Kelet-Magyarország, 1974. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-16 / 191. szám

Rgraf-MÄGYARORSZÄO

fttí. äS^ffsrfus ÍR.

#4MMr

Bírálni jog és kötelesség

Felnő egy munkásgeneráció

»Csábított

a vasas szakma“

Színhely: Nyírbátor, Csepel Motorkerékpárgyár

MA MAR NEM RITKA az

olyan vállalat, intézmény, ahol kiegyensúlyozott, demokratikus a munkahelyi légkör. Egyes helyeken a vezetés céltudatosan teremtette meg és tartja fent a szabad véleménynyilvánítás feltételeit, igényli és hasznosítja a dolgozók észrevételeit, bírálatát. Ez így is van rendjén. Az ilyen munkahelyi légkör híven tükrözi, hogy ezeken a helyeken nemcsak szólam a tulajdonosi jogból fakadó felelősség, hanem a mindennapok eleven valósága.

A szabad véleménynyilvánítás és bírálat légköre szocialista társadalmi viszonyainkból fakad, szocialista demokráciánk kifejeződése. Mégsem számíthatunk arra, hogy ez a légkör bárhol is önmagától, automatikusan alakul ki. A példák sorát lehetne felsorakoztatni annak bizonyítására, hogy a munkahelyi pártszervezetek milyen erőfeszítéseket tesznek a szükséges feltételek biztosítására. E fáradozások eredményeként teremtődik meg a vezetők és dolgozók között a kölcsönös bizalom, s alakul ki az a légkör, amelyben szabad teret kap az emberi alkotókészség.

Sajnos még nem minden munkahelyen ez a helyzet. Sok helyen gyakorta keserítik meg kisebb-nagyobb bosz- szúságok az emberek életét, nagyrészt olyanok, amelyek helyi okokból származnak, egyes vezetők magatartásának következményei. Személyes keserűségek ezek, de összegeződve kihatásuk már társadalmi kárt okoz. Különösen ott gyakoriak a konfliktusok, ahol a vezetők kiválasztása, nevelése során nem fordítottak elég gondot a hármas követelmény egységben történő érvényesítésére. Ahol a szakmai felkészültség és hozzáértés szerepét egyoldalúan eltúlozták, a politikai rátermettséget és a vezetőkészséget viszont lebecsülték. Esetleg a szakmai tudást és a vezetőkészséget tekintették „mellékes körülménynek”. A vezetőkészség tekintetében megelégedtek azzal, hogy az illető korábban már töltött be valamilyen tisztséget, diplomája van, a szakembereknek jó véleményük van róla, „fent- ről” javasolják. De hogy tud- ; e bánni az emberekkel, milyen a viszonya az általa vezetett emberekhez, mi a közvetlen környezetének, a beosztottainak a véleménye a munkájáról és magatartásáról — azt már kevésbé vizsgálták. Ilyen helyen köny- nyebben történik meg, hogy

A balatoni üdülőben reggel, délben, este három házaspár egy asztalnál. Két hét alatt meghitt barátság alakult ki közöttük és nemcsak az étkezésnél, hanem a vízben, séták alkalmával, sőt nagyobb túrákon is együtt voltak. Az első hét végén Dorombiné így szólt a többiekhez:

— Drágáim, a mi kis baráti körünknek nem szabad a búcsúest után felosztania. Állapodjunk meg abban, hogy Pesten is sűrűn fogunk egymással találkozni. Az első találkozó nálunk legyen. A legalkalmasabb a hétfő, akkor nincs tévé.

Lelkesen hozzájárultak a találkozásokhoz, de néhány nappal a búcsúvacsora előtt lgmándiné megkérdezte férjétől:

— Lajos kérlek, okos dolog ez a pesti folytatás? Nem mondom, első héten nagyon megszerettem asztaltársainkat, de azután unni kezdtem őket, különösen Dorombinét.

— A férje hivatali esetei engem se nagyon érdekeltek, de ha már megbeszéltük ezeket a találkozókat, nem lehet lemondani.

Elkövetkezett a látogatás napja. Dorombiné reggel ijedten szólt férjéhez:

— Te, ma jön hozzánk a balatoni két házaspár és én még nem készültem fel a Vendéglátásra. A hajam sincs

az emberek magukba fojtják bíráló észrevételeiket, vagy ha el is mondják, nem az arra hivatott fórumokon, hanem a folyosón, vagy a fehér asztal mellett, olykor névtelen levélben. Hiszen azt tapasztalják, hogy a vezetőt nem érdekli munkatársai véleménye, vagy ha kíváncsi t á, nem azért, hogy hasznosítsa, hanem mert úgy illik, és alkalomadtán „törleszt” is érte.

ELGONDOLKODTATÓ TAPASZTALAT, amit több pártbizottságon is hallani lehet az utóbbi időben: egyes emberek csak azután mondják el őszintén véleményüket munkahelyi problémáikról, miután ígéretet kaptak, hogy feletteseik nem tudják meg, hogy név szerint ki mondott róluk bírálatot. És sajnos az sem egyedi, amit egy üzemi pártalap- szervezet titkára fogalmazott meg: úgy látja, hogy az ő vállalatuknál hátrányos következmény nélkül csak „lefelé” lehet bírálni. Mintha csak a vezetőknek lenne joguk a kritikához! Az ilyesmi hallatán az emberben óhatatlanul az az érzés keletkezik, hogy egyes helyeken elszoktak a bírálattól. Vagy talán meg sem szokták, illetve nem tanulták meg kellően? Azt hiszem, mindegyik feltételezésben lehet valami túlzás, de sajnos igazság is.

Mi lehet e jelenségek magyarázata? Az alapvető tényezők egyike alighanem oda vezethető vissza, hogy az elmúlt években az élet minden területén kétségtelen és jelentős sikerek születtek. Munkánk eredményeire méltón lehetünk büszkék, ez jogos és helyénvaló. Az viszont már a legkevésbé sem helyeselhető, hogy egyes vezetőkben — az élettől kevésbé edzettebbekben ezek a sikerek önelégültséget, sőt önteltséget keltettek. Szavakban olykor ők is szerény, áldozatkész egyéniségnek tüntetik fel magukat, de valójában beképzeltek, hajlamosak az elért sikereket kizárólag saját kiválóságuknak tulajdonítani, a felszínre kerülő fogyatékosságokat, hibákat viszont gondosan munkatársaik „asztalára” helyeEGYOLDALÜSÄG lenne

azonban csupán a vezetők magatartásában keresni a hibát. Azok a beosztottak is hozzájárulnak a kritikai légkör megfogyatkozásához, akik kényelmességből, meg- hunnyászkodásból, pozícióféltésből húzódoznak bármiféle ellenvélemény, vagy bíráló szó kimondásától. Ki ne hallotta volna még az efrendben. Jaj, hogy lehetne

lemondani?

— Sehogy — állapította

meg a férje.

— En mégis megpróbálom. Talán beteget jelentek.

Ugyanezekben az órákban lgmándiné a reggelinél megjegyezte:

— Ma kell elmennünk Do- rombiékhoz. Előre félek Guzmainé szózuhatagától. Megint a kis unokahuga gyerekszáj történeteivel fog traktálni. Valamit ki kellene találni. Rémes délután lesz.

— Semmit se lehet kitalálni, mindent kifogásnak vennének :— mondta elkeseredetten Igmándi.

Ezen a napon Guzmai telefonált a hivatalából feleségének:

— Te, ma délután Dorom- biékhoz kellene mennünk. Ez a látogatás úgy kell nekem, mint a hideglelés.

— Telefonálj Dorombiék- nak valami ügyes kifogást.

— Nem lehet, hiszen olyan lelkesen állapodtunk meg abban, hogy ápolni fogjuk barátságunkat.

Guzmai délután átöltözött, a felesége is elkeseredetten wúaaatott ruhái között.

féle okoskodásokat: „kis pont vagyok én ahhoz, hogy tehessek valamit a helyzet megváltoztatásáért”; „minek szóljak, úgysem lesz változás, csak annyi, hogy legközelebb kimaradok a jutalmazásból”. Nos, az ilyenfajta „kis pontokat” akkor sem menthetjük fel a felelősség alól, ha a bírálat néhol valóban bizonyos kockázattal jár, ha ténylegesen ki lehet maradni emiatt egyes helyeken a fizetésemelésből vagy a prémiumból. De ki mondta valaha is, hogy a szocializmus építése minden küzdelemtől, kockázattól, áldozatvállalástól mentes kényelmes sétaút?

Ne marasztaljunk el azonban mindenkit, aki tartózkodik a nyilvános bírálattól. Akadnak ugyanis nem kevesen, akiket valamiféle kisebbségi érzés tart vissza ettől, attól tartván, hogy nem tudnák kellőképpen megfogalmazni, előadni mondanivalójukat. ök ezért nem szólnak a fórumokon, legfeljebb szűkebb körben. Azt hiszem, mindenki ismer ilyen embereket, akiket bátorítani, tartózkodásukat feloldani pártszervezeteink fontos feladata. Nem utolsósorban olyan szellem kialakításával, hogy a kollektíva és vezetői ne elsősorban a mondatok szerkezetét, ‘ hangzását, hanem azok tartalmát figyeljék és értékeljék.

PARTSZERVEZETEINK NEM LEHETNEK CSUPÁN SZEMLÉLŐI a munkahelyi légkör alakulásának, hanem legyenek formálói is. Ha azt látják, hogy a kritika számára a feltételek kedvezőtlenné válnak, úgy cselekdniük kell. Ha pedig úgy érzik, hogy ehhez saját erejük kevés, ne várják, hanem kérjék, igényeljék a felsőbb pártszerv segítségét. Az irányító pártszervek pedig saját cselekedeteikkel és egész munkastílusukkal ösztönözzék arra az irányításuk alá tartozó párt- szervezteket, kommunistákat, hogy bátran éljenek a kritika fegyverével. Ahol ugyanis a párttagok, a dolgozók azt látják, hogy az irányító pártszerv a hatáskörébe tartozó vezetőknél nem tűri el az önteltséget, a kritika elfojtását, s időben fellép ellene, ott maguk is hasonló szellemben foglalnak állást és cselekszenek. Ott minden kommunista saját személyes példájával is hozzájárul a demokratikus közszellem,

konstruktív bírálat számára kedvező légkör erősítéséhez.

Dr. Szabó Imre,

az MSZMP KB alosztály- vezetője

Megszólalt a telefon. , Dorombiné volt.

— Jaj, drágám, úqy örülök, hogy hallom a hangodat .— mondta Guzmainé — alig várom, hogy ott legyünk nálatok. Felelevenítjük a régi szép napokat. Pont hatkor nálatok leszünk.

— Elhiheted, édesem, hogy mi milyen boldogok lennénk! De képzeld el, váratlanul kijöttek a Gázmüvektől. Fúrnak, faragnak, egész csatatér van nálunk, mi buta fejjel, amikor bejelentettük a gázömlést, elfelejtettük megmondani, hogy ne hétfőn jöjjenek ki megjavítani. Képzeld, hogy mennyire oda vagyunk a férjemmel, hogy el kell halasztanunk a találkozót. Ősszel elmegyünk olaszba, majd ha visszajövünk, telefonálunk.

— Igazán sajnáljuk — sopánkodott Guzmainé, — miközben boldogan súgta oda férjének: „Nem kell átöltöznöd”.

Pár perccel később Dorombiné így szólt a férjéhez:

— Most már Igmándiné- nak is gázról kell beszélnem, de félek, nem hiszi el. lgmándiné tavasz perszóna,

Kopottas tábla, kopottas felirattal az út mentén: „Csepel Motorkerékpárgyár Nyírbátori Gyáregysége.” A nyíl a Vágóhíd utca irányába mutat. Eligazító kalauz. Nem is gondolná az ember, hogy e girbe-gurba kis utcácska végén Nyírbátornak, e fiatal városnak az arculatát is ala- kító-forrrjáló munkásfellegvára áll.

Aranysujtásos sapka mellé emeli kezét a portás, amikor köszön. Az átjáróban takarítónő. Felszerelkőzve seprűvel, vödörrel. Takarítani indul az új, impozáns ebédlőbe. Fent az irodaépület folyosóin hűvösség és csend. Letelt a munkaidő. Itt is takarítóasszonyok beszélgetnek, készülnek a kövek mosásához. polgozik a második műszak. Délután négy óra múlt már, de áz igazgató, Szabó Jenő, aki végig kísérte s alakítója is formálója is e gyárnak, még benn van. Készül a munka értékelésére. Előtte jegyzetek. Papírlapokon. Beleolvasok. Gépkihasználás, anyagrendelés, kinek, miről kell gondoskodni.

Hangulata nem valami rózsás, próbál is lebeszélni az írásról. Szabadkozik, mert az első félévben másfél millióval elmaradtak. Sorolja az okokat. Megértem aggódását, töprengését. Még akkor is, amikor főleg a maga megnyugtatására hangsúlyozza, nem egetrengető az elmaradás, mert mindenképpen pótolják. Nézem ezt az alig negyven esztendős múlt gyáregységvezetőt, aki sokat tesz azért az üzemért. Hangjából érződik a felelősség. 1964 óta él-dolgozik együtt e kollektívával. Főszereplője volt hogy Nyírbátorban, itt, gyári, üzemi, vállalati szervezet és élet alakuljon ki.

Négy év óta gyárt ez az üzem épületszerkezeteket, precíz munkát, szakértelmet igénylő darupályákat. Hazánkban ma már csak Nyírbátorban készülnek a Pannónia motorkerékpárhoz alkatrészek. Precíz szerelők végzik összeszerelésüket. Sokan érettségizett szakmunkások, akik e gyár levegőjében, mestereitől tanultak szakmát és annak szeretetét. Itt a

rájön majd, hogy csak kitaláltam ezt a kifogást.

— Na és ha rájön? Legalább vége lesz az ügynek. Balaton szép volt, egy ideig jól éreztük magunkat velük, de hogy Pesten is találkozzunk? Brr...

Ebben a pillanatban csilingelni kezdett a készülék, lgmándiné telefonált:

— Drága angyalom, — kezdte — nem is képzeled, hogy milyen lelkesen vártuk a mai napot. De sajnos tegnap gázömlést észleltünk és értesítenünk kellett a Gázmüveket.

Dorombiné gúnyosan mosolygott:

— A gázzal nagyon kell vigyázni. De édesem, nem tudnál nekik telefonálni, hogy ne ma, hanem holnap jöjjenek?

— Már itt is vannak. Egész csatatér a lakás.

— És Guzmaiék?

— Majd én telefonálok nekik is. Képzelem, hogy oda lesznek. Hát szervusz, drágaságom.

így történt, hogy nagyon kellemes hétfői napja volt a hörög» ház&jQárvAk.

Pótolható

elmaradás

Nyírségi fiúk mentek Pestre

Jeles vizsga — az életben

nyítbátori munkások is alapozzák a csepeli motorkg- rékpár márkát, hírnevet szereznek a Szovjetunióban, az USA-ban, .az NSZK-ban, s a hazai piacokon.

Vajon mennyi lehet az évi 45—50 milliós termelési érték motorkerékpár alkatrészben, amit itt gyártanak munkáskezek? Hány motorkerékpár szerelhető össze belőle? Kik ezek az emberek? Kik ezek a munkások? Honnan indultak, kik tanították őket? Nem volt könnyű a kezdet, a hírnév alapozás. Üjra ismerkedtek a kvalifikáltabb szakmával volt gépállomásiak, nyírségi fiúk mentek Pestre az ariyagyárba elsajátítatni a szakmát. Nevelték őket helyben, tanították a szakmunkásintézetekben. És van egy kis büszkeség a gyáregységvezető hangjában, mikor mondja, hogy a művezetőket, csoportvezetőket ők nevelték, a munkapadok mellett. Onnan a sorból, a „szalagról” „emelték” ki őket. És azok bizonyítanak.

Hétszáznál többen dolgoznak e gyárban. Ez már jelentős létszám. A parancsnoki gárdát Szabó Jenő csaknem név szerint ismeri. Elismeréssel említi Kovács Lajost, a művezetőt, aki technikusként kezdett. Tíz esztendeje bizonyítja hűségét a gyárhoz. Melegen szól Kosa Györgyről, Lecza Lászlóról, Csipkés Józsefről, akik egyaránt esztergályosokként kezdték, s ma művezetők. Es büszke arra, hogy Ivarg György, Kosa György a tröszt kiváló művezetői lettek. Itt voltak szakmunkások valamennyien.

ök tanították, nevelték a fiatal szakmunkásgárdát. Itt minden évben — 1965-től — száz ipari tanuló képzéséről, tanításáról gondoskodnak, így töltődik fel a törzsgárda. nevelik a vezetői utánpótlást, s jut belőlük a környező üzemekbe is vasas munkás.

Három fiatal műszakvezető csoportvezető vezényletével dolgozik a második műszak. Egyikük Illés György, alig 26 esztendős. Itt szabadult esztergályosként kezdett, úgy léptették elő. Nem tévedés, gimnáziumi érettségi után jött ide 1966-ban. Esztergályosnak jelentkezett. Hogy miért? Hozta a baráti kör, akik korábban végeztek előtte, ide jöttek. „No persze a családom is. Munkáscsalád. A volt Bóniban dolgoznak. Az apám szerszámkiadó, az anyám gyertyaöntő, bátyám növényolajipari

technikus.” Egy esztendeje csoportvezető, húsz-huszonöt embere van. És ezt vallja: „Nehezebb mint a pad mellett. Ott, csak magamért, a magam munkájáért feleltem. Itt a csoport teljesítményéért is felelős vagyok, meg az

emberekért is. Emberre! bánni más, nehezebb minta géppel.”

Illés György dicséri embereit. Különösen Lipcsík Bandit kedveli, aki ingen- csak precíz munkát végez a mikrosa köszörűn. Pedig ez a műhely egyik „legnehezebb” gépe. Említi Piskolti Ilonát, aki tanácstag, munkásőr, s férfiakat megszégyenítően bánik az esztergapaddal.

Varga István 25 esztendős, a csepeli szakközépiskolában kezdte, ez a levegő vonzotta a szakmához. Vasesztergályosként dolgozott 2 évig. Érettségivel került fel ő is Pestre, s úgy kanyarodott vissza életútja a szűkebb hazába, Bátorba. „Csábított a vasas szakma. Nekem is vannak rokonaim, akik e szakmában dolgoznak Csepelen.” S, mikor azt kérdezem tőle, nehéz-e ilyen fiatalon csoportvezetőnek lenni, így válaszol: ,„Elég nehéz. Kevés a szakember a csoportban, az újakkal meg kell tanítani a fegyelmet, rendet. Egyré- szük nem dolgozott iparban, kötöttségek között.” Ö is a kiemelkedőket dicséri, különösen Rudas Miklós „bácsit”, „Én is tanulok tőle. Szorgalmat, pontosságot mindenképpen. Olyan munkát végez a motor IV. üzemben a fékfedél célgépen századon belüli tűréssel, ami kiváló szakmunkásnak is dicséretére válnék, ö az az ember, aki után a meó nem ellenőrzi a munkát. önmeózást végez. Eddig még nem 'fordult elő, hogy nála hibát' találtak volna.” A gyáregységvezető: „Az ő munkáját akár két ember is végezhetné.” És Varga István úgy beszél csoportjáról, mint egy kis családról. „Amikor megnősültem nem is csekély ajándékkal, egy teljes pohárkészlettel leptek meg. Nagyon jól esett. Amikor meglátogatnak, mindig ebből szoktam őket megkínálni.”

Becsülik Varga Istvánt.’ Nem régen kapott lakást a vállalat segítsége révén. Es befejezésül megjegyzi: „Nálunk ig folytatódik a családi hagyomány, öcsém is esztergályos. Ott dolgozik a csoportomban.”

Tőle éppen ezért többet követel.

Az udvarról zaj hallatszik. Lemezeket raknak. Fenn az irodában csend, az üzemekben élet, munka. Turgyán József hármójuk közül a legfiatalabb csoportvezető, alig 23 esztendős. Gimnáziumi érettségivel került a gyárba, de szakmát már előtte szerzett. Érettségi előtt szakvizsgát tett Pesten. A Mü. M. 1-esben tanult, esztergályos. Azt mondja, szükségét érezte az érettséginek. Sőt még főiskolára is jelentkezett. ,,Nem értem el akkor a megfelelő pontszámot. Most készülök egy technikusi minősítő vizsgára.” De a főiskolai ambíciói nem csökkentek. Jelesre vizsgázott viszont az életben. Pad mellett kezdett, meósnak tették, be- állítós lett, s másfél éve csoportvezető. Annak örül, hogy csoportjából egy éve nem volt „leszámoló” munkás. Nem mentek el tőle sem, a gyárból sem. Ebben a csoportban dolgozik a legtöbb törzsgárdista.

Este tízig tart a műszak.

Illés György: „Mi most

dugattyúkat,1 motoralkatrészeket gyártunk.”

Varga István: „Mi első, hátsó fékfedeleket, hangtompítókat komplett készre szereljük.”

Turgyán József: .,Mi első

villákat, lánckereket, tengelyeket.”

Hárman hetvennégy évesek.

Farkas Kálmán

Palásti László:

Hatan egy asztalnál