Kelet-Magyarország, 1974. szeptember (34. évfolyam, 204-227. szám)

1974-09-22 / 222. szám

ItfTf. szeplemEér f£ IWCET-MÄGYÄftöRSZAö -fASARNAPÍ ÍÍELCfflSKW Ki volt Emil? 4 944. november 4-én a soproni 48-as laktanya udvarán kivégző osztag sor- tüze Oltotta ki a Magyarország felszabadítá­sáért vívott küzdelem egyik előharcosának, a neves magyar internacionalistának, Pataki Ferenc szovjet partizánparancsnoknak az életét. A kivégzést megelőző órákban Pataki bú­csúlevelet írt barátjának, Baja Benedek fes­tőművésznek, aki 1943—1944-ben segítője, s minden valószínűség szerint harcostársa volt. A sorokból nyugalom, mások féltő óvása árad. Köszönet szava szól mindazokhoz, akik áldozatkészen segítették íjnunkáját, akiket sze­retett. Ezek között, a címzetten kívül, egyet­len személy volt, akit Pataki név szerint ki­emelt: „Ugyancsak Emillel közöld, milyen Bors lett osztályrészemül...” — írta. Máig sem sikerült tisztázni: ki Emil? Mi a családneve? Milyen baráti, esetleg elvtársi szálak fűzték Pataki Ferenchez. Azt reméljük, hogy a megoldásban segít­ségünkre lehet egy képeslevelező-lap, amelyet Pataki Ferenc Moszkvában élő családja őr­zött. A lapon levő postabélyegzőn Nyíregyhá­za, s az 1934 áprilisi dátum olvasható. A lap képes oldala a nyíregyházi Sóstógyógyfürdő szállodáját ábrázolja. Az üdvözlő sorok aláírója Emil, címzettje Pataki Ferenc. A Kedves Feri megszólításból, a sorok hangvételéből és tartalmából kide­rül, hogy Pataki és Emil régi, közeli barátok. Az is nyilvánvaló, hogy meg-megszakadó, de hosszabb ideje tartó levélváltás volt közöt­tük. Kölcsönösen jól tájékozottak voltak egy­más családjáról. Emii növekvő fiairól tudósí­tott, fényképet ígért róluk. A nagyobbik fia „bélyeget reklamált”. Ennyi derül ki e 40 éve kelt rövid üdvözletből, amelyet feltehetően további levélváltás követett. Emil kilétét segíthet megfejteni, ha uta­lunk azokra a metszőpontokra, ahol életútja találkozott Patakiéval. Az 1892-ben született Pataki Ferenc a te­mesvári árvaházban nevelkedett. E városban járt iskolába, s itt végezte el 1911-ben a taní­tóképzőt, Baja Benedekkel és feltehetően Emillel együtt. A lugosi 8. honvéd gyalogez­redbe hívták be 1913-ban. Elvégezte az egy­éves önkéntes iskolát. 1914-ben ezzel az ez­reddel került az orosz frontra, s esett Prze- myslinél fogságba. A Krasznojárszk melletti hadifogolytábor lakója volt. Itt lépett be a Vörösgárdába, lett a városi külföldi interna­cionalisták szervezetének vezetője, a Fáklya, majd az Előre c. jap szerkesztője. "P mii katonasorsa azonos lehetett Pata­■*-' kiéval. Valószínűleg a fogságban is együtt voltak és talán a Vörösgárdában is. 1918 nyarától váltak el útjaik. Patakit az ide­iglenesen hatalomra került ellenforradalmi re­zsim börtönbe vetette. 1919 végén szabadult. 1920 januárjában a cseremhovói bányász par­tizánok vezérkari főnöke, akik parancsnoksá­ga alatt fogták el Kolcsak admirálist, vala­mint a „kíséretében utazó”, Szovjet-Oroszor- szág elrabolt aranytartalékát szállító arany­vonatot. Emil, ha fogságban volt, 1921-ben kerül­hetett haza, s valószínűleg Nyíregyházán te­lepedett le (esetleg már a háború előtt), és valószínűleg tanítóként dolgozott. Pataki a 20-as évek elején Dzerzsinszkij egyik közeli munkatársa volt, majd a szovjet gazdasági, párt- és kulturális élet különböző vezető posztjain dolgozott. Közben állandóan készült a majdani hazatérésre. Levelezett ott­honi rokonaival, barátaival, akik a magyar nyelvű olvasnivalóinak beszerzésében is se­gítettek. 1924-ben, a már ötvenéves Pataki ismét fegyvert fogott a Szovjetunió védelmére. Par­tizán- és felderítő kiképzést kapott. 1943. au­gusztus 18-án, nyolctagú partizáncsoport élén ejtőernyővel ereszkedett le a Kárpátalján. Gyorsan növekvő egysége közel fél évig ered­ményesen tevékenykedett a német és a ma­gyar fasiszta seregek hátában. 1944 tavaszán először a kárpátaljai, majd a Budapesten mű­ködő felderítő csoport is lebukott. Sokan vesz­tették életüket, még többen szenvedtek kín­zást és fogságot. Patakit végighurcolták a bu­dapesti, máramarossZigeti, beregszászi, mun­kácsi börtönökön. Egyes állítások és feltevé­sek szerint a kárpátaljai zárkákból levelet csempészett ki egy közelben lakó barátjának. Talán Emilnek? P ataki kivégzésének hírét Emil 1945­1 ben kaphatta meg Benkétől (Baja Be­nedektől). Emil ha él, 82 éves lehet. Bizonyára él­nek a fiai, a család ismerősei. A fentiek alap­ján reméljük ráismernek Emilre és segítenek felfedni kilétét. Ebben kérjük a kedves olvasók segítségét. Mile György, az MSZMP KB Párttörténeti Intézetének tudományos főmunkatársa A kitüntetett elégedetlen tt gy hiszem, az az egy év döntötte el, v hogy népművelő leszek, amit a bor- sodnádasdi lemezgyárban töltöttem el — ku­tat emlékei között Pálmai Ferenc, a mándoki művelődési ház igazgatója. — 1934-ben, az ál­lástalan diplomások virágkorának idején vé­geztem az egri tanítóképzőben, meg sem for­dult a fejemben, hogy katedrát kaphatok. Apám, aki horganyzó előmunkás volt, bevitt a gyárba. Nála rosszabb protektort nem is kaphattam volna. A Tanácsköztársaság alatt ugyanis őt választották meg a gyár munkás­igazgatójává, emiatt évekig udvart söpörtet- tek vele. Gondolhatni, hogy a szégyenfoltból ne­kem is jutott. „Veszélyes, félművelt elem” — így jellemzett a gyárigazgató, amikor egy ál­láspályázatomhoz véleményt kértek tőle. Vé­letlenek összjátékának köszönhető, hogy Pál­mai Ferencet mégis kinevezték segédtanítónak, előbb Szabolcsvisre, majd Mándokra, ahol az­tán végképp meghonosodott. — Százhúsz gyereket tanítottam az első években, négy összevont osztályban. A három esztendei próbaidő után egyetlen szavazaton múlott, hogy véglegesítettek mint kántortaní­tót. „Nem illeszkedik a községi intelligenciá­hoz” — ez volt a fő vád ellenem. Hát persze. Nem jártam kaszinóba, nem udvaroltam kö­rül a gazdag eladó lányokat. Ha lecsöngették az órákat, azon zsibongó fejjel, családlátoga­tásra indultam. Igyekeztem meggyőzni a jófe­jű szegény gyerekek szüleit, hogy legalább annyira mentesítsék az apróságokat az otthoni munka alól, amennyi elég a hat osztály el­végzéséhez. Nem állítom, hogy nagy sikerem volt. Esténként viszont annál nagyobb örö­mem telt a műkedvelő színjátszók próbái­ban. a dalárdisták lelkesedésében. A tanító népművelő hajlama természete­sen a felszabadulás után kapott igazi értel­met, amikor a Forgách-kastély a művelődés háza lett, s az iskolák államosítása után ő ma­ga is megszabadulhatott a kántorkodás nyű­gétől. — Sohasem felejtem el azoknak az évek­nek a hitét, a feladat nagyságával egyenes arányban növekvő önbizalmat. Szinte mind­egy volt mit csináltunk. A földtulajdon új formáiról vagy a belterjes állattartásról szóló előadások épp olyan szomjas érdeklődést vál­tottak ki, mint amilyen szívből jövő nevetés- vágy serkentette a közönséget, a Piros bu- gyelláris, vagy A falu rossza előadásaira. Derűje csökken, ahogy a jelen felé hala dunk, pedig hát augusztus 20-án vette át a kulturális minisztertől a Kiváló népművelő kitüntetést, a megyéből csak másodmagával, azt yárná az ember, hogy elégedettsége most tetőzött. — Huszonkilenc évi tanítás után 1963 ban lettem hivatásas népművelő, amikor ez a művelődési ház elkészült, öt cég építette öt esztendeig, s ha az utolsó fordulóban nem száll ke másfél millióval a megyei moziüzemi vál­Tájak, emberek d zOfnots-ze# N ógatja a gazda két kis tehénkéjét a szekér előtt. A jószágnak viszi haza a zöldet a Szamos partjáról, az ártérről. A csont­tá keményedett szatmári földön csak a kere­kek döccenése, száz méterrel odébb, a part aljában csillámló Szamos-víz lassú csobogása jelzi a szeptemberi, déli napsütésben, hogy megy az élet a maga útján, lassan tovább. A határban is nyugalom van. A tarlót galamb­csapat szállta meg, odébb egy dömperforma jármű vesztegel, félig az árokba borulva (az is í(gy néz ki, mintha a tájhoz tartozna), még távolabb csak az apró füstpamacsokról látni, dongó zümmügésszerűen hallani, hogy szán­tanak a traktorok. lalat, nem tudom, mikorra lett volna berende­zésünk. Na, mindegy. Mire elkészült, feledtük a hosszas huzavonát. Hihetetlen pezsgéssel in­dult a ház élete. Tizenhárom szakkör és mű­vészeti csoport működött... Mi maradt eb­ből egy évtized után? A mozi, az maradt. Különös, hogy a tévé, amelynek némi joggal és különös előszeretet­tel írják a rovására a művelődési házak pan­gását, Mándokon épp a mozinak nem ártott, már a visszaesés országos és megyei mértéké­hez képest. Hetvenötezren néznek filmet évente, 123 jut egy előadásra (hetenként négyszer vetítenek). Igaz, a moziüzemi válla­lat figyel is a nagyközségre. Kitűnő a beren­dezés, alig van hónap, hogy ne nézne be a karbantartó ellenőr, most az új idény előtt át­lakkozták a székeket. — Hanem a színházat ne kérdezze, mert nincs. Itt, ahol valamikor havonta két előadás is kifizetődő volt, tavaly az egész évre terve­zett hat Déryné-benjutató 13 ezer forint ráfi­zetéssel végződött. Azért csak ennyivel, mert például a Csárdáskirályfi című zenés limoná­dén bejött 8000 forint, ez ellensúlyozta vala­melyest, hogy mondjuk, a Rab Ráby elvitt 2 és fél ezret. A Déryné Színház előadásai mi­nimum 3600 forintba kerülnek. Telt ház ese­tén 6000 bruttó bevétel. De mikor van telt ház? Tehát színházi előadás nélkül maradt Mándok, az anyagi kockázatot senki sem me­ri vállalni. Csodálható az igazgató, hogy ő ed­dig vállalta a maga kockázatát. A művelődé­si ház költségvetése 197 ezer 900 forint. Eb­bői 60 ezer az állami támogatás. Egyéb sem­mi. A többit tessék kigazdálkodni. Tsz, láda­gyár, vegyes ktsz, ÁFÉSZ: egy fillért sem ad­nak. Még bálokkal sem lehet helyére billente­ni a mérleget, mert a művelődési házban nincs táncterem. Maradnak az ŐRI haknimű­sorai, ijesztő felléptidíjakkal. — Vegyük a jónevű népitánccsoport ese­tét. A testnevelő tanárnőt, aki vezette, áthe­lyezték: senki sem akadt helyette, Röpülj pá­va-kör egy időben három is működött. A Kossuth Tsz a magáét valamiképp dotálta próbánként és előadásonként. Az Uj Életben ez nem volt szokás, és hogy a két tsz egyesült, az Uj Élet módszerét vezették be. De a páva nem repült tovább. Támogatás hiányában oszlott fel a cigányegyüttes is. Kétszáz forint tiszteletdíjat tudunk fizetni egy szakkörveze­tőnek? Lehet-e csodálni, hogy nincs vállal­kozó kedv, különösen ilyen pedagógushiány esetén, 30—32 órában tanít majd mindegyik... Pálmai Ferenc egyetlen alkalmazottja a háznak, viszont módszertani felügyelete alá tartozik még Benk, Tiszamogyorós, Eperjeske. Kérdés, hogy ha jövőre nyugdíjba megy, meg­pályázza-e valaki az állását, ha megtudja, mennyire magára hagyatva kénytelen dolgoz­ni Mándokon a kultúra munkása. A. Szabó János Nem kell nagy találékonyság, hogy Sza­mosszeg nevének az eredetét megfejtsük. A -szeg azt jelzi, hogy a folyó kanyarulatában, szegletében volt a falu ősidők óta. Meghúzó­dott a kanyargó Szamos Ölelésében, amely hol halálosan szorító volt, hol éltető eleme mindenkinek. A panyolai révtől jövet hajdanában csak a templomtorony kandikált ki a fák zöldje közül. Most már fényesebben világlik a víz­mű hidroglóbuszának ezüstgömbje a falu kö­zepén, s oldalt, a tsz-majornál. Keveredik az új a régivel, miközben az itt élők is részesei a nagy átalakulás meg nem magyarázható, csodásnak sem mondható, mégis talán min­dennél érdekesebb, megfejthetetlenebb válto­zásának. Mert mi a magyarázata annak, hogy az öregasszonyok most is csak fekete ruhában, fejkendőben járják az utcát, miközben az is­kolás gyerek az égen ezüstösen szárnyaló re­pülőgépet bámulva azt tervezi, hogy egyszer ő is a levegő ura lesz. Aztán az utast, az ide­gent becsapja a valóság földhöz kötött min- densége. Hiszen Szálkáról, vagy Naményból jövet Nagydobosnál tábla mutatja az utat Fe­hérgyarmat felírással. Aztán a rossz maka- dárnmá silányuló úton a soha nem épülő Sza- mos-híd helyén, a révnél jön rá az idetévedt idegen, hogy nincs tovább út, fordulhat vissza. Jó három kilométeren kanyarogva, a min­dent megülő agyagos port felverve jön rá, hogy mily hosszú a falu, mennyi ház épült és épül. Hogy miből? Telik rá az embe­reknek. Kincset ér az alma, s nem valamire való gazda az, akinek az istállójában nem bőg két-három szarvasmarha. Ezért lehetett, hogy az 1970-es árvízkor 116 házat építettek föl, 140-et újítottak fel, s az építési kedv most sem hagyott alább, a régi, pitvaros, tornácos házak falát egykönnyen szétverik, hogy he­lyette sátortetős kockaházak sorát húzzák fel. A múlt évben 33-at, az idén pc-dig már 34-en kértek építési engedélyi építéséhez, de az elhúzódó építkezés Inkább egy rosszul sikerült kortes-fogás (hogy elhall­gattassák a zúgolódókat), mintsem a biztos üzletpolitika megvalósítása Bodá Lajosné a legszélső házban lakik a háromszor is kanyarodó Laczfinádor utcában. Egy kezében egy kanna víz, másik karján a másfélévesforma kisfia, Lacika. — Milyen itt a faluvégen lakni? — Megszoktam, szeretem. — Férje? — A vízügynél sofőr. De most egy hónap­ja messze van, valahol Szolnoknál dolgoznak. — Akkor magára maradt a munka ide­haza? — Három gyerek. Ott a kert, a jószág. Két bika, meg egy tehén. Nekik új a házuk. De a ma már szokat­lan nevű utcában több a régi, hajdan muta­tósnak látszó ház. Nem véletlen, hiszen ebben az utcában, az elején a módosabb gazdák laktak. Templomvégnek hívták, bár a temp­lom nem erre van, de utal a név az ősi falura, amelynek erre volt a magja. A nevek egyéb­ként egy külön tanulmányt érdemelnek. Az emberek nem azt kérdezik valakitől, hogy a történelmi nagyokról — főleg a Rákóczi-kor- ról — elnevezett utcák melyikében lakik, ha­nem Bigecs, Mákhely, Oszuszka, Torony vég elenevezések szerepelnek. A gyakori család­neveket is könnyű felsorolni. Van például sok Puskás, Filep, Gergely, Bodó, Parragh, Diener A hagyomány azt tartja, hogy közülük néhár család Erdélyből települt be. S mivel ilyf kevés a név, ezért százon felül van a ragac ványnevek száma, hogy a sok egynevű közöt eligazodjanak a helybeliek. (S adnak munkát i helytörténeti szakkörnek a nevek kialakulásá­nak feldolgozására.) Oklevélen már 1358-ban említik a közsé­get Zumuseg néven. Mátyás korában már- már mezőváros, forgalmas révvel, aztán né­hány évtized múlva a szegény jobbágyfalvak sorában találjuk. — Biztosan elpusztította volna a víz — vélekedik a múlt kutatója, Felföldi Ferenc ta­nár, aki szakdolgozatában örökítette megSza- mosszeg történetét A táj, a környezet magyarázza a mai dol­gokat is. Az itt élők fő jövedelme a tavaszo­kon kiöntő víz melletti réteken, legelőkön ré­gen is az állattartás volt. Ma a rideg tartás helyett az istállókba szorultak a szarvasmar­hák, ezren felül a számuk a háztáji gazdasá­gokban. A csarnokba naponta 1600 liter tejet adnak le, az állatforgalmi tizesével veszi át a hízott bikákat. A tsz-nek szakosított szarvas­marha-telepe van. A szatmári szilva híre Is régen túljutott a környéken. Aztán az ártéri szilvásokat felvál­totta a nemesebb gyümölcs, az alma. Piroslik a kertekben, s látni nagy táblában a terme­lőszövetkezet földjén. A Kraszna mellett száz hektár törpe almást telepítenek egy tagban. A víz most is beleszól az életbe. Az idén a belvíz, a kisebb árhullám, amely elöntötte a hullámteret, és a jégverés tette próbára a tsz-t. Az ötmillión felüli tartalék is rámegy, hogy tartani tudják úgy-ahogy a már tavaly is megszokott, magas jövedelmi szintet. — A biztosító mit fizet ki? — kérdezik. Szoroz, oszt, de sok nem jön ki. — Nehéz évünk lesz az idén, sokat elvitt a víz — mondja egy másik tsz-tag is. Nehéz év ide, nehéz év oda, a község gyarapodása az utóbbi években felgyorsult. Uj művelődési ház épült, a posta is új otthont kapott, az óvodások 75-en férnek el az új épü­letben, az ivóvízhálózat, kiépítése mindenki­nek az örömére szolgál, a gyerekeknek a ré­gi, tornyos iskola mellett újabb négy tante­rem ad jó környezetet. A tervek pedig ugyan­csak biztatóak. Várják, hogy jövőre a társ­községgel, Szamoskérrel megépüljön hét mil­lióért az új út, új iskol” is kell, h"'v ? ' '.éri­eknek szintén megleg: a szaki- -ta­tás. Talán csak a ken len jja sorban. Bár hozzákf Mióta rendszeres buszjárat KŐti össze a falut a 15 kilométerre levő Mátészalkával, két részre oszlott a lakosság. Az egyik fele marad helyben, megtalálja a munkát, a jó keresetet, míg a másik fele már csak esténként, hétvé­geken van itthon, a város vonzása magához szippantotta őket. — Szálkával együtt nőnek fel a fiatalok: — mondja erről Bodó Barna, a tsz bércsoport vezetője. Bár a tanulási kedvről karábban is lehe­tett beszélni gzamosszegen. A több gyermekes, középparaszt családoknál kialakult egy olyan szokás, hogy csak a legidősebb fiú marad; ott­hon, ő örökölte a földet, a vagyont, a kisebbe­ket pedig taníttatták, nekik ez volt a jussuk, így kerültek el a szakemberek szerte az or­szágba, még Dunántúlra, Vas megyébe is ju­tott belőlük. A körülmények viszont úgy hozták, hogy az ingázók népes seregét. ■— azokét, akik a megyén túlra járnak dolgozni — nem nagyon gyarapítják a szamosszegiek. Talán a közle­kedés volt rosszabb régebben, talán a helyi le­hetőségek kecsegtettek nagyobb keresettel, ezért maradtak. A népesség viszont, akár­mennyire nincs gond a népszaporulattal se nem nő, se nem csökken. Az 1920-as népszám­lálás 2649 lakost talált itt, most 2794 lakost tartanak számon. Közben volt egy kis növe­kedés, még a háromezret is meghaladták, majd a sok elköltöző, Szálkára, Nyíregyházá­ra kerülő fiatal újra leapasztotta ezt a számot. A kispadok most is megvannak a házak előtt. De most nem csak vasárnap, hétköznap délelőtt is látni a pádon üldögélőt az idősebb emberek közül. Jól megérdemelt pihenésüket^ nem irigylj senki. Az iskolás gyerekek hátu­kon, vagy kezükben a táskával illedelmesen köszönnek az öregeknek, egy jó szó, kedves mondat kijár az arra haladóktól is. A Rákóczi utcán, a fodrász üzletből hir­telen egy kétéves forma kislány kiszalad a' utcára. — Ne gyere ki Évike, eltapos valami kiabálják át a túloldalról, az udvarról vigyázó kezek meg nem fogják és vissza : vezetik a kicsit. Délben a református templom tomyá megkondul a harang. Az emberek megái) egy pillanatra. — Halottnak húzzák — mondják. 1 ják, hogy ki volt a nagy beteg, ki fog g szólni. Az udvarokon, a hagyományos hát ma­tagozódás szerint zajlik az élet. Elől a virá gos kert, utána a gazdasági udvar, hátul veteményes, a gyümölcsös. Az őszirózsák lil tói a fehérig minden színben pompázna hogy bizonyítsák: Szamosszegen ugyanúj szép az élet, a természet, mint másutt. Lányi Botont mm IDI Dl IS! Eli

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom