: melyek ma az általános, országos fejlő­dési vonal nyírségi —, egyben-másban bizo­nyára sajátos — jelenségei? ÄT LEHET-E LÉPNI EZT A HATART anélkül, hogy e tudomány megsínylené? Vagy esetleg éppen az átlépés tendenciái biz­tosítják e tudomány folytonosságát? Ezek a kérdések az érdeklődés kérdései és nem szá­monkérések, mert ehhez nincs jogunk, hi­szen Erdész mindenben eleget tesz a tudomá­nyos, a műfaji és a szakági követelményeknek. Hogy mégis leírtuk e kérdéseket? Azon rokon igyekezet ösztönzésének engedtünk, amely­ből a könyv íródott: e tájnak, népének segítsünk teremteni „egyenlő esélyeket a jö­vőbe emelkedő úton: — /a nép kielégülten, gazdagon/ lássa be horizontjait, a terepet,/ meredek pályáit a szabadságnak,/ a jogokat, kötelességeket,/ melyeket vállalva nekivág­hat,/ hogy méltó hatalmát hódítsa meg.” Szabó György markáns, a Hárman inkább érzelmi élményt kínáló kompozíció. A festmények közül megkapó még Ba­logh Géza Tuzséri udvara. Igen rokonszenves Légrádi Erika Kapuja. Míves akvarellel szere­pel Wischán Elek. Mészáros Gyula egy egé­szen különleges megoldású szimbolikus fest­ményt küldött, Daráló a címe. Fehér Attila határozottan komponál, főként az Ütőn című kép lendületes térábrázolása sikerült. Ízlése­sek, hangulatosak Mátrai Irén (a pedagógus­kiállításon Lilian néven szerepelt), Király Zoltán, Sárosi Attila, Soltész Albert, Vinczc Sándor tájai, portréi, figurái. Nincs festménye a kiállításon Huszár 1st vánnak: hiányzik. Különös, hogy a többnyire egyszerűbbe.' művelhető rajz illetve grafika műfajábar mennyire kevés alkotág érkezett be. Egyber érthető is. Minél kevesebb eszközt, hatásele­met alkalmaz a művész, esetleges készületlen- sége, felületessége annál könnyebben tetten érhető. A legkevésbé sem gyanúsítható ilyes­mivel Makrai Zsuzsa hat lapból álló linóle- ummetszet-sorozata, amelyen a Báthoriak sárkányos címereit ábrázolja, szinte egy kö­zépkori heraldikus alázatával. A szentendrei iskolára emlékeztet Dobos Olga vonaltisztelő rajza. Kitűnő portré Szabó Tiboré. Izgatott tájlátásról tanúskodnak Garacsi Borbála toll­vonásai. A szobrászatot hárman képviselik. Első­sorban természetesen Tóth Sándor. Bronzput­tóval díszített vörösmárvány kútterve és ki­lenc ébme, amelyek mind valamilyen megyei kulturális esemény alkalmából készültek, azt bizonyítják, hogy a nemrég Nyíregyházára te­lepült szobrász megtalálta itt alkotóterét. Jó ötlet Sebestyén Sándor márványböl­csőbe faragott figurája. Nagy Mihály két geo­metriai síkokkal határolt kőszobrán fegyel­mezettek a formák. Egészen külön kategóriába tartozik Pus­kás Nándomé. Két faltextíliáján szemnek tet­szőén használja fel a népi díszítőművészet elemeit. Akikről nem történt említés, vélemé­nyünk szerint részben közel állnak az átlagos színvonalhoz, részben műveik még nem értek meg a nyilvános szereplésre. A. Szabó lines rengetegei áz innenső, pontosabban a bal par­ton ngeioKue, lenyéreKbe, rekettyékbe szelí­dültek. A „szeg*’, az éles folyókanyar hol sze­líden, hol szorongatón ölelgette a két falut, Mezőladányt és Újkenézt. Azaz régen nem egészen így nevezték, hisz örladány ég Őrme­ző csupán 76 éve viseli új nevét, g egyedül a kenéziek vigyázzák ma is változatlanul a haj­dani ősmagyar tisztségviselő foglalkozásának emlékét. Gyepühatár volt ez, akik ide tele­pültek, s akiket ideküldtek őrök voltak, fi­gyelték a folyót, az utasokat, a be-bebukkanó besenyőkkel vitézkedtek, és közben marad arra is idejük, hogy cserepet formáljanak, Tu- tajosok, hajósok szállítottak, s adtak cserébe sót, erdei gyümölcsöt, kelmét A két községet .nemcsak ez a múlt fűzi ma össze, a közigazgatás is eggyé lett. Nem okozott ez itt gondot, a két kilométer köztük már amúgy is csak jelkép volt. Az. egyesült Szőke Tisza Termelőszövetkezetet itt is ott is egyformán kínozza vagy áldja meg a névadó, amely ilyenkor ősszel olyan sötétté és hara­gossá válik a hegyi vizektől, ég úgy rohan kis patakok vizétől duzzasztva dühödten mint­ha pont itt a ,.szeg"-nél akarná mutatni: med­re mint izom megfeszül, duzzad és újra szőri egyet a tájon. A kettőezer-ötszáz ember, ki e két falut lakja ma már nem őrök, gyepük vigyázójából, fazeka ..i.ól foidmí velőkből álló közösség. A leor, partszaggató vízhez hasonló, széttördelte őket. Vannak szövetkezeti tagok, kiknek a fe­lesége otthon dolgozik; ipari munkások, a kö­zösben asszonyaik munkálkodnak; vasutasok, akik reggel mennek, este jönnek, s házuk mel­lett csupán kert; sokan messze járnak, Pes­ten túlra, és kéthetente térnek haza; az alkal­mazottak száma is nőtt, de közülük is sok, aki fél lábbal még a mezőgazdasághoz kötődik; ott sorakoznak a nevelők, a tanácsiak, meg- gyükerezedettek, helyüket keresők; van szak­ember, olajátfejtőben, átrakó gépen dolgozó, öntudata már a munkáséhoz hasonló, de kert­jében almafai a magántulajdon édes gyümöl­csét termelik, jó haszonra. Ha mindezt számokra fordítjuk akkor is beszédes ez a rétegződő, formálódó, falusi és mégse falusi társadalom. A mezőgazdaságban 180-an dolgoznak. Az iparban foglalkoztatot­tak 350-en yapnak. Az alkalmazotti létszám 65 fő. S a többiek? Gyerekek, háziasszonyok, szűk értelmiségi réteg, nyugdíjas, járadékos. így jön össze a két és fél ezer. De a számok mást is elmesélnek: a két falu nem öregedik. 350-en vannak, akik még nem érték el a 14. évüket. A 14 és 30 közöttiek száma ugyaneny- nyi. A maradék harmadból 150 a 70 éven fe­lüli, a többi a jó munkabíró, és idősödőén is egészséges, friss ember. De folytassuk Ladány ég Kenéz izgalmas belső szerkezetének további vizsgálatát. Talá­lunk itt 36 fős kommunista magot, akik mellé sorakoznak a záhonyi, tuzséri, fényeslitkei üzemek párttagjai. Kialakult az öntudatos, a közöst szerető, azt nehézségeivel is vállaló gazdák tábora, a felemásan tevők-gondolko- dók, akiket bűvöl a jólét szerzésének sokszor önző ösztöne, vannak, akik pünkösdisták, szombatisták, jehovisták, zárt közösségben saját prédikátort tartva különállók, úttörőn és KISZ-en nevelkedett fiatalok, akik néha ér­tetlenül állnak saját otthonuk újat és régit keverő világában. Hallgatom Czap Kálmán tanácselnököt, aki az életet itt leélt ember szeretetével, tisz- eletével, hivatala súlyát álmában is vállán írezve viseli tisztét. Szinte merénynek érzem, mikor nekiszegezem a kérdést: vajon mit lehet tenni, hogy e sokféleség közepette olyan ’aluközösségek alakuljanak ki. amelyek tisz­tult fejekkel, egymáshoz mind jobban közelí­tő tudással, megszerzett javaikkal okosan gazdálkodni tudón, a mostaninál értelmesebb életet élnek. Aztán kiderül, az elnök meg se lepődik, meg se döbben, meg se sértődik. Gondolkodom, vajon ha öt vagy tíz évvel ez­előtt mindezt nekiszegeztem volna egy közsé­gi vezetőnek vajon hogyan reagál. Talán se­hogy. Kevés jog, kevés pénz, mérsékelt lehe­tőség — ez lehetett volna a válasz summája. Most azonban építkezni kezd a gondolatok­kal, logikusan, mérsékelten, a mánál kezdve, de messze nézve, hiszen tudja jól, egy közös­ség művelődésének, túdatalakulásának folya­mata még utódjára is hárít kötelmet éppen eleget. Újkenézen megnyílt az Idén az óvoda, 50 gyermeknek. Ladánvban egy csoportnak van helye. A tanácsháza mellett a mai általános iskolások régi házat bontanak, itt épül meg jövőre az itteni óvoda. Mert lent kell kezde­ni. az alapoknál, a kicsiknél. Van szakképzett óvónő, hét asszonynak jutott munkahely, s míg nevelnek, ők is nevelődnek. Lakatos Má­ria, a két falu iskoláinak igazgatónője kutat egy orosz szakos után, mert ha az is lesz: tel­jes a szakos ellátottság, s még több lehetősé? nyűik hogy ledolgozzák a hátrányt az itteni srácok. A felnőttekkel sokkal nehezebb. Marad junk a realitásnál. Vajon az este hazajövő le­ül tanulni, hogy pótolja a hiányt? Az asszony aki még elmegy egy szakkörbe varrogatnl, ta­lán arra is vállalkozna, hogy a napi meze munka, gyermeknevelés, jószágnevelés után öltögetés helyett tanuljon? A molekulákra bomlott falusi társadalom sok apró alkotójá­nak megközelítése a szellem eszközeivel igen nehéz. Talán a legjobb áttétel a fiatalság. Az iskolás, aki új tudást visz haza, és elmondja. A zektások gyermeke, aki az Iskolatévét nézi, 9 lassan otthon is kiköveteli, el-eltéved a klu­bokba, s „modernizálja” a megkövesedett szo­kásokat. A munkásfiatal, a tsz-tag. aki a klu­bokba tömörül, és már önmagában is formól- gatja a magasabb igény szintjeit. Szuhai Sán- dorné és Lukáts István, a két művelődési háa vezetője — mindketten pedagógusok —, eze­ken a területeken kezdeményezők. Es hallgatom a hangosan gondolkodókat akik csak ritkán ejtik ki a pénz szót. Pedig kevés van belőie. A két kultúrházra a községi tanács övi 21 ezret tud csak adni. Az iskolák elvisznek egymilliót — nem hiába, de ez mi­nimum. A tsz kulturális alapjából jut ugyan kirándulásra, de bizony a szociális eegítségis az élet kényszeríti az átcsoportosítást. A köz­művelődési alapból részesedni? Nos, ez a jö­vő kérdése még. Mi marad akkor? — Tudja — mondja Czap Kálmán —ilye­nekre gondoltunk, amikor a pártszervezetben, a községi emberekkel beszélgettünk. Első dol­gunk, hogy koncentráljuk a szellemi erőt. Mert az orvos a rendeléskor nemcsak gyógy­szert írhat, de rendelhet okosabb életmódot jó tanáccsal nevelhet. A pedagógus nem csuk az iskolában kell, hogy kötelességét végezze. Élete, o súrlódásai kiküszöbölése, magatartás sa nem köznevelés vajon? Aztán ott a napi ezer tévénéző. Magára hagyva. El tudná kép­zelni. hogy a községbe a rádió és televízió legalább egy fél-, de alkudjunk meg, egy ne­gyedévre előre küldene egy várható műsor­tervet, főleg a fontosabb műsorokról. Képzel­je el, hogy akkor a könyvtáros, a klubvezető^ az iskplaj. nevelő, esetleg a más munkahelyes dolgozó szellemi emberek időben, előre őrien- tálhatnák az esténként otthon ülőket Felké­szítés. Ez a lényeg. A puszta nézés, befogadsz szerintem kevés. De így? Sajnos a nézőink magukra hagyatottak, s vagy elszunyókálnak^ vagy kioltják a készülékeket. Pedig itt félel­metesen nagy lehetőségek rejlenek. Es folytatja a mondandóját. Tiltakozik as ellen, hogy most zúdítsák nyakon a községe'* lakóit tömény művelődéssel Idézi a pártha­tározatot, amely először az egységes szemlé­letet ßürgeti. — Amit lehet, azt megtesszük annak érdekében, hogy a közművelődést tár­sadalmi megbecsülés övezze, munkásait • megfelelő köztisztelet Vegye körül. De véle­ményem szerint az egész munkára recept,e* várni egy-egy községben dőreség. Rajtunk múlik minden. Rajtuk, -ez így igaz. Be bármennyin* szemérmesen kerülték is a'témát ebben a köz­ségben, a pénzre mégis visszatérnék. Ponto­san azért mert a vissza-visszatérő motívuoa a közrég struktúrájának törvényszerű változá­sa, ami nemcsak a lakosság anyagi helyzeté­nek motiválódását jelenti, hanem mást is. Azt, hogy százak, akik másutt termelnek, má­sutt hagyják nyereségük adóját. Budapesttől Záhonyig. De még az ÁFÉSZ jg más faluban adózik, s marad egyedül a tsz, a lakosság, mint pénzt a tanácsi kasszába pötyögtető. Da az igényt mindenki érthetően itt jelenti bet Az óvodától a klubig, a könyvtártól az egész­ségügyig mindenki itt ügyfél. — Záhonyban dolgozom, ott végeztünk társadalmi munkát. Gondolja, marad erőm itthonra is? — Kéthetente jövök haza. Örülök, hogp pihenek. Még jó, hogy a gyerek az óvodába bejutott. — Ami Időt itthon szeretnék eltölteni munka után, úgy képzelem, hogy az nemcsak munkával, hanem szórakozással is kitelik. De hol? Egy-egy előadás, néha fáraszt. — Nézze, be-benézek a kocsmába. TuéN- nék jobbat, de ez a legegyszerűbb. Ez i§ kell néha. Tudja a hazajárók között van aki it* kezdi az érkezést, mégpedig alaposan. Ezen változtatni? Nehéz lesz. Az elnöknek igaza volt. Nekik kell fM«» oldani. Nézem a kabar szemeket őrző ma* pillantásokat, az őrök, a gyepüvédők utódai­nak szemét, melyekben annyi kérdés, és egy­ben annyi válasz rejlik. Bonyolult a ma M<^ zőladányban és Újkenézen egyaránt. Jó vál­tozások keverednek zavart okozó életforma é* ritmusváltásokkal, eszmék harca bujkál a csa­ládi házak kerítésén át meg át, forradalmit én világrégit ksverőn, tévéképernyőjének kék­jéről hangzik időnként a nehezen érthető szád és bömböl, a beat az Iskolások zsebrádióján. Ezernyi szállal kapcsolódnak környékhez, or­szághoz, de kezüket oly sokszor köti meg aa almafa ágán rejlő lehetőség, egy boltban vá­sárolnak mindent, bútoraikat a városból hoz* zák.dc döngölt földű nyári konyhában páro­lódnak esténként még sokfelé, kímélve a meg­szerzettet Lassan rajzolódik ki a kép. Az elnök sza­vaiból, a ladányi és kenéz; utcán járókelők mondataiból. Jobbra vágynak, s valami már kimozdította a falvakat a tehetetlenség stati­kus állapotából. Ma tenni kell — tudják, még­pedig úgy, hogy miközben nem fordul el a figyelő szem az öregről, sem, a felnövő már a tettek eredményének birtokosa legyen. A kép amit búcsúzáskor a szememben elhozok ma­gammal, az a romos ház, melynek vályogja- lát az iskolások bontják, hogy helye legyen aa óvodások házának. Lehet, hogy jelkép ez? (gén, egy nemzedék a másiknak készíti a ta­lajt, alapoz, hogy arra épüljön az új. S ez a rétegző munka ma Mezőladány és Újkenéa minden felelős emberének gondja Marad a táj, a „szeg”, a kanyargó folyó, a ligetes vi­dék. de közte és benne, mellette és vele ott nő fortyogva a változás üstjében egy majd 10—20 év múlva merőben más világ erenyi molekulája. Bürget la]*« A tizenkilencedik Őszi tárlat »

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom